2011. május 29., vasárnap


Sir Frederic Leighton, Forró július


(NEM CSAK) ANGLIKANIZMUS A HATÁRON: EGY KIÁLLÍTÁS KÉPEI


A Szépség kultusza, az Esztétikus Mozgalom 1860-1900 című kiállítás július 17-ig látható a londoni Victoria and Albert Múzeumban. Ritka, hogy egy tárlat ennyire elgondolkodtasson korunkról. S még kivételesebb, hogy szinte modellezi egyházaink viszonyát korunkhoz. Minden lehetséges stratégiát megszólaltat. A nosztalgikus múltba tekintéstől a bátor kinyílásig, amikor „formatervezzük" a jövőt.

Az anyag gerincét az angol Preraffaeliták köréhez köthetjük. Dante Gabriel Rossetti, John Ruskin, William Morris és követőik, a tizenkilencedik század derekán töprengtek el hagyomány és jelen viszonyáról. A képzőművészet nyelvén. Brune-Jones, Frederic Leighton, és James Whistler munkáira érdemes „rákeresni". Vagy épp Alfred Gilbert nyilazó Ámor-ára, akit a londoni Piccadilly Circus-ről ismerhetünk. A nagy Sony reklámképernyő előtt áll s a magasból figyeli racionális világunkat.

Az Esztétikus Mozgalom tagjai az ipari forradalom dübörgése kellős közepén lázadtak fel a világ „elvarázstalanodása" ellen. A szépség nevében. Gyönyörű tárgyakat, lélegzetelállítóan szép felületeket hoztak létre. Igényes könyvborítók, esztétikus betűformák, a középkori történetek felelevenítése, a kínai és japán szépségideál nyugati megfogalmazása, ruha-, bútor, mindennapi használati tárgyak. Kellemes tapintású anyagok és élő színek. A míves kézimunka csöndes lázadása. A szépség arisztokratái, s valóban, egy művészi és polgári elit szólalnak meg. Két világ határán. A tegnapi érintetlen táj és családi viszonyok és a holnap világa küszöbén. Életről, halálról, megújulásról töprengenek.

Munkáik mintegy korai elővételezései a posztmodern életérzésnek. A hagyományból kiszakadt, egyedül megmaradt nyelve batyujával vándorló emigránst láttatják. Kapcsolatuk a koruk „viktoriánus", moralizáló kereszténységével, hasonlít a liturgiából kiszakadt mai fiatalok helyzetéhez. Ők a középkori történeteket próbálják újra- feleleveníteni. Ma a Lady-Gaga generáció próbál megkapaszkodni az „én" parányi történetiben. Mert Hannah Arendt óta tudjuk, csakis történetekben létezhetünk.

Lord Leighton Lángoló július című képén alvó nő. De említhetném a Hesperidák kertje festményét is. A nőalakok különös melankóliát árasztanak. Álomba menekülnek az őket körülölelő modernitásból. Az „esztétikus mozgalom" egyszerre volt tiltakozás a modernitás világa ellen, és egyszerre része annak. Ne feledjük el, a táj, a külső környezet és az emberi munkaerő kizsákmányolása már ott vágtat az első- és második világháború kudarca felé, melyben az „instrumentális ész" kifullad. A festményeken megszólaló keresztény szimbolizmus azonban azt is feltárja, hogy ez az európai kudarc majd a kereszténység kudarca is lesz. Sigmund Freud, úgynevezett „civilizációs szövegei" fogják ezt feltárni jó ötven évvel később. Az Egy Illúzió jövője (1927) Rossz közérzet a kultúrában (1930), Mózes és az egyistenhit (1937) ateizmusuk miatt szokás ezeket kárhoztatni. Azonban e „civilizációs írások" épp a kereszténység történelmi elalvását vetették fel. Hogyan volt képes, Európa, narcisztikus módon, behódolni a Führer „ödipális" apa-tekintélyének? Az erő, a magabiztosság, a fegyverek erejének? Mely „fals európa", már évtizedekkel előbb, a gépértelmű modernitás előtti önkéntes meghajlásban elkezdődött. Így teszik fel az Esztétikus Mozgalom képviselői, egy generációval korábban a kérdést. Milyen áron lett miénk a modernitás? Új énünk, nemde, egy eltorzult, elszegényedett változata valódi önmagunknak?

A kiállítás képei határátlépő. Ebből a szinte narcisztikus szépség-kultuszból lép majd ki, mint passzív megoldásból, a huszadik századi avantgárd tiltakozása. Kreatív gondolatok, a jövő aktív alakításának vágya ebből a „delíriumba ragadt várakozásból" születik majd. S itt válik a kiállítás kulturális, mondhatni, az „egyházi útkeresés" metaforájává. Lehetőségeinkről, az eligazodás stratégiáiról szól.

A feminista művészettörténész Griselda Pollock mutat rá, hogy a mozgalom nőalakjai nem valóságos nők. Valójában mesterséges férfi-konstrukciók. Tükrök, melyekben a férfi definiálja önmagát. Ezért e nők nézhetők, kívánatosak, de mesterkélt fantáziaképek. A ruhaanyagok, a háttér bravúros kidolgozása mentén is, e portrék, melankolikusok. Valami kimondatlan gyászt, elvágyódást fejeznek ki. A festményeken csaknem mindig lezárt szobabelsőt látunk. A táj, a kinyílás nem jelenik meg. Valami bevallatlan, állandó félelem ez a kinttől: ami a falakon kívül történik. Odakint tombol a modern apokalipszis − s a szépség halálfélelmet elűző kultuszába kapaszkodunk. Az Esztétikusok mozgalma állandó vitában állt világukkal. Elutasítják a szépséget legyűrő kort arisztokratikus szalonjaikból. Ám ez a világ, ott a falakon kívül, a Marx által leírt világ is. Az ipari elidegenedés valósága: égbekiáltó nyomor és társadalmi elidegenedés kora. Majd, a század végén, XIII. Leó Rerum Novaruma, az egyház első szociális enciklikája tesz pontot e szabadságvesztés végére. Amikor, már késő lesz, mert az egyház az ipari munkásságot − a ʻmunkásosztályt' − elveszítette.

S most, az egyház posztmodernhez és szekuláris humanizmushoz való viszonyában nemde, valami hasonló történik? Nem vesszük észre azt a finom, melankolikus csapdát, melybe besétálunk. Közösen, teológia, s végül egyházi köztudat. Mert miközben „homoszexualitásról", az egyneműek házasságáról, „ártalmas liberalizmusról" folytat harcos vitát egyházunk − nem veszi észre, hogy mindvégig e vita csapdájában marad. S mint Dante Gabriel Rossetti nőalakjai, így vetítjük a világra, s majd vissza önmagunkra − félelmeinket, hatalmi vágyainkat, nosztalgiáinkat. Versengő, görcsös történetmondássá leszünk, újra, ecclesia militans-sá, az evilág erőivel „harcoló egyházzá". E vitákban elvárjuk az evilágtól, hogy az a mi heteroszexuális és keresztény narratívánkat kövesse. (S elvileg, igazunk is lenne egy olyan világban, ahol a homoszexualitás pusztán döntés kérdése. Ám nem az.) S vetítjük azt az istenképet, egy megriadt kultúra résre összehúzott, hunyorgó szemeibe, amibe magunk is csupán görcsösen kapaszkodunk.

Természetesen, hinnünk kell, hogy az önveszélyessé vált szekularizáció, a kultúra nihilista trendje megfordítható. Ám kizárt, hogy ez az egységes keresztény kultúra iránti nosztalgia − máig uralkodó − nyelvéből bekövetkezhetne. A kereszténységnek nem a mai Marxokkal, Freudokkal, Feuerbachok-kal kell birkóznia. Régi, elmérgesedett apologetikus vitákat újra-játszva. Ahogy George Pattison fogalmaz, el kell fogadnunk, hogy a modern világ nem lakik többé abban a szimbólumvilágban, mely Istent személyes, individuális lénynek láttatta, az univerzum szuverén, legfőbb uraként. Ha Isten újra élővé válik a modern tudat számára, az nem a régi, racionalista teizmus keretében történik majd. S ez a megújuló istenkép még kevésbé alapulhat az egyházi és társadalmi „hatalomra" hivatkozva. Ma, talán még a profetikus Bonhoeffer programján is tovább kell látnunk. 1945-ös vértanúsága előtt fogalmazta meg, hogy a szekularizáció elválaszthatatlan kerete lesz az „eljövendő világnak". Az egyháznak nem „vallásosnak" kell lennie, a régi népi vallásosság keretét propagálandó. Sokkal inkább, elő kell készülnie tagjaiban, hogy olyan életet éljen, mely egy „Isten nélküli világban" is megszólít. S azt hiszem, Bonhoeffer modellje kilépés az „esztétikus" visszatekintések világából. Ő azt szerette volna, ha az eljövendő kor keresztényei elismerik a modern élet értelmes voltát. A tényt, hogy kultúránk keretei végleg megváltoztak. S valami magában az emberi bensőben is. A kihívás így nem a világtól való elfordulás, hanem ellenkezőleg: a radikális tanítványság gyakorlata. A jézusi életmód a bátor előrenézés: a másikért való ember élete. A másik másságáért való élet is?

S talán nem véletlen, hogy George Pattisonnal egy, az Anglikán egyházhoz tartozó szerző gondolatait idéztem. Könyve, a Thinking About God in an Age of Technology azt a kérdést feszegeti, hogyan gondolkodhatunk Istenről a technológia korszakában. Annak az Anglikán kommúniónak a teológusaként, mely anglikanizmushoz − közvetve, közvetetten − az Esztétikai Mozgalom képviselői is tartoztak. Világuk közös, a tapasztalatok mások. Mert Rossetti, Morris és Ruskin ugyanannak a születő globális korszaknak korai megfigyelői. Ők még a „kívülállás" logikájával érveltek. Mert megtehették. S ez azért tanulságos, mert a régi teológia és hitről való beszéd világa bennünk, még ezt a külső nézőpontot követi. Azaz: mintha a technika, a szekularizáció maga is csak egy „izmus" lenne. Egy a gondolati rendszerek közül, amin majd „érvelve", előbb-utóbb felülkerekedünk (sic!). Mint Feurbachon, Nietzschén, Marxon, vagy Freudon (sic!). Így nézem, hosszasan, Leighton alvó nőalakját. Felébredni az esztétikai delíriumból. Kilépni a „Grosvendor Gallery" artisztikus elitjének egykori kiállító-szalonjából. Megnyitni, épp a II. Vatikáni Zsinat mozdulatával a zsalugátereket, a „friss levegőt" beengedendő.

Ehhez persze, őszintén szembe kéne nézni a dualizmusokkal, amik kitömik a fejünket. Isten/Világ, Örökkévalóság/Idő, Abszolút Lét/Kifejlődés, Beszéd/Írás, Komolyság/Játék. A nyugati teológia, éppúgy, mint a filozófia következetesen csak a kép egyik felét privilegizálta. Úgymint: az Istent, Örökkévalóságot, Létet, Szót, a Komolyt. S mindezt azon az áron, hogy a másik felet mindig kizárta. Úgymint: Világot, Mulandó Időt, Keletkezést, Írást, és Játékot. S talán éppen, mert állandóan e polaritásokban élünk, nem vesszük észre, hogy a „technológia szekuláris korszaka" (sic!) nem külső ténye az életünknek. Hanem benne élünk, és rajta keresztül fejezzük ki magunkat. Bizonyos értelemben identitásunk kifejezésének közege a ma. Tévedés azt hinnünk, mondja Pattison, hogy egyfajta bukás előtti „liturgikus világot" teremthetünk. Feltételezni, hogy ez független lehet a modern élet kétértelműségeitől, egyszerűen naiv tévedés. Hozzáteszem: veszélyes illúzió. A gond épp az, hogy maga a „teológia" − s bevásárlószatyros változata az igehirdetés − is mintha kiszakadt volna természetes környezetéből. Úgy tekintünk hitünkre, mint ami „örök", kontextusok nélküli. S ebből a mentalitásból, persze, technikai világunkra is úgy tekintünk, mint ami rajtunk kívül áll. A feladat mára így ez: hogy hogyan beszélhetünk és gondolkodhatunk hitünkről egy, a technika által döntően meghatározott korban? Nem „legyőznünk" kell a technikát, a média világát, vagy épp az „elvilágiasodást". Hanem őszintén beszélni e közegben élő önmagunkkal. Hogyan gondolkodhatunk Istenről ezekben a helyzetekben? S ha kiderül, hogy Istenről gondolkodni ajándék, vagy, hogy ez a képesség nagyon megkopott bennünk, akkor hogyan kezdhetjük újra? A gondolkodást és az imát. Korunkba ágyazottan.

A kortárs Anglikán egyház küzdelmei, sikerei, és mély bukásai modell. Mit jelent Európa legszekulárisabb országában élni. Mit jelent Európa legszekulárisabb államhatalmának és törvényhozásának szorításában napról-napra létezni? Tisztelettel figyelem ezt a túlélésért küzdő, hatalmas sebeket kapó, ám mégis szabad szellemű anglikanizmust. Végletek világa. Végletes bezárulásoké és végletes kinyílásoké. Úgy fogalmaznám meg, hogy az anglikán válasz a szekularizációra nem apologetikus. Kockázatos.

A kiállítás záró képe a legnyugtalanítóbb. Épp e kockázatvállalásról. Alfred Gilbert 1884-es Ikarosz szobrát látom, lehunyt szemmel is. Számomra a szekularizációval küzdő anglikanizmus szimbóluma. Maximális védtelenség és sebezhetőség − az ortodox biztonságoktól távol merészkedve. Mégis, a megújuló teológia pillanata: a döntésé. Áldozatok nélkül, keresővonalak nélkül, nem fog menni. A repülés, a párbeszéd kockázata nélkül, nincs megújulás. Csak alvás van. Passzív, erőtlen, gyakorlatilag nem létező laikus spiritualitás. Kérdező, Szentírást meg nem nyitó férfiak nélküli egyház. S „esztétizáló", női közönségével egyedül maradt papság. S ebben a pillanatban válik szimbólumává bezárkózó, soha nem kockáztató katolicizmusunknak is Ikarosz. Az ortodoxiától való eltávolodás épp úgy kockázat, mint nem élni az ortodoxia megújításának kötelességével.


Alfred Gilbert, Ikarosz (rákattintással teljes méretben)


2011-05-29

2011. május 27., péntek

Széljegyzet


Durdle Door, Parti szikla-rétegek (foto: balintbeckett)


Széljegyzet


Húsvét, 5. hét, P. (ApCsel 15,22-31; Zs 56; Jn 15,12-17)



George Pattison Istenről a technológia korában (About God in an Age of Technology) olvasom. A technika nem választható le az emberről. Benne élünk, rajta keresztül fejezzük ki magunkat. Áthatja, ahogyan önmagunkat és a világot értelmezzük és tapasztaljuk. A technika nem csak mediál a „benn" és a fizikai külvilág között, de gondolkodásunk része. Beépült az emberi identitásba. Ezért meglepő, hogy nem beszélünk a „technológiákról", amiben élünk. Pattison felveti, hogy ebben az új helyzetben sokkal, de sokkal szabadabb teológiára van szükség − e megváltozott világról beszélni. Paradox módon a teológiának épp arra a szabadságra van szüksége, amit épp a teológia ʻtagad'. Istenről, világról, megváltásról − mondja − teológiánk szabályokban, a helyzet meghatározásában gondolkodik. Archaikus módon, inkább „tiltásokban", mi ortodox és mi nem. Lehet. Magam, nem gondolkodnék a technológia és hit szembeállításában. Pattison a kettőt helyes viszonyát úgy határozza meg, hogy „különállóak és egyenlők". Mindegyik illetékes, autonóm módon a maga területén. Viszonyuk azonban nem semleges.

A napokban a katolicizmus lényegéről gondolkodtat az evangélium. „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket" (Jn 15,12) A katolicizmust úgy fogalmaznám meg, mint kitartó gondolkodást identitásról − Istenhez és a kultúrához való viszonyunkban. A technológia és piac autonómiáját nem tagadni kell. Hanem kiegészíteni azzal a történettel, mely nélkül delíriumunkká lesz. Ez a szeretet története. A szeretetre, mindennapi szeretetünk történetére való reflektálás.

Azaz: mi az, ami összetart? Mi az ami „humán" történetté rendezi a világ bennünk összefutó dolgait? Mi az, amitől, például a technika, nem formátlanság körülöttünk? Amikor az élet külső keretei − technika, politikai, piaci, és háborús propagandák − nem homogenizálnak, azaz magukba olvasztanak. S most eszembe jut egy tegnapi adás, a BBC Women's hour műsorából egy kijelentés. „A szeretet számomra elsősorban az otthonról való gondolkodást jelenti. A szeretet: a gyökerek, az otthon-lét keresése. A stablitás reménye." Azt hiszem ez a megtartó katolicizmus legpontosabb megfogalmazása.



2011-05-27

2011. május 26., csütörtök

Durdle Door

.
.


Durdle Door coast-line (foto: balintbeckett)

Durdle Door


„Maradjatok meg az én szeretetemben" (Jn 15,9) A napokban több jelentésrétegben is visszhangzik bennem a szó. Mintha egyfajta határon mondaná ezt a Mester tanítványainak. Határátlépésben. „Maradjatok meg!" Ez a hagyaték és gesztus magja. Belülre, a liturgikus hagyatékban való megmaradásra éppúgy szólít, mint a kultúrához tartozás tágabb köreiben. Most kéne megmaradni: Bibliát olvasó embernek és közösségnek. Most, amikor ez a viszony és mély-talaja az emberi szeretetnek már régi nincs meg. Mert az Írások szavaiban elmélyedni, emberi szeretetünk kifejezése is. Épp úgy, mint épp korunk kép- és áruforgatagában, felvállalni a közösség múltjára való emlékezést.

Az evangéliumi sor Európaiságunk újragondolására is szólít. Megmarad e közösségeink identitása kulturális identitás. Vagy kizárólag gazdasági önazonosságként definiáljuk és rendezzük be életünket. „Megmaradni a szeretetben" így az otthonhoz való viszonyunk újra-gondolása. Fizikai és szellemi határainkra tudatos figyelés.

Poole-ban, egy anglikán templom lelkipásztorával beszélgetek. A középkori kő templombelső még fürdik az érkezések előtti fényben. Az ívek, oszlopok, az oltár mozdulatlanok. Mégis, mint lassan leégő tűz. Látni azt, ami a templom és e közösségek helyén hamarosan lesz. Itt, az anglikán templombensőben ugyanazt a változást és fogyást érzem. Nem vagyunk képesek tíz évet, tizenöt évet előre látni. A közösség idős, és fogy. Tizenöt év múlva ez a mostani „látható egyház" már nem lesz itt. S hirtelen tudatosul majd minden: hogy nyelvünk valami miatt nem újul meg.

S ezt a valamit, ami hiányzik, régóta próbálom néven nevezni. A helyzet újragondolása. Fogyásunk mögött − iszonytató a szekularizáció szorítása minden működő közösségen és gesztuson − védtelenséget érzek. Nemcsak fiatalok nincsenek, de főleg, a férfiakat hiányolom.

Mint egyház, nem érdeklődtünk őszintén a férfiak nyelve iránt. S főként a világban élő férfiak nyelve iránt nem. Mint ódon mozsárágyúk, dörögtük, mint egyház, apologetikus dörgelmeinket. S nem tudtunk, még időben, kérdéseket és férfias keresést ébreszteni. Hogy: megértenünk kéne a helyzetet. Tervezni, átgondolni. Kilépni a passzivitásból. S mindemögött, valami aktív, jóval aktívabb imakultúrát meghonosítani a családban. A világban. Helyzeteink átgondolását. Igen, ez a helyes kifejezés, a szüntelen határátlépésekben, amiben e világ él, kellett volna, hogy érzékenyedjen ez a jövőbe hatoló értelem. S egyenlő súllyal megfigyelni a liturgikus tereken kívül jelenlévő Krisztust.

Durdle Door gyönyörű tengerparti séta. Viharos szél. Tenger határán, szárazföld határán. Valahová eme partokra kéne kiérkeznünk. A tapasztalathoz, hogy valami véget ér, s a szem elé új határ tárul. Személytelen őserők forgatagában. Szépségtől lenyűgözötten. Végességtől és a tenger ürességétől megszólítottan. A világban járó Krisztussal együtt elgondolkodni − hogyan tovább templombelsők? Quo vadis, anglikanizmus, és quo vadis, katolikus papság?


2011-05-26

2011. május 20., péntek

Otthon


Otthon


A-év, húsvét 4. hét, P.( ApCsel 13,26-33; Zs 2; Jn 14,1-6)



Rövid szakasz. Épp olyan „keskeny" sáv a mai evangélium, mint az otthon küszöbe. S valóban küszöb. Itt maradó barátait és a „mennyet" kötik össze Jézus szavai. A távolságokat legyőzik a képek, melyekben a helyet, ahová visszatér elbeszéli. Menny, üdvösség, örökkévalóság. Különös vallási alapszavaink ezek. Ott van bennük valami nyugtalanítóan − idegesítően? − megmagyarázhatatlan távolság. Talán hit alá bújt közömbösségünk is. Értelmünk töredékessége, amellyel feleslegesnek tartjuk, hogy ilyen „távolságba" bepillantsunk, vagy arról elgondolkodjunk. Inkább maradunk a mában.

Ezért zseniális és az egyetlen kifejező kép, amit Jézus választ. Az otthon képe. Mindarról, ami bejárhatatlan metafizikai távolságokban, mindennapi karma-robbanások terhe alatt, szemünkben, életünkben: köddé válna. „Atyám házában sok hely van…Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek" (Jn 14,2). Az otthonban hordozott élet. Merész kép, de a legpontosabb. Paradoxon és rejtvény. Az, ami a legmaradandóbb a létezésben − annak középpontja épp otthonainkon át pillantható meg? Otthoninkra hangolt? És fordítva.

Szemlélni kéne ezt az otthont. Az ittenit; a lehetséges ittenit. S látnánk, mekkora csoda, hogy állnak falai. Hogy a bent − bútorok, múlttal összekötő tárgyak, családtagok, életünk társai − szemlélése szolidaritás. A kinttel, a többi otthonnal, a többi, otthont teremtő, arra vágyó személlyel. Csendes, de legmélyebb szolidaritása ez a történelemnek. Ikonként szemlélve az „otthont", a közösségek békéjének legmélyebb alapja is. „…Elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok." (Jn 14,3) Ha az otthonról lehet beszélni, akkor a „Mennyről" is. S valahol, meg kéne látnunk, hogy a kettőről sohasem szabadna szólni külön, hanem mindig csak együtt.

Ezért nem hiszek a háborúk indoklásában. Egyik oldalon sem. Minden kilőtt bomba hitetlenség. Nem egyszerűen ateizmus, hanem otthon tagadás. Mindazzal, akik falai között élnek.



2011. május 20.

2011. május 18., szerda

Egy Lady Gaga klipp túloldalain


Savernake Forest (foto: balintbeckett)

Lady Gaga Júdás c. dala kerül kezembe, és klipje. Keveset tudok róla. Amit eddig láttam, hallottam tőle, különösebben nem érintett meg. Hangja bebújik a kor elektromos dübörgése mögé. Feszes ritmus. A klipeken a tánc primitív, a test mozgására redukálódik. Csupa olyan mozdulat, amire eredetileg nincs tervezve ízület. Szinte mechanikai kihívás. Feszített, hirtelen izommozdulatok. Ez már rég nem a Jane Austine-i világ. (Pillanatkép, tegnap Therese a cseh lány épp Jane Austint olvas. Milyen, szép? Olvad a gyönyörűségtől, „csodálatos".) Nos, Gaga világa rég nem ez a csodálatos világ.

Különösebb blaszfémiát sem látok a klippeken. Képi világa épp abból gazdálkodik, ami normális világunból még megmaradt. Persze, frivol. Fekete bőrbugyiján (sic) kereszt. Igen, a Kereszt. Büszkén villog a meddő méh felett. Mert különös módon, meddőségére büszke ez a kor. A Júdás klippen motorosok. Bőrjakóban. A Jézus-figura fején arany korona. Kezéből valami aranybuzogány féle láncon. Amúgy ez a Lady Gaga nyiszlett egy csaj. Ha nem a mediatizált kameravilág keltené életre, észre sem vennénk.

A keresztény szimbolika maradványait variálja. Szövegei nem az örökkévalóságnak készülnek. Tizenöt év múlva senki sem emlékszik, talán most sem, egyetlen sorára sem. Nem is kell, nem szükségszerű. Ez a nemzedék szó szerint álom-generáció. Tudatalattija villódzó, gyorsan kihunyó képeiből merít. A „nagyeurópa" lebomló kulturális szuperegójának szilánkjaiból. Álom-képek. Érdekesek, a költészet illúziójával. Utolsó megrendülésünk rácsodálkozni elalvásunk képeire − egy mélyálomba ereszkedő korban. Keresztényként nem zavarnak ezek a képek. Nem a hit világával kommunikálnak. Ezt fotnos tudni: a széteső kulturális szuperegóhoz beszélnek. Provokálni próbálnak, s ezt, önmaga elalvását veszi a nép. A fiatalság, melynek utolsó birtoka saját tudatalattija.

S a Lady Gaga jelenség mégis fontos. Kihívás. Ha a kereszténység átgondolja és megérti a Gagavilág motívumait, pozitív irányba töprenghet el. Mégiscsak a költészet imitációja. Mégis csak izgalmas képeket próbál teremteni. Alternatívája annak, ami elmúlik. S most mellékes, hogy benne és vele múlik el az impotenssé lett „Kulturális Tekintély". Arra gondolok, hogy a keresztény hit „képeit" ezerszer izgalmasabban és frissebben lehet, és kell elbeszélni. Ma. Mert a Hit világa, mint minden kijövetel egó-énünk zárt világából, mindig a legizgalmasabb. Új kultúrát, új közösséget, megfrissült ábrázolásmódot teremt.

S a felszíneink alatt, ezerrel izzik, s megpattant magként akar láthatóvá lenni − egy új keresztény ábrázolás. Új módon, új ortodoxiával beszélni a Kereszt csodálatos szimbólumáról. Pazar, csodálkozásra késztető gazdagság akarja „kiábrázoltatni" magát. Új nyelven, s persze, új lázadással is. Lady Gagát kitermelő világunk (s benne kereszténységünk), persze, nem akar hallani a lázadásról.

A Júdás klip dekadens figurái, számomra ezt a lázadás-hiányt leplezik le. Polgári öltönyök, papi ruhák, liturgikus vonulások kontrasztjában, első olvasatban, Gaga színpadképe valóban perverz. Ám valahol mégis töprengésre késztetnek. Saját szerepe(i)mről. Nemde, egy olyan rendszerben élek, mely azt várja el tőlem, hogy a kulturális Szuperegó nevében beszéljek. Ismételjem a stabilitás önleckéit. A Gaga-világ démonizálását. Hogy félni kell, hogy dekadens, hogy blaszfémia. Mindez, kulturális Őr-énünk szempontjából igaz. Mint ahogy igaz az is, hogy mindannyiunk bensőjében ott él egy ellentmondás az Egónak. Előbb csak kis e-vel szólal meg bennünk a kulturális Szuperegó. Először csak összezsugorodni kívánunk. Szó szerint magunkba-kuporodni. S elkezdeni „selfként", valódi énünk nevében beszélni.

Mert ez az amit a jungi lélektan tudtunkra ad. Az emberi élet első fele az Ego, a Persona felépítésével folyik. S az ego, a persona szükségszerűen egyszercsak leomlik. S akkor kezdődik el a valódi, a lelki énünk felépítése. Mely, meglepő módon: toleráns. Alázatos. Nem dualizmusokban és félelmekben szólal meg, hanem szolidaritásban.

S a Lady Gaga klippet felidézve, csöndesen eltöprengek. Milyen veszélyes is épp papnak lenni; s általában „hithez" kötődő intézmény dolgozójának lenni. Kell, igenis, szükséges, a kilépés, a távolságtartás szerepeinkből. Különben soha sem ébredünk fel. S különösen nem a Lady Gaga világ szenvedéstörténeteiben. „Olyanok, mint a pásztor/Képek nélküli nyáj." Minden más csak szolidaritás kérdése.


2011-05-18

2011. május 17., kedd

Régi naplók



Savernake Forest (foto: balintbeckett)

Régi naplók


A-év, húsvét 4. hét, K. (ApCsel 11,19-26; Zs 86; Jn 10,22-30)


Emil Brunner írásai a kezemben. Az ezerkilencszáz-harmincas és ötvenes években írt homíliái. Meglep két dolog. Mennyire apologetikus, a korral konfliktusban álló kereszténységből látja a világot. S mennyire hiteles generációjának a hit újra-kimondásáért a küzdelme. Csöppet sem könnyű időkben. S ami még meglep, apologetikus birkózásai közben, a hitről tett élő kijelentései. Igen, fontos, hogy lelkipásztorként újra-olvassuk az előző teológus generációk küzdelmét. Hogyan kapcsolódunk a múlthoz. S eközben érdekes felismerni azt, hogyan öröklődtek át e generációk alapszavai. Mint egy családon belül szokások, receptek. Brunner esetében a korával konfliktusba kerülő, szekularizációval szemben hátráló kereszténység.

Fontos a gyökerekre visszatekinteni. Felidézni. Kéz bevenni: könyvet, gondolatot. Emlékezni. Mielőtt emlékek nélkülivé válna a kor. S emlékek − és egészséges vágyak − nélkül, minden megtörténhet. Dosztojevszkij mondja, hogy ahol nincs „Isten", ott minden lehetséges, és meg is történik minden. Innen a kép: ahol nincsenek emlékek, ott minden lehetséges.

S Brunner polemikus viszonya a korral itt hoz váratlan meglepetést. A „nagy meghívásról" beszél, emlékezni Isten eljövendő országára. Az első keresztény generáció alapélményét emeli ki: beszéltek a jövőről. Sőt, boldog várakozással, „kimondhatatlan örömmel" érdekelte őket a jövő. Mára furcsán hangzik ez a „kiérdeklődés" a korból. Isten Országának nagy messiási lakomáját várták: a visszatérő Úrral. „A dicsőséges és örök közösséget várták az élő Istennel, aki teremtőnk és jövőnk ura." A korból „kiéhező", jövőről beszélő keresztény generációt érdemes lenne újra meghallgatnunk.

Egy elszigetelt és elszigetelő világban. Amikor hírek nem jó hírek. Rossz hírek. Előre megírt háborúk, előre megírt háborús bűnösök listáival. Nem, nem híreket hallunk, hanem újságírók és hírszerkesztők egymás- és önismételgetését. A napi gondokban élve is: szigetelődik az ember.

Ha van kijárat ebből az ajtótlan korból, akkor az az első keresztény generáció „beszélni tudása a jövőről". Európa, és a világ, állandó háborús propagandákban él. Állandó háborúi − arab országok, terrorizmus ellen, a titkosszolgálatok, a láthatatlan, olcsóbban termelő versenytárs „kelet" ellen − felőrlik anyagi forrásait. S állandó „háborús megszorítások" közt élünk.

Nos, itt kilépni. Beszélni a jövőről, hogy van célunk, lehet szeretni és építeni. Lehet várni az Urat. Közösségként és egyénenként lehet beszélni egy egészséges Hanggal: jövőnkből, jövőnkkel. És nem bedőlni a háborús propagandának.


2011.05.17