2011. február 27., vasárnap

Ismét a Keresztről

ISMÉT A KERESZTRŐL

 

Peter Berger, neves vallásszociológus könyvét olvasom. A hit kérdései, a keresztény hit szkeptikus megerősítése (The Questions of Faith, A Sceptical Affirmation of Christianity, Blackwell, London 2004). A keresztény hit értelmes volta, vállalhatósága és hasznossága mellett érvel egy szekuláris közösségnek. „Poszt-keresztényeknek", egy kereszténység és Crédoja utáni korban. Multikulturális világban ír. A „multikulturális" a magyar fül számára idegenül hangzik, pedig mégsem kéne. Egyrészt, mert a katolicizmus már önmagában is mindig kultúrához való viszony. A kereszténység átível időben és térben kultúrákon. Másrészt, a globális piac világában, nemzetközi márkák és gyártóikkal már évtizedek óta együtt élünk. Mint magyar kultúra, mint nemzetiségi kultúrák, mint lakóhelyünk helybeli kultúrája. Berger könyvének műfaja sajátos, fontos műfaj, melyhez szoknunk kell. A kereszténységből már kiszakadt „poszt-keresztényeknek" szól. Egyfajta „gyászmunkára" hív elvesztett hitük fölött. Fontos megtanulnunk kereszténységünknek ezt a fajta olvasását. Mert ami az egyik oldalon elvesztett hit, az a másikon a megörökölt keresztény nyelv válsága, és kihívása. Berger könyvét gyaníthatóan inkább az „örökösök" olvassák. Tulajdonképpen érdekes érzés önmagunk előtt is belátni, indokolni: miért is hiszünk. Mitől nem egyszerűen illúzió történetünk keresztény gyökereit vállalni, és a szerint élni. Könyve azért élmény, mert távolságot nyerünk önmagunkra. Felismerjük, hogy az a bizonyos „posztkersztény", a kiszakadt, a lemorzsolódott: bennem él, bennünk él, egyházunkban él. Azaz: leszakadhatunk, kiszakadhatunk, lemorzsolódhatunk. Ahogyan nincs olyan család Magyarországon, ahol ne élne együtt ez a „bent" és „kint". Egy őszinte, realista kereszténység tanulja ezt a gyászt. Tanul önmagára tekinteni. Katolikus módon. Azaz: nem kihagyva egyetlen szereplőt sem. S legfőbbképpen nem „megértetlenül". Ha van multikulturális világunknak leckéje az egyház számára, akkor az megérteni: nincs külön kint és bent.

A fogalom, „kulturális gyász" tulajdonképpen Peter Homansé (Symbolic Loss, The Ambiguity of Mourning and Memory at Century's End, University Press of Virginia, Charlottesville 200). Semmi hókuszpókusz, vagy elvontság. A kultúrában épp úgy szükséges és természetes a gyász, mint a családban. Egy-egy korszak elmúltát is fel kell tudni dolgozni. Ilyen gyász például az árpád-házon belüli szakadás, Koppány-István konfliktusa. A pogányság odahagyása, és a kereszténység felvétele. Trianon traumája. A kereszténység fizikai és külső világ feletti uralmának elvesztése − s a rivális Felvilágosodás megjelente. Feudalizmusból modernitásba, majd posztmodernbe érkezés. A népegyházi minták visszaszorulása. Egy-egy lelkiségi stílus megszűnése. Sőt: egy-egy szerzetesrend megszűnése. Egy saját pappal bíró plébánia megszűnése. Ilyen gyászfolyamat a papi létszám fogyása. S a pap szerepének és kulturális befolyásának megváltozása, és feldolgozása. S tágíthatjuk a kört: a korlátozatlan „laissez-faire" liberalizmus kapitalizmusának vége. A hagyományos könyvkultúra, a Gutenberg-galaxis összeomlása, s mára csöndes beájulása a twitter és facebook korszakba. Az arab világon végigsöprő identitásválság. Egy új alkotmány születése. Mindez kulturális gyász. Minden e gyászra való képességünkön, vagy képtelenségünkön fog múlni. Keresztényként nyitott szemmel kell e változásokra figyelnünk. Mert a kor megértése mindig kicsit a kor előtt járni tudás. S ez mindig helyzeti előny. A kereszténység, európai és hazai, régóta esedékes esélyt kaphat, − hogy Jelként, kora előtt járhasson. S a megértettekkel járuljon hozzá tágabb kultúrája gyászához. Röviden: a keresztény identitás újra megfogalmazása és kimondására érik a kivételes esély.

Mély gyászban van kultúránk. Elsőként Európa.  Mérföldkő David Cameron brit miniszterelnök Münchenben mondott beszéde (2010 február). Mélyen szimbolikus történet ez, ezért is időzöm el rajta. Kimondta, hogy az államilag támogatott „multikulturalizmus" csődöt mondott az Egyesült Királyságban. A muzulmán közösségeket nem sikerült integrálni. A békés egymás mellett élés liberális illúziónak bizonyult: nem történt „csere", hasonulás a kisebbségi kultúrák részéről. „A terrorizmus elleni hatékony küzdelemben ideje változtatni a közelmúlt kudarcot vallott politikáján. A szegregált közösségek alapvető értékeinkkel ellentétesen viselkednek. A muzulmán közösségek Brit nemzeti identitáshoz való kötődését kell erősíteni." − mondja. A sajtó reakciója: jó, jó, de a program, a hogyan kifejtetlen. Mi integrál? Mi is a „brit" nemzeti identitás? A vallást Cameron még csak véletlenül sem említi, az ún. „politikai korrektség" jegyében.

Valami eresztékeiben recseg-ropog. Az európai és nemzeti identitások felszíne alatt: tabu-beszédek jönnek felszínre. A Felvilágosodás-project piachoz kötött változatának kudarca volt, hogy elfojtották a nemzeti identitásról mint vallási önazonosságról (is, vagy döntően) való beszédet. A kérdések kérdése vár Európára. Betiltott közbeszédeit a vallásról, a liberalizmus és szekuláris társadalom-felfogás judeo-keresztény gyökereivel való konfliktusát vajon fel meri-e vállalni? Szembe mer-e nézni Európa azzal a tagadással, mely saját kulturális identitását aprózta fel? Megkerülhetetlen lesz a zsidó-kereszténység, mint európai gyökér, és a felvilágosodás-hagyomány új együttlátását megteremteni. Kritikus együttlátását. Az elfojtáshoz vezető traumákat; és azok következményeit. A „gyászok-gyásza" ez kultúránkban. S e gyászmunka nélkül a kortárs megújulás-projektek sután torzóban maradnak.

David Cameron Nagy Britanniájáról kiderül, hogy „szétmállt" nemzeti identitás. Nem meri feltenni a kérdést, ezzel kezdeni: képes-e a „brit nemzeti identitás" integrációra? Van-e benne elegendő meghívó erő a muzulmán közösségekkel élő pontokon érintkezni? S Nagy Britanniáról most szimbolikusan beszélek. Soha nem az elkülönülő „multikultik" hoztak nagyszerű eredményeket. Hanem mindig az összeolvadás (nem beolvadás!). Ausztria, és Magyarország a bizonyíték. Ausztriában: Schnitzler (Kanizsai zsidó családból), Josef Roth (galíciai), Egon Erwin Kisch (Cseh), Freud, stb. Magyarországon Radnóti, von Neumann, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Teller Ede, stb. Ezek Ausztriában osztrákok, Magyarországon magyarok voltak. De ugyanakkor az egyéniségükkel befolyásolták a befogadó nemzetet.

Cameron háborút hirdet a multikulturalizmus ellen. Állami támogatást vonnak meg olyan muzulmán alapítványoktól, iskoláktól, szervezetektől, amik tagadják a befogadó kultúra értékeit. Ő maga és pártja a „Big Society" eszményét hirdeti meg. A „Nagy Társadalom" poszt-liberális és poszt-konzervatív víziója ez. Egy önszervező társadalom, ahol helyben, polgári elkötelezettségből fakadóan oldanak meg az állam által költségesen és nem elég hatékonyan megoldatlan feladatokat. A lényeg: olcsóbban. S itt indul be a gyász és párbeszédek valódi munkája nélküli ördögi kör. A kiadási költségcsökkentések: közkönyvtárak, uszodák, kulturális intézmények leépítéséhez és bezárásához vezet. Az egyetemi tandíjak háromszorosára (!) emelése. A humántárgyak, köztük teológia, filozófia állami támogatásának megvonása. A karitatív intézményektől, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó szervezetek támogatásának további csökkentése. Az állam nem finanszíroz: a költségvetési lyukakat, államadósságot csökkentendő. Hogyan lesz így erős, „befogadó" nemzeti identitás? Az alapok gyengülésével?

A kulturális gyász területeit hosszasan sorolhatnánk. Nemcsak Európa inog, láttuk, az arab világ is. Hogyan hat mindez kereszténységünkre? Milyen Istenképet hirdetünk, s kell hirdetnünk ebben a változó világban? 2011 márciusától, számunkra, katolikusok számára, ez már hivatalosan sem lesz csupán alternatív kérdés. XVI. Benedek pápa sürgetésére állandó szervezeti formát kap a szekularizációval, a „nem-hívőkkel" való párbeszéd. Ami új: a vallásközi dialógus státusára emelkedik a „poszt-kereszténységgel" való párbeszéd. „Ma, a vallásközi párbeszédek kiegészítéseként, párbeszédet kell kezdeni azokkal, akik számára a vallás mára idegen, akik számára Isten ismeretlen." A franciaországi Sorbonne-on az előadások témája: „Vallás, Felvilágosodás, Értelem".

Julia Kristeva legutóbbi munkájából idézek, szekuláris oldalról (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press). Maga is résztvevője a programnak. Gyűlölet és megbocsátás könyvcíme már maga program, milyen Istenképre fogékony világunk. Püspökeinknek, teológiai tanárainknak, oktatási szakembereinknek „tükre" kéne legyen e munka. Kristeva szintézisét adja a szekuláris identitásnak, az európai humanizmusnak. Abból a francia hagyományból, melynek − teológiai képzésünkben szinte zömmel még mindig csak kárhoztatni és ellenségnek látni tanítunk. Gyászmunkánknak, mely istenképünket újítja meg, fontos iránytű gondolatai. Fő tétele: a szekularizációnak szüksége van ön-korrekcióra. Az európai identitás válsága nem oldható meg a „vallások bölcsessége" meghallgatása nélkül. A szekularizáció mélyen hallgat a két legfontosabb területen. Képtelen az anyaság és női szerepek pozitív megfogalmazására, és hiányzik a fogyatékkal élő emberekkel való szolidaritás. A világi humanizmusnak, mondja, ezért egyszerűen muszáj meríteni a keresztény szolidaritás történetmondásából, a „Passióból". „Új kulturális forradalom szükséges". „Egy sokkal komplexebb humanizmus, ami képes felismeri a szenvedést, és jobb esélyt kínálni az életre, mely az életre terveket és eligazodást mutat." S a kulcs azt hiszem, zseniális kiegészítése a Felvilágosodás csúcs-programjának. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, és: Sebezhetőség!"

Multikulturálisában (is) elbizonytalanodó világunknak szüksége van a béke és szolidaritás Istenére. S nekünk, keresztényeknek, mindazt meg kell gyászolnunk, ami akadályoz ennek az istenképnek a megfogalmazásában. „Isten nem politikai, vagy médiabarát érték, hanem a jelentés és beszélt nyelvünk vizsgálata" − írja Kristeva. E a mi kulturális gyászunkban az elvesztett „Kereszténység" és „Máriaországa" fölött, meg kell tanulnunk elfogadni: „A vallási tapasztalat, és gyakorlataink elemezhető. Lehetséges és szükséges is, feltárni ahogy a vallásról gondolkodunk, s főleg, ennek kudarcait." S Kristeva érvel, fáradhatatlanul, hogy szükséges egy új képzelet. Aminek része a pszichoanalízis, az irodalom, s a katolicizmus, a protestantizmus, és az ortodoxia kulturális öröksége. S kulturális gyászunk talán legnehezebb eleme, belátni: senkinek sincs monopóliuma, hogy legnagyobb értékünket, a személy szabadságát kizárólagossággal definiálja.

Nagy lecke ez európai kereszténységünknek. Ám még nagyobb esély, hogy épp Európának egy új Kereszt-ábrázolást kínáljunk. S újra gondoljuk a Kereszthez való viszonyunkat. Sok-sok meglepetéssel. A multikulturális közegünkre való odafigyelés vezethet el oda, hogy a keresztény lelkiség „visszavonulása az emberi bensőbe" végre irányt változtasson. A „történelem misztikáját" tudjuk majd újra felfedezni. Nem folytathatjuk tovább az elfordulást a történelemtől, a külső történettől. Gyászunk lényege: mindeddig nincs helyes modellünk a szekularitásról. Illetve, ami van, az apologetikus. Bűnbakképzésre és visszavonulásaink megindokolására „a szív szentélyébe", kiválóan alkalmas. Ha nem születik meg bennünk a Kereszthez való új viszony, akkor egyházként félő, csak bedolgozói leszünk a már meglévő bűnbakképzésekhez és hatalmi versengésekhez. A sebezhető Istenről kéne nagyon mélyen elgondolkodnunk. Hogy a kereszténydemokrácia új megerősítést nyerjen, és új függetlenséget. S ez, teológiai képzésünk számára is izgalmas utazás lesz. Gyászok-gyásza, kihívások kihívása. Türelmesen, de következetesen felülvizsgálni a régi, „véres-keresztábrázolást". Mely mögöttes képe egy agresszív és hódító Isten; mely „dinamikához", valami miatt, érthetetlen módon, de ragaszkodunk. Cantalamessa Élet Krisztusban, A római levél spirituális kommentárja hatodik fejezete jár a fejemben. Az Atya új képének szükségességét veti fel. Tétele rezonál Kristevára. Isten szenvedéséről egyszerűen muszáj lenne beszélnünk. Mert ezt a területet hanyagoltuk leginkább. Mint mondja, a „teológiai korrektség" oltárán, hogy Isten „lényegében nem szenvedhet", nagyon sokat veszítettünk. Gyakorlatilag a modern világgal való párbeszédünket.

Cantalamessát zárásként, csak továbbgondolom. Muszáj a nyelvi kockázatot vállalnunk, hogy Kristeva „Szabadság, Egyenlősség, Testvériség, Sebezhetőség" programjára válaszolni tudjunk. Lehetséges, megrajzolni a „gyászoló Atyát". Aki mint Isten nem diadalmas a Kereszten vagy épp a Háromságon belül. Hanem mély szolidaritást vállal a Fiúval, a „beszélő lénnyel", aki épp közöttünk, erőszakosan, nyelvét veszíti el. Azt a gyönyörű, beszélő nyelvet, melyet igazán csak az Anyák tudnak értékelni és megbecsülni, mint fiukkal való közös születéstörténetet. A Kereszt visszatükrözheti az embert. A „beszélő lényt", ahogy Kristeva nevezi. Szép szimbóluma létünk benső dimenziójának, a „lelki térnek". Mindannyian magunkban hordozzuk ezt a „képzeletet". Mely pajzsunk a létünket ért külső és belső támadások ellen: lélektani, testi traumák; vagy a külső társadalmi és politikai agresszió ellenében. Ha a „Keresztet" tudjuk ilyen védőernyőként megmutatni és hordozni: megszületik a híd kultúránk felé. A kihívás: ismét és másként a keresztről. És egymásról.

 

 

2011-02-06

2011. február 25., péntek

Ikonelemzés-féle (egy komplementer kereszt-ábárzolásról)



Matthias Grünewald, Isenheimi oltárkép (Crucifixion), 1515

Ikonelemzés-féle


A „véres kereszt", mint ábrázolás izgat. Történeti tény, ezen nincs mit változtatni, a keresztény vallás alapítója kereszten végezte. Bennem a kétely az, vajon nem hangsúlyozta e a történeti kereszténység túl az esemény véres jellegét. Mert egy szimbólum működésében nem mindegy a „hermeneutika", az értelmezési kulcs, amit választunk. Archetípusként a „kereszt milyensége" szüntelenül hat egy kultúrán belül. Formálja a kulturális érzékenységet; hatalomhoz, erőszakhoz, békéhez és kiengesztelődéshez való viszonyt. Bárcsak lenne elég idő végiggondolni a véres-keresztábrázolás problémáját. Gyanítom, több szálon fut a történet.

René Girard munkái hívják fel a figyelmet az egyik legfontosabb szálra: a vallásos áldozat-szertartásoknak miért nem sikerült megtörni a bűnbakképzés logikáját? Melyek töretlenül átvették a társadalmi agresszió levezetésének mintáját. Azaz: bűnbakot keresni, azt jól elverni, halálig, és a közösség időleges megnyugvásáig. S ezzel a „vallások" maguk is részesei az erőszak továbbadásának. Girard felfigyel Jézus áldozatának egyedülálló voltára. Ő valóban nemet mond az erőszakra áldozatában. S az Atya is, ahelyett, hogy arányos erőszakkal válaszolna a Fiút ért agresszióra: fiaként fogad Fiában.

Meglep, mennyire a „vér-áldozat" képeiben mozognak a keresztény liturgikus szövegek. Pedig a „véres", vagy „engesztelő áldozat keresztje", mint kép, legalábbis komplementer kiegészítésre szorul. A „véres kereszt", azaz a kereszt egyoldalú „véres áldozatként" való olvasása: maga az erőszak továbbadásába való belépés. A kereszténység hódító és kolonizáló vallásként jelent meg Európán kívül; s nemegyszer Európán belül is.

A másik szál, ami izgat: a „véres ábrázolás", vajon nemde forrása-e a keresztény közösségek passzivitásának? A „vér" képe, mely a Fiú totális engedelmességét és az Atya totális „áldozatelvárását" sugallja − túl mechanikus. A kereszt mögött rejlő teológia szinte egy önjáró „kenózis" – „önkiüresítés" drámát tár fel. Így jelenik meg, kívülről nézve, a fiát feláldozó kegyetlen, csaknem ödipális Atya Isten, akit kielégít a Fiú halála és áldozatvállalása. Ráadásul, a klasszikus teológiákban a Fiú mintegy szadomazohisztikus örömmel vállalja el az áldozati bárány szerepét. S e mechanikus dráma indoklásának csúcspontja: értünk, helyettünk szenvedi el azt a büntetést, amit mi érdemelnénk. S az Atya „kielégül" a Fiú-bűnbak halálán.

Már ez önmagában izgalmas kérdés, hogy a kereszténység semmit, vagy alig valamit tett, hogy e kegyetlen Atya képét feloldja; de legalábbis megmagyarázza. Ám a legizgalmasabb, hogy a fenti séma hogyan vezet a legmélyebb „gondolkodásbeli" passzivitáshoz. A katolicizmus „eretnekpolitikája" fényes példája ennek az „elhallgattatásnak". Amit persze, s ezzel nem dicsekednek a reformáció egyházai, a maguk tanvitáiban, ugyanígy megismételtek.

A „vér" képe, ami az áldozatban kiárad, s kihangsúlyozásra kerül − egy furcsa, kontrolláló jelenlét. Mintha az „anya", mely gyermekét nem engedi leválni a vele való eredeti egységből, foglalná el a Kereszt helyét. Maga a katolicizmus küzd ezzel a totalizáló „Anyai" jelenléttel. Mely nem engedi ki gyermekeit a szimbolikus „Atyához", aki a nyelv, a gondolat garantálója. Épp úgy, mint az apai szeretet, mely leválasztja a gyermeket az anyáról, és bevezeti a nyelvbe. A „véres kereszt", mint ábrázolási minta, nem engedi a kreatív szabadgondolkodást, a „heterodoxiát". A katolikus egyház intellektuális megújulás-képtelensége e „Kereszt" hosszú árnyéka. Mely fogva tart. Mely nem engedi új ikonográfia születését, a régi korrekcióját.

Pedig egy közösség, épp úgy, mint egy család, akkor funkcionál, ha „kiengedi", azaz küldi tagjait a valósággal való találkozásra. A „Nyelvbe", mely megújít. A fiúk függetlenné válása, felnőttségük, persze kockázat. Ám ezt vállalni kell. A „véres keresztábrázolás", persze, kielégítő. Biztonsággal jutalmaz: helyettünk már megváltott a Fiú; az Atya már megbocsátott. S senki, semmi ezt nem vonhatja vissza.

Ám e séma veszélyes is. Törvényként, rendként jelenik meg a hívő tudatában. S mindenki, aki nem fogadja el ezt biztonságot garantáló sémát, az „törvényellenes". S érdemes megfigyelni hívők reakcióját, mennyire nem tudják tolerálni, hogy a „kegyelem nem működik" emberek életében. S dekadensnek, istentelennek, bűnösnek bélyegzik a „kintet". Mert az nem tudja megismételni a megváltás diadalmas sémáját.

Új, de helyesebb ezt mondani, komplementer keresztábrázolásra van szükség. Ami aktívabb, gondolkodóbb, és a világ erkölcsi helyzeteivel jobban azonosulni tudó magatartáshoz vezet. A „keresztet" mint a kinyílás mintáját megérteni. Mert egy kultúrának szimbólumokra szüksége van. Mégpedig olyan kulturális szimbólumokra, amely energiák szabadít fel, és az emberekben ott lévő energiákat meghívni, összegyűjteni tudja.


2011-02-25


2011. február 24., csütörtök

Olvasásterápia



Luttrel Psalterium

Olvasásterápia


A-év, 7. hét, Cs. (ApCsel 1,15-17.20-26; Zs 112; Jn 15,9-17)


"Könyvterápia." Mert ilyen is van. Meglepődöm, amint olvasok róla, de a működési elvén mégsem. Fiatal házasoknak épp úgy ajánlják, mint az épp kimerülő párkapcsolatokban. A történetben a másfél év két tizennyolc hónapos ikerrel "lemeríti" a régi erős kapcsolatot. A technika nem túl bonyolult. A párok az elején megbeszélik, mit szeretnének olvasni. Összeállítják az olvasási listát. A könyveket közösen fogják elolvasni. S a párok ráeszmélnek: a kapcsolat milyen élő szintjei halnak el, esnek ki figyelmükből. S végül nem élnek vele. A technika kidolgozói mondják, ha soha nem osztod meg, milyen olvasmányok érdekelnek, a kommunikáció egy egész területét mulasztod el. Tudatalattid és benső érzéseid titok maradnak egymás felé. Ami a beszámolóból megérint, mennyire fontos és jótékony hatású a kapcsolat felélesztésében a közös olvasás. Időtlen időket tékozlunk el semmit tevéssel a tévé előtt. Az olvasás nemcsak azért fontos, mert az egyik legjobb stressz oldó. Távolságot ad pszichés terünkre, szó szerint kitágítja azt. Kikapcsolja bennünk a robotpilótát, amire ráállítottuk életünket, a rutinokat.

A könyvterápia résztvevői hat könyvet külön, kilencet közösen olvasnak. Azaz: egymásnak olvasnak fel. Felváltva. A közös, hangos olvasás a kulcs. Akkor is, ha ez a legproblematikusabb. Általában bevásárlási listákat "olvasunk egymásnak". Pedig a döntő ez volan egy kapcsolatban, felfedezni a másik hangját. Gyönyörködni a másik hangjában. Megfigyelni, mennyire benne van a személye, egész személyisége. A hangunk épp olyan mély, mint az arcunk. Tenger.

A terápiáról beszámoló pár elmondja: a közös olvasás közös térbe helyez. Nem félrevonulunk szobáinkba, területünkre, de ismét megosztjuk a szobát. S az eredmény meglelő. A legmegnyugtatóbb, mondják, amikor a másik hangjára figyelünk olvasás közben. A könyvterápia része volt, a közös haiku-írás. Egy-két pohár bor mellett jókat nevettek, ismét.

A történet nem túl távoli János evangéliuma szakaszától. Létezik-e közös könyvterápia Istennel? Megfigyelhető-e, újra-szerethető-e Isten hangja? Egy régi olvasmányomból, Lepahin Valerij Az óorosz kultúra ikonarcúságából eszembe jut egy gondolat. Isten országa "ikonikus" megismeréséről ír. Isten országának ikonja, rá mutat, a színek, a fizikai terek, amiket megtapasztalunk, és az emberi arc. Miért ne bővíthetnéd a sort: az emberi hang is. Társad hangja. Gyermeked hangja. Barátod hangja. A nagyszülő hangja. A szüleid hangja.

Kutatások elmondják, hogy az emberi arc, a szemtől-szembe kommunikáció élettanilag fontos "vegyületeket" szabadít fel a szervezetben, különösen az agyban. Egészségünk alapja az arc szemlélése. A hang, egész biztosan ugyanilyen hatású. Megnöveli lelki terünket, gazdagítja: egyszerűen a másik valódi jelenlétében lenni gyógyító és regeneratív.

Így olvasom János sorait. S elgondolkodom, hogy nem lenne szabad a felebarát hangjáról leválasztani Istenét. Sokkal komolyabban vennénk a közös, személyes történetet, a nagytörténelmet, és Istent is. Megszűnne "magas-transzcendenciája", távolsága. Ez, a felebarátban megtapasztalt jouissance, érzéki-öröm Isten új érzékével ruházhat fel. Úgy vesszük komolyan Istent: hogy akit konkrétan szerethetek, őt veszem a legkomolyabban. Nos, ettől a történelem Istene a keresztény Isten. S az már újabb töprengés kérdése: hogyan távolíthattuk el, platoni, éteri terekbe a hús-vér Istent. S miért adtuk fel a fáradságát, hogy egymásra irányított szemhatárainkat, időről-időre újra tisztogassuk? S csak gyanítom, valami nagyon mély zsákutcába szaladt be a keresztény spiritualitás, különösen katolicizmusunk, erőltetett "platonizáló" szentségi modelljével. A túl-világ, a másik hangjáról leválasztott üdvösség gondolata az a vákuum, amiben a szekularizáció megtörténik velünk. A megürült helyek a templompadokban: nem egyszerű statisztikai fogyás. A másik hangja hiányzik. Akiben Isten hangja útra-kelt, idegenbe indult. Így kéne összekapcsolnunk: templomon belül maradókat és eltávozottakat. A meghallgatatlanság pólusait. S a templomot szimbolikusan is értem.


2011-02-24


2011. február 23., szerda

Totem és kinyílás


Totem és kinyílás


A-év, 7. hét, Sze. (Sir 4,11-19; Zs 118,165-175; Mk 9,38-40)


Figyelem az arab országokban a rendszerek hirtelen bukását. Meglep a világ törékenysége. S főleg a „szinkronicitás". Eltérő kultúrák, s itt, velünk, bennünk, Európa mennyire ingatag. S nem hiszem, hogy az arab világban csupán egy-egy elnyomó rendszer elleni tiltakozásról volna szó. Globális kultúránk egésze ingatag. Ezer szálon hat ránk a mediatizált válság. Nem könnyen reagálja le az emberi psziché: a régi bizonyosságokat maga mögött hagyni.

David Cameron brit miniszterelnöké az első hivatalos diplomáciai út. Üdvözli az arab világban beköszöntött demokráciát Egyiptomban. Kijelenti: az arab országok képesek a demokráciára. S másnap szalagcímek hozzák: a nagy brit fegyverkonszernek vezetőivel érkezett. Fegyvereket eladni. S a lapok kíméletlenül hozzák a statisztikát. Az afrikai országok „rezsimjeit" tömegoszlató fegyverekkel, és belső rendfenntartáshoz használható katonai gépekkel Nyugat Európa látta el, eddig is.

Gaddafi végórái szürreálisak. A kép, amikor hajnal kettőkor esernyővel beszáll egy kocsiba, bejárja a világot. Húsz másodperces interjút ad. Majd másnap, másfél óra. Kiégett épület előtt, szónokol a semmibe. Hallgatósága nincs, az állami televízió kameráinak teszi. S közben környezetéből mind többen, így a belügyminiszter is, átpártolnak a „forradalmárokhoz". S közben Líbiában, növekvő foltokban, de megszűnik az állam. Milíciák fegyveresei az északi részen.

Meglep, a népük milyen gyorsan „ejti" e diktátorokat. S azonnal nagyobb névhez, újabb erőhöz pártol. Iszonytató indulatok feszülnek a lefojtott arab világon belül. Szabadságvágy? Is, remélhetőleg döntően. Az arab kultúra identitás-válsága? Soha nem vallják be a hivatalos hangok. Ám már hosszú évtizedek óta őrlődnek a nyugati piac és reklámok szorításában e nemzeti identitások. A szeparatizmus, az erőszakos fundamentalizmus − mindig identitásválságot leplez le. Minél harcosabb, annál kétségbeesettebb és bizonytalanabb. A diktátorok ejtése a bűnbakképzés első huszárrohama. Kérdés, hogyan stabilizálódik a régió.

S érintőlegesen, de egy fontos érintkezési ponton, kapcsolódnak az evangélium sorai. Jézus gyógyítani kiküldött tanítványai felháborodva térnek vissza: találtak egy gyógyítót, aki az ő nevükben űzi ki a betegítő erőket. Reakciójuk emberi: el-vetés, ellen-érzés. „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk." (Mk 9,38) Pedig, ami történik, érthető minden oldalon. Az ördögűző, miután hallott róla, hogy Jézus nevének erejére a betegség démonai távoznak, egyszerűen átveszi „Nevét." A kor technikájának megfelelően először a betegítő erő nevét találták meg. Majd egy nagyobb erő nevét hívták segítségül. S a démon így uralmuk alá került. Tömegek, s közvélemény − sokszor rendszerváltozások idején − így „vált nevet". Régi urát lecseréli az erősebb érkező Névre. Mubarak egyiptomi elnök, Gaddafi líbiai vezető így találta magát hirtelen „ország nélkül".

Jézus reakciója eltér a tanítványokétól. Semmiképpen nem akar bezárkózó, militáns szektaként mutatkozni. A szállóige, amit használ, ezt fejezi ki: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Korabeli liberális, „kiegyező" politikai párt jelszava lehetett, akik megbékélést hirdettek a megszálló római hatalommal. Itt többről van szó.

Kereszthez való viszonyunkról. A Kereszt, mint kulturális szimbólum, az identitás kifejezője. Hitbeli értékek, tanításbeli egyezés kifejezője. A közösség önazonosságát foglalja össze. Funkciója azonban kettős. Nemcsak az identitás határainak pontos kimérése. Legalább ilyen hangsúlyos az, hogy befogadásra szólít. A kereszténynek érdeklődnie kell világa iránt. Szüntelen lebontogatni azokat a tabuisztikus határokat, amit a Kereszt első használata jelent. S valóban, nem is gondoljuk át, mennyire kizárólagossá vált a „bezárkózás", mint Kereszthez való viszonyunk. A „mi" és „őkre" osztott világ. A konstantini időktől, amikor a „Kereszténység" az állam részéről elismerte a keresztény értékeket, a status quoért való támogatásért cserébe. Talán, itt rögzült a kereszthez mint „tabuhoz" való viszony. S ami ettől eltért, félelemmel és erőszakkal reagáltuk le. A Kereszt így „homogenizált", s tűrt meg csak „magához hasonlót". A dél- és észak-amerikai civilizációk leigázása, mint „küldetés" ebből a Kereszthez való viszonyból fakadt. Az ázsiai és afrikai missziók „doktrinális homogenizálása" is, mint program. Az evangéliumi jelenet emlékeztető: újra kell tanulnunk a Kereszt mint „kinyílás" jelentését. Melyet a tabu-viszony elfojtott. Ebben a törékeny világban ez a kinyílni tudó kereszténység lehet, és lesz, Jel. S elsőként, személyes életünkben. Amikor merünk nem „tagadni", hanem szembenézni, érinteni, megnyílni ott, ahol eddig hárítottunk és bezárultunk.


2011-02-23

2011. február 18., péntek

[homilia] Első válasz



Első válasz


A-év, 7. hét, V. (Lev 19,1-2.17-18; Zs 102; 1Kor 3,16-23; Mt 5,38-48)


Dietrich Bonhoeffer a tanítványságról. Kristálytiszta, tágas csarnok gondolatai, ismét. „Krisztus követése bizonyos lépések megtételét jelenti. Az első lépés, ami magára a hívásra válaszol, elkülöníti követőjét előző életétől. A tanítványságra történt meghívás, így, azonnal új helyzetet teremt. A régi szituációban megmaradni és mégis követni Krisztust, kölcsönösen kizárják egymást. Ez már elsőre is nyilvánvaló volt. Az adószedő ott kellett hagyja asztalát, ahogyan Péter is a hálókat, hogy kövesse Krisztust. Ahogy mi elgondoljuk, ez történhetett volna egész másként is. Jézus új Isten új ismeretét adhatta volna az adószedő Máténak, és meghagyhatta volna régi életében. Ha Jézus nem az emberré lett Isten Fia lett volna, akkor ez valóban lehetett volna így. De mert Jézus a Krisztus, már elejétől nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hogy az ő szava nem puszta tanítás. Nem, helyette az létet teremti újjá. A lényeg az volt, hogy tényleg Jézussal kell járni. Világossá tette elhívottainak, hogy csak egy módja van hinni Jézusban, ha elhagynak mindent és a megtestesült Isten Fiával mennek." (Tanítványság)

E határátlépés nyilvánvalóvá lesz a hegyi beszéd kívánalmait végigolvasva. Gyönyörű ritmusa, stílusa van a szavaknak. „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal. Hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is….Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazakna, és hamisaknak." (Mt 5,38-39.43-45) Ha van „hangterápia", akkor e sorokat olvasva kisimulnak az emberi benső görcsei. Érezni, ahogy magán Jézus bensőjén is átfutnak, s természetességgel öltenek alakot a szavak. A pillanat ihletében, egész bensője élni rezdül, tiszta lélegzet, görcsmentes levegővétel. „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes." (Mt 5,48)

S ezzel a lélegzéssel kinn is van korából. Előtte jár. Eltérítetlen hang. Önállósága is meglep. Nyoma sincs benne annak, ahogy később a keresztény tanításra rávetül a „birodalmi jelenlét". Talán most, amikor az egyházak belépnek hajdani privilegizált helyzetükből a „posztmodernbe", eszköztelenül, lesz időnk megtisztogatni az Evangéliumban gyökerező Hagyományt. Felismerni, a dogmák megfogalmazásához és értelmezésükhöz mennyire hozzátapad egy láthatatlan, „birodalmi hermeneutika". A történelemben nyilván, visszaút már nincs. Soha nem tudjuk meg, milyen lett volna a dogmafejlődés, ha a kereszténység államvallássá tétele késik három-négy századot; vagy soha nem lesz privilegizált vallássá. Pontosítok: ez az időutazás, az Evangéliumra figyelve, lehetséges. Lehetséges meglátni, hogyan vetítette a konstantini- és poszt-konstantini hatalom rá saját hatalmi hermeneutikáját − a tanításra. Az ellenségképet, a másságtól, heterodoxiától való félelmet tanultuk. S azóta is magunkba hordjuk. Mi úgy akarunk változni, hogy helyben maradunk. Pedig nem lehet. Jézushoz, szabadságához kell illeszteni szemhatárunkat; mely mindig, bőkezű szemhatár.

2011-02-18


2011. február 17., csütörtök

Tóra és férfiszív



Luttrel Psalterium (1320-1340), Cseresznyelopó fiú

Tóra és férfiszív


A férfiszív gyógyítója a Tórával való találkozás. Történelmi töprengéseket rejt a szent szövegbe az Isten. S a zsidó biblikus spiritualitás zseniális meglátása: eljegyződni a szövegbe rejtett, igen nagy kérdőjelekkel. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis a zsidó Freudon keresztül születik meg. A zsidó közeledés a szöveghez egész más, mint a hatalommal való biztonságból érkező keresztény exegézis. A keresztény biblia-magyarázat nem kérdésekben, hanem egyértelmű instrukciókban gondolkodik. Ezt „így értjük". A szétszórtság, a kisebbségi, periféria-helyzet hozta ezt ki, de a zsidó szöveghez való viszony: küzdelem. A szövegben „szakadékokat" lát. Az emberi értelemnek, szívnek, sokszor józan észnek ellentmondó konfliktust. És erre igyekszik válaszolni.

Istennek jó humora, és még nagyobb pedagógiai érzéke van. Esélyt ad az embernek a z „önterápiára". S tulajdonképpen nincs is más megoldás, mint belülről gyógyítani a történelmet formáló embert. Meghívni a Szöveggel való birkózásra. S ha „értelmezése" hiteles, akkor a rejtvények alázatra és valódi gondolkodásra sarkallják. A férfiszív így gyógyul a Tórán keresztül; a „Tórát" tágabb értelemben is értve. A kérdésekkel való birkózás ad formát az emberi szívnek. Fegyver helyett energiáit története összeillesztésére használja. S közben maga is „Teremtővé" válik, hisz értelmet ad az értelmezés előtti szövegnek. S fallikus, destruktív történelmi birkózások helyett − a békébe invesztál. Békébe, és szerelembe. Mert ne feledjük el, a Szent szöveg kérdőjeleivel birkózva, legszebb képességünket élesztjük fel. Azonosulni tanulunk az ismeretlennel.

Akkor is igaz ez a pozitív ökonómia, ha a nagytörténet nem ezt mutatja. Nagy farokvillantó, fallikus körtáncot jár a férfivilág, mondjuk így, nagytörténelem. Háborúk és háborúk. Minimális kérdőjelekként − kérdéshordozóként − sem tudunk egymásra tekinteni. Nincs is szerelem. Nincs is béke. Nincs is valódi intimitás. Nincs is valódi óvása, növekedése a világnak. Nincs is ápolása a kultúrának. Nincs is védelme a kérdező − s következésképp szerető − emberi pszichének. Nincsenek nőknek virágot szedő férfiak. Mert nincs Tóra és férfiszív találkozása. Nem is találkozunk a történelemmel, elmegyünk benne hordozott igaz arcunk mellett. Kérdezetlenül és megválaszolatlanul.

Európai kultúránk judeo-keresztény gyökereihez visszatérni a Szöveg kézbevételét jelenti. A legférfiasabb tett. S a legnagyobb bátorság: kérdeztetni a bennünket analizáló Istentől.

Így kerül elém egy Mózes második Könyvéből egy szakasz. Az Aranyborjú imádásának története. (2 Móz 32. és 34. fejezetek.) Csupa kérdőjel. A szöveg Istent kegyetlennek és bosszúállónak mutatja be. Régi vád a monoteista vallások ellen, a robbanó agresszió. Isten kardjaink izzó hüvelye, kirántásra vár. Kár tagadni, archaikus rétege ez a vallásosságnak; és világban létünknek általában.

A történet egyszerű. Míg Mózes a hegyen van, a nép Áron vezetésével Aranyborjút épít, és imádja. Ösztönei szerint, „Egyiptomban" szerzett tudása szerint. „Indulj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet megparancsoltam neki" (2 Móz 32,7-8). „Látom, hogy ez a nép kemény nyakú [k'shei oret] nép. És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük. De téged nagy néppé teszlek." (2 Móz 32,10). Kemény nyakú nép. S kemény dió ez az a bennünk megszólaló Isten.

„Kemény nyakú": visszautasít minden bírálatot és instrukciót. S ez veszélyesebb, mint a hálátlanság. Ha egy nép változni képtelen, új helyzeteket tanulni: agressziót dédelget szívében. Épp olyan agressziót, mint amit „inverzben" Isten mutat. „És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük. De téged nagy néppé teszlek." Az aranyborjú imádása történelmi archetípus. A nyitottság hiánya. A bezáródás a saját szövegekbe. Ami nem ismer el „intertextualitást", amikor a Történetet szövegek és másságok találkozásaként olvassuk.

S erre a kemény-nyakúságra nem a büntetés, nem az erőből felőrlés a megoldás. Mózes, és tulajdonképpen „Isten" is ezt tanulja meg. (Mert a bibliában megfestett Isten sokszor a bennünk Istenből megértett „Istent" jelenti.) Először Mózes lekaszabol „azon a napon a népből mintegy háromezer emer-t". A borjú körül táncolókat. S kikkel? Ez is kemény dió, a papokkal. „Jöjjön hozzám, aki az Úré. Lévi fiai mind hozzágyűltek." (2 Móz 32,2). „Járjátok be a tábort keresztül-kasul egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont!" (32,27). Kemény dió ezek a helyek. Mégis fontosak. Az „egyház" önnön agressziójának kútjába itt tekinthet, igazmondó tükrébe. Igaza van Julia Kristevának, aki felfigyel a kereszténységen belül a szado-mazochisztikus viszonyra. Ami „ortodox", jutalom és jóváhagyás, önigazolás reményében azonosulunk vele, ami „nem ortodox", archaikus indulatokkal „undorrá" tesszük. A hitet és identitást veszélyeztető ellenségbe lehet rúgni.

Ekleziogén neurózisunk, hogy a közösségben felhalmozódott agressziót így vezetjük le. Boszorkányt látunk, égetünk, eretneket látunk, égetünk; hitetlen pogányt kardélre hányunk. Idegen kontinensek civilizációit karddal térítjük meg, üdvük, „ortodoxiájuk" érdekében. Régi történelmi séma ez. Mózes első dühében összetöri a frissen Isten által írt kőtáblákat.

Ám a szövegben Mózes is, és „Istene" (istenképe) is tanul. Nem a büntetés és megtorlás a megoldás. Hanem a kommunikáció. A közös szövegértelmezés. A vérszomjas férfiszív és Tóra találkozása. S Mózes arca ragyog, mikor másodjára jön le a Hegyről. A Talmud kommentárjai szerint „valami átalakult" benne. Mózes megváltozott. „Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcának bőre sugárzó lett, amikor Istennel beszélt" (2 Móz 34,29) Félnek e változástól. Ám Mózes, és immár valós Istene, kommunikálni hív. A szív és a nagytörténet analízisére. Kérdőjeleket és nyitottságokat választani az aranyborjú „zártsága" helyett. S ez az új dinamika működik. A valós önismeret lehetősége vonz. „Mózes azonban hívta őket, és akkor Áron meg a közösség vezetői mind visszatértek hozzá. Mózes pedig beszélt velük" (2 Móz 34,30-31)

S különös ez a találkozás. Utána „leplet tett Mózes az arcára" (34,33) Isten, a másik személy sohasem pontosan az, akinek látjuk őt. Saját történetünk sem. Nincsenek lezárt, véglegesen rögzült történetek, és emberi ítéletek. Én úgy olvasom, hogy ez az intenzív ragyogás − Mózes szívének pillanatnyi, intenzív gyógyulása és tisztánlátása. Ragyog a Szövegben (Isteni kapcsolatban) megpillantott kérdőjelektől. Ki- és leválasztatik a világból: mert a béke emberévé lett. Tórával eljegyződött férfiszív. S a Tóra a nő békességteremtő ereje is.

Ám az a ragyogó arc, s az azt elfedő kendő: a szem, az eddigi látás letakarása is. A történelem robogásának sok-sok eddig lerakott talpfáját kell felszedni, és áthelyezni. Mély szimbólum, ahogyan a keresztény bibliafordításokban a „sugárzott [hora] Mózes arcának bőrét"-ből, tévesen, „Mózes szarvakat [keren] növesztett" lett. Félre-olvasták a rokon szóalakot. S a következmény, hogy kereszténységen belüli „alszövegként" e szarvak átkerültek a zsidóságra. A zsidókat az ördögi szarvakkal azonosították. S tovább düböröghetett az aranyborjú logika: a nem mögé kérdezés. A „szadomazichisztikus" határkimérés: mi azonos, és mi fenyegetés identitásunknak. S így borzongok el, mennyire ön-analízis nélküli a „vallásosság" bennünk. S hová vezetett, milyen a valósággal szembeni passzivitásokhoz, a keresztények „nem kérdező", hanem kijelentő viszonya a Bibliával.

S ismét, a záró kép. Ez az írás tulajdonképpen egy barátom kérdésére született, hogy hallottam-e, hogy „a kereszténydemokraták a latin nyelvű mise bevezetését" támogatják. Nem hallottam, de nyelvi zárványaiba (s agresszív férfiasságába) zárkózni hajlamos katolicizmusunkról el tudom képzelni. S így ismétli meg magát, félő, nagy történelmi elalvásunk. Vissza az anyanyelv előtti szövegekbe, mely ön-analízisre alkalmatlan. S tulajdonképpen az analízis, mint olyan tagadása. Pedig, a katolicizmus formái, a mi felelősségünk. A kulcs az új Tórához/Evangéliumokhoz való viszony. A békéhez, mint Istenünkhöz való anyanyelvi viszony.


2011-02-17


2011. február 16., szerda

Sokadik vörösbor Vörösmartyval



Sokadik vörösbor Vörösmartyval


Barátom levelét olvasom. Valahogy tréfája az e-mailnek, hogy később jön meg, s akkor már a többi üzenet alján marad. Maradna, szerencsére, mert élve a gyanúperrel, rákeresek. Fontos dolgot mond, épp a napokbeli multikulturalizmus problémája kapcsán. Mint írja, a multi kultinak soha sem volt barátja. Nem a multi kulti hozta a nagyszerű eredményeket, hanem az összeolvadás (nem BEOLVADÁS!). Ausztria, és Magyarország a bizonyíték. Austriában: Schnitzler (Kanizsai zsidó családból), Josef Roth (galiciai), Egon Erwin Kisch (Cseh), Freud, stb. Magyarországon Radnóti, von Neumann, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Teller Ede, stb. Ezek Ausztriában osztrákok, Magyarországon magyarok voltak. De ugyanakkor az egyéniségükkel befolyásolták a befogadó nemzetet.

Csak csendesen töprengek. Odahaza mi olvad mibe politikai kultúránkon belül? Az MSZP sivár üressége, Szanyival, Mesterházyval? Sírni lehetne ezeknek az embereknek a felkészületlenségén. (S Jantyik Zsolt dala a PG-csoportból jut eszembe: „Akkora a szád már, mint egy képviselőnek.") Vagy a Fidesz nemzetnevelő öntudata? Ami görcsösen tagadja a társadalom valódi krízisét? A Jobbik rátelepedése egy szétesett, önmaga egyneműségbe süllyedt, sebzett „nemzeti öntudatra"? Az LMP érzéketlensége mindaz iránt, ami más, mint önnön gyökértelensége? Soha nem volt bántóbb ez a „magyar egyszólamúság". Képtelen befogadni valódi másságot. Képtelen üdvözölni a magánál adott pillanatban okosabbat. Képtelen bárminemű kompromisszumra, saját közösségei érdekében. Amit látok, az a gőg változatai. Ha valós különbségek lennének a honi demokrácián belül, azok már rég megtermékenyítették volna egymást. Ez a betegesen bizalmatlan közeg, nem termel ki magából Erwin Kisch-eket, Radnótikat, von Neumannt, Füst Milánt, Karinthy Frigyest.

Kultúránk homogenizálódása aggaszt. Ebben a betegesen harcos közegben, még a merítés igénye sem születik meg: a már meglévő Kisch-ekből, Schnitzlerekből, Fülst Milánokból, Neumannokból, Karinthyikból. Helyette Háború és háború. Háborúk és háborúk. Alkotmányok és ellenalkotmányok. Persze: kardforgató agyak milyen szimbolikus politizálásra képesek? Mert szimbolikus politizálásra szüksége van. A nemzeti depresszióból, mely egész Európa nagy kihívása, ki kell lépni. Szimbólumokat kell keresni. Valós kapcsolatot múlttal, s főleg sikeres szintéziseinkkel: „összeolvadásainkkal." S e nemzeti depressziók legfőbb kihívás: megtalálni a szolidaritás történetmondását. Mert ez a kultúra képtelen valós együttélésre a fogyatékkal élő emberekkel. Képtelen az anyaság és női szerepek pozitív megfogalmazására. Képtelen vallási identitását, mint eredetvidékét elfogadni. S főképp, képtelen beszélni saját története kisiklásairól − itt és most, a jelenben. Képtelen a szeretet történeteibe belekezdeni.

A magyar baloldal sivársága csalódás. Az alkotmányozásból való kivonulásuk mutatja meg ennek a fajta baloldaliságnak a legnagyobb hiányát. Soha, úgy tűnik, soha nem tudott hozzászólni a „nemzeti történethez". Magába itta a táblabíró világ korlátoltságát és gyanúit, amely közegben kifejlődött és amiből kinőtt. Liberalizmusunkra is igaz ez: sértett emberek, tonnányi gyanúval a fejben. Az is átfut rajtam, a magyar (kortárs) liberalizmus, tulajdonképpen, élvezi is a harcot a „magyar középszerrel". De járt-e jottányival is e közeg előtt? Tartok tőle, ugyanennek a középszernek a része. Szimbiózisban.

S barátom levelének záró sorai nem hagynak nyugodni. „De valóban úgy van ez, hogy az ember vagy tetőtől talpig nemzeti színű lobógóban kell hogy aludjon és ébren legyen, vagy a posztkommunisták keblére kell hogy hajtsa a fejét? Mi lenne ma Máraival, akit ma annyit idéznek, persze mindenki csak azt, ami tetszik neki. Ő szerencsére meghalt. A mai magyar helyzet megölte volna." Még messze vagyunk attól, "amikor a viszály elvérzik a csatákon." (Vörösmarty Mihály, Vén Cigány)


2011-02-16


Vörösmarty Mihály, Vén cigány http://www.youtube.com/watch?v=RXO9ajtHzLU

Good Bye http://www.youtube.com/watch?v=nUYgO-nXlDw&feature=related

2011. február 14., hétfő

Virágnézés Istennel (Valentin-napi anzix)



(foto: balintbeckett)

Virágnézés Istennel


A-év, 6, hét, K. (Ter 6,5-8; 7,1-5. 10; Zs 28; Mk 8,14-21)


Hétvégén idős barátomnál, Savernake Forest-ben. Vasárnap elmegyek az istentiszteletükre. Kitartó „erdei" közösség. A lelkipásztor hiányában (kétszer jön havonta) a Common Prayer reggeli imádságát imádkozzák és éneklik orgonával. A végén rövid reflexió. Megindít ragaszkodásuk és hűségük a vasárnapi istentisztelethez. Döcög, a templom foghíjas, nem is túlságosan interaktív vagy személyes a hangvétel. Régi imádságok. De hűségben elmondva.

Nehéz, már vidéken is, közösséget teremteni. Pedig a helyzet mindig adott. Életünk körülményei, örömei, és kihívásai. A spiritualitás helyzete mindig adott. Sőt: csak spirituális helyzeteink vannak. Irigykedem pszichoterapeuta barátaimra. Milyen otthonosan mozognak, épp e mindennapi „spirituális helyzetekben". Mindenkit érdekel a saját története, hogy folyékonnyá és elbeszéltté legyen a történet. S bár a két terület rokon, mégis különbözik. Fontosnak látom az „Istenről való beszédet" fenntartani: mint kultúrát ápolni. S ami miatt az „irigységet" említettem. A vallási nyelv, amikor az egészséges, akkor épp ilyen közvetlen „elemző" viszony velünk. A „kegyes nyelv" ez a probléma. Sok mindent elfed. Rutin mögé enged bebújni. Az ismétlődésekben a teljesítmény-elismeréssel jutalmaz. Pedig milyen észrevétlen, és személyes kéne, hogy legyen az Istennel való kapcsolat. Akkor is, ha szükségünk van külső jelekre. A vallási rítus nem teher. Ebben erősít meg ez a délelőtti istentisztelet-látogatás is. Valódi emberek. Valódi egymás közötti viszonyokkal. Valódi érzésekkel, valódi családi történetekkel. S nyilván: megoldhatatlan történetekkel is.

Idős barátommal érdekes beszélgetés. Elmondja, férje halála után nem házasodott meg újra. Tudatosan. Mert érezte, hogy annyira úgysem tudna szeretni mást, mint a férjét. „Még mindig szeretem." Ilyenkor csodálkozom el. Ilyen erős lehet személy és személy közti kötődés. S mindez biztatás: hinni az életünk tartalmában. Tartalmasságában.

A tavasz első jele. Hóvirágok. Éjszaka szinte bevilágítják, ezzel jelzik, az út szélét. A természet e hirtelen változásai megváltoztatják, felnyitják az emberi bensőt. S nem is kéne mást tennünk, mint e kinyílásokat megfigyelnünk. És erről beszélgetni Istennel. S például elmondhatnánk neki, amikor rossz passzban van, hogy a világa tele van sok izgalmas változással. Például, amikor így látja a világot; nem egyszer velünk együtt. „Amikor azonban az Úr látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton gonoszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és mélyen bánkódva szívében így szólt: ʻEltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az embert és a jószágot, a csúszómászót és az égi madarat, mert bánom, hogy alkottam őket!'" (Ter 6,5-8)

S valahol, miért ne nevezhetnénk ezt Heschel után, Isten „negatív" pátoszának? Amikor nemcsak magasztos, pozitív irányba „indulhat meg" Isten belül. Hanem, valós érzésekkel, végül is, emberek között lakozik. S valahol, szintén, sokkal barátságosabb ennek az istenképnek is esélyt adni, mint Karl Barth tévedhetetlen, szuverén, hatalmas, az embert állandóan krízisekbe, morális kihívásokba tevő Istene. Néha, problémás az a megörökölt „magastranszcendens" Isten. Aki mint egy érettségi vizsgaelnök, mindenható és mindentudó diákjai fölött. Ha Isten változhatatlan, „szenvtelen", akkor változhatatlan marad az ember is. Az Isten szükségeit feltételezni tudó ember lép ki igazán önmagából. S a világára rácsodálkozni tudó Isten az, akit életünkbe behívni lehet. S hogy a záró képet ne feledjem. Barátom konyhája, könyvtárszobája tele van virágzó virághagymákkal. A konyhaasztalon épp most megnyíló nárciszok. S mondja, épp Isten is mondhatná, „minden napra egy kis csodálkozás."


2011-02-14


2011. február 11., péntek

Lourdes





Lourdes


A-év, 5, hét, P. (Ter 3,1-8; Zs 31; Mk 7,31-37)


Julia Kristeva új könyve, a Hatred and Forgiveness (Gyűlölet és megbocsátás) megérkezett. Muszáj volt beleolvasni, még tegnap este. Érdekes összefüggést láttat meg. Hogyan jelennek meg a „meghasonlott" személyek az európai iszlám közösségeken belül. Mi az oka, hogy az öngyilkos merénylők, radikálisok épp az európai közösségekben is megjelennek? S mindezt egy francia gondolkodó, a francia szekuláris közeg szakértője elemzi. S meglátása gyakorló pszichoanalitikusként elgondolkodtató, hirtelen kontraszt. Muszáj felkapni a fejet rá. Igen, a mind több olyan muszlim nő jelenik meg a praxisában, akik „hasadnak". Saját kultúrájuk, családjuk nyomása alatt, és az európai oktatási rendszerben szintén kötelezően tanult értékek feszülésében.

S így jelenik meg új, freudi összefüggésben a fátyol viselése. Nem lenne szabad egyik érintett félnek sem, különösen a befogadó „anyakultúra" részéről fejet homokba dugni. S valóban e kultúra-ütközésben csak törni lehet. A muzulmánok körében „alapjogként" ragaszkodnak a nők fátyol-viseléséhez: munkahelyen, iskolában. S mind erősebben: a nők teljes „letakarásában". S ugyanezek a fiatalok, a francia oktatásban elsajátítják a tanrend részeként: a vallási pluralizmus, a vallási-türelem, és gondolkodási szabadság „laikus" értékeit. Lélektanilag ezt egy módon tudják mind többen feldolgozni: radikalizálódnak. Hisz identitásukat érzik fenyegetve.

S a kimenet ismert. Nagy Britannia miniszterelnöke épp Münchenben jelentette be kormánya új stratégiáját: lejárt a naiv illúzió, hogy multikulturális közösségek szegregáltan, „békében" élhetnek egymás mellett. A szegregáció helyett az új brit politika elvárja, hogy azonosuljanak a brit nemzeti és kulturális értékekkel. Ezekkel szembeni állásfoglalást, és ellen-cselekvést a politika nem fog sem szponzorálni anyagilag, sem tűrni.

Igen ám, de a kérdés marad. Az európai liberális-szekuláris kultúra, de úgy tűnik, a nemzeti önhivatkozások is „sójukat", ízüket veszítették. Kifulladtak: nincs meghívni, integrálni tudó erő. S a szekularizáció nagy-nagy dilemmája, szembenézni legnagyobb hiányával. Nevezetesen, hogy nincs „megoldása" a különsbégek kezelésére. S itt már Kristevát idézem, a nyugati laikus kultúrának nincs narratívája, azaz történetmondása kulcsterületeken. Nem tudja kezelni pl. a fogyatékkal élők másságát. Nincs értelmes alternatívája az anyaság, a nő szerepéről. Mindkét területen felszámolatlan a diszkrimináció. Az itt és most Európában új freudi szorongások terjednek. A régi, zsarnok, öedipális „apai" tekintélytől való félelemnél is erősebb: a sérült ember mássága, a fizika halál, vagy a lelki-szenvedéstől való szorongás. Nos, így futunk rá, kollektíven, kultúránk teljes hajótestével egy különös, eddig nem szembenézett zátonyra. A szolidaritás narratívájának hiányára: mely eltűnt a vallás marginalizálódásával; és a szekularizáció önnön zsákutcáival. Utóbbi tragédiája, hogy a piacban feloldódott a kultúra és kritikus gondolkodás.

Kristeva kulturális forradalmat sürget. S bevallja, hogy a szolidaritás mintáit még mindig jobban felleli a kereszténység történetmondásában, a másikért szenvedő Krisztusról. E vallás minden infantilizáló, patronizáló attitüdje ellenére is. (Mert igen, a keresztények odahajlása a kivetetthez, a fogyatékkal élőhöz, gyakran egyfajta leereszkedés. „Infantilizál", kegyesen érte nyúl e szenvedésnek, és közben elspiritualizál. Nem valós dialógust folytat a szenvedő személlyel, hanem spirituális összefüggésekbe emeli történetét. Ráadásul narcisztikusan tetszelgünk, hogy lám, milyen irgalmasak, „leereszkedők" – odahajlók vagyunk. De ez most mellékes.)

A lényeges az, hogy a szolidaritás működő narratívája kereszténységen belül igenis létezik. S a Lourders-i kegyhely fontos üzenet a világnak. Közösségeink sérültjei időről-időre ide zarándokolnak. S ezen a helye átélik azt, hogy másságuk megszűnik Isten szeretetében. Az valóban befogad, méltóságon nevez, s visszaemel a többiekkel való közösségbe. S ez az integráló erő, Szeretet döntő. Jel. Megszűnik érinthetetlenségük. S megszűnik, részükről is, érinteni nem tudásuk. E helyen szolgáló segítők is elmondják: valami fontos határ szűnik meg. Teljességet tapasztalnak, egy teljesebb kommunikációt.

Olyan zóna ez, ami gyógyítja a tágabb kultúrát. Harcokban, fogyasztásban hasadó generációkat. Hiszen, ugyan, van-e valós különbség a „hasadó muszlim nő", és a fogyasztóiság kettősségében élő „európai" között. S tényleg, lehet-e törések nélkül felnőni úgy, hogy általános iskolától egyetemig, szakmatanulásig kultúránk „humanista értékeit" tanuljuk − Petőfit, Aranyt, Shakespeare-t −, és utána magunkra öltjük a fogyasztás fátylait? Melyik oltáron mit áldozunk fel? Vagy, sarkosabban: állandóan szajkózzuk, milyen fontos érték számunkra a természet védelme, az ökológiai tudatosság, a Föld biodiverzitása, a globális klímaváltozásért való felelősség − s aztán a fenntartó növekedés nevében feléljük a maradék forrásokat. Mert, ne áltassuk magunkat: a gazdaság és piacok verseny-növekedése erre a forrásfelélésre épül. Elég csak az igényeket követni nem tudó olaj-tárolókapacitásra figyelni: szép lassan a csillagokig kúsznak az üzemanyag árak.

Nos, e kettősségekben hasadunk. S megjelenik az, amik vagyunk. A vallási-, etikai hagyománya iránt közömbös ember. Bizalomhiányunk önmagunkhoz, s főleg, az Evangéliumhoz. Nem tudjuk, meg sem próbáljuk az evangéliumon belül látni magunkat. Pedig az integráció forrásai és mintája, nem fog máshonnan érkezni, csakis e „kinyilatkoztatásból". Visszatérésünkből egy olyan Élményhez, ami újra-integrál, újra-rendez. Nos, idegenbe szakadt másságunk, gyógyítás-hiányunk, felismerése a legnagyobb szükség. Utóbbit már fel sem ismerjük, mint ahogy a Microsoft word nyelvellenőrző programja sem ismeri fel „értelmesnek" Károly Gáspár szép, régi nyelvét. „És hozának néki egy nehezen szóló siketet, és kérik vala õt, hogy vesse reá kezét. Ő pedig, mikor kivitte vala azt a sokaság közül egy magát, az újjait annak fülébe bocsátá, és köpvén illeté annak nyelvét, és föltekintvén az égre, fohászkodék, és monda néki: Effata, azaz: nyilatkozzál meg. És azonnal megnyilatkozának annak fülei: és nyelvének kötele megoldódék, és helyesen beszél vala."(Mk 7,32-35)


2011-02-11