2011. július 31., vasárnap

Tekintetszaporítás (K. Gy.-nek)


Tekintetszaporítás (K. Gy.-nek)


Érdekes, kifejező részletek egy templombelsőben. Közönséges lourdes-i Mária szobor. A Glória Hiszekegy alatt felállunk. S akkor látom, profilból, hogy Mária feje és imádkozó kezei között épp "közre fogja", azaz a keretbe, Szent Mihály arkangyal félrebiccenő fejét. Ott fönn, a régi barokk szószék hangvetőjén áll, szinte furcsán megbillenő testtartásban. Vállból oldalra-hátra hajlik, szó szerint nyaka-tekert. Sisakos feje csaknem vízszintesbe hajlik. Pedig Mihály épp csatáját vívja a Sátánnal. Ott, a hangvető tetején, a fekete, nagy fülű alak hanyatt-esésben. Teljes megsemmisülés, amint Mihály arkangyal hadvezéri lándzsája földre szegezi. S az angyal a szelíd Szűz "karjaiban" maga is szelídülten. Talán Mihály hatalma is relatív az anyai irgalomban? Finom részlet, legszívesebben lefényképezném. De inkább emlékezetben és írásban őrzöm meg. Miként a másik részletet is. Gyönyörű "miniatúra" szoborjelenet a keresztelőkút tetején. Keresztelő Szent János Jézust kereszteli. Törékeny, apró méret. Csak úgy mellékes, mintegy időben korai részlet. Méretarányos kisebbedésben az idővel. Finom vonású, szinte kisplasztika. Az Előfutár kezében leheletfinom, hosszúszárú kereszt. S mögötte a sarokban a műanyag konnektor. Barátságos találkozás ez a templom patyolat tiszta fehérségében. Az egész jelenet békés. S mindez beágyazódik az ősz pap okos, biblikus szavaiba.

Megfigyelem, elsősorban a szavai ritmusát. Szép hangja van, mélyről jön. A Szentírás szavain átszűrt tisztaság. Mindig tisztelettel tölt el a "biblikus" szentírás-magyarázat. Nincs aktuálpolitika. Szimbólumai mégis telibe találják a kort. A csodálatos kenyérszaporítás csodáiról beszél. Templomában napokat el tudnék időzni a fentihez hasonló részleteken. Így, a beszéd párhuzamos témája bennem: a csodálatos "tekintetszaporítás". Nézőpontjainkat kéne termékennyé szaporítani a világról. Kilépni egy nézőpontúságunkból, amit műveletlenségünk és a világ agyakat regimentírózó rendje kényszerít ránk. Azonnal vonzani kezdene, újra, ebben a hazában a kereszténység. Mint itt a Balatonzamárdi templom benső világtól - ám világunkért - tisztult belseje.

S elképzelem, amint világunk harsogó tekintélyei, a "nyakkendős mikrofonok", elkezdenék utánozni az angyal nyakatekert mozdulatát. Kibillenni végre az elhasznált függőlegesből. S csupán, mint a régi világban, "ferde vigyázzba állni, mint fizetés napon a fák". A barokk játékossága tényleg nem ismer tréfát. A főoltár legtetején, ott, ahol a Szentháromság fészkel, a "félrefaragott" Isten Fiát nézem. Hátrabillenőben van ő is. Nem vicc, de mintha ugyanaz a szél görbítené, mint Mihály gerincét. S miért is ne, ha Isten Lelke annak idején lebegett a vizek felett: az angyalok gerince, Jézus gerince, miért ne repülhetne versenyt: a világunkban nyugvó örök vízszintessel. Hisz mindenek mértéke ez az istenemberi, "Trinitárius" gerinc. S tényleg mosolyt fakaszt, ahogy épp a legkomolyabb téma, a Háromság-szobor, ott fenn, zavarodik bele világunk perspektíváiba. Pontosabban: épp most lép ki belőlük. S ott látjuk a Fiút, hintázó lábakkal, "beledőlve a Lélekbe". Nincs találóbb a mozdulatára: mint Karinthy jelenete, a "lógok a szeren".

Ám e templombelsőben, a vízszintesek komolyra fordulnak. A gyönyörű, barokkot és elefántcsontot utánzó, művészi keresztút-stáció. Jézus először esik el a kereszttel. Először nem is a jelenet tűnik fel, hanem a vízszintesek és függőlegesek hullámba-borulása. Ott, a Szenvedéstörténet jeleneteiben, mások az irányok, mint az iménti játék. Ez világunk gravitációja. Vallási provincializmusok sújtják halálra Jézust. Ezekből a vízszintesekből és függőlegesekből születik meg a menny barokk játéka. Délután majd Bach, egymás közötti tea, vagy épp Balaton parti hullámfigyelés; s most, a mise alatt angyali szertorna. Igen eklektikus - színvonalban is - szentszobrok egymásra figyelő tekintete. Így tanít békére és játékra egy "biblikus" történetmondás. Onnan, a szószékről, a Rahnerrel, s az eredeti szöveg görög szavainak exegézisétől termékenyülő népi vallásosság.



2011-07-31


2011. július 24., vasárnap

Petőfi és Bach



Petőfi és Bach


Az elmúlt hetek gazdag találkozásai. Egy-egy baráti találkozás az igazi távolság a nagytörténettől. Elhatároztam, hogy óvatosabban figyelem meg a "hazát". Velünk magyarokkal az a gond - s lám, már nyakig benne is vagyok a "tájban" - hogy képtelenek vagyunk távolságot nyerni. A mától, ami olyannyira egy velünk. Az erőfeszítésre vagyunk képtelenek, hogy túllépjünk a körülöttünk és bennünk hullámzó indulat rétegein. Egynyelvűségünk hátránya ez? Nem hiszem, hisz régen nem így volt. Kívülünk, s nem bennünk lakozott az indulat. S maga a nyelv, a magyar nyelv, gazdagsága miatt "szupravezető". Azonnal képes átitatódni és eszméletlen sebességgel közvetíteni a legtávolabbi negatív kijelentést. Ám ez pozitív kapacitásként is igaz. Megfigyelem a Balatonzamárdi templom bensőt. Okos, bölcs szavak a szószékről. Szemernyi negativitás vagy aktuálpolitikai indulat nincs a szavakban. Művészetszerető, koncert-szervező pap. Pozitivitást közvetít a közeg. Sőt, meglep, ilyet is ritkán hallani itthon, Karl Rahner-től idéz. S most a szavak természete kapcsán, ami programot kitűzök magam elé, aktuális is. Nem egyszerűen az Ige hallgatóivá, de az ige "megfigyelőivé" kell lennünk. Az Ige - a benne lévő pozitivitás - észlelőivé. Meglátni közöttünk Isten láthatatlan - s bensőnkben megtapadni képes - mozdulatait. Valami olyasmi derűben, mint Bach Francia-szvitjei. S Isten emelkedő mozdulatait megfigyelni. S utánozni tanulni. Mint ott, a zamárdi templom bensőben. S ott azt is megfigyeltem, ragyogó, tündöklő tisztaságú fehérben ragyogott. Derű, derű, derű. S ha jól láttam, kalocsai hímzés oltáron, szószék-szegélyen. S nem volt bántó, ízlésesen oldotta a barokk kortalanságát.

Apropó. Az evangélium. A földben elrejtett és megtalált kincs. Amiért a megtaláló eladja mindenét, hogy megvásárolhassa a földet. Mert ott és akkori törvények szerint a talált kincs nem a megtalálót, hanem a földtulajdonost illette.

Nos, ezért a megtalált pozitivitásért kéne odahagynunk mindenünket. S beruházni szavaink bensőjébe. Az ott hordozott jövőbe és Istenbe. S a szavaink középpontjában születő (tárolt?) találkozásokba.

Mert ez az ország a nyelvén keresztül válik átlátszóvá. Jelenleg görcsben remeg a nyelvünk, s az ország is. Megüti fülemet a negativitás, milyen stresszbe merült "köznyelvi közegünk". Óvatos kijelentés, de úgy érzem, roppant súlyokkal terhelt a "pszichés tér", a lelki tér. A nagypolitika önti negatív híreit; a hírek öntik a negatívumot. Ki kit gyilkolt meg, egy anya megmérgezte három gyermekét és végzett magával. Nem normális, hogy nyelvünk és pszichénk gyémánt-tisztaságát "szénné égetjük". Egy más nyelvi és kulturális közegből - más nyelvi dinamikából - hazaérkezem. S üt, amit hallok. Nem egészséges. Pedig ez az emberségünk előtt álló koalíciók tétje: megtanulni újra "Francia-szvitet", Bachot hallgatni. Sőt, még jobb példa, Petőfit. Éjszakákon át, vezetés közben, hallgattam verseit Kaszás Attila előadásában. Petőfit, azt hiszem, érett fejjel fogom felfedezni. Szavaiban szavaink gyermekkori történetére ismerek. Pozitív, és főleg, csendes világ. Petőfi szavai, sorai, magukba itták az akkori világ végtelen csendjét. Nem volt könnyű világ, de a természet ritmusa, gépek, elektronika nélküli világ volt. Kifejező erőben. Szavai: csupa képesség a reményre. Gazdag emberi találkozások. Emberségünk auráját szavaink, leírtak és megosztottak, tovább hordozták.

Jó lenne, ha ezek a csendes nyári esők Bach Francia szvitjének hangján szólnának. Kimosnák belőlünk, ahogyan "negativitásokba" kapaszkodunk. Mert beszállva az autóba, a reggeli mise után, az újra-indult rádióban egy másik szentbeszédet hallok. Tágra nyílik a szemem. Katonai induló pattogású prédikáció. A lelkész - mint később kiderül, evangélikus, bár bármely nagyfelekezet lehetne - emelt hangon dicséri az elkészült új egyházügyi törvényt. Indulattal ismétli a nagypolitika - az állam - jelszavait. Persze, a történelmi felekezeteknek nagyon jó. Magam, a távolból hazatérő ember, csak félek: nem lesz jó, hogy ezentúl a "negativitásokhoz" dörgölőzhetünk, hálásan. Hogy iskoláinkat finanszírozza az állam, s közszolgálati tevékenységét megbecsüli. Rendben; de valahogy még sincs rendben. Mert mit szólna majd a mindenkori állam, ha egyszercsak "pozitivitásért" kiáltanánk? "Szabadkatolicizmusért", "szabadreformációért", "szabadevangéliumhirdetésért"? Rámutatva, hogy ez az elit - miként sorban az összes megelőző és rákövetkező többi - mit sem lát szavaink bénultságából? A pszichés tér és a lelki tér sebeit tisztelő és megfigyelő hatalom: naivitás? Nyelvünk általános állapota predestinál arra a fajta "negatív passióra", amiben élünk. De nem, nem, csüggedni nem szabad. Mert mindennél erősebb bennünk a "pozitivitás" iránti lázadásra való hajlam.


2011-07-24


2011. július 8., péntek

Esőhallgatás üldözések idején



Esőhallgatás üldözések idején

A-év, 14. hét, P. (Ter 46,1-7.28-30; Zs 36; Mt 10,16-23)


Különös érzés kézbe vennünk a mai szöveget. A szakasz nyilvánvalóan a korai egyházüldözések korában íródott. A sorokon máig eleven erővel átüt az üldöztetés élménye. Amikor hirtelen a saját földjén, városában, környezetében élő ember „emigráns" lesz. Fenntartásokkal kezelt idegen. Kisebbség, mégpedig veszélyesnek látott kisebbség. Érdemes ebbe a tapasztalatba belepillantani, épp ma, nagyegyházakként. Szolidaritást tanulunk belőle. S nemcsak általában, „kultúrákkal" szemben. De ez a szakasz érzékenyít az egyes emberrel, az egyes családdal is, a szolidaritásra. Megrendülni „üldözöttségén", függőségein, anyagi, jogi kiszolgáltatottságain.

Történelmi dráma fölé hajlunk a lapok fölött. Családokba begyűrűző szembe-feszülésekbe. „Akkor halálra adja majd a testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermekek szüleik ellen támadnak és halálra juttatják őket." Talán a legmegrendítőbb kép-tapasztalat az egykori, keresztényüldöző Római Birodalomból. Mai nyelven, bepillanthatunk a „kulturális Szuperegón" való függésünkbe. Az állami, császári tekintély felülír minden rokoni kötődést. Ideológiák mentén törünk. Rendet, ideológiát, vallást, államformát védünk, ösztönösen mindentől, ami veszélyt jelent. Valójában mindig a „mi kis stabilizációnkat" védjük. Archaikus reflexekkel. (S nem kell messze menni: ma, a független bíróságok, a média, az ügyészségek, észrevétlen, de a kulturális Szuperegó meghosszabbításai. Nem az állam, a kormányzat közvetlen beavatkozása ez − jóval áttettebb függések és együtt-rezdülések. S a további párhuzam az evangéliummal, mint történeti dokumentummal: a hatalmon belüli paranoiás félelmek társadalmi megjelenése. Mindig érdekes, amikor a hatalom kémeket lát, s láncon vezeti el az előző „prefektúrák" államminisztereit. Valami nagyon „evangéliumtalan" történik ma. A magyarországi elszámoltatások és kémbotrányok idején. S senki nem emel hangot az egykori üldözöttek közül: az állam által „függéseken-támogatásokon" át megfizetett püspökök hallgatnak. Főleg a Mindszenty-díjasok. Az a világ jött el, amikor az üldözésért kitüntetettek dicsérik, sőt, bátorítják az üldözőket. Megerősítik őket paranoiáikban.)

Máté sorainak azonban spirituális töltete a legfontosabb. Átsiklanánk fölötte, de nem lehet. Nemcsak az ember történelmi dokumentuma ez, de a Léleké is. Rendkívül feltűnő, hogy a Lélek, az üldöztetés ellenére küld. Evilághoz, e kultúrához. S úgy tűnik, az emberi és az isteni mártüria (vértanúság) felfogása itt válik külön. Az ember hajlamos identitást építeni üldözöttségére: „főállást". A status quok fordulásával az üldözött később is keresi a konfrontációt. Az egykori fájdalmas dualizmusokban marad; esetleg épp az új hatalom feltétel nélküli kiszolgálójaként. Ezt a lélektani vágyat a „rehabilitációra", rendszerek, nem egyszer gátlástalanul kihasználják.

Amit leginkább kiemelnék, azonban, az isteni mártüria felfogás. A vértanúság, az isteni ökonómiában, nem lezár, nem leválaszt, nem szembeállít. Ellenkezőleg: az isteni benső kinyílása. Nagyon meg kéne figyelnünk a vértanúság helyzeteit. Hogyan éli meg mindezt az Isten. Nem „elfordulás-ipart" épít rá. Talán, mi, későbbi generációk keresztényei itt értettük félre leginkább Istent. A „mártír" kultúrával szembeni félelmeink védőernyőjévé lett. Egyszer érdemes lenne nagyon mélyen elgondolkodni azon, hogy nem e mártüria „nárcisztikus" felfogása az oka annak, hogy az egyházak hallgatnak a hatalom határtúllépéseivel szemben. Identitásunkat azzal erősítjük: lám, a mártüria programunk. Konfrontálódni, harcolni, legyőzni az „üldöző" kultúrát. A rémeket látó egyház, sajátos szado-mazochisztkus történet ez, mindig a legkiszolgáltatottabb a hatalomnak.


2011-07-08

2011. július 5., kedd

Határon túli történetek


Határon túli történetek


Isten viszonya az ember állította határokhoz, nyugtalanító. Ösztönösen magát Istent gondoljuk a „Határok határának". Az ember morális, kulturális, a mindennapi együttélést szabályozó határokat állít. Ezért gondoljuk, hogy miután Isten a „Törvényadó", ura és végleges definiálója az emberi szabadságnak. Kívülről, főleg valláson kívülről, így nem véletlen, hogy a keresztények Istenét a „Nagy korlátozónak" látják. Mintegy olyasvalakit, aki a kulturális szuperegó piramisának legcsúcsán ül és uralkodik. S valóban, ebben a sémában gondolkodva, igaza van Freudnak: isten nem más, mint a kulturális cenzor, az „atyai tekintély" nagyra vetített képe. S bármennyire zavarba hozó is a kijelentés, tulajdonképpen mint kereszténység nemegyszer ilyennek voltunk láthatók. A vallás, megkerülhetetlen „sorsa" ez, törvényszerű, hogy a mindennapok részévé vált. A kultúra mindennapjait stabilizáló „cementté". Mára ez a beépülés ingott meg. Innen a keresztény közösségek, a család, és benne az egyes ember elbizonytalanodása.

S ebben a határhelyzetben fontos tudatosan odafigyelni a „határokra". Önnön emberségünk, „kivetítéseink" határaira; istenképünk határaira; s Isten tényleges „határtalanságára". Néha úgy tűnik, hogy elbizonytalanodó kereszténységünk épp a múlt, Freud által nekünk tulajdonított, istenképeit ismértli meg. Kapaszkodunk, nosztalgikusan egy erős, ödipális, a határokat erős kézzel kimérő tekintélybe. Most akarunk erős Istent látni, aki vaskézzel lecsap a keresztény közösség életét veszélyeztető ellenségekre. Természetesen nem használunk ilyen direkt képeket – de mögöttes kommunikációnk ezt fejezi ki. Kritikusabb megnyilvánulásaiban ilyenkor jelennek meg a „szabadkőművesek", a „zsidó nagytőke és médiafertő", vagy épp a „liberális rombolás" képei.

Én ezekben a képekben nem hiszek. Többé nem hiszek. Elég csak belefülelni és belefigyelni az evangéliumba: Jézus soha nem támad „lapszizmust", vallási elpuhulást, kulturális másságot. Ellenben amit igen, az épp a megkövesedett „freudi cenzorén" a vallásosságon belül. A közösség kríziséről való kritikus kérdezés „tagadóival" konfrontálódik. A szűkkeblű határkimérésekkel. Amikor az ortodoxia fokmérője és hivatkozása nem az élő Isten, hanem a hatalmi helyzeteihez ragaszkodó ember.

Jézus pontosan megérti, hogy a legfontosabb kérdéseket csakis a perifériákon lehet feltenni. S a perifériákra szorulni. Mert ott nincs jelen, legalábbis nem erővel, a saját kultúra cenzor-énje. Így helyezi át a középpontot Jézus. Oda, ahol az egyház és a kultúra egymásra vannak utalva: a periféria passiótörténeteibe. S e perifériák története hallatlan izgalmas. A „cenzoregó", természetesen, erővel képes megjelenni. Nem véletlen, hogy Jézus erőszakos halállal hal meg, a „szent" városfalakon kívül. Vallási kultúrája, cenzor-énje bünteti. A megvetett, „undorító" senki földjén, a szent hagyományőrzés számára „tisztátalan helyen". Ám az „írástudók" szellemi erővel nincsenek jelen.

Így kontraszt Isten ereje az ember diktálta határok felülírására. Szodomát és Gomorát, nem vennénk máskor észre, nagymértékben cenzor-tudatunk teremti. Homofób félelmek, nemi orientáció, idegenektől való félelem. A probléma az, hogy nem engedjük e történeteket Istenhez „érni". Átnézünk e passiótörténeteken. S átnézünk Istenen. Megvetjük bőkezű szeretetéért, hogy ő homoszexualitáshoz, máskéntgondolkodáshoz: másként nyúl. „íme, odavittek hozzá egy megszállott némát." (Mt 9,32) A „megszállott némában" nem a megszállottságot nézi. Az jóllehet a külső környezet félelmeiben rárakott bélyeg.

Jóval komplexebb történet ez. Mert könnyen kiderülhet, hogy az „ördög", amit Jézus kiűz, a szerencsétlenre rakott külső teher kiűzése. Egész egyszerűen leveszi az illetőről azt a terhet, amit a közösség tett rá. Mert egy világban, ahol a megszállottnak némán kell viselkednie, ott a „megrakott" bele is némul a helyzetbe. Ahol az ellenséget „terroristának" mondjuk ki, abban a világban, terroristaként is fog viselkedni. A „hazaáruló" hazát árul. A „kém" kémkedik. Ahol az „elszámoltatási biztos" megjelenik, ott súlyos „visszaéléseket találnak". Úgy tűnik, ebből a cenzor-világból csak az tud kiléptetni, aki maga is kilépett belőle.

„Miután kiűzte belőle az ördögöt, megszólalt a néma, a sokaság pedig elcsodálkozott, és ezt mondta: 'Sohasem láttak még ilyet Izráelben!'"(Mt 9,33) Pedig lehet, Jézus nem tesz más, mint hogy megérinti azt, szeretetben, akit a kultúra „undorrá tett". S mi mást is tehetünk, kultúránk gyermekeiként, mint vagy ítélünk vagy elfogadjuk az ítéletet. Nem lázadunk egyik esetben sem: csak tesszük a kultúra kénszereit. Görnyesztünk és görnyedünk. Mint látjuk, a tömeg persze elcsodálkozik. Micsoda isteni gyógyítás! S nem látják a helyzet fonákját: egyik kezük jutalmat oszt, a másik „keresztet".

Jákob birkózását az angyallal így olvasom. A kinyílás, a határok megszenteléseként. S a kulturális cenzor én megtéréseként. „Jákób pedig ott maradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig." (Ter 32,35) Az emberi és isteni „határkimérés" birkózása ez. „Jákob" megérti, hogy Isten végtelen szabadsága kell, hogy kinyissa őt magát. Megbirkózunk isten másságával, és elfogadnunk azt. Hogy ő nem szűk emberi Ítélet, hanem ítéleteink felülírása. Ő az általunk elítélt számára mindig Isten. Feltétel nélkül határait megnyitó. „Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Õ azt felelte: Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem. Ekkor megkérdezte tőle: Mi a neved? Õ így felelt: Jákób. Erre azt mondta: Nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel, mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél. Jákób ezt kérte: Mondd meg nekem a nevedet! De õ ezt mondta: Miért kérdezed a nevemet? És megáldotta őt." (Ter 32.27-30)

Nos, valahogy így értettem tegnap, mit jelent kilépni katolicizmusunk tagadásokra és félelmekre épülő világából. Ezért nincs magyar teológia. Hazai egyházi közegünkben csakis apologetikus teológia van. Az ember csak magyarázkodhat és indokolhatja a végtelenségig: miért úgy gondolkodik, ahogy. S közben grammra kimérten körzünk, gondosan háttal állva a valódi Középpont, valódi Kérdéseink – Istennel való birkózásunk lehetősége és parancsolata – felé.


2011-07-05


2011. július 4., hétfő

A leányka éneke



A leányka éneke

A mai gyógyulástörténetek előtt Jézus épp a régi- és az új viszonyáról beszél. Elgondolkodtató kép ez a mögöttünk hagyott történet megértéséről. "Új bort sem töltenek régi tömlőbe, mert a tömlő szétreped: a bor is kiömlik, a tömlő is elpusztul; hanem az új bort új tömlőbe töltik, és akkor mindkettő megmarad."(Mt9,18) De mit is jelenthet ez az alapoktól való átgondolás? Az ó és az új nem ellentét az ember életében. Együtt áttetszővé válásuk a pszichés és morális történet megújulása. Jézusé fontos intés személyes és kollektív történetünkhöz. Az "új tömlő" fontos lélektani szimbólum. Mi megun vagyunk az "új bor" és az "új tömlő": az átváltozott, kiteljesedett múlt. Meghallgatott múltunk?

A rákövetkező gyógyítás történetek ilyen átalakuló félben lévő életeket mutatnak. "Miközben ezeket mondta nekik, íme, egy zsinagógai elöljáró ment hozzá, leborult előtte, és így szólt: 'A leányom most halg meg, de jöjj, tedd rá a kezed és élni fog'" (Mt 9,19) Leborul. Azon a küszöbön, ahol tudatos és tudatalatti történetünk egymásba érnek. A zsinagógai elöljáró élete drámai átalakulás. Az vallás válaszaiból hajol alá - oda, ahol e válaszok nem működnek kész válaszként. Lánya betegsége és az elvesztésért való aggódás meghallójává teszi élete egészének. Alá mer szállni a fájdalmas káoszba - nem-tudásba. Vállalva az új áttetszőség következményeit.

A menet közben Jézust megérintő nő is csupa átalakulás. S átalakulásának csúcspontja ruhájának érintése. Jézus, aki épp az emberi történetek "mélyrétegeibe" jött, hátra-fordul. Teljesen szembe néz a nővel, az Atya fordul hozzá. Áttetszőség. Emberé és istené. "Ha csak megérinthetem ruháját, meggyógyulok." "Bízzál, leányom, hited megtartott téged." (Mt 9,20.21)

(A helikopter zaj a Kármel fölött. Épp a Kenyér átváltoztatásának szavait nyomja el. Katona helikopter? Nem, sokkal valószínűbb, hogy orvosi rohamhelikopter a hely kórházba. Gyógyítástörténetek és szembenézés-történetek.)

A keresztény spiritualitás lényegi meggyőződése, hogy a személy múltja és jelene között nincs, nem lehet abszolút ellentmondás. A múlt mindig integrálható. A megváltás "értelme" ez az áttetszőség önmagunk és Isten előtt. A kölcsönös áttetszőség. Így tűnik fel, hogy mindkét gyógyulás-történetben, tulajdonképpen, magunkra ismerhetünk. Alászállásaink története ez.

Mondják, a jungi lélektan, a pszichoanalízis általában és az "alkemisták" módszere, szimbolikusan rokon. Az első anyagot kutatják, melyet "káosznak" látnak. A racionális világunkból - föld, víz, tűz, levegő logikus szerveződéséből - muszáj belépni a tudatalatti "kaotikus" párbeszédébe, melynek különös képei legvalósabb Kérdéseink. Jung idividuációnak mondja a folyamatot, amikor e kérdéseket láthatóvá tesszük tudatos létünk, a megkérgesedésre hajlamos "Ego"-nak.

Hogy miért idézem mindezt? Mert az evangéliumi gyógyítástörténetek mind-mind önismeretünk és belső történelmünk határmezsgyéin történnek. Az evangéliumok Jézusával találkozás, "benső alkímiánk" kezdete. A szeretet alkímiája történetünk átlátszóvá tételéért. Az "első anyag", az "első narratíva", az első, legfolyamatosabban mondható történet keresése. (S csak zárójel, a modern tudományok, érdekes módon, tagadják "alkímista" eredetüket. S épp e gyökereik fel nem vállalása egyoldalúság. Nem véletlen, hogy a hangos "újateisták" épp az evangélium kínálta transzparenciát tagadják egy hiper-racionális Ego nevében.)

Ami a történetből leginkább megragad, hogy a meggyógyított kislány mi vagyunk. "Menjetek innen, mert a leányka nem halt meg, csak alszik." (Mt 9,24) Áttetszővé válásunk. Jézus, mint benső történetünk szó szerinti Világossága, új kezdetet ad. Fiatallá tesz. Remélő, bízó, várakozó "gyermekké". Gyermeké: azaz folyékony történetté. A pszichés megújulás mély szimbóluma ez. "bement, megfogta a leányka kezét, mire az felébredt." (Mt 9,25)

S nézem a kármelita nővéreket. Megszerettem őket. Évekkel ezelőtt riadva, idegenkedve érkeztem "megálltidő" templomukba. A rácsok a szentély és az oratórium között. Most mégis, valahogy az a ház ők, amibe a történetben Jézus "bemegy". Zárt világuk szimbóluma, tagadásokba rögzült tudatos és e tagadások lebontásán munkálkodó tudatalatti világunknak. Minden élet vihar. Már nem sokáig vagyok közöttük. Közösségben maradok velük, de kilépek katolicizmusuk tagadásokra és félelmekre épülő világából.

2011-07-04


2011. július 2., szombat

Szívrobbanások



Szívrobbanások

Lk 2.42-51

Egy levelet olvasok a gyógyulásról. Írója a gyógyítás és gyógyulás kölcsönösségéről elmélkedik. A mai orvosi gyakorlat elfelejtette, hogy amikor "gyógyítok", ez egyben mindig gyógyulásom is. Nem egyoldalú "doktor" páciens viszony.

A mellérendelésnek, kölcsönösségnek, és együtt-történésnek ezt az érzékét veszítettük el. Kultúráját. Átélni azt, hogy e kölcsönös kapcsolat, mint a két személy közötti áramlás, mindig a "Harmadik" jelenlétében történik. Miközben gyógyítanak, "magam is gyógyítok"; miközben gyógyítok, magam is gyógyulok a másik lényén, létén át. S talán ugyanígy igaz ez a szeretetre. A szeretetben lévő pozitivitás talán még láthatóbbá teszi a kölcsönösséget. Miközben szeretek, szeretve vagyok. S szeretve lenni, annyi, mint hogy a viszontszeretés már úton van.

A levélíró történetében a gyógyítás - gyógyulás képe merész. A Jézus lábát nárdusz-olajjal kenő nő evangéliumi képe. Kétes hírű nő, sokak szeme által kivetett. S miközben a szeretett féri lábát keni: gyógyulást érez. Kiemeltetést a tekintetekből. Ám, ha a viszony kölcsönös, mit érez a Mester? Miféle gyógyulást? Mert, e pillanatban, osztozik a "kivetett" nő sorsán. Ő, "saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt." (Jn 1,11) Ez a kölcsönösség Közte és köztem, megrendítő. A kölcsönös gyógyulás - gyógyítás, szeretés - szeretve lenni viszony, vele, a Bűntelennel is fennáll. S ugyanígy belehelyez a "Harmadik", az Atya tekintetébe.

S ez a Harmadik tekintet döntő. Mert felfogni e kölcsönösséget tápláló jelenlétet annyi, mint megszületik a történelem érzéke bennünk. Mert az emberiség úgy él, hogy vak saját történelmére. Nem érzi annak szenvedését, gyógyulásvágyát. S következésképpen örömeit sem.

A mai történetet a notting hill-i kármelen így olvasom. A tizenkét éves Jézus "elveszéséről" a zarándoklaton. Ahogy szülei keresik, s őt templomi bölcsekkel párbeszédben találjuk. Az elvesztés és megtalálás dialektikája a történet. Miközben keresem az elveszett Gyermeket, "magam" is megtalálom. A Gyermekhez és Atyjához való viszonyt. S "küldetéséhez", a külső történelemhez való viszonyom is.

A Kármel így ünnepli békében Mária szeplőtelen szívét. Mária szíve gyógyító szív. Az egyház szíve. Gyógyító, mert gyógyulást ismerő. A külső történelemhez élő viszonyban.

S így teszem helyre a Guardian-ban reggel olvasott hírt. A "világ szívéről". Az USA immár a hatodok országban, Szomáliában, kezdte meg a pilóta nélküli drone-gépekkel való támadást. "Terrorista vezéreket" likvidálnak, családtagjaikkal. S mi, az evangélium világát leintő-felejtő szívekkel, élünk, ebben a "kölcsönösségeit" vesztett világban. Asszisztálunk, elfogadjuk a NATO vagy az EU háborús döntéseit - a hétköznapokban joggá növekvő törvénytelenségeket. A történelem és Isten közötti kölcsönösség minimális érzéke nélkül. Bombák nyelvén beszélünk a gyógyulásról - s végül, egyenként, mi magunk is, bombákká leszünk.

2011-07-02