2011. március 29., kedd

Líbiai napló

LÍBIAI NAPLÓ


André Gide Naplóit olvasom. Itt, Londonban. A „Líbia-konferencia" estéjén. Egy francia barátom, Marie-Christine szavai jutnak eszembe. Rajongással beszélt Gide stílusáról, kiemelve pesszimizmusát. Máig emlékszem, a normandiai tengerpart kivételesen tüzes melegére. 2003 nyarán, ájulásig fojtó kánikula. S a parton Gide Pénzhamisítókját olvasom. A történetet felidézni alig tudom, szürke, komor hangulatai maradtak meg bennem. Egy ifjúkorba érő kamasz ragyogása és fokozatos beleolvadása a felnőtt polgárvilág rutinszerű képmutatásába. Nem tudom miért, Babits Halálfiai c. nagyregénye jut eszembe. Ugyanúgy a két világháború között. Ugyanúgy egyetlen, felnyíló kamaszértelem prizmáin át.

1947-es angol kiadás. Lapjait simítom. Sárguló lapjai fölött ott suhan és örvénylik a történelem. Ez a mostani. Ölelkezésük a folytonosság. Gide korai bejegyzéseiben különös hivatkozás az Isten. Belül már kisbetűvel írja, de még vocativusban, megszólításként szerepel. Gide hitvesztése, (hitkopása?) őszinte. Ugyanaz a lejtés, ami most tetőzik. Istent elvesztettük − és helyette a „messiási erőszakban" hiszünk. Az erő, a gyors háború tisztító erejében. Nem írtam a Londoni naplót ebben a böjtben. Alig. Elhallgatnak a szavak. Erőtlenségükben, hiányukban tanulok hinni. Visszavonulásukban. A hadtörténész Carl von Clausewitz (1780-1831) Háborúról szóló értekezésében mondja ki, hogy a háború nem képes többé betölteni funkcióját. Nem zár le egy-egy konfliktust. Helyette az erőszak eszkalációjának vagyunk a tanúi.

A Nyugat, Auschwitz után, ismét, besétált ugyanabba a zsákutcába. Azzal az illúzióval, hogy a „messiási beavatkozással" majd rendeződhet a líbiai, vagy épp a soron következő konfliktus. S az illúziót nem látjuk. Azonnal szuperfegyverekkel támadunk. Azt gondoljuk, hogy az igazságos bombázás, instant feloldja a helyzetet. S nem vesszük észre: minden egyes ledobott bomba, tízszeres erővel robban. Újra és újra. Ezt tapasztaljuk mára a „globális polgárháborúkban", amiben élünk. Gide-nél ott találjuk, épp ezt a csúszást. Az Európai kereszténység és szekularizáció (tulajdonképpen egymás agresszív lenyomatai) földcsuszamlását. Ahogyan a háború a politika folytatása más eszközökkel, éppúgy a terrorizmus is háború. Csak más eszközökkel.

Nem tudom, Európa jelenlegi urai, akik nagy bőszen hivatkoznak Auschwitzra, olvasnak e Gide-t. Kétlem. Hisz én is csak véletlen nyitom ki naplóját. 1892. Ha megtennék ezzel a január 3-i bejegyzéssel, talán más lenne. „Az ember élete az arckép. A halál óráján visszatükröződünk a múltban, és, tetteink tükre fölé hajolva, a lelkünk fel fogja ismerni mik vagyunk. Egész életünket egy eltörölhetetlen portré skiccelésével töltjük. A szörnyű az egészben, hogy mit sem tudunk erről; nem gondolunk önmagunk széppé tételére. Portrénkról azt hisszük, hogy azt szavainkkal hozzuk létre: ahogy önmagunkról beszélünk. Hízelgünk magunknak; de később, szörnyű portrénk nem fog hízelegni. Újra-mondjuk életünket és közben hazudunk magunknak, de az életünk maga, nem fog hazudni; az el fogja beszélni lelkünket, mely ott fog állni Isten előtt, megszokott pózban."

Európa tapsol az arab forradalmaknak. Élvezi, azt gondolja, hogy ő irányítja a „demokratikus impulzusokat"; Ő, a demokratikus angyal. S invesztálja a régióba az agressziót. Előbb csak a fegyvereket, majd az igazságra hivatkozást, s végül − a mindenható fogyasztást. S legvégül: saját vezetői félelmetesen megfáradt és kiürült arcát. Pattogó hangokat, protokollautók ajtócsattogását, csúcsvezető partikat. Pedig: óvatosnak kéne lenni. S megkérdezni időben: „miért is harcolunk"? S talán megnyitni Gide naplóját, és átélni, amikor kisbetűvel kezdett bennünk íródni az isten, és nagybetűvel az atomerőműveit építő ʻEmber.' Különben, a most még első világbeli vezetők megütik könyökükkel, ezt az Európa nevű kártyavárat. S eltöprengünk az illúzión, hogy hátha, kollektív tudatalattink inog. S az arab forradalom, valójában az iszlám kultúra régóta érő identitásválsága. Rengeteg feszültséggel. S talán épp úgy, mint itt, a gyanúsan csendes, „valahol Európában."


2011-03-29

2011. március 23., szerda

Napfürdő sirályokkal



'Valahol Európából'


Napfürdő sirályokkal


A-év, nagyböjt 2. hét, Sze. (Jer 18,18-20; Zs 30; Mt 20,17-28)


Sirályok London fölött. Kikötői hangulat. Végre napfény, és már három napja.

Tavasz, ha késve is, érkezőben. A nagyböjti idő is halad. Az újságokat előbb a japán földrengés és atom-baleset, most, a líbiai háború képei uralják. Nincs kedvem sem írni, sem gondolkodni. Mondják, az álmainkban visszatérő kellemetlen helyzetekkel nem érdemes leállni vitatkozni. A múlt traumái, lidércfényekként vissza-visszatérnek, és jelenükbe akarnak vonni. Nem beszállni, nem visszaszállni abba az időbe.

A háború képeitől nem lehet megfutni. Azt hiszem, a Guardian volt az egyedüli, s elsőként, ami megkérdőjelezte a líbiai beavatkozást. Míg a hivatalos propaganda a hivatalos hangokat szajkózta, a Guardian álmukban lebombázott katonák holttestét mutatja. Felkavaró kép. Nem harcoló alakulat volt. Távol tankjaiktól, keleti motívumokkal díszített takaró alatt. Bakancsaikat is levetették.

A tévében, mint Beckett Száj darabjában: betanított monológok. Feszült tekintetek. S a szavak alatt másról szól a történet. Egyik-másik, már cinikusan mellébeszél. A „repüléstilalmi zóna" gyakorlatilag mindent jelent. Mi történik valójában? Egyre többen szállnak be. Most a kicsik, majd a legkisebbek. Románia is, mint mindig, a konc utolsó perceiben, most egy fregattal. Dánok, svédek, belgák, spanyolok. A végén majd, a magyarok is.

Megfigyeltem, a Nyugat nagy háborúit − Afganisztán, Irak − vagy ádventben, vagy nagyhéten indította. Hát ezért is furcsa, írni, beszélni, tanítani nagyböjtről. Miközben a hallgatóság egyszerre mozdul a hadipropagandával. Látom, s érdekes megfigyelni egy népen, a birodalmi múlt összetart. Azonosulnak az állammal, erős hadseregükkel, amint az akcióba lép.

A gazdasági válság mérhetetlen eróziót indított el a társadalmak szövetében. S vakulunk a békére. A meglepő, hogy a nagyhatalmi kormánydöntések, mint vajban a kés, akadálymentesen futnak végig. Nincs tiltakozás, nincs analitikus gondolkodás, kérdőjel, alternatíva. Eltűnt egy minőség. Az egyetemi szabadságot, a gondolkodókat, bezabálta a piac.

Más összefüggés. De megemlítem. Egy hang vetette idekint fel, egy vidéki püspök, hogy „a kormányzat anti-keresztény külpolitikát követ". Az angol kormányzat megduplázta a Pakisztánnak juttatott támogatást. Úgy, hogy közben nem emelt szót a pakisztáni, állami szintű keresztényüldözés ellen. Valami ilyesmi, párhuzamosan, más területeken, amire gondolok.

Csupán eltöprengeni: hogyan is van ez? Háborúkról döntenek kormányaink, szemvillanás alatt. Kitől van felhatalmazásuk? Választóiktól? S kinek tartoznak morális elszámolással? Felelősségre vonhatók ezekért a döntésekért? Vagy az egész csak virtuális történet, távoli, amit csak képernyőkön látunk? Elválasztható e a nagyböjti készület attól, ami a világban nap mint nap készül? Sirályok és replők röpte?


2011-03-23

2011. március 19., szombat

Szuperhold


Szuperhold


Szuperhold. Tegnap éjszaka ezüstben úszott minden tisztás Savarnakes Forestben. Szokatlanul alacsony hőmérséklet hajnalra. Csillan a zúzmarán a Szuperhold. Nyilván anima túltengésem lehet, hogy a leghatározottabban ellenzek a Közel-Keleten minden katonai beavatkozást. Jogom van hozzá, ugye?

Ebből volt már bajom. Tisztán emlékszem, kettőezer egyben, az afganisztáni brit beavatkozáskor, ugyanilyen érzésekkel, de a katonai akció ellen "szóltam". Már régi emlék, de akkor csöppet sem volt mulatságos, hogy két héten belül el kellett hagynom az akkori plébániát, ahol dolgoztam.

Akkor is, most is, ugyanúgy mozdult a háborús propaganda. The Times, a Telegraph, a BBC. Reggel Marlboroughban megveszem a Timest. "Gyűlik a vihar" - főcím. Tony Blair (azóta látványosan keresztény hitre tért) korábbi miniszterelnök képe és beharangozó interjúja. "Nem lehetünk csak szemlélői ennek a forradalomnak". David Cameron jelenlegi miniszterelnök ugyanígy morális alapokra hivatkozik. Ám mindent a főoldal vizuális üzenete ural. Tornádó harci gép a Royal Airforce légibázisán, Lossiemouth. Harci pilóta maszkos arca.

A hírek és indoklások már régóta nem érdekelnek. Erkölcsi mércét Irak és Afganisztán után, s hogy a most elítélt rezsimeket vastagon a mostani vezér-országok hadiipara fegyverezte fel, lehet húzni. Másodperc mutatóval mérik számunkra a nagyközönségnek az időt. Hillary Clinton-t is hallgatom. Obama reggeli beszédét is. Cameron harci szónoklatait. S nem bízom, a legkevésbé sem bízom, ezekben a hangokban.

Különösen David Cameron kommunikációja érdekes. Az elmúlt hónapokban, ha szabad ilyen objektíven fogalmazni, végtelen antipatikussá vált. Érdemes megfigyelni, ahogy Európa vezérkanjai tűzbe jönnek a vér szagától. A történelmi ismétlődések érdekelnek. Az első- és második világháború hadüzenői bizonyos, ugyanebben a lázban égtek. Szuperholdak vonzásában.

Európa túl könnyen nyúl háborús ösztöneihez. Régóta izzik a felszínek alatt. Arab és Európai civilizációk máza alatt, egyre erősebben gyűrűznek felszínre a halál-ösztönök.

S ugyanúgy, mint annak idején, figyelem a történeti egyházak reakcióját. Már a második "Napi gondolat" elmélkedés foglalkozik direkten a líbiai krízissel. Nem értem, miért kell a lelkipásztoroknak azonnal, kard-ki-kard csatlakozni a háborús kampányhoz. S hangsúlyozni, mennyire kiváló és morális küldetés. Ennyit a mindennapi egyház függetlenségéről.

Böjt van. Ma épp Sabbat. Holnap vasárnap, húsvét vasárnap emlékezete. A háborúkat továbbra is Isten nevében indítjuk. S ez az a veszélyes minta, ami tragédia a történetben. Mindegy, hogy a keresztény isten, vagy az új európai istenek. A lények az, hogy újra megerősítést nyer kultúránkban a "patriarkális Atyaisten" képe. Ott, a Kereszt közepén, az egyházi vezetők, hallgatásukkal, újra fixálják azt a veszélyes istenképet - ami morális, háborús döntéseket igazol. Meglep, mennyire "Christendomként" mozdulunk. S meglep, mennyire hordozza e "Christendomot" a szekuláris politikai elit. Azaz: Európa mennyire a "Kereszt" árnyékában él. Istene agresszív, melyet ismét, ki tudja, hányadszor, saját képére formál. Az elmúlt tizenöt percben Sárközy gépei megkezdték az első csapásokat.


2011-03-19


2011. március 16., szerda

Erdőlakók és passió


Erdőlakók és passió


Vidék, ismét. Savernake Forest. Idős barátomnál. Az esti érkezés. Az erdőbeli imacsoport találkozója. Öt idős, illetve középkorú hölgy. A nyitott kandallóban tűz lobog. A vigasztalás a téma, Izajástól. Elemzik a szöveget, és a helyi közösség, az erdőlakók, s saját élethelyzetükben nézik meg a vigasztalás helyzeteit és alkalmait. Meglep tiszta, logikus érvelésük, az elmélyedés szintje. Rendkívül alaposan sikerül végigjárniuk, különösen a vigasztalás lélektani mélységeit.

S később megtudom, menyire élő valóság volt a vigasztalás az életük egy-egy szakaszában. Egyikük évekkel korábban a munkanélkülivé válását említi. Az önbecsülését veszítette el. Miért épp ő volt az, akit létszámfelettinek találtak? S elmondja, a legnehezebb nem is az anyagiakban való segítség volt, az mindig is megvolt környezetében. Sokkal inkább a személyes bátorítás, az önértékben való biztatás. Kettőjük özvegy. Ennek minden akkor drámája ott van "szóértésükben". S megrendítő emberi mélységek fogalmazódnak meg az élet tényszerűségeként a hordozott "vigasztalanságok" természetéről. Ezek velünk maradnak, átalakulnak, de mindvégig kísérnek.

Elgondolkodtat az est. Létezik a női racionalitás, a feminin géniusz. Más gondolkodás, másfajta elmélyedéssel. S ez a másfajtaság kísér hosszan az estből. E gondolkodás mindvégig "passióérzékeny" marad. Kapcsolatban marad az emberi áldozathozatal helyzeteivel. A vesztések, örömben való talpra-állások ott hatnak. Ez a fajta női gondolkodás megőrzi a kapcsolatot a kezdetekkel. Valahogy egységben marad a nagytörténelem. Az élet mint egész. S szolidárisabb történetmondás, mint a férfi-történelem.

S arra gondolok, a "szemiotikus passió" kapcsán, hogy ebben a "női" Passiótörténetben, valószínűleg nem végezték volna ki az Isten Fiát. A Kereszt más formát, más tartalmat vett volna fel. Maga a per.

A döntő, hogy a Passiótörténet kibontása, a "folytatás", ebben az odafigyelésben történjen. Így figyeltem a tegnapi este "légkörét", a hermeneutika, az "értelmezés" természetét. A Történet befogadásra talált. Beágyazódásra, tovább-élésre. S a benyomásom az volt, mintha Isten Fia, s vallási alapszavaink, biztonságosabban érezte volna megát a befogadásnak ebben a közegében.


2011-03-16


2011. március 11., péntek

Fegyelmek


Fegyelmek


A-év, Hamvazószerda u. P., (Iz 58,1-9a; Zs 50; Mt 9,14-15)

Szomorú hírek a világból. Tegnap uszoda után egy sör a Codogan Arms pubban. Az Európa Liga meccseknek vége. A hang levéve a tévéképernyőkről. Saif Gaddafi-t látom. Feszült arc, „a diktátor fia". S követem, milyen könnyen szabadul el a démonizálás a médiában. Gaddafi rendszerével a legkevésbé sem szimpatizálok. A képek az lcd képernyőkön önmagukért beszélnek. De mintha más fényben látszanának a dolgok hang nélkül. Az arcok, a tévébemondók „kommentár nélkül" tátognak. Képek. Líbiai városokról, utcákról. Emberek fegyverrel. De csend, a médiapropaganda képei hangtalanok. S elképzelem, más szövegeket is lehetne a beolvasott hírek alá mondani. Például, hogy a brit miniszterelnök fegyver-lobbival keresete fel a régió országait. Vagy hogy az USA fegyverek szállításáról egyeztet a Líbiai felkelőkkel. Költségvetési lyukakat lehet tömködni a fegyvereladásokból befolyó adókkal. S Franciaország is beszáll a partiba. S folytatódik a régi tánc. S a tátogó hírek alatt a slusszpoén. Szalagcsíkban olvasom, „Sarkozy and Cameron wrote a letter to EU president…." Ugye, a hírszerkesztők még csak nevét sem ismerik, hogy ugye, az a EU elnöknek szánt levél Orbánnak lett címezve. A levél gyakorlatilag utasítás.

Söröm gyorsan iszom. S Camus Közönyére gondolok. Itt maradt bennünk a gyarmati levegő. Esnék már az ágyba, hogy ami szemen, fülön hazugság átmegy, legyen végre szabad lélegzetvétel belőle. S még örvénylik bennem az Európai Parlament döntése, ami újra elmarasztalja a magyar médiatörvényt. Háborús propaganda az egész történet. Nem is tudom miről szól már ez a vita. Éppúgy zuhanunk és esünk szét, mint „az arab forradalom" régiói. Előjön a békére és kompromisszumra képtelenség, minden oldalon. Nos, ebből a negatív „hermeneutikából" kéne kiszállni, de nagyon.

*

S itt a kánon jelentősége. Nagyböjt olvasmányrendje fegyelemre kényszerít. Nem engedi „elspirtualizálni" felelősségünket a Nagytörténetben.

Izajás a társadalmi igazságosságra hív fel. Valami olyasmire tanít Isten „Szentségéről", amit hajlamosak vagyunk felejteni. Mert atomizált viszonyaink közepette, a spiritualitás a magán-szférára szorul vissza. Egyfajta „spirtiual wellness" lesz a lelkiség. S valóban. Ha áttekinthetetlen, s legfőbbként kontrollálhatatlan a világ, visszavonulunk a kápolna csendjébe, a „lélek benső szentélyébe." Isten szentsége, észrevétlenül szorul vissza a hívő tudatban, „Szentírásolvasásra", „a monstranciára", vagy a „privát" lelki fitnesst biztosító „misehallgatásra." Világi megfelelőiben: jóga, virág-gondozás, könyvek olvasása? Mindezek szükségesek. Ám mégis, a „szentség", „szentségi jelenlét" teljesebb értelmét kell helyreállítanunk. Erre hív elemi erővel a nagyböjt. Isten szentségét a társadalmi igazságosság helyzeteiben kell megjelenítenünk. Amikor a szegény, az állampolgár „szorongattatik", és ezt enyhítjük.

A Leviticus-ban a bűn engesztelése témájában fontos szakaszra bukkanok. Feltárja azt a helyzetet, amin Isten panasza „történelmi böjtjeinkről" megfogalmazódik. Az üzletben, intézményi érintkezésben meg nem tartott adott szó, a hazugság, a hamis tanúskodás − teljes egészében jóváteendő (Lev 6,1-2.) Mégpedig azért, mert megkötött üzleteinkben − ígéreteinkben − Isten a garanciavállaló tanú. Ezért ha a személy megszegi ígéretét és másik felé vállalt kötelezettségét, ténylegesen Isten elenni mulasztás. (Rabbi Samson Raphael Hirsch 1808-1888.) Az utalást Hirsch-re azért hozom, mert az izmosodó „ipari forradalom" korában megfogalmazott tanítás. Talán utolsó rálátásaink egyike volt, ez az időszak. Amikor a kiépülő piac − ma globalizációnak mondanánk − még összekötötte a személyek közötti etikai tért Istennel.

S lélektanilag muszáj a „Harmadik tekintet" jelenlétében élnünk. Minden kockázatával e Tekintetnek. A régi, freudi világban a kultúra cenzor-énje valóban rideg volt. Nagyon nehéz tisztán tartani, ki is, milyen is az a bizonyos Isten, aki felelősségvállalónk. Aki felügyelője erkölcsi tartozásainknak. Ám e „Tekintet" nélkül, úgy tűnik, megszületik közöttünk valami morális formátlanság. Ami formátlanság aztán lebontja lassan felépített, és törékeny civilizációs gátjainkat. Hazudunk, megbántunk, közömbösek, hűtlenek vagyunk helyzetekben (ahogy eddig is.) Ám ami új: nem akarjuk újra építeni a megtört bizalmakat.

Jézus kijelentése a böjtről, szorosan kapcsolódik a fentiekhez. Tanúságot tesz a Jelenlétről. Úgy olvasom, hogy rámutat arra az „Atyára" illetve Tekintélyre, aki tanúja vállalásainknak. S ez a „Harmadik tekintet" nála valami gyökeresen új. Nem oedipális, uralmi, kontrolláló tekintély. Hozzánk való viszonya Öröm. Ezt fejezi ki a „lakodalomhoz" kapcsolt Abba képe. Jézus Istene örömteli tanúskodás „megkötött üzleteink" felett. Örömével és biztatásával támogat. Mert üzleteinktől függetlenül „örül nekünk"; örül velünk. Nem passzív jogi tanú. Legfőbbképpen: az üzleteiben járó és igazságosságra kötelezett ember életéhez hozzáad. Keresztény nyelven: szüntelenül adja a Fiút és Lelket. Nem bűn-komplexust épít fel bennünk. Ő ünnepével biztató Jelenlét. A sorok a fenti összefüggésben, a társadalmi igazságosság, mint Isten Szentsége, e hátterét mondják ki: „Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: ʻMiért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?'Jézus ezt mondta nekik: ʻGyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény?'" (Mk 9,14-15).


2011-03-11


2011. március 10., csütörtök

A bűn alatti történetmondás


A bűn alatti történetmondás


A-év, hamvazószerda utáni Cs. (MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25)


A hangsúly, nem volna szabad, hogy a „bűn" legyen. Bármennyire is ez jön át liturgikus szövegeinken. Sokkal inkább az ön- és istenismeret, amire a történetünkkel való szembenézés vezet. Tegnap említettem a „véres keresztábrázolás" és annak egyfajta „egyensúlyát", a „nyelvi" ábrázolást. Utóbbi abból indul ki, hogy a Kereszt „antropológiai tükörképünk." Történetet mond el. Mindabba enged bepillantást, ami mindennapjaink felszíne alatt feszül. S Isten esetében is: az Ő történetét mondja, valódi történetét. S nem azt a narcisztikus viszonyt, ahogy a Kereszthez viszonyulunk. S ezen az ikonon fontos, hogy közös történetet mondunk.

A „bűn" nem kényelmes téma. A kereszténységet világunkban nem teszi könnyen átadhatóvá. Talán, mert bűn témája egyszerűen dominál az üzenetben. Nem látjuk, de bennünket így lát a világ: moralizálás a bűnről és annak ellentétéről. S valami ok folytán, a keresztény igehirdetés, mintha fixálódna a „test" és bűn viszonyában. A katolicizmus, cölebsz papsága állapota kapcsán is, különösen érzékenyült (fixálódott) a bűn ilyen egyoldalú közelítésére. A „bűnre figyelünk", és közben nem tudja a személy valódi történetét elmondani.

A bűn soha nem csupán morális probléma, sokkal inkább, vagy azzal egyenrangúan: lélektani kérdés. A bűn mögötti történet a kulcs. Mert mögötte az ember jóságát találjuk. Aki folyamatos történetmondásra vágyik. Élete görcsök nélküli folyására. Így olvasok, érdeklődve, egy zsidó kommentárt a bűn kapcsán. Az „öntudatlanul" elkövetett bűn kérdésével foglalkozik. Ezt gondolom át a nagyböjti keresztény készület közegében.

„Ha egy lélek akaratlanul vétkezik és bűnt követ el, mutasson be engesztelő áldozatot, és megbocsátást nyer." (Lev 5,15) Hogyan lehet valaki felelős, amit nem szándékosan követett el? Az ʻIgnorantia juris non excusat', ʻa törvény nem ismerete nem mentesít' elve, vajon nem túlzóan kemény az emberrel?

A kommentár megjegyzi, hogy a fenti idézetben a nefesh, azaz a „lélek" szó szerepel, és nem a „személy". Miután a gondolkodás a lélekből, mint középpontból, születik, ezért használja a szentírás a „lelket"… Minden bűn (még ha akaratlanul is követték el) egy külön nyomot hagy a lelken, és a lélek csak akkor méltó, hogy a Teremtő fogadja, ha tiszta minden bűntől.'

S valóban, a vallások ősi meggyőződése, hogy a bűn attól függetlenül létezik, hogy elkövetője tud-e megtörténtéről. Megtisztelnénk lelkünket azzal, ha akkori is, ha valóban tudatlanok voltunk az elkövetett mulasztásról, de megvizsgálnánk: a szeretet milyen törvényét hágtuk át? Azaz: mit tehettünk volna helyesen?

Tényleg, létezik-e olyan, hogy „öntudatlan cselekedet"? Jonathan Sacks hívja fel rá a figyelmet, hogy Freud maga is kommentálta a fenti szakaszt. „Az öntudatlannak tűnő cselekedetek gyakran tudat alatti vágyakról és indítékokról árulkodnak… Az öntudatlan bűnök/mulasztások valami rendezetlenségre utalnak a bűnös lelkében. S ez az a tudatos énünk küszöbe mögött rejlő hiba az, amiért az engesztelő áldozatot bemutatják."

A nagyböjt iskolájában valami fontosat tanulunk meg önmagunkról: morális énünkről. Feltárul, ami fölött elsiklunk a napi rutinban. Benső morális rendszerünkben valami hiányzott, mert, amikor cselekedtünk, nem tekintettük „véteknek" (normatörésnek) amit tettünk. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem törődtünk a következményekkel. Ez az életünk banalitása. A tény: hogy nem észleljük, hogy képességünk a szeretetre, hogyan kopik el. Észrevétlen marad, hogy a szeretés öröme, meggyöngül bennünk. Elhal az öröm, hogy vágyjuk a másik szeretetét felénk; s az öröm, hogy örülünk annak, ha a másik szeretve van. A szeretet élvezete, lelkis és testi öröme kopik meg. S végül szenvedélymentesen, és vétkesen ébredünk.

Nagyböjtben „felébresztjük lelkünket" az Úrban. A böjti készületben megtanuljuk az öntudatlan mulasztásokat is csaknem akkora súllyal kezelni, mint a tudatos bűnt. A gyakorló keresztények megtanulják komolyan venni, amit a gyónás bánatimájában ígérnek: „a bűnt és a bűnre vivő alkalmat kerülöm." Többet nem vétkezem.

Azokban az esetekben, amikor valakit akaratlanul bántottunk meg, a sértett fél könnyebben megbocsát. Istennel való kapcsolatunkban mi a helyzet? Az idézetben szereplő áldozat, hogyan vonatkozik e megbántásra? Istennek, technikai értelemben, bizonyosan nincs szüksége „külső tárgyra". „Áldozatra." Egyrészt nem tudjuk „visszafizetni" bűnünket. Másrészt ez semmi változást nem hoz létre „istenségében". Sem el nem vesz belőle, sem hozzá nem tesz. A bűnbánat aktusában, és a bocsánatkérésben, és annak külső kifejezésében: mi vagyunk azok, akik megváltozunk. A mi átváltozásunk döntő: nekünk van szükség „adni" és kifejezni, hogy számunkra élő viszonnyá lett, ami történt.

A bűnbánattartásban a döntő elem az adás. Az engesztelő adományban, lemondásban, ajándékot adunk Istennek önmagunkból. Valamit visszaadunk neki önmagunkból, önmagunkat, mint ajándékot. S ez így áll a személlyel szemben is, aki előtt mulasztásban állunk. Egymással bensőséges kapcsolatban élő „szeretők" számára ezért döntő, hogy ajándékot adjunk. A legkisebbet is, ami az adott pillanatban a legtöbbel felér. „Jó volt hallani a hangod", egy egyszerű telefonbeszélgetés végén. Az ajándékozás, mindennapi figyelmesség, és kedvesség, s ennek nagyra nőtt változata, az ünnep − folyamatos öntisztulás. S ami még fontosabb: folyamatos önismeret. A másik folyamatos megismerése. Hisz a távolságok csökkennek. Legbensőségesebb együttléteink: barátság, ünnep, szeretkezés, így mindig a legtisztább bocsánatkérés is. Be-bocsátás kérés a másik életében, és hálaadás, hogy benn lehetünk. Elfogadva. Így tapasztaljuk meg böjt, mint az élet örömét. Ajándékot adni, gyakran gazdagabbá tesz bennünket lélekben, mint ha mi kaptunk volna ajándékot. „Jobb adni, mint kapni."

S Isten, ön-ajándékozásunk viszonzásaként, megbocsát. Bizonyos értelemben, ő maga is gazdagabb válik. Mert te váltál gazdagabbá és többé. Ez Isten öröme. Idézetünkre visszatérve. Tehát, a mulasztás őszinte bevallása, társulva a „fizikai felajánlással" (a lemondás látható jele), elősegíti az emberi benső (az én) növekedését. A bűn súlya felemeltetik; és „tiszta értelem" adatik. S ez a benső derű. Szeretetbe öltőző értelmünk tisztán látása. S e tisztult retina találkozásra vár.


2011-03-10


2011. március 9., szerda

Szemiotikus Passió


Szemiotikus Passió


Ma megkezdődött a nagyböjt, az egyház bűnbánati ideje. Jézus Krisztus megváltó művét „felfogni" készít fel ez az idő. Archaikus idő. Ősi, elemi erejű rítusok törnek felszínre. Egészen bizonyos, hogy a kereszténységet jóval megelőző idők gondolkodása is megjelenik ebben a böjtben. A bűn, bűnbánatra hívás, a vezeklés, a jóvátétel, a testi lemondás − a böjt uralkodó gondolatai.

Akik tartják, részt vesznek, benne tudják, hogy valóban tisztul a test és tisztul a lélek. Legfőbbként a lelkiismeret. A kereszténység nyelve, kívülről betévedőnek, ilyenkor nem a legvonzóbb. Talán „belülről sem." Számos rétege van ennek a nagyböjti liturgikus beszédnek. Érdemes lenne mindegyikkel tisztába jönni. Okosan különválasztani őket.

Mert bármilyen furcsa, nagyböjtben, Isten, szándékosan „magára hagyja az embert". A benne jelenlévő, töredező rétegekkel. Ellentmondásainkat, megoldatlanságainkat hozza felszínre. S legfőbbként, kontrasztjukként, megláttatja velünk a bennünk lévő jóságot. Az embert, aki szólni, érezni, szeretni, segíteni tud, s szenvedélyesen szeretni.

Nos, a bennünk lévő pozitivitás az, ami megengedi, hogy kritikusan szembenézzünk „nagyböjti" és nagyböjtön kívüli nyelvünkkel. Elhatároztam, hogy ebben a nagyböjtben megpróbálom kibontani, azt, amit „szemiotikus keresztnek" nevezek, Julia Kristeva kutatása kapcsán. Lábjegyzetek, keresővonalak. Egyfajta analitikus alászállás ez egyházként nagyböjti-, személyként pszichés terünkbe. Megpróbálom a Keresztet leválasztani arról az „agresszív" ökonómiáról, amit archaizmusként, emberiséggel egyidős kulturális emlékezetünk állandóan projektál, vetít a Keresztre. A szemiotikus Passió az „Atyára" figyel majd. A „gyászoló", a beszélő lénnyel azonosuló Atyára, és nem az agresszív Istenre. A „véres keresztábrázolás" lehetséges korrekciójára; az alatta lévő teológiára. S egy „vértelen" keresztábrázolás szükségére. Nagyböjt így: megtérésre hívás a béke Istenéhez. Akinek kezéhez nem vér tapad. Nem kolonizálás. Nem agresszió. Nem szadomazochisztikus kielégíthetőség, és csakis ezen keresztüli megközelíthetőség.


2011-03-09


2011. március 8., kedd

Projekciók a szerelemről



Projekciók a szerelemről


Az egyetemen érdekes, kedves beszélgetés. Belefutok. Az egyik undergraduate lány lelkesen beszél barátnőjének a nyári esküvőről. Kötetlen helyzet. Muszáj belekérdeznem. A te vagy a húgod esküvője? Büszkén mondja, hogy az övé. S kiderül, öt éve ismeri a barátját, már három éve járnak együtt. Mikor korára kérdezek, elkomolyodva mondja. „Ténylegesen én már huszonegy vagyok." Annyira tiszta örömmel beszél, hogy muszáj kalapot emelni. Látszik, szerelemes, fülig. Itt az egyetemen ritkán futok bele ebbe a korosztályba, hát élvezem a beszélgetést. Máltai-angol család a lány, barátnője indiai, de Londonban született és nőtt fel.

Azért említem mindezt, mert egy egészen más korosztályból való barátommal épp a szerelemről beszélgettünk. Szakmájából adódóan pontos leírást ad, mi is történik a szerelemben. S érdekes hallgatni őt is, mitől a teljes és feltétel nélküli bizalom. Mondja, az ember kivetíti a benne lakozó „animát". A férfi önmaga „anima" női részét rávetíti a nőre, akivel természetesen esnek egybe benső képei és vágyai. Hibátlan, teljes, a legszebb a másik. S egy idő után, amikor a történet valóságos időben kibontakozik, megindul a „kivetítések visszavonása". Lassan az egyik fél kezdi felfedezni, hogy a másik is ember, hibái vannak, változásokban él. Hol fenn, hol lenn. Nagyon is emberi reakciókkal, időnként téves döntésekkel, s bizony, a másik is fáradékony lény. Ám ez így törvényszerű. Amikor a projekciókat teljesen visszavontuk, voltaképp akkor kezdődik az igazi szerelem. A szeretet idejében.

De vajon visszavonjuk-e projekcióinkat? Visszavonhatjuk-e valaha is, teljesen. Aligha. Néha megfigyelem, már idős korban lévő házastársakon. A férfi szemében továbbra is ott ül „valami". Amitől a nőt, akivel élt, mindenki másnál másabbnak látja. Mindenki másnál közelebbinek és ismerősebbnek. Ezeket a kapcsolatokat, szemeket, valami aura, különös felszín jelöli meg. Mintha a világon a szeretett, együtt hordozott másikat, egyetlenegy, csakis rájuk vonatkozó „szín" jelölné meg. Igen: ez a jó hasonlat. Az emberpárnak közös színe van. A közös történetnek van közös „színe".

A szerelem, tehát, nemcsak vakká (az átmeneti), de „színlátóvá" tesz. S valóban, a házastársak, elkoptatott a szó, de ismerik, ki-ismerik egymást. S valahol mégsem. Mert közöttük egy másik fajta „projekció" születik. Ami valahol, magunkban pillantva, a szív legmélyebb igénye. S panaszkodhatunk prózaiságáról, de épp az élet és az összetartozás e prózaisága az − ami legmélyebb tulajdonunk. Ami legmélyebb vágyunk.

Holnap kezdődik nagyböjt. S talán elgondolkodhatnék, a projekciók szerepéről az isten-kapcsolatokban. Valószínűleg meg is teszem. Hogyan változik az Istenhez való viszonyunk. De most időzni szeretnék a fenti gondolatnál. Isten látása vagy nem látása, most másodlagos. Csak annyi bizonyos, hogy ha van − márpedig az élet prózaisága a legfőbb istenérv, projekcióink apály-dagály váltakozása −, akkor abban a bizonyos „szemközötti térben" lakik, ahogyan a rég egymással lévők látják egymást. A szerelem, lehet, vakká tesz: de mindent alapoz.


2011-03-08


2011. március 5., szombat

Analitikus kinyílások


Analitikus kinyílások


A-év, 8. hét, Szo. (Sir 51,12-20; Zs 18B; Mk 11,27-33)


A felnőtt és a világ találkozása más, mint a gyermeké. A gyerek rá van utalva világára, s főleg, a személyekre, akik „védőernyő" köztük és a világ között. Ez a viszony később megváltozik. Nincs többé védőernyő, legalábbis nem azzal a súllyal. Így érkezünk meg a világ „analízisébe".

Mert analizálni kell a világot. Ilyen véget nem érő „elemzés" a munkahely eseményeivel tisztába jönni. Emberi szálak, információk szüntelen kibogozása, „erőviszonyok" ezerszer felmérése.

Az egyházak helyzete a világhoz, szintén analitikus viszony. Az kéne, hogy legyen. Az egyház igény tart arra, hogy „elemezze" világát. Ez küldetése a világhoz. Az izgalmas kérdés azonban az: elemezheti, értheti-e a kultúrát az egyház, ha közben nem válik „analitikussá" a önmagával szemben? Ön-elemzés nélkül nincs valós kapcsolat a világgal. S úgy tűnik, ez a „tanítás", a jelenlegi helyzetnek ez az analitikus megközelítése hiányzik. S marad a régi, biztonságos „jámborsági" beszéd. Mely bizonnyal egyik funkciója a vallásnak: tartozás élményt adni. De az analízis hiánya: nárcizmus is. Bezárkózás, elzárkózás. S nemcsak egyházzal történhet meg. „Konzervativizmussal", „liberalizmussal" szintén.

Így olvastam Roger Height két könyvének hivatalos, egyházi kritikáját. Jesus, Symbol of God és a Future of Christology. Előbbiért, a „Jézus Isten szimbóluma" könyvét hosszan vizsgálta a hittani kongregáció (1999). S végül, mert a korrekciókat nem találta elégségesnek, mint papot, eltiltották a teológia tanításától. Olvasom Joseph Ratzinger okos, értő − ám nem a könyv megszólalásának közegét vizsgáló analitikus − megszólalását. Haight a posztmodern kultúrával való párbeszéd fontosságát hangoztatja. S kijelenti, hogy a kereszténység e párbeszédben, s általában a vallásokkal való viszonyban, nem tarthat igényt többé a kizárólagosságra. A Kongregáció érvelése grammra pontos, hol mond ellent az egyház alapvető tanításának. Hol esik „tévedésbe". Ratzinger nyelve higgadt, kristálytiszta, ám jogi teológiai próza. Mintapéldája annak, ahogyan az egyház beszédmódja nem analitikus. Érdekes dokumentum. Igazságai megfellebbezhetetlenek, Haight valóban másként értelmezi a kánont. A felfüggesztés indoklásának kristálytiszta felszíne alatt azonban ott lapulnak a Haightéhoz hasonló kérdések. Amit a dokumentum elítél, az nem más, mint önnön (az egyház) teológiai tudatalattija.

Szerencsém van, a jezsuita Haight kérdéses könyvét ki tudom venni a könyvtárból. S izgat, mert e szakterületen készül saját phd-m: mitől törvényszerű azokba a „csapdákba", kockázatokba belefutni, ahogy vele is történt. Haight, úgy tűnik, nem konkrét antropológiai-szekuláris modellel áll dialógusban. Julia Kristeva szemiotikus nyelvi modellje, mint a Felvilágosodás-projekt egyfajta szintézise, esetemben a különbséget jelenti. Haight munkája, amit eddig olvastam, izgalmas. Gyakorlatilag ugyanazokat a kérdéseket veti fel: a posztmodern kultúrával való dialógus égető fontosságát. Ám úgy tűnik, Haight elsősorban az egyház benső démonaival és elfojtásaival küzd. A teológiai felszínek alatti káosszal, ami fölött kristálytiszta mondatainkban járunk.

S csak a végére, a mai evangélium. Jézusé analitikus helyzet. S a helyzetből adódóan „analitikus konfrontáció." Szabadsága lenyűgöz. Kérdése, mint a sebész szikéje. Pontos, a legfontosabb pontok mentén mozog. Érdemes az előttet, az utánt is hozzáolvasni. „És miközben Jézus körüljárt a templomban, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének, és így szóltak hozzá: „Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked a hatalmat arra, hogy ilyeneket tegyél?" Jézus így válaszolt nekik: „Én is kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket."(Mk 11,28-29) Visszakérdezni. Hogy épp a bennünk lévő elzárkózások helyén táruljon fel Isten országa, mint nyitott határ. Nyitott: mert meghívó középpontja van.


2011-03-05


2011. március 2., szerda

Keresztminták


Keresztminták


A-év, 8. hét, Sze. (Sir 36,1.4-5a.10-17; Zs 78; Mk 10,32-45)


Fontos szakasz a mai evangélium a nagyböjt kezdete előtt. A jelenet megőrzői, és későbbi értelmezői a saját értelmezésüket adják. Ebben már benne van a később történtek belevetítése is. Külön izgalmas, hogy a szenvedés-kijelentés első értelmezői azonnal a már meglévő értelmezési sémához nyúlnak. Az Ószövetség szenvedés és áldozat gondolatához, a „helyettesítő" engesztelő alakjához. Bűneinkért cserébe, helyünkön állva, az Emberfia majd megengeszteli Istent. Nagyon mély, archaikus áldozat-gondolat ez.

Csupán töprengek, vajon „Jézus áldozata", nem lóghatna-e ki mégis, a korábbi engesztelő-áldozat sémából? „Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog: ʻÍme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de három nap múlva feltámad.'" (Mk 10,33-34) Fontos lenne ennek utána járni. Túl egyszerű a séma: a Jézus bűnbakká lesz értünk, magára veszi a világ bűneit, „elszenvedi helyettünk a halált". „A világ összes fájdalmát magára veszi", „vállalja az Istentől való teljes elhatottságot", az Atya elveti őt, „hiszen bűnné lett". És az Atya az áldozat láttán megenyhül, megbocsátja a világ első bűn óta ellene történt lázadását. Erről a sémáról gyanítom, hogy archaikus ösztönöket vettünk át, vallási mélymúltunkból.

Freud ezt az Istent kifogásolja majd. Aki szeretettel magához öleli a Fiához hasonlókat, ám „kegyetlenül ellöki" a tőle különböző „másságot". Ez a keresztények regulatív tekintélye, amit követnek. S ennek a sémának a végállomása, ami oly sokszor bekövetkezik történelmünkben. A „keresztények", freudi módon, az Atya és a Fiú helyébe lépnek: maguknak fenntartva a megbocsátás jogát és határait.

S bármennyire tiltakozzon is korunk, hogy szekuláris, ez a „Keresztminta" mélyen kultúránkba ivódott. Magában a keresztény liturgiában, alig-alig kérdezünk rá kritikusan a fenti áldozati mintára. Évről-évre, napról-napra ismételjük a rítust és a gondolatot. S nem is gondoljuk, hogy ez a „véres keresztábrázolás" milyen mély mintát ad. Konfliktus-kezelésre, toleranciára, közvetítés-készségre, kompromisszum készségre. A sokszor intoleráns Európa, mely erőhöz, „demokratikus kiközösítéshez", nemzetközi embargókhoz nyúl: ezt a „keresztmintát" hordozza magában. Időnként megkísért a gondolat, hogy a magyarság beteges kompromisszumképtelensége, a másik pozíciójának megértése mögött nemde ezek az egykor „ultramélyen" magunkba ivott „kereszt-történetek" állnak-e? Egy nem gondolkodó liturgikus kereszténységet egy nem gondolkodó szekuláris „poszt-kereszténység" követ. Talán találóbb lenne „intra-kereszténységet", magunkban továbbhordozott rituális mintákat említeni. Kristeva ezt nevezi „szado-mazochisztikus" viszonynak: a hasonló „ortodoxiáját" tolerálom, az eltérő „heterodoxiát" agresszíven letámadom.

A történetbeli Jakab és János kérdése ezt a „kereszthűséget" fejezi ki. Azt remélik, hogy Jeruzsálemben, a vallási tekintélyekkel való ütközés után mesterüket majd királlyá teszik. S részesülnek az „agresszívan" szerzett hatalomból. „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, a másikunk a bal kezed felől üljön majd dicsőséges uralkodásod idején." (Mk 10.37) Nos, ebből a mintából lenne jó kilépnünk. Nem a „Keresztet", mint szimbólumot felejtve, hanem megértve annak helyesebb jelentését. Azt, amit az a legfőbb érintettnek, Jézusnak és az Atyának jelent.

PhD dolgozatomban erről töprengek, a kereszt lehetséges „nyelvi" vagy „szemiotikus" ábrázolásáról. Ami a fenti áldozati sémával ellentétben egy másfajta aktivitását mutatja a Fiúnak és az Atyának. Az engesztelő áldozat séma helyett, amiben a Fiút feláldozó Atya hiperaktív (és hiperkegyetlen), egy „gyászoló Atyát" látunk. Aki meggyászolja a Fiú, mint velünk közösségben lévő „beszélő lény" elvesztését. Ebben a sémában az Atya mélységes azonosulásán van a hangsúly. S azon a „gyászon", ami bennünket, a történet további szereplőit az Atyával összeköti. Kilépni az „engesztelés-áldozat-kielégülés" végtelen ciklusaiból. Mely valóban a béke kereszténységét tudja megmutatni. Ezekben a hetekben ezen dolgozom.

Az „kiengesztelés" tartalma, gyanítom, lehet más, mint a teratonna súlyú bűn, amit az Isten Fiába az áldozat pillanatában belevetítünk. Pozitívabb tartalma is lehet ennek a megváltásnak. Például, s reggel ezen töprengek, mi van akkor, ha a világ megváltása nem más, mint a Fiú szívének tartalma? Mi van akkor, ha a Megváltás arra való tekintettel történik meg, hogy a világ a Fiú szívében már átalakult? Hogy ezt az átváltozott világ látomását képes szívében hordozni, mely tényleg, lehetséges, teljesebb történetünk? Ezt a „szívet", mint rólunk való tudást, bennünk való reményt „viszi fel Jeruzsálembe".


2011-03-02


2011. március 1., kedd

Születésnap

Születésnap


Lojzi átküldte az új albumukat. Szép anyag. Elveszett illúziók a címe. Csupa lüktető ritmus, és csupa érzelem, személyesség. Arccal a mának, és háttal a mostannak. Minden eddigi albumuknál jobban hallgatható, mert ez tényleg a személyről szól. A remény hangján. A felnőtt hangján. Sokat jelentenek ezek a dalok itt kinn. Nap mint nap belehallgatok az énekekbe a Sidney Place előtt elhaladtamban. Bartók kék emléktáblája előtt különös egybecsengés a mai ének. Belátni egykori szállásána ablakán. Tágas. S jó érzés, különös érzés, hogyo ugyanazon a keskeny járdán haladok, ahol ő is indult South Kensington felé, vagy a Temzéhez. "Megállok a végtelen lába előtt,/ S kérem, adna egy kis pihenőt..A végtelen égen a csillag a lánc/ Elkopik egyszer a nyakból a lánc,/ Úgy van az élet is, mint a mosoly,/ Elkopik emberek arcairól" (Bikini, A végtelen lába előtt)

Este Estefania, egy spanyol arab-szakos hallgató elkéri az e-mailemet. Megakatolikus, megakatolikus apával. Ma olvasom levelét, mi a véleményem egy dologról. S hozza, hogy a nácik tulajdonképpen csak hatszázezer zsidót irtottak ki, nem is hatmilliót. S hozza, egy könyvre hivatkozással az "összeesküvés elméleteket". Istenem, a csajszi inkább fiúzna, mint zöldségeken agyalna. Meg a szabadkőműves püspökökről, akiket II. János Pál pápa papokkal figyeltetett (sic!) Istenem, furcsa, furcsa ez a világ. Lényegtelen dolgokon agyalunk, bűnbakokat gyártunk. Néha egyszerűen nem értem, mitől a megszállottság az új katolikus nemzedékben, hogy megvédje a "tisztátalanságtól" a hitet? Nem baj, elhatároztam, hogy türelmes leszek.

Lojzi dalai azért szépek, mert kiléptet ezekből a kinti üresjáratokból. Sokkal fontosabb, mi történik a szívben ott, ahol gyűjteni kell, reményt befogadni, eltárolni és megosztani. "Fordul a föld,/ Megjön az álmodás,/ Mi akkor is leszünk,/ Ha holnaptól/ semmi sem lesz tovább.A Hold keresői/ Elálmosodtak,/ Mikor a csillagos égből,/ Életet loptak,/ A Hold keresői elálmosodtak,/ Mikor a tűz erejéből,/ A világra hoztak." (A Hold keresői)


2011-03-01