2011. december 30., péntek

Kollektív szem


 

Karácsonyi szünet. Gondtalan olvasás: a gondok világából betűk világába merülten. George Eliot korai kisregény-ciklusából (Scenes of Clerical Life) Mr Gilfil's Love-Story – t olvasom. Nem is elsősorban a tragikus szerelmi történet érdekel. (S melyik szerelem-történet nem tragikus?) S még csak nem is csak hittel szembeni szkepszise, ami egy nőtől azért szokatlan a tizenkilencedik század derekán. Sokkal inkább George Eliot (valódi neve Marian Evans) táj- és helyszínmegfigyelései.

A nyugati betű csodája ez. Mint egy háromdimenziós tájkép: a történet mögötti Természetet figyelhetjük meg. Azt a megfigyeletlen történetet, mely kapcsán ma a globális klímaváltozás kapcsán (nem) beszélünk. A tizenkilencedik század iparosodó Angliája ez. A gépek zajától még érintetlen táj emlékezete − még élő. Ám egyszerre már teljes, vagy fél-múlt is.

Az angol irodalom legfigyelmesebb „realista látása", talán nem véletlen, egy női szemé. Férfi íróknál nem, vagy másként kap figyelmet a táj. Ez a szem, radikalizmusa mellet is, női tekintet. Mint egy termékeny anyaméh, kívülről figyeli meg a világot. Az kavicsos út, park- és kertrészletek: valóságos élmény. Személyesség.

Ám ami Eliotban tekintetem vonzza, az a tudatos észlelésen túli „táj". Az az a bizonyos három, sőt, négydimenziós térkép. Történelmi séta − zarándokút − az idő és a természet belsejébe. A nyugati betű tényleg magába fényképezte a világ totalitását. Éjszakák, nappalok, évszakok körciklusát. A megfigyelt napfény, e Fényben kibomló történetekben: az ezernyolcszázötvenes évek itthon tájaira is ráismerhetünk. A természet és benne az ember őslélegzése, egyetemes. A szív, a történelem karmái, a természet vegetatív élete: ugyanaz.

Ám nem csak a „nyugati betű" csodája ez. A nyugati írásmód − regény − a kollektív szem felelősségébe vezet be. Egyfajta commuio sanctorum ez: a felelős szemek közössége. Processzorok vezérelte pupilláink világából kilépni. Abba az elfeledett, megfigyeletlen világba − melyet épp e tizenkilencedik századi regények őriznek. Az átlépés, pontosabban, át-látás ebbe a világba: az angyalvilág érzékének születése. A transzcendencia egyfajta újra-felfedezése. Empirikusan megtapasztalni azt, ami processzorvilágunkon túl van.

S hiszem, ez a keresztény kulturális emlékezet titka. Keresztény − elioti értelemben is. Mert George Eliot lázad: nem hisz, nem tud hinni. De ha már nem tud, akkor legalább az embert figyeli meg, s táját, épp olyan hűséggel, mint a gótika tette Isten részleteivel. E kulturális emlékezet hivatása: megfigyelni a drámáiba növekvő emberi szív, az ember alkotta világ, és a természet egymás mellé helyezett történetét.

Ahogyan Eliot is teszi. "Miközben e fiatal szív őrlődött az elhordozhatatlan teher alatt, a Természet jottányit sem engedett útjaiból; ő, az érinthetetlen nyugalom és félelmetes szépség. A csillagok fenn, szapora sietségben örök pályáikon; a dagályok már az utolsó várandós növényt is betakarták; miközben a Nap tiszta égboltot ragyogott a serénykedő nemzetekre a suhanó Föld túloldalán. Az emberi elme és tettek folyója tovább sietett mind szélesebb útján. Csillagász figyel a távcsöve végén; nagy hajók szelik a hullámokat a cél felé; a fáradhatatlan, tülekvő kereskedelem, a forradalmak tüzes lelke, csupán rövid pihenőt tartanak; álomtalan államférfiak félik a másnappal beköszönthető válságokat." (Mr Gilfil's Love-Story, Chapter V.)

Mert e nélkül a múltba való alámerítkezés nélkül: minden beszédünk üres a Föld-közösség védelméről. Szavaink üresek. Mert soha nem láttuk azt a tájat, melyben géneinket hordozó őseink jártak. A mára már csak betűink (tájmegfigyelések) hordozta természetet, ha nem látjuk: nem lesz Rá, Róla, Védelmében szavunk.

Amint bamba világunk még tapsikol is, ahogy az Independent technikai „bértollnoka" teszi tudósításában. Milyen csodálatos, s mennyire energiatakarékos, hogy a két-sugármeghajtású utasszállítók ezen túl rövidíthetnek az északi sark fölött átrepülve. Persze. S a megspórolt üzemanyagon, majd még több gép szállhat „processzorhorizontjainkon". Az ilyen, és ehhez hasonló cikkeket, mintha csak cégek marketingkatalógusaiból töltötték volna le.

Ha nem nyitjuk meg Könyveinket a Tájra: sem Könyvünk, sem Tájunk nem lesz. S végül, azt hiszem, Szemünk sem. Csak, ahogy Pilinszky fogalmaz, „pokolra csavart pupillákkal" olvadunk fel a processzorvilág generálta hírekbe. S előtte még infarktusra csavart szívekkel tapadunk, utolsó mátrix-kalandként, a tőzsdei monitorokra. S így leszünk, egy másik isten marionettjei. Könyv, Szem, s Könny − (azaz, s ez itt egy kimondhatatlan szó) − nélkül.

 

2011-12-29

2011. december 28., szerda

A monumentális (szakértői) propaganda tárgya

.
.

Aprószentek, B-év (1Jn 1,5 - 2,2; Zs 123; Mt 2,13-18)


Furcsa, kegyetlen történet. Szinte nem is akarjuk elhinni, hogy a betlehemi gyermekgyilkosság valódi történet. Heródes hatalomféltése egyszerre történeti esemény és parabola a történelemről.

A „Hatalom" negatív értelemben mindig ott jelenik meg, ahol nincs önmagán kívül viszonyítási pontja. Ahol nincs morális mércéje. Következésképp nem ismer el önmaga fölött, saját érdekében, erkölcsi kontrollt.

Heródes világa, tulajdonképpen, épp olyan szakértőkkel konzultáló világ, mint késő-kapitalista civilizációnk. Udvara nemcsak hogy nem ismer el külső viszonyítási pontot, mely relatívvá tenné hatalmát, de nem is keresi. S ez korunk vakságának forrása, és „gazdaságkor" tragédiája.

S mélyen modellje annak az instrumentális szakértőiségnek, melynek egyetlen hivatkozása a „saját kompetencia". Ezt totalizálja és teszi kizárólagossá. S ennek a bürokratikus szakértőiségnek nem számít az „áldozatokkal számolni".

Egy pénzügyekre épülő kor pénzügyi válságának is megvan a maga „spiritualitása". A szakértői eliteknek és kormányzatoknak nincs történelmi tudata. Ha lenne, Auscwhitz mérce lenne. Időben felismerni a hatások, s kiemelten is az áldozatok világát. Ettől mély szimbólum, ott, a történelem üledékrétegében legyilkolt „aprószentek" világa.

Mindig elrémíszt, s kritikus gondolkodásra késztet, ha egy bürokratikus etosz kezel válságot. S nem kapok választ, legegyszerűbb kérdéseimre, épp a válságkezeléssel kapcsolatban. Miért nem része a válságról való beszédnek, s magának kezelésének: a „toxikus" piaci gyakorlatok néven nevezése és eltávolítása a rendzserből? Miért nincs a leghalványabb morális önkritika a szüntelenül nyilatkozó sztárközgazdászok és bank-igazgatók részéről? És miért nincsen erről, egyáltalán, kérdezés?

A magyar kormányzat kommunikációja buta − és lázadása épp ettől hiteltelen. Hangosan kéne feltenniük, igaz, baloldali, kérdéseket. Jelen van-e a spekuláció a nagy globális világgyakorlatban? Ezt kívánják-e e fenntartani, rákérdezés nélkül, az európai stabilizációs csomagok-paktumok? Átütemezhetők-e nemzeti adósságok a toxikus gyakorlatok felülvizsgálása nélkül? Miért nem teszik közzé, átláthatóvá a bankok és nemzetgazdaságok a hitelezési hálójukat? Ki, kinek, hová, meddig, mennyivel tartozik – s hány százalékos kamatra? Mert addig nem lépünk ki a Heródespaktumok világából, míg ez az átlátszóság nincs meg.

(S csak zárójelben, az „arabforradalmasdi" LMP-s és hasonló változata ettől hiteltelen. Nincs a rendszeralapokra rákérdezés. Csak az érdekek kommunikációja a Nyugati „szabad sajtó" felé. Most épp, a Clinton levél, a Klub rádió kapcsán. Valami hihetetlen törzsi reakciókat mutat a világ. Mint az állatvilág hordájában, fogakat, karmokat, izomerőt kimutatni, azonnal. Amíg nincs átlátszóság és a morális önátvilágítás igénye: számomra a Heródespaktumok világa van. S csak halkan kéne visszakérdezni Mrs Clintonnak, a Wikileaks ügyében, hogyan is állunk sajtószabadságból?)

Rowan Williams canterbury érsek karácsonykor tett kijelentése borzolja a közéleti idegeket idekinn. Nem másutt, mint az az éjféli misében találta megvonnai a párhuzamot, a City investment bankárjainak üzenve. Épp oly kártékonynak nevezte a spekuláns kötvény-beruházásokat, mint a londoni nyári gettó-fosztogatók pusztítását. A hasonlat szíve: mélységesen erkölcstelen spekuláns befektetést tenni úgy, hogy tudatosan nem érdekli őket, hogyan érinti ez az egyszeri dolgozót a boruló lánc végén.

S ja, másnapra rá, a szabad sajtó mivel jön elő. Most épp két anglikán pap pedofil ügyével. Hárítunk, hárítunk, Heródespaktumok keretében. S nincs az a Karácsony, Isten önkinyílási története, ártatlanság-mártíriuma − ami képes lenne kimozdítani helyéből fogyasztói kultúránk perszóna-maszkjait. Annyira beleette magát arcunkba ez a csak önmaga szakértőiségére hivatkozó világ.

(S rénézek a hazai hírekre. Most épp Csaba László közgazdász osztja a gazdasági tuttit. Semmi bajom vele, s valahogy mégis igen. A kor szofistáiként évek óta mondják az aktuális madárbél jóslataikat. A Heródespakutomokra rákérdezés nélkül. S nem különös? Az észak-koreai Kim Il Dzsong perverzitásairól és viselt dolgairól már mindent tudunk.


2011-12-28




2011. december 27., kedd

Heródespaktum (Világkarma)

.
.

Meglep, milyen könnyedén söprik félre a keresztény egyházak kritikáját az „Egyesült Piacok". „A foglaljuk el a City-t" tiltakozómozgalmakat ugyanez a mozdulat tessékelte hallótávolságon kívülre. Pedig amit felvetettek: a hitel- és pénzügyi tranzakciók morális elszámoltathatósága. A mainstream média ismét hallgat arról, hogy Európa egyházi vezetői a legélesebben emelték fel magukat a reál-termelésre ráépülő, ún. második- vagy virtuális gazdaság autonómiája ellen.

És ez a hárítás nem meglepő. Mert a morális újra-szabályozás elfogadása esetén alapvető kérdéseket kéne megválaszolni. Elfogadható-e, a kamatokra épülő rendszer, ahol a kamatok nem ismernek el korlátozást. A 7-10 százalékra felvett és visszafizettetett kölcsönök világa: morálisan elfogadhatatlan. Az uzsora természete az: befektetés nélkül, nulla teljesítményre, hét, tíz százalékos haszonra szert tenni. Munka − ráfordítás nélkül. S az „eredeti bűn" abban összpontosul, hogy a hitel-felvevő kiszolgáltatott helyzetben van.

Valami miatt, ez az önjáróvá és Érinthetetlenné lett rendszer, mérhetetlen agresszióval válaszol. Tipikusan megismétli mindazt, amit Auschwitz és a gulágok kapcsán a modernitásban kárhoztattunk. Centralizál, homogenizál, kolonizál mindent: egyneműségbe.

A BBC-n legalább van értelmes vitaműsor a kapitalizmus válságáról. Persze, az egyik vélemény: nem a kapitalizmus van válságban, csak a pénzügyi szektor. Egy másik, női hang, számomra szimpatikusabb. A protokoll rendszervédő beszédek közt az ellenkezőjét állítja. Igenis a kapitalizmus van válságban. Nem lehet tovább takargatni a rendszer korruptságát. S jön az ellenhang a vitaműsoron belül: a kapitalizmusnak nincs alternatívája.

Pedig van. Lennie kell. S ennek neve a valós termelésre épülő gazdaság. Azaz: valós termelésre és valós elosztásra épülő gazdaság. S ebben a nagy zűrzavarban, egy egyházi megnyilatkozás fején találja a szövet. „Ez a mostani válság figyelmeztetés, hogy a természet erőforrásait fenntarthatatlan módon éljük fel."

S ott, a nagy Centrumokban, mégsincs semmiféle pánik. Ön-kérdésbe tevés. Az „Egyesült Piacok" ideges és hatalmas vezetői csak szajkózzák egyre tovább: fel kell tartani a gazdasági növekedést. Minden áron.

S most, Magyarország kapcsán, kapkodom a fejem. Az elmúlt tíz évben nem írtak annyit Guardian-tól, Independentig, mint épp most. Mintha Európa rettegne, hogy a tagok egyenként, aztán majd mind tömegesebben: kérdezni fognak. Ezért lep meg ez a rendszerszintű letámadás és démonizálás − ami a Fidesz-KDNP minden „kanásztánca" ellenére, indokolatlan. Hacsak, nem a Kulturális Szuperegó, az „Egyesült Piacok" cenzorénje tagad, s válik agresszív, „ödipális" kontrollá. Mert, s magamban töprengek csupán, minden áron fenn kell tartani a hitelezés áramlását a rendszeren belül.

A Fidesz-KDNP teljesen mellékes, mit mond. Amit politikájuk kap, az nem politikájuknak szól. Ami e politika mögött megtörténhet, az kelt a rendszerben félelmet. Hogy az abszurd rendszerzavar, amit Magyarország furcsa kormánya előidézett, milyen kérdésekhez vezet el − ha ezt a konfliktust magát végiggondoljuk. Mert közel sem egy kis, halálra eladósított ország története az, ami figyelemre érdemes. Megtanulhattuk volna, hogy ebben a morális kérdéseket hárító Európában, csak „trianoni határmegvonások" léteznek. Ami izgalmas: a morális rákérdezés az Európai Unió és Brüsszel legitimitására. Van-e joga egy bürokratikus intézménynek, aminek fogalma sincs a kelet-európai bérekről és megélhetésről, „osztogatni" a teendőket? Fenntartható-e, egyáltalán, elfogadható-e, a bürokratizálódásnak ez a szintje?

De leginkább a kérdés az, fenntartható-e az uzsora- (államközi) hitelezésre épülő rendszer. Kötelezhetőek e szuverén nemzetállamok adósságaik jövőbeli átütemezésére − a rendszerben felgyűlt amoralitással arányos adósságleírás nélkül? A brüsszeli bizottságokat soha nem választották meg demokratikusan. Úgy tűnik, ezek a bizottságok egyedül az Európai Unió mint gazdasági identitás védelmében hajlandók csak fellépni. Anélkül, hogy a legkisebb mérvű kritikai készséget felmutatnák a „második", manipulatív gazdasággal szemben.

Mindenki tudja, hogy az államok nemzeti adóssága sem a jelenben, sem az átütemezett jövőben nem visszafizethető. És még sincs, a leghalványabb törekvés sem kiszűrni a „toxikus", mérgező gyakorlatokat. Nincs, nincs „alternatívákban" gondolkozás. A moralitást evakuálta önmagából a rendszer − épp bűnös pénzügyi és gyarmati gyakorlataink keresztül. S a szélsőjobbtól való félelmében az „Egyesült Piacok" még csak meg sem kérdezik: ugyan, mi motiválná a szélsőjobbot, és egyébként is, a még emberként érző európait, hogy ehhez az Európához tartozzon?

A válaszok késnek. Ám ebben a késésben, érdemes elővennünk Chinua Achebe Széthulló világ című nagyregényét. Budapest, Európa Kiadó 1983. Végtelen pontos tanmese lehet arról, hogyan vált, önleigázása közben, az Egyesült Európából, „Egyesült Piacok". Hogyan lett rendszer-kötelező a nem-kérdezés az alapokról. A közjóról. S nem utolsó sorban „Istenről" − akinek emberképéért mindannyian felelősek vagyunk.


2011-12-27


2011. december 25., vasárnap

Nevetéstörténetünk (egy hagyományos karácsonyi elmélkedés)

.
.
Szeretettel kívánok áldott, örömteli Karácsonyt a blog minden olvasójának!

B-év, Karácsony (Iz 52,7-10; Zs 97; Zsid 1,1-6; Jn 1,1-18)


A keresztény karácsony, bármilyen furcsán hangozzék is, ténylegesen egy nevetésből kezdődött. Könnyen elkerüli figyelmünket ez a „pre-annunciáció". Igen; Sára nevetése ez, az angyalok látogatásakor. Emberi reakciója érthető: Ábrahám idős feleségeként, lehetetlen gyermeket foganni. S ott, ez az ígéret, mégis beteljesül. S ez a beteljesülés beleírja az emberi tudatba: a „csoda", a felfoghatatlan beteljesülése igenis lehetséges. S innentől ez a csoda valóságba átöltözködése jellemez minden találkozást Isten és ember között.

A „sárai" történelem tényleg üdvtörténetté alakul. „Ez bizonyosan nem történhet meg velem!" De igen, már történik is.

Karácsony éjszaka sötétségében a nagy kollektív történet, mely Sára nevetésével vette kezdetét, új fordulatot kap. Idő és örökkévalóság átmetszik egymást. A Föld egyesül az éggel. Isten megbékél az emberiséggel. Döbbenetes nász, egyetemes és örök, jelentőségét tekintve.

S mégis: a Jászol-jelenet névsorolvasásakor érezzük: túlságosan ismerős a jelenet. Pásztorok, fogadós, Mária, a gyermek Jézus, amint nem jut számukra hely, a bolyongás, s végül megérkezés az istállóba. Muszáj valamit tennünk, erőfeszítés nélkül nem megy, hogy meglepetésünket visszanyerjük, mi is történik. Igen; szembe kell néznünk a kihívással, hogy ez az új „házasság" Föld és Isten között komoly, valódi, és félelmetesen szép. S főként, nem menekülhetünk a következményei elől.

Mint Izsák születése, Jézus születésében is van valami felfoghatatlanul csodálatos. Mária, Sárához hasonlóan meglepődik: „Hogyan lehetséges ez?" (Lk 1,41) A születés. Angyal szavára.

S az eredeti történet, Sára nevetése, itt vesz kettős fordulatot. Először, hogy a láthatatlan Isten, akit korábban csak látomásokban és álmokból ismertünk, most a Krisztus-gyermek emberi törékenységében látható. Nem időlegesen, mint korábbi jelenései, hanem állandóan. Az Ige „közöttünk verte fel sátorát".

A második fordulat, hogy a Szövetség Ábrahám és Sára utódai között most fejlődik ki teljesen. Ez az éjszakai születés válik minden nép reményének és békességének alapjává. Ez a kiteljesedés összegződik az angyalok üzenetében: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön az emberekhez jóakarat." (Lk 1.14)

S innentől nincs más kifejezőbb kép, mint a házasságé. A férfi és a nő egymásnak mondott szavai elmondják ezt a teljes cserét, mely a közös történelemben következik be. Mert a külön-külön személyes történetek valóban történelemmé válnak. „Mindaz, aki vagyok, neked adom, és amim van, megosztom veled." Ez az, amit házasságban, keresztségben, Istennek tett fogadalomban mondunk − a végső elköteleződés szavaiban.

Karácsony: e csere. Mindaz, amik vagyunk, amink van, töredékességünket és korlátainkat, most Istennek adjuk. Neki, aki most húst-testet ölt Mária méhében, és megszületik, mint egy közülünk. E kölcsönös cserében pedig, Isten megmutatja, hogy a „mennyek" élete, s az isteni Élet maga adatik át amikor karácsony éjszakáján a Földközösség élete eljegyződik a Mennyel. Karácsony Isten szövetségi ígérete, személyességeivel mintegy „jegygyűrűje". A legfontosabb, azonban ma, a keresztény közösségek hangja. „Üdvözlünk, értékes és szeretett vagy az egyházban, ahol valódi önmagad lehetsz, mert a keresztény Közösség otthon mindenkinek; és minden értékes történetnek." Magas mérce.


2011-12-25


2011. december 21., szerda

Drónglobális − avagy micimackó nyelvbotlása, innentől döm-dö-döm helyett

.
.


Angyali üdvözlet , IMF regionális képviselő, grammok

Nem terveztem ma írni. Annak ellenére nem, hogy két téma még itt mocorog bennem a napokból. Két kép. Az angyali üdvözlet jelenete. Gyönyörű történetünk. Mégis, a legnehezebb ma megjelenítenünk Mária és az Gábriel angyal találkozását. Mert olyan eszméletlen súlytalanságba érkezett a világ, ahol minden valós történet semmivé foszlik. Súlytalanná és jelentéktelenné. Kit érdekel?

Karl Rahner mondja, valahol a Grundkurs bevezetőjében, hogy egy olyan világban, ahol nem létezik a szó, Isten, élni lehet, de nem érdemes. Nos, úgy tűnik, valami ilyen, „érdemtelenség közeli állapotba" érkeztünk. S nemcsak „Isten", de anti-anyagunkból szőtt árnyéka, a „kegyelem" is elpárolgott világunkból.

Furcsa, furcsa, parttalan realizmus. Az Angyali Üdvözletben nem hiszünk. Nincs. Súlytalan. Nem volt.

Lánctalpaival dübörög rég volt emberségünk, rég volt történeteink, rég volt hitünk fölött − a dróntörténelem. Igen: drón-történelem. Ahogy Bulgakov mondja: már nincsenek angyalok, csak a démonok harsonáznak. Mondta ezt anno, a nagy szovjet forradalom útvesztőiben. Ám Bulgakov megfigyelésénél is van tovább. A démonok is eltűntek. Harsonástól. Ördögök is. És mégis, az a bizonyos „shadow", az a bizonyos jungi „árnyék" maradt. Nem, nem a személy árnyék-énje ez: a bennünk élő angyallal az „árnyék" is eltűnt. Amit racionális perszónánk tagadott, s a tagadás birkózásában állt. Mára: csak a történelem „árnyékénje" van. De az totálisan.

Nem, nem pesszimizmus ez. Egyszerűen megfigyelése csupán: mi van az angyalszárnysuhogás helyén. Globalizáció és drónok. (S ebben teljesen másodlagos, hogy most a Standard & Poors, a Nagy Üvegszem, vágta ismét „bóvliba" az országot. Istenem, visszajöhetne az a nagy szovjet forradalom, hogy egyszer ne csak beszéljünk a kapitalizmus válságáról, egyszer, végre, az alázat és a bűnbánat hangján megszólaljon ez a velejéig korrupt rendszer. Velejéig korrupt: mert minden morális kritikát elvet. Gőg.)

Szóval: az Angyalokat és az Embereket nosztalgia nem hozza vissza. Ebbe a drónvilágba nem. Ám azért, még utolszor, az Angyalok és Emberek − önmagunk − emlékezetében, elborzonganunk, érdemes. S ez lenne ama bizonyos másik kép, amit néhány napja magamban hordozok. Oda, az Agyali Üdvözlet mellé. Beleszörnyedtünk már, hogy egy olyan világban élünk, ahol CIA (mondjuk rá, USA) 2004 óta több mint 300 drón-repülőgép csapást mért feltételezett terrorista célpontokra. 2300 embert öltek meg. Igen, a szó: öltek, gyilkoltak. ÖLTEK, GYILKOLTAK. Ismételgetnünk kéne. Ott, a mainstream médiában, a rábeszélőgépeknek. Egyszercsak megzakkanna az a sok bemondó: s ismételgetni kezdené az igazságot. Öltünk, gyilkoltunk. Drónkultúránk, melynek része Európa is. Mégpedig azért ezt a két szót, mert súlyukból még előragyog: az angyalvilág ítélő tisztasága. Ha negatívban is, mint privatio boni, a jó abszolút hiánya előzuhan belőlük.

Nincs nemzetközi jog. Az angyalokkal együtt felfüggeszthető. Mint 2011 március 17-én, egy közösségi találkozón, a pakisztáni észak-Waziristanban. Ötven ember, benne a helyi rendőrség és egy kisgyerek, szintén meghaltak. S mindez csak azért kerül napvilágra, mert köztük brit állampolgárok is voltak − akikre feltehetőleg saját országuk titkosszolgálata vadászott, s vadászata információit át is adta az CIA-nak. A közöttük meggyilkolt Malik Daud Kahn fia, angliai ügyvéden keresztül követel vizsgálatot: mi volt ebben a brit titkosszolgálatok szerepe. (Independent, 17 December 2011)

Nos, a két történet, avagy kép, itt kapcsolódik számomra össze. Ezzel a mai újabb „leminősítéssel". Mélységes undor és tiltakozás, amit érzek. Egy drónokat gazdasági érdekeiért világok fölé küldő ország hitelminősítő intézete − a drónkultúra részeként: manipulál.

Figyeljük meg: meg fog bolondulni az emberiség. Pontosan úgy, ahogyan Auschwitz előtt tette. Angyalait, szimbolikus történeteit, Istenét száműzte. S most saját manipulációiba és pánikolásaiba fullad majd bele. Abnormális, hogy milyen zsarolások, ellenzsarolások, hírek, ellenhírek „angyali üdvözleteiben" élünk. S mér rég nem önmagunk, vagy belpolitikánk konkrét szereplői a viszonyítás − hanem a hírekről szóló hírek. A hírekről szóló hírekről szóló hírekről szóló (és ez a négyzeten) hírek.

Nos ennek a világnak − nevezzük piacnak, pénzügyi rendszernek, kapitalizmusnak − a valóság-alapjában nem hiszek. S őszintén, mitől hinnénk? Csak mert e világ csúcsvezetői és menedzserei lukszus-autókból lukszus-autókba szállnak át? Luxus-tárgyalók, luxus-repülőgépek, vakuk, luxus-sajtótájékoztatók, luxus-irodák, luxus-titkárságok légterén kívül sohasem létezve?

Kik ezek a bizottságok, Brüsszelben? Soha, senki nem választotta őket demokratikusan. Committé-k, felügyelő, szakmai bizottságok hivatalnokai − a legminimálisabb kritikai távolságot tartani képtelenül: drónkultúránktól.

S tényleg, van ebben a világban valami bántóan mesterséges és mű. S valami végtelen gőg és racionalitás. Fenyegető.

1917-ben, az összeomlás Oroszországában, valami hasonló öklendezés jött fel az emberek torkáig. Bolsevikok? Fasiszták? A dróntörténetírás könnyelmű kategóriái ezek. Ám mégis: létezik az a pont, amikor egy kultúra azt mondja: elég volt, s még csak meg sem akarja érteni az előző korszakok kényszereit és terheltségét. S maga is, épp olyan véres kézzel, mint ahogy az előző rezsim legyilkolta egy jobb sorsra érdemes jövő lehetőségeit, majd gyilkolva újít és könnyít magán.

Még mielőtt félreértenénk. Nem, nem lesz forradalom. Semmiféle változás nem lesz. Semmiféle „arab tavasz", „európai tavasz". Forradalamak − katartikus tisztulások − csak egy Istennel és Angyalaival bíró világban lehetséges.

S ez világunk, e késő-kapitalizmus abszurditása. Robbanásig tele van hatalommal − és lehetetlen e hatalom ellen lázadni. Mert minden morális tartását felélte. Szétfolyik: mint tőzsdén országok nem létező pénze. Drónoktól ellenőrzött egek alatt. Egek alatt. Egek alatt.


2011-12-21


2011. december 18., vasárnap

Annuntiatio ma (világkeveredések)

.
.

Racionális korunk vergődik. Helytelenül gondolkodunk a történelemről. S azt látjuk, milyen az, amikor a kalkuláló ész pánikol. Tulajdonképpen Auschwitz óta nem volt példa rá, hogy az európai „értelem" pánikolt volna. A két nagy világégés után sem ingott meg a modernitás önbizalma. A posztmodern bizonytalanságaiban sem esett kétségbe kultúránk. Maximum a korrekció lehetőségét vetette fel. Ma éljük át először, hogy kultúránk racionális énje − mely a növekedés illúzióját, mint önmaga mindenhatóságát bálványozta − pánikol és kapkod.

S épp ezzel érkezett el az idő, hogy a Történelemről, mint egyenrangú partnerről elgondolkodjunk. Történetünkkel, mint belőlünk szelídülő vagy elvaduló Angyallal, beszélgessünk. Azaz: a Történelem beszéljen velünk.

Az európai értelem, most, az euró zóna krízise kapcsán, még mindig kolonizálni akar. Még mindig elhiszi, hogy a valóság gyarmatosítható. Hogy a történelem, a maga embert visszatükröző kényszereivel, passzívan alakítható anyag. S most, a globalizáció válságában először, ez az „anyag" nem idomul. Újabb válsággal válaszol. S mint egy formátlan káosz, magába csalogat értelmet, erőforrást: s most a manipulált történelem győzelemre áll. Revánsot vesz: felfalja egykori gyarmatosítóit. Pontosabban: azt a bürokratikus civilizációt, ami tudatosan nem emlékezett meg önnön áldozatairól. S most, e gyásztalan, a múlt ártatlan áldozatait meggyászolni nem tudó hódító Európa kap keserves leckét. Az áldozattá válásból, a szenvedésből. S mint az általunk uralt Nagytörténelem esetében, most is a legvédtelenebbek kapják a legmélyebb sebeket. Mint mindig, történelmünk gyalogsága.

Nos, ebből az akarnok Európából elcsendesedni tanulhatunk. Ádvent negyedik vasárnapja − katolicizmuson belül és kívül − az értelem egy másik régiójába emel. A történelemről gondolkodás másállapotába. Szó szerint, hiszen az Angyal szavára egy fiatal zsidó lány ma Megváltót fogan. S innentől az a történet kezdődik el, melyet az anyák történelemlátásának nevezhetünk. S azt hiszem, ez Isten valós történelemlátása is. Nem az a történelemre gondolás, amit „gyarmatosító" értelmünk tulajdonít „Istennek", amit legjobb esetben is maximum hatalmi partnernek lát. Önmaga „értelmét" feldicsérő hatalmi partnernek.

Isten történelemlátása „méhen belüli" látás. Soha nem kívül áll a történelmen, ő mindig várandós a történelemért − mindig felelős. Az Angyali Üdvözlet jelenete ebbe a felelősségbe avat be. Szuper-racionális és profitelvű „férfi" (harcos) világunk egyszerűen nem hallgatja meg az életet hordozó anyák tapasztalatát. A történelmet „várandósságban" látni, döntő tudás. Aki életet hordoz, a nők terhességük alatt látszik ez az átváltozás, ösztönösen rávetíti világára a benne hordozott életet. Lehetőségeivel, értékeivel. Békét kíván, növekvő, biztonságos életet a kintnek is.

Ezt a békességet, kint és bent életbe változását kéne kivetítetünk − a remény nélküli világra. S megjelölni e jövő melegével. Hogy pánikrohamaiból, tüntetésekből, pánikoló demokráciák, és a háborúkon keresztüli stabilizációk világából: kilépjünk.

S ez, egyszerre, a keresztény hit világa is. Annak a fiatal, angyal szavára teherbe eső nőnek az intelligenciájával egységben látni a történetet. Ahol a mi szerepünk a korrekció − eddigi „istenolvasataink" kijavítása. Mert Mária megérti: Isten Megváltókénti érkezése mit jelent. Az, hogy a „Méhek ismerője" megváltani jön Izralet, azt is jelenti, hogy megítélni jön őket, és nem csak „ellenségeiket". Egyetemességben gondolkodásra hívás ez. S főként: megállni legbelül. S a hangsúlyt áthelyezni: nem az a lényeges, amit én (mint ego) teszek Isten országáért, hanem amit Ő tehet értem; értünk. Kilépni megváltónak hitt, figyelmünket elterelő projektjeinkből. Hisz mindig könnyebb elfoglaltságot találni, semmint nyitottságunkat az életre élni. Relatív elcsendesedésben.

S ha tartjuk az ádventi készület idejét, akkor érezni kezdjük, hogy Ádvent lényege nem „általában" várakozni Krisztus második eljövetelére, amikor világát megítélni jön. Ádvent értelem a mindennapi előkészéület hogy találkozzunk Istennel a hit mindennapi rutinjában. Ha nem teszünk erőfeszítést, hogy a mindennapi köztünk való eljövetelre figyeljünk, elvétjük a lényeget. Ádvent, Isten részéről elsősorban mindennapi erőfeszítéseinkre válasz, hogy keressük őt a „banális" mindennapiban. Isten végidőkbeli, „drámai válaszát" a most(b)ani való hűségünk határozza meg. Miként pánikoló világunkat is: megoldásaiban tud-e az emberek jelenéhez közel hajolni. Avagy, valami egészen mást keres.


2011-12-18


2011. december 13., kedd

Emberképváltások

.
.
B-év, ádvent 3. hét, K. (Szof 3,1-2.9-13; Zs 33; Mt 21,28-32.33-39)

Az evangéliumban a szőlő-munkások története, és a párhuzamos példázatok, ismét, az egyik legrejtélyesebb szöveg Jézus tanításai között. Az emberi mértékek felülírása történik. Igazságérzetünk azonnal tiltakozik: hogy is van az, hogy a később érkező és kevesebbet dolgozó ugyanazt a bért kapja?

Ám épp ez a kulcs. A viszonyítás Isten mérhetetlen és kimeríthetetlen szeretete. Ez a titokzatos Meghívó arra ösztönöz, hogy próbáljunk meg a közösségben gondolkodni. Keresztényként, hogy büszkék legyünk a keresztény közösség erejére és a benne rejlő képességekre. A történetet így olvasom: meg kell tanulnunk összeadni karizmáinkat. El kell sajátítani a képességet, hogy első reakciónk az érkezők − mint gazdagítók − üdvözlése legyen.

Individualitásba merevült a kor. Egészen pontosan, mi magunk. S nemde, az evangéliumnak az iménti fordított perspektívája egy megújuló kor morális alapja? Mert a szövegben tényleg megfordul a megszokott látvány. Mint a keleti ikonokon: a rövidülés, házak élei, nem a kép mögötti enyészpontba tartanak össze, ahogyan a sínpárok összefutnak. Nem: fordított perspektívánkban a házak élei a háttér felé „szétfutnak". S felénk tartanak össze: az enyészpont kilép a képből, oda, ahol az ikon nézője áll.

Így „fut szembe" a szőlőmunkások perspektívájával az új mértéket adó Istené. S nemde, mély ellen-kultúra ez a mindent átitató piaci kánonnal? Azzal a késő-kapitalista pénzrendszerrel, melynek eltorzult „kánonját" épp most nyögjük? Nemde a megújulás képességét egybegyűjteni tudó, szolidáris Közösség a kiút? Hisz csakis a leszakadókra figyelni tudás az, ami korrigálni képes a „piacokat". A gazdaság és bankrendszer célja nem lehet az önértékűvé tett profit. Mint ahogy a gazdasági növekedés sem. Ezek, eszközök, és nem célok.

Az evangéliumok etikáján kívül nincs más alap. Máshonnan nem látható meg és mondható ki: a jólét teremtése önmagában nem elégséges cél. A bankok „zsarolása", hogy ha a központi kormányzatok adót vetnek ki rájuk, akkor majd ők kivonulnak „barátságosabb piaci környezetekbe" − ilyen, evangélium által leleplezendő beszéd. A figyelmes szem számára kifejezik e beszédmód mélyáramát. Lelepleződik a profit elsőbbsége a kötelezettségek felett.

A piacok morális újra szabályozásáról értelmetlenség beszélni, ha mindazok, akik képesek a szolidaritásra nem szolidárisak. Mert ami most történik, a bankok nemcsak hogy elutasítják a szolidaritás képességével arányos teherviselést, és felelősséget a kialakult krízisért. Perspektívájukhoz ragaszkodnak, ellentmondást nem tűrően. Megerősítik igényeiket a társadalom jelen szükségével szemben. Rákényszerítik a saját érdeket a közösségre. S nem véletlen, hogy „sáska-imázst" hagynak maguk után. Miután felhasználták az emberi, pénzügyi, és kulturális javakat: tovább álnak. Amit az evangélium perspektívája jelent ma ki, mindezzel szembe megy. A gazdaság a társadalom szolgálatában kell, hogy álljon, és nem fordítva (Caritas in Veritate). Az elmúlt évtizedekben épp ennek hiánya épült ki − a megkérdőjelezetlen intézményesség szintjén. Friedman Frankenstein képével élve, a belőlünk kinőtt homo economicus − Dawkins önző génjének gazdasági megnyilvánulása − felmondta kultúránk alapvető humanista és emberi konszenzusait.

A visszaút a homo economicus-ból a homo sapiensbe, és a homo Christianus-ba, nem lehetséges a legkomolyabb benső konfliktusok nélkül.


2011-12-13


2011. december 12., hétfő

Mainstream médiából kimaradt talákozások

.
.
.B-év, ádvent 3. hét, H. (Szám 24,2-7.15-17a; Zs 24; Mt 21,23-27)

Lord Jonathan Sacks, ortodox főrabbi (Brit Commonwealth), ma találkozik XVI. Benedekkel. A találkozó témája aktuális. Sacks történelmi, etikai szövetséget sürget a keresztények és a zsidók között. Indoka egy zsidó-keresztény közös hozzájárulás az európai pénzügyi és gazdasági válság megoldásához. A tét, mint fogalmaz a The Times vezércikkében, Európa lelkét megmenteni.

Ami szokatlan, egy zsidó főrabbi részéről, a judeo-kereszténység, mint kettős jelző következetes említése. Annak ellenére, hogy mint említi, a múlt közös történetét a zsidóság számára sokszor „könnyel írták". S Sacks, nagyon is realistán, veti fel, hogy a professzionális euró zóna válság-kezelők „kinevetik" a vallásra hivatkozást. Pedig, s Sacks fáradhatatlanul érvel, az európai bank-renszer kialakulása igenis zsidó-keresztény gyökerű. A kezdet kezdetén etikai kérdések tisztázásával indult az olasz kereskedővárosok első bankjainak felállítása. S később is, az első közgazdaságtani elméletek, a „rendszer átlátását" hangsúlyozták. „Keresztény, benső késztetésre." Így Adam Smith első elmélkedéseiben a piacról hangsúlyos, hogy az egyéni önzést, a közjó érdekében, regulázni kell. Az egyéni érdek csupán eszköz, a köz java a cél.

S Sacks hoz egy érdekes tényt. A világ lakossága egy százalékának is mindössze ötöde zsidó. Ám ez a kisebbség 30! közgazdasági Nobel-díjast adott. Maga a díj szelleme mutatja, hogy a rendszer közösséget szolgáló átláthatósága és ellenőrizhetősége fontos cél. A legfontosabb. Egy olyan világban, ahol épp a pénzügyi világ professzionálisai, maguk sem voltak képesek átlátni a rendszer komplexitását. Időben. S ez a megkésett „önismeret" és emberi kontroll maga a válság.

S az ádventi olvasmány itt veti fel a „judeo-keresztény" holisztikus látás kérdését. (Általában a vallások, de maga a kultúra lehetőségét és felelősségét). A Számok könyvében Bileám „tekintete" kultúrán ébredő tekintete. A vallások, itt, Európában, kiaknázatlan potenciál. Európa zsidó-kereszténysége, a belőle kinőtt humanizmussal, élő memória. S ha magunkba figyelünk, mint „rendszer", érezzük az ébredésnek és emlékezésnek ezt a felelősségét.

S itt másodlagos, hogy a vallásokat „karikatúraként" kezelte a dübörgő szekularizáció. A sablonokért, apáca-papi-hívő klisékért, magunk is felelősek vagyunk. Amit mondok, a „belmondo-filmek" egyház- és vallásábrázolása, felszín. Mint kultúra, a zsidó-kereszténység, Európa máig leg-tartalmasabb emlékezete. S egyszercsak, épp krízisek idején, e Tudás, váratlanul, megszólal. S a próféta szerepe az ébredés-álom határán „megrázni" a vallás vállait. Ébredj! „Ahogy most Bileám fölemelte tekintetét, s elnézte a törzsek szerint táborozó Izraelt, rászállt az Isten lelke". (Szám 24,2) S nagyon találó a kép. Kultúraként (vallások, humanizmus) mi vagyunk a mélyreható tekintetű ember. „Így beszél Bileám, Beor fia, így beszél a mélyreható tekintetű ember." (Szám 24,3) Egy rendkívül mély közösségi funkció ébred fel épp bennünk. Mert az, amiben élünk, csakis mélységből érkezve átlátható.

S az igazi krízis, csak most kezdődik el, az emberségen belüli kérdezéssel. Képes e a céllá lett pénzügyi önérdek valaha is kimondani: a gazdasági növekedés, a piacok stabilizációja: éppen hogy súlyos elidegenedések újra-termelése által lehetséges. Mert olyan áttekintetlen rendszerben élünk, amely az emberi, helyi organikus szálak lebontása árán „profittermelő".

Sacks erre figyelmeztet: az euró és Európa egységének megmentése muszáj. Ám emberségünk − lelkünk − megmentésével együtt. Bármilyen fájdalmas dolgokat is fog majd mondani ez a meghallgatatlan lélek. Ellenében a kanonizált piaci önérdeknek.


2011-12-12


2011. december 7., szerda

Útlevélkép a mindennapokba

.
.


B-év, ádvent 2. hét, Sze. (Iz 40,25-31; Zs 102; Mt 11,28-30)


Fizikai arcunk. És szellemi arcunk. A kettő, írja Lepahin Valerij Az ó-orosz kultúra ikonarcúsága című könyvében, nem ugyanaz. Testi arcunk a maga biológiai adottságában egy irányítatlan, rajtunk átgyalogoló történelem lenyomata. Mondják is, negyven fölött, az ember felelős az arcáért. Mert fizikai arcunk. Ébredés után a legláthatóbb. Míg vonásainkat helyére „rendezzük", teljes törékenységében mutatkozik. Öntudatlanság, sodródás kapcsolható hozzá.

A szellemi arc, a belül is élő ember arca. Mindig kapcsolható hozzá egy szüntelen transzformáció. Biológia és kultúra határán jóval innen van. Sőt, kultúra és kegyelem határán jóval innen. Szellemi arcunk: lelkünk és az Isten(i) alkímiája. A tudatosan ápolt benső „lelki tér" gyümölcse.

A csak fizikai arccal élő ember könnyebben betegszik meg. Talán a testi betegségekre is igaz, de úgy pontosabb fogalmazni: ha csak fizikai arccal bírunk, lelkünk könnyebben betegszik meg. S azért fontos az emberi és isteni alkímiájáról beszélni, s nem csupán Istenről, mert lelki arcunknak igenis léteznek profán forrásai. Minden, ami őszinte figyelemhez kötődik, ilyen kezdet.

Lelki arc: leülni egy asztalhoz. Barátot meghallgatni. Önmagunk történetét baráttal megosztani. Lelki arc: barátra gondolni. Lelki arc: engesztelni a múltért. Jövőért. Lelki arc: segíteni. S gondolatban is, elkísérni, tovább kísérni a segítettet. Lelki arc: könyv arcába nézni. A sorokon túli embertárs világ, s irántunk való figyelmét meghallgatni. S legfőbbképpen leli arc: imádkozni. Istenhez; s az említett módokon.

A lelki arc születésének azonban megvan a maga anatómiája. Gyökere az, amit a teológia eszkatonnak nevez. Kapcsolat a Jővővel. Az Érkezővel. A lelki arc, tulajdonképpen arcunk időbeli „légköre". Amikor mint élhető bolygófelszínt a légrétegek, arcunkat jövőnk fedi. Amikor arcunk szó szerint jövőt hordoz. Biztatásban kapott biztatást. (Utóbbi lehetne az ima definíciója is.)

Richard Kearney Átalakító Isten című esszéje kísér, a napokból. Ebben számomra meglepő módon, a personá-t nem negatívan, társadalmi maszkjainkra használja, mint Jung. Hanem összekapcsolja a personá-t (személyt) és az eszkaton-t (az Érkezőt). A személy (mint persona) közönséges állapotából „színeváltozik át". Lelki arcába. Ez a pozitív perszónánk, hangsúlyozza, mindig találkozásból születik. Tulajdonképpen − a lelki arc így − minding a másiktól ajándékban kapott arcunk. „A másik személy perszónája hazahozza nekünk azt, ami fölött nincs uralmunk fölötte." A lelki arc így: a másik tisztelete. Azt nyilatkoztatja ki bennem, amit nem szabad birtokolnom benne.

Ezért, gondolom, az ádventi idő valóban Isten-látásunk tisztulásának az ideje. Hívőben és nem hívőben egyaránt. Úgy látni Istent, aki, s nem úgy, ahogyan magunkat látjuk. Önismerően és önbirtoklóan. A lelki arc tehát: kér, meghív, ad, bátorít. A hozzánk érkező, s magunk is, miközben a másikhoz megérkezünk, így teszünk. Lelki arcunkban járva − megváltozhat a történelem.

S életünk, s csak kicsit kéne a Másikra, mint jövőnkre tekintenünk: csupa gyönyörű lehetőség. Nem egyszerűen tekintetváltásra, belsőséges pillanatokat átélve. Hanem Arc-váltásra. Lelki arcaink kicserélésére. Mert ez az a bizonyos lelki arc, melynek kezdeteit mindig magunkban hordjuk, ami igazán összeköt bennünket. Erre mosolyog vissza a gyermek. Ezt szólítja elő miközben apát, anyát mond. A lelki arc, végül is, emberségünk ünnepére készületünk. Mert igenis lehetséges lelki arccal: gyermeket nemzeni, nevelni, szerelmesnek lenni, barátként megmaradni, hazát szeretni; Istennel szövetséget őrizni. Elég a bizonyíték, ha csak rátekintünk, mi történik, ha mindezt csak fizikai arccal tesszük.

Az evangélium talán legszebb sorai ezek, a lelki arcról. Egyszerűen muszáj egészében idézni. Összefoglalja mindazt, amit az előbb megfigyeltünk. Az a pillanat, amikor fizikai arcunk lelki Arcunkban megpihen. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű."(Mt 11,28-30)

S még egy gondolat ide kívánkozik. A másik lelki arcát mi csalogathatjuk elő. S nekünk feladatunk ápolni és őrizni. Mert ez az a lelki arc, ami megerősít: életünket szövetségben összekötni, érdemes. És mindvégig tartó, fizikai időn tovább tartó öröm.


2011-12-07


2011. december 6., kedd

Transzcendencia

.
.

B-év, ádvent 2. hét, K. (Iz 40,1-11; Zs 95; Mt 18,12-14)


Mint egy érzéketlen gépangyal, zárul körénk szárnyaival a globalizáció. Most eszmélünk rá, mennyire valóságosak azok a virtuális terek, melyek gazdaságokat, kontinenseket, és közösségeket összekötnek. Ha negatív hír fut végig a hálón: kollektíven félünk. Azt gondoltuk, a „patriarkális tekintélyek" végleg meginogtak. De nem. Most emelkedik fölibénk-bennünk-körénk egy új ödipalitás. Kár, hogy figyelmetlenül elmegyünk hatása mellett.

Egy kontinensre nehezedik ma a hír, hogy az Európai Uniót tagállamostól tervezi leminősíteni a Standard & Poors hitelminősítő. A tapasztalatot nehéz megfogalmazni. Érintettségünket érezzük, s hogy valami nagy világkarma részei vagyunk. Inkább elszenvedői, semmint alakítói. A különös, még ha negatív módon is, de megérint bennünket az „Egész" élménye.

S mindez, összességében, új érzékenységet nyit meg bennünk. Megfigyelni a tágabb összefüggéseket, melyekben élünk. Újra felfedezzük, hogy a személy nem izolált. Hogy a körülöttünk lévő globális összefüggésekért felelősek vagyunk.

Elsőként is: pozitív, félelemmentes világra tekintésünkért. Mert jelenleg a reménytelenségben és bizalomhiányban szenvedő „vak Egésznek" újra emberi szemekre van szüksége. Szolidáris tekintetre. Arra, hogy egy pozitívabb jövőből tudjunk, mintegy vissza-tekinteni a mára. Céllal, szolidaritással megjelölni a világkarmát.

Mert ami az euro zóna válságának híreiben szorongással tölt el bennünket: a korszak fölé emelkedő cél hiánya. S mindez kiegészülve a személytelen, adminisztratív folyamatok és az itt, most élő, meghallgatatlan ember kontrasztjával.

Azt hiszem, ennek az új személyességnek − számtól újra emberig − a születő érzéke az, mindaz a pozitivitás, amit „Isten" –nel asszociálhatunk. Amikor a világ személytelen erői és folyamatai: medret kapnak. S ráeszmélünk, hogy e személytelenségekbe vetkőzésnek leg kezdetén minding mi állunk. Ez kietlenségekből újra egymás felé fordulásunk. Az ember és embertárs közötti szó és figyelem, most esélyt kap, hogy visszanyerje eredeti értékét. Nem szabad, hogy a válságnak mindig csak a válság oldalán éljünk. „Egy hang kiált építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek a kietlenben utat Istenünknek!" (Iz 40,34)


2011-12-06


2011. december 2., péntek

Napkövetség

.
.

B-év, Ádvent 1. hét, P. (Iz 29,17-24; Zs 26; Mt 9,27-31)


David Attenborough a Dél-Afrikai klíma konferencia kapcsán ad interjút a Times-ban. Közelmúltban vetítették a Befagyott planéta című természetfilmjét a sarkvidék állatvilágáról. Mára, lenyűgöző képekben, dokumentumfilmet látunk. Mert megdöbbenti milyen rohamos a jégtakaró olvadása. Attenborough, tulajdonképpen, gyászolja a planétát. Megindítja a szépség és biodiverzitás eltűnése, melynek okozója az ember. S érdekes megjegyzést tesz, talán, magyarázatot. A városban élő ember gyakorlatilag teljesen elveszítette kapcsolatát a természettel. Napok telnek el úgy, hogy bármiféle állatot látna. S ironikusan teszi hozzá, ha ez bekövetkezik, az maximum az utcán átfutó patkány.

A napsütést, szó szerint a napfényt, figyelem a londoni délelőttben. Betűz szobámba. S a Napba nézve gondolkodom. Mérhetetlen pozitivitás és derű, amivel mindmáig magához emel bennünket a Fény, az életadó. Kiéget minden negativitást, ragyogásába olvaszt. Mint Bach sugárzó zenéje, aki, tulajdonképpen, benső napunkat figyelte meg. Ebből a Természetbe nézésből (mely a hívő számára Isten természetével egy) rendezhetők újra dolgaink. Leegyszerűsödni.

Szembenézni a gazdasági növekedés kényszerillúzióval. S mindazon kataklizmákkal, amit majd a visszaút jelenteni fog. Onnan, ahová a Fogyasztásgalaxis nevű illúzióba elindultunk. Mert hamarosan kiderül, hogy a fogyasztásra épülő infrastruktúra nem tartható el. Pontosabban igen, egyetlen, legkeserűbb áron: nárcizmusunkat kitolni a természetre. Mindent, azonnali kielégülés igényünket: s így felélni, kielégítésünk árán Attenborough „befagyott planétáját". Igen; most beugrik, Teresa Brennan gondolata ez. Lacan történelem-kritikáját gondolja újra, a Marxizmus gazdaság-kritikáját ökológiai érzékenységgel ötvözve. S érdekes dolgot feszeget. Korunk az ego kiterjedésének kora. Pszichés formációnk korai szakaszáé, melyben nárcisztikus önzésünk dominált. Az azonnali kielégülés, a kontrollnélküliség − Brennan szerint − az esztelen gazdasági növekedés legfőbb motívuma. Kihívó tézis. Ám mégis találó: az emberi mohóságot teszi felelőssé a „befagyott jövőért". A kulcs bennünk rejtőzik: csak mi tudunk megálljt parancsolni a „moho sapiensnek", akik már azt sem engedjük, hogy a természet regenerációs ciklusait megélje.

Nagy bukás lesz, mert máig nem tervezzük az ego-kor utáni jövőt. Mert erről a mostani jövőről le kell mondanunk. S szép lassan, visszaindulnunk, újra felépíteni a múlt leromlott „szervesebb" infrastruktúráit. Bármilyen paradox, s ijesztő a név, de csöndesen, meg kell indítanunk a vissza-vándorlást a valóban termelő foglakozásokba. Egyfajta, s Németh László sokszor kinevetett „kertmagyarországát", kinevelendő. Akkor is, ha lehetetlen vállalkozásnak tűnik a modernitás előtti állapotokba visszatérés. Nem ugyanoda. Ám a biodiverzitás akkori egyensúlyait mércének megcélozva. Mert nem lesz más út. Nem lesz más út, mint a helyi, organikus gazdasági-piaci struktúrákba való visszatérés, mint „gazdasági honfoglalás".

S a gondolat csöppet sem abszurd. Nem abszurdabb, mint háborúzni Európai Únióként, miközben épp összeomlik az európai gazdaság. Nem abszurdabb, mint Afganisztánban, Pakisztánban harcolni „békeidegen" érdekekért. Mert kezdem azt hinni, meggyőződéssel, hogy mindezek a háborúkban csak blabla a demokrácia terjesztésének mantrája. Nem; ehelyett az a bizonyos ego-kor, az ego Lebensraum-jának lobogói alatt harcolunk. Energiáért, fenntartható kényszeres fejlődésért. Helyette: a béke és a jövő tervezésének aszkézise, sokkal inkább valóság. Napba nézés.

S mindez a tegnap esti Kazah – koncert élményének hátterében. Bulat, az egyik fellépő hívott meg. Chelsea Town Hall, kulturális est Kazahsztán függetlenségének 20. évfordulóján. A Kerulen népzenei triót hallgattuk. Olyasmi vállalkozás, mint a mi Muzsikásunk. Yedil Khussainov (zhetygen, sybgyzgy, shankobyz, abyrgy hangszerek). Aigul Ulkenbayeva (domba), Samat Karbalayev (nemzeti hangszerük, kyl-kobyz). Ugyanazt, más nyelven, vetik fel, mint Attenborough vagy Brennan. A megőrzött természethez való viszonyt. Tágas sztyeppék, égbe szerelmes hegyek, vad telek: ám a természet minden hangjával. A pengő hangok egy bennünk hordozott egykori világot hoznak elő, „levédiás", s ki tudja mikori mélyemlékezetünkből. S megdöbbent ennek a zenének az összetettsége, komplex ritmusépítkezése. Távoli rokona ez népzenénknek. Ám talán, utolsó, hiteles nagykövetei ezek a dallamok: természet, emberi tudás, és kegyelem egyensúlyának.

*

S nem véletlen a párhuzamos, evangélumi történet. A befagyott emberi szemről. „Odamentek hozzá a vakok; Jézus megkérdezte tőlük: ʻHiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni?' (Mt 9,28)


2011-12-02

(Forrás: Gábor Bálint József )

Illusztráció: Aigul Ulkenbayeva

http://www.youtube.com/watch?v=zCaOLsuWLzU


Kerula:

http://www.youtube.com/watch?v=za76XCh6OxY

http://www.youtube.com/watch?v=N1JvA5K9fYY

2011. november 30., szerda

Másikoldal-Emmánuel (Weiss Andrásnak szeretettel)

.
.

András apostol ünnepe (Róm 10,9-18; Zs 18A; Mt 4,18-22)


Meghívástörténet. A tanítványok meghívása az evangéliumok kezdetén. Ahogyan a napkorong emelkedik a táj fölé. Városi háztetők, tűzfalak, parkok fölött; vidéki ablakokon betekintve; de ugyanaz a Nap. Most valahogy így áll meg az az első századi férfi. A galilai szegények hazájában. Pasolini Mété evangéliumából a kép. Rohanni kezdenek meghívójuk után.

S valóban, Pasolini fekete-fehér filmje, valószínűleg közelebb áll a történelmi valósághoz, mint későbbi beleolvasásaink. Igaz részletkérdés, de mégis fontos. Általában, szószékek magasztossága szereti a meghívástörténetet úgy látni, mint rendkívüli eseményt. Ami „creati ex nihilo", deux et machina, totál ismeretlenből elhívás. Váratlan isteni hangra. „Így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket." (Mt 4,19)

Ez azonban sohasem így van. Már előzetesen, mindig, ott áramlik bennünk egy meghívástörténet. Igaz, névtelen. De mindannyian hálókat vetünk életünk és a vele határos történelem mélyébe. Minden napunk kérdést formál. Mert a számunkra kimért idő, nem egy helyben telik. Nem mozdulatlanság. Lassú, nagyon lassú mozgás. De asztalainkat, szobáinkat, ágyunkat, érzéseinket, kapcsolatainkat − s így életünket − láthatatlan vitorla feszíti.

Ott, Pasolini fekete-fehér arcai kirobbanó örömöt mutatnak. A néven nevezés örömét. Így futnak a történetükre kapott Névtől részegen a betoppant Mester után. „Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt." (Mt 4,20) A történeti hűséghez hozzá tartozik, hogy az elhívott négy, már korábban is ismerte őt. (Jn 1,35 k.)

A tanítványság-történet nem áll kívül életünkön. Az Írásokkal való találkozás lényege éppen ez. Ott köröz fölöttünk éltető melege a Szónak. Tulajdonképpen évtizedek óta szemezünk vele. Isten, bármit jelentsen is e szó, épp úgy nem áll kívül történetünkön, mint a megismert barát, szerelmes, és házastárs. Benső vonzások, feléjük irányuló vágyak, teszik ismerőssé az „ismeretlen" érkezőt.

S ott, abban a történeti jelenetben, épp ez az izgalmas. A korábbi találkozásuk és a mostani útra indulásuk közötti erjedés. Az eltelt idő, mint be- és megtelt idő. Mint (ön)beteljesülés. Ki tudná megmondani, mi a határ az ismeretlen és Barát születése között? Hogyan születik a szerelmet, házasságot, barátságot, megtérést (metanoiát) alapozó bizalom? S egyáltalán, ismeretlenek vagyunk-e önmagunk számára, valaha is?

Azt hiszem, a szó rejtette „Istent" így kell újra értelmünk hálójába helyeznünk. Istent soha nem értjük meg és fogjuk fel helyesen, ha nem mint a fenti értelemben vett Érkezőt látjuk őt. Aki születik, régóta együtt, velünk: mint barátság, szerelem, bizalom. Születése − mert ez természete − nyilatkoztatja ki őt. Mint együtt történő történelem. Ezért kell keresnünk nemcsak az arc előtt, de az arcunk másik oldalán is Őt. Mert létezik a vallásoknak is ez a másik oldala. S ezt a másik oldalt felfedezni, ez meghívástörténetünk.

Ám a záró kép mégsem ez. Hanem a nap Auscwhitz fölött. Rossz volt a kérdés, amit utólag tettünk fel, hogy a szörnyűségben „hol volt Isten"? Furcsa, de a rossz lelkiismeretű késő-modernitás kérdése volt ez. Utólag is, oda, visszamutatni. S a válasz, amit adtunk, inkább felelősséghárítás. „Ott, a szenvedőben, a felakasztott fiúban". Utólag visszatekintve, meglep, hogy nem újra-Meghívástörténetben kérdeztünk. S azóta sem. Auschwitz, nem Isten tragédiája vagy bűnrészessége volt. Hogy miért engedte? Nem, a shoa és a gulág az emberi emlékezet mélységes kudarca volt. Az ember felelőssége, aki képtelen belépni önmaga és az embertárs történetébe. Mindenkori vallása, mint kultúrális szuper-ego másik oldalára. Azt hiszem, azt kellett volna kérdeznünk, ott, rögtön, az első reflexiókban: „hol lesz Isten"? Hol fogjuk újra megtalálni őt? Milyen hitben, milyen humanizmusban? S legfőbbként: hol fogjuk megtalálni az ott elvesztett embert? Magát azt a bizonyos Hálót. Bármit jelentsen is a szó, kezünkben.


2011-11-30


2011. november 29., kedd

Becsúszó szerelés happyenddel

.
.


B-év, ádvent 1. hét, K. (Iz 11,1-10; Zs 71; Lk 10,21-24)


Magunk is meglepődünk, mekkora öröm rejtőzik az emberben. Milyen felszabadulásra képes az emberi psziché. Kinyílni, felnyittatni. Valami, leg-központunkban, felnyílásra vár. S természetesen, ez személyes öröm, a személy élménye. Mégis, épp e benső szárnyalás örömében, elgondolkodtató. Örömünk nemde a történelem nevében is történik? Mintha vágyunkban barátsága, meghallgatásra, ott toporogna, igen, maga a világtörténet. A világ ilyenkor, mint lábnyomait a gyermek igazítja a hóban az előtte lévő léptekben, ott lépdel mögöttünk. Átalakulását keresve.

Az öröm így kollektív tettünk. Bennünk, egy pillanatra, egy fontos percre, átalakul a történelem. Felnyílik, tisztul, katarzisban felejti el karmákba szorult önmagát. Bennünk húzódik közelebb Istenhez a nagytörténet. Ezért vagyunk felelősek a másiknak okozott örömért. S ehhez semmi különöset nem is kéne csinálnunk. Csupán annyit, ahogyan baráttal viselkedik az ember. Történelemhez, Istenhez való viszonyunk sem igen más. Apró, de folyamatos jelenlét. Mint a házasságban, melynek alapja a barátság ápolása.

Persze, Isten attól az, aki, hogy gondoskodik az öröm meglepő helyzeteiről. Mögöttünk, óvatosan képkedve, léptet lépésünkbe helyezve. Ádventi hóban. Mely képletesen, történelem-közi terünk. Maga Isten érkezése, mint egy paradox becsúszó szerelés. Ami éppenséggel talpra állít. Örömbe, azaz, valóságba egyenesít. Ahonnan mindig tovább láthatunk, mint amit a történelem hétköznapi egyenruhája, a rutin enged. S a képzelet, az öröm képzelete ad majd realista látást. Érezni az embertárs mélyesését. Amikor "a világ végén/ télapó alszik a hóban./ A világ végén,/ újságpapír alatt a metróban." (Bikini) Nincs mélyebb realizmus, és történelemre hangolt szem. Mint az Istentől kapott, "kollektív" (azaz szolidaritásunkért) felelős öröm. Ez az, amit Kányádi Sándor fogalmaz meg, sokatmondó verscímével, amikor "Valaki jár a fák hegyén"?

"Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: "Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak."(Lk 10,21)



2011-11-29

2011. november 28., hétfő

Ádvent: még közelebb

.
.

B-év, Ádvent 1. hét, V. (Iz 63,16b-17.19b; 64,2b-7; Zs 79; 1Kor 1,3-9; Mk 13,33-37)


Előveszem a pátriárka-történeteket, a Teremtés könyvéből. Izsák, Jákob és Ézsau történetét. Amikor a külső történet, mint a világ teszi most, meginog, fontos ez a történelembe-szállás. Maga a kereszténység (katolicizmus) ádventje is ilyen aláereszkedés. A történelem józanabb régióiba.

Mert a történelemmel szembenézni, saját megtett történetünk felidézésével lehet. A családi és baráti összetartozás pillanataival. Azt a drámát felidézni, ahogyan „formáltattunk". S mindezt azért írom, mert ezekben az ószövetségi mélytörténetekben bölcs tükörbenézést tanulunk. A Teremtés könyve Ábrahám, Izsák, Jákob és Ézsau történetét érdemes újra hallgatnunk.

Meglepődnünk, mennyire agyagból gyúrt, esendő az Egeket, mint zsinórmércét tekintő ember. Ott kavarog „sár és angyal", egy levesben, bennünk. Elsőszülöttségi jogok eltékozlása (Ézsau), csalások, rivalizálás (Jákob), sőt, maga Ábrahám. Megrendít történetük realizmusa. E család, minden tagjában él a csalással, sőt, hazugsággal, mellyel életüket kívánják menteni. Abimélek udvarában Izsák, épp úgy, mint apja, feleségét hazudja nővérének. Nehogy „szépsége" miatt megöljék őket.

Kézbe kell vennünk e szövegeket. Valós családok. Valós helyzetek; ott élnek a történelem örvényeiben, s belőlük is kelnek ezek az örvények. Ami marad: az Égre nézés, az Ígéret-re tekintés. „Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom az esküt, amellyel megesküdtem apádnak, Ábrahámnak. És úgy megszaporítom utódaidét, hogy annyian lesznek, mint az égen a csillag." (Term 26,3-4) S szintén marad, arcunk éle-húsa mögött az emberi szív realizmusa. Csalások, becsapások, ravaszkodás − s épp a túlélés legfontosabb, személyes és kollektív, pillanataiban.

Ádvent: közelebb húzódás Istenhez, és emberi történetünkhöz. Egymáshoz, akik egymás közelében élhetünk. S bizonyos értelemben, közelebb húzódás, gyerekkorunkhoz is. Ahogyan csak a gyermek tud rácsodálkozni későbbi felnőtt arcaira. Nem is tudom, mi lesz velünk, európai emberekkel, ha elveszítjük ezeket a történelmi mélyutazásainkat. S itt, biblikus szövegeinkre is gondolok.

Izájás elmondja, hogy a történelem (s növekvő története) terhét hordozó felnőtt ember: keresi a történelem (s benne személyes története) Arcát. Hogy Isten, nem „a magasságbeli", szupertranszcendens, távoli Isten. A magasság szinonimája: az emberi benső. Sőt, magának az isten-szónak is tükörjelentése: Bensőnk. Bensőnkön keresztül szólítjuk őt.

Közelebb húzódni Istenhez, közelebb húzódni az embertárshoz, akiknek bensőnk kialakulását köszönhetjük. Hisz közöttünk, emberarcok között van egyedül a történelem. Nem képernyők, hírolvasók tudósításaiban. Az, ott az alakíthatatlan történelem. A valós, az alakítható mindig két szempár, két ajak, két fül, két ölelés között húzódik. Ettől az alakíthatóságtól üdvösségtörténet a történelem. S Izajás, Ádventben, a külső történelem súlya alatt zokogni tudó ember nevében kiált.

„Mégis te vagy a mi atyánk! Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te vagy, Uram, a mi atyánk, Megváltónk a te neved öröktől fogva. Miért hagyod, Uram, hogy letévedjünk útjaidról? Miért keményíted meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Fordulj vissza szolgáid miatt, örökséged törzsei miatt! Olyanok lettünk, mint akiken nem te uralkodtál öröktől fogva, akiket nem a te nevedről neveztek el. Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál! Színed előtt a hegyek megrendülnének!" (Iz 63,16b-17.19.)

Most ez az ádvent, euróháborús összeomlások világa, alkalom. Közelebb húzódni nem szembe nézett emberségünknek, és történetünknek. S kicsit, számomra, közelebb húzódás, a könyvek világához. Épp azokhoz a kulturális forrásainkhoz, mely a világradaron, még csak fel se villan. Annyira észleletlen, mint szemünkben, maga az Ígéretadó.


2011-11-28

2011. november 26., szombat

A Moody’s egy Dürer-metszeten (Angyalvodka IV., slágerlistával)

.
.


[Szünet] „Tehát nem álom. Végül. Nem is káprázat. Némák. És én is némán állok előttük." (Samuel Beckett, Rough for Theatre I). A Moody's bóvli kategóriába minősítette le Magyaországot. Beruházásra szuperkockázatos. Nem tanácsolt. „Ismeretlen, távoli kis kikötő." Csendes háborúk a világ pénzügyi régiói közt. Tenger. Csatahajók. Időnként egy egy öblös ágyúlövés visszhangja. A távolba lőve. Látótávolságon kívülre. Ott, majd megtörténik a becsapódás. Radarok memóriáján belül.

Ez csak egy kép. Arról, ahogyan a világ pénzügyi régiói állandó, végső csatáikat vívják. „Elolthatatlan, mint egy égő olajmező." Élet-halál kérdés. Kilőni a rivális flottából a kísérőhajókat. Egyenként. Emlékszünk? Az euró-válság kezdetére. Még a líbiai háború előtt. Portugália és Spanyolország váratlan lesorolásakor. Pedig, akkor az EU pénzügyi stabilizációs csomag már megvolt, a nemzeti parlamentek épp elfogadták, feltételekkel, megszorításokkal. Akkor lassult először a flotta. S a távolban? Mint (egy) fehér vitorla? Igen. Ott is egy nemzeti érdek. Az USA valutáját erősíteni a rivális valutákkal szemben. Létkérdés. Mert ha ez nem következik be, egyre több állam vált dollárról másra. A távolból mindez „Tüzijáték". Ugyanúgy, ahogy Afganisztánban, Líbián történt. Képernyőkön keresztül, gombnyomásra.

„Tüzijáték. Ismeretlen távoli kis kikötő. Fenn az egek, lángba borulnak. S halkan megcsörren egy karkötő." Ezek most épp mi vagyunk. A felhozott indokok, csak ürügy. Jönnek az Európai Sorban majd mások is. [24 órán belül, ugyanaz a gazdaságokat kilövő anyahajó, épp most lőtte ki Belgiumot. A Standard and Poors, a Moody's ikertornya. Süllyed. Leminősítve.] Lassítani kell, szétzilálni az Úniót − mielőtt stabilizációja sikerül.

S a mélyben, számtalan hullámréteg. A felszínek viharában, a hullámveréseket meglovagló, érdekek. Laokóni birkózás. Mindenki a világ boruló asztaláról él. Nálunk is. A mi, honi, laokóni részletünk: az ausztriai anyabankok egyetlen esélye, ha a kormányzattal visszavonatják a végtörlesztések általuk kidolgozott rendszerét. S nagy a riadalom. Itt, nálunk látszik kiderülni (veszteségükből), hogy nyugati irányba fog dőlni a dominó. S kiderül a nálunk legnagyobb fogúra (és étvágyúra) nőtt bankszektorok hitelképtelensége, mert akkor ők is leminősíttetnek. S kezdődik a rettegés, tornasorban, hogy bedugul a hitelezés. Hát ez van. „Nem tudom mi ez, pedig látom. Ez nem valóság. De nem is álom. Egyre nagyobb ez a város, de fel sose épül. S eltűnik végül, feltűnés nélkül."

S mi ma hajnali kettőtől, a bejelentés időpontjától, mint ország, körbepánikolunk. Arab tavasz szérumokban. Az ellenzék elnöke már mondja is a demokrácia önhülyítő mantráját. Leváltani a kormányt. S tévén visszanézhetjük a jól kiszámítható reakciókat. A bűnbakképzés maghasadásait, „láncreakciónkat". Járjuk, járjuk a démonképzés törzsi táncait. Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Destabilizálni a régiót. Inoghatóvá tenni a valuták közötti sávokat. S igen, azok a bizonyos állampapírok. Amikről pedig a mindenkori kormánymantra mondja, hogy „mi a piacokról finanszírozzuk magunkat". Senki nem mondja ki, hogy ezek ugyanolyan hitelek, mint bármilyen uzsorahitel. S most majd csak még magasabb kamatra tudják az érintett országok visszafizetni. „Kezemben olvadó fagylalt."

(S idelenn? Jártak a Moody's szakértői valahol a Nyírség-, vagy Borsod örökre leszakadt világában? Soha nem fognak.)

Jön majd egy világ, kell, hogy jöjjön, ahol nem lesznek korrupt hitelminősítők. Mert a korrupció az, hogy rendszerismeret nélkül, szándékkal befolyásolunk piaci folyamatokat. A valósággal, mint emberi világgal való érintkezés nélkül. S ebben az értékingásokra épülő tőzsde-kapitalizmusban csak a feltétlen engedelmesség etikája létezik. A képernyők mögötti döntésekre nem visszakérdezés. Zygmunt Bauman A modernitás és a holokauszt munkáját kéne végigolvasnunk. Tisztességgel és újra. A bürokratikus, megkérdőjelezetlen protokollok következményeiről. Mint ruhaszárító köteleken, köztünk leng az auscwhitzidő.

Új ateizmus kell. Ezekre a régi istenekre. A „nem hiszek a Moody's világában" radikálisan kritikus történetére. Amolyan új-feuerbachi válasz. Mert ezek az előre programozott istenek most sem szólnak időben. Hogy a megmentőként remélt Kína rohad. Mit rohad, zuhan, ahogyan csak ötágú csillag tud a mennyek pereméről. Óriási szellemvárosaival, amiket megépítettek. A gazdaságot ezekkel az állami megrendelésekkel tartották növekedésben. És ezekben a városokban senki nem lakik. Csak az elodázott forradalom, a rendszer meg nem nevezett korrupciója.

Hölgyek, Urak. Nincs más. Elő kell venni a sokat leviszolygott marxi kapitalizmus kritikát. S jó százhatvan év után, ma, újragondolni, a Moody's protokolloktól mentesen, mitől ön destruktív és fenntartatlan a Rendszer. Mitől korrupt: mitől belőlünk korrupt.

Távolabb hajolni világunk térképétől. Rálátni, mennyire haramiavilágba közelít az ádvent. Ránk látni. Rájuk látni. Bennünk, rájuk, s bennük, ránk. Magunkra ismerni. A remény cölöptologató banditáira. (Kép a Nagy Indiánkönyvből. Sivatagi karavánvezetést vállaltak, áthelyezték az útjelző cölöpöket. S a végén támadtak, amikor már támadniuk sem kellett.) „Tűzijáték." S utólag, urak, mint Radnóti tömegsírban megtalált bori-noteszében, elgondolkodunk majd? Hogy a líbiai háború, mekkora karma robbanás, a mi európai világidőnkben? Hogy a „pánikoló piacok", bizalomingások, ez az egész örvény, talán meg sem történik, ha? Igen. Ha európa urainak van holisztikus látása. S még minimális köze (velünk együtt) a Hit világához, hogy „Ne ölj!". Az a kollektív psziché, melynek a tőzsdék világa éppúgy része, mint mantrademokráciáink, most remeg. Csak az Irakban és Líbiában nyugati fegyverekkel meggyilkolt (és Afrika? természetesen) több százezer áldozatának lelke, mint egekbe kiáltó vér, a világpsziché sebe. Soha nem létezik a tőzsdék, és tőzsdepszichék, demokráciapszichék zárt világa.

S a végére a slusszpoén. Egy televíziós szerkesztőség felhívta reggel nyolckor a Moody's központi, kommunikációs irodáját. A magyar leminősítés indoklásának szöveges anyagát át tudnák-e küldeni. Igen. Készségesek, a Moody's protokoll részeként. Fax. Elektronok. Push. Enter. A birodalom szóba áll. S láss csodát. Budapesten kijön a fax. Valóban átküldték. Botswana leminősítésének háttéranyagát. Afrika. (S gondolom, ha a magyar lenne a világnyelv, akkor most ott, a faxküldő irodákban, a KFT slágere szól, háttérzeneként. Minden feketének fizetek egy feketét." Hahaha.) Tűzijáték. Idézőjel nélkül.

(Ugye ismerjük Radnóti sorait. Aki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. Mély szimbolikus melléütése ez világunknak. Az a bizonyos tőzsde-hangulat is valahol ilyen alapos számok mögé nézésekből születik. Sic! „Itt élek én, nem vártam mást. Csak nézek, mint apró ember az óriást." (Bikini, Valahol Európában). És holnaptól ádvent. S benne a tegnap világa. Mint ez a nehéz, ősztéli reggel.

HAMM: „Egyszer ismertem egy elmebeteget aki azt gondolta, eljött a világ vége. Festő volt − és grafikus. Nagyon kedveltem őt. Meg szoktam látogatni, az intézetben. Megfogtam a kezét és odavonszoltam az ablakhoz. Nézd! Ott! A növekvő gabona! És ott is! Nézd! A suhanó heringraj! Ezt a szépséget figyeld! [Szünet.] Elrántotta a kezeit és visszament a sarokba. Kiábrándultan. Mindössze csak hamut látott. [Szünet.] Ő volt az egyedüli túlélő. [Szünet.] Elfelejtve. Úgy tűnik, az eset… nem volt…. olyan egyedi." (Samuel Beckett, Endgame)


2011-11-25


Illusztráció: Tengerpart (Európa Kiadó, Live 1984 koncert), http://www.youtube.com/watch?v=HFjoZrgVdJM

KFT, Afrika

http://www.youtube.com/watch?v=-eC0FtlSroI

Bikini, Elmúlt Illúziók (2011) http://www.youtube.com/watch?v=Qd0lsglth58

Valahol Európában (1998) http://www.youtube.com/watch?v=AhtC4yRfL98&feature=related