2012. november 16., péntek

TOLDOT - A hiányzó szavakról és a szavak többletéről



Rabbi Chaim Weiner

A Tóra sajátos nyelven beszél. A hagyományos zsidó tanulásban minden egyes szót fontosnak tekintenek, és külön is odafigyelünk a normál használattól való bárminő eltérésre, nyelvtanban, szókincsben. Néhány példa rá, hogy az e heti olvasmányból mit tanulhatunk, ha a Tóra szóválasztását szemügyre vesszük.

A Parasha (szakasz) a két testvér, Ézsau és Jákob bemutatásával kezdődik. Értesülünk, hogy Izsák Ézsaut szerette, mert vadhúsát ette, míg Rebeka szerette Jákobot. (Ter 25,28) E szakasz világosan elmondja, Izsák miért szerette Ézsaut. Ám Rebeka szeretetének okát nem fejti ki. A rabbik észlelték a hiányzó magyarázatot és elmondják, hogy Rebeka szeretete Jákob iránt valódi szeretet volt, olyan szeretet, ami nem függ semmi külső nyereségen: szeretet a szeretetért magáért. Ez kétségtelenül igaz - ott van szövegünkben -, ám nem a leírt, hanem az elhagyott szavakban.

Szakaszunk végén még egy szokatlan szóhasználattal találkozunk. Miután Jákob ellopja Ézsau elsőszülöttségi jogát, menekülni kényszerül nagybátyjához Lábánhoz, a messzi Háránba. Amint elhagyja otthonát, megtudjuk: "Így küldte el Izsák Jákóbot, hogy Paddan-Arámba menjen Lábánhoz, az arám Betúél fiához, Rebekának, Jákób és Ézsau anyjának a bátyjához." (Ter 28,5) "Jákob és Ézsau anyja': ez a felesleges ismétlés rögtön szemet szúr. Jákob történetében jó néhány fejezettel a hátunk mögött igazán semmi szükség nincs arra, hogy az anyára emlékeztessenek. Rashi, aki rendkívül érzékeny volt a Tóra szövegére, szintén észreveszi a szükségtelen ismétlést, s mindössze ennyit jelent ki: "Nem tudom, a hely mit tanít."

Ez az egyik kedvenc Rashi kommentárom. Megtehette volna, hogy egyszerűen semmit nem mond. Észre sem vettük volna, hogy egy helyre, amit nem ért, nem tudott magyarázatot adni. Rashit intellektuális tisztessége kényszerítette, hogy megmutassa a problémát, és saját képtelenségét, hogy azt megoldja: ezzel állítva bennünket kihívás elé.

Nachmanidész megkísérli Rashi kérdésére a választ. Szerinte igenis tudnunk kell arról, ki volt Lábán (Rebeka testvére), mert Jákobnak külön kikötötte apja, hogy egyik unokatestvérét vegye feleségül. A tudósítást nyilván az is indokolja, hogy Ézsau elhanyagolta apja ilyetén kívánságát.  "Ne végy feleséget a kánaáni leányok közül! Készülj, menj Paddan-Arámba, anyád apjának, Beúélnak a házához, és ott végy feleséget anyád bátyjának, Lábánnak a leányai közül!" (Ter 28,1-2). Rashi nyilvánvalóan érezte, hogy elegendő lett volna mindössze annyiról informálni, hogy Lábán Rebeka testvére volt - semmi szükség hozzá tenni, hogy ő Ézsau és Jákob anyja.

A szavak igenis számítanak. Egy olyan társadalomban élünk, ahol a sebességnek van értéke. A "gyors olvasás", a lényeg azonnali összegzése és lényegük megértése fontos képességek. Ám legalább ennyire fontos érték, hogy lassítani tudjunk. Mérlegre tenni, alaposan értékelni és ízlelni a szavakat, figyelmessé válni a jelentésbeli finomságokra és értékelni azok szépségét - legalább ilyen fontos "készségek". Ez az a "tudás", amire a Tóra meg kíván tanítani.

Forrás: Masorti Judaism, Reflexiók

2012. november 14., szerda

Grimbergen-London


 

Tulajdonképpen váratlan megérkezés. Utolsó pillanatban jut eszembe Gereon rég, régi látogatása Csornán. Még növendék koromban. Kisebb-nagyobb félreértésekkel (elírom a dátumot, a novemberi érkezést Decemberre.), de megérkezem. Nem terveztem. Roberték elköltöztek Brüsszelből, így jut eszembe, mint kézenfekvő megoldás, megszállni, Grimbergenben.

Tulajdonképpen, még, hazajövök. Meglehet, régebben kellett volna jönnöm. Mégsem. Most volt, e váratlanságokban, ideje. Nincs jobb szó rá, megragad, mint régen, teljes erővel a "monostor". Koen fogad, a vendég-páter. Este van. A Refektóriumban szendvics és tea. Egyszerűen, ömlik hajszolt szívemre a nyugalom. Talpra állni a szemem mögött hordozott poklokból és emésztő kétségekből.

Tulajdonképpen, a gyermeket, az első monasztikus szerelmet hozza vissza bennem, a falak első üzenete. Nosztalgia, tudom, mégis, iszonytató erőket és benső emlékezést mozgósít. Tengerrengés a bensőm, mélytengeri viharokkal. Most nem tehetek mást, magamba fényképezem és iszom - feljegyzem ezt a tengerrengés. Tisztuló szívembe. Tudom jól, hogy megtanulom tisztelni ezt a kolostorbelsőt és a lakói által őrzött Hagyományt.

A zsoltárimádság az ősi falak között, első éjszakai élményem. Az első emeleti kápolnában. Szent Norbert csontereklyéje az oltáron. Nos, a zsoltárok a mai, önmagából kilépett, túl-technicizált világ előtti világunk. Amikor még törékenységünk, az emberi test, psziché és külső világ törékenysége nyílt titok volt. Melyben Isten segítsége elé borultunk emberségünk minden sejtjével. Mert ott zokogott bennünk ez a sebezhető-angyallét, melyek vagyunk. A zsoltárok archaikus képeiben: ott látom apát, az intenzív osztály csendes, ám bizonyos leépülésében. Sohasem imádkozta ezeket a sorokat, mégis egész, (utolsó) sebzett lénye ezeket a zsoltárokat imádkozza. Léte egész-ségét kéri. Mint ma, épp a 90. zsoltár szavaival. "Vigyáz rád, hogy kőbe ne üsd lábadat."  Ő, apa, halálra sebeztetett. Mégis, hiszem, egész lénye ebbe a reménységbe tisztult. Igen. A szívemben hordozott háborúságok helyén egy kis teret kiürítek, és élővé teszek számára. Mert kötelességem az emlékezés.

*

Grimbergen váratlan ajándék volt. Kisimult a tenger. Jó lenne ebben a beköszöntött tisztánlátásban megmaradni. Mérlegre tenni és bejárni a tegnapot. Az otthoni világ és az itteni világ kapcsolódnak össze bennem. S még mielőtt kérdéseimnek nekiindulnék, egy dolog bizonyos. A Megváltás folytonosságának érzékét kéne megújítani bennünk, a "hívőkben". Az 50. zsoltárt nap mint nap imádkozom a régi bencés zsolozsmából. Meglep, miért kezdődik minden reggeli ima konokul ezzel a zsoltárral. Nyilván, mert történelmünk állandó tisztításra szorul, belső öntisztulásra (általunk) és külső, mélyebb tisztítására (Istentől). Most történik a Megváltás, Krisztusban, Tórában. Nem egy elmúlt egyszeri esemény: itt, és most, alaktalanul is, formát öltve. Az élet és szeretet prózai tényeiben. Azaz: semmiképpen a múltban. Most kell megalkotni, most kell átélni a Messiással való közös tisztulást. Mint ahogyan most, ebben a pillanatban kell élnünk az életünket: a saját életünk helyén.

2012. november 1., csütörtök

Váyérá (1 Mózes 18-22)



(Fordítások egy megszűnt hitközség tiszteletére)

Rabbi Joel Levy

Mert megismertem őt, hogy meg fogja parancsolni az ő fiainak és az ő házának maga után, hogy őrizzék meg az Örökkévaló útját, cselekedvén igazságot és jogot, hogy elhozza az Örökkévaló Ábrahámra, amit szólt róla.” (1 Mózes 18,19.)

E szakasz egyik olvasata szerint Ábrahám különleges kiválasztás Isten részéről, mert tudja (Y’dativ), hogy Ábrahám képes lesz egy olyan folytonos és ön-fenntartó közösséget teremteni, mely képes megőrizni Isten üzenetét. Számos más, arra morálisan érdemes személy szóba jöhetett volna, hogy Istennel szövetségre lépjen, mégis egyedül Ábrahám volt képes „parancsolni az ő fiainak és az ő házának maga után”. A Babiloni Talmud (Szanhedrin 56b) erre az alapra helyezkedik, mikor Ábrahámban az emberi vezetőt (m’tsaveh) ismeri el. Elnagyoltan szólva, ő „Mr. Folytonosság”. Ma egy olyan világban élünk ahol, akár szerencsés, akár nem, de az ábrahámi vallások vannak többségben a Földön. Úgy tűnik, legalábbis mitikus értelemben, Ábrahámnak tényleg sajátos képessége volt egy önnön létét fenntartani képes vallási hagyományt létrehozni.

Ám bizonyos, hogy mindez önmagában nem elegendő. Conor O’Brieen, aki 1956-ban Írország ENSZ képviselőjeként az abc rendes ültetés következtében Irak, Irán és Izrael képviselői között foglalt helyet, eltöprengett rajta: vajon a vallás nem csupán a nacionalizmus egy újabb, kellemetlen arca? Az ábrahámi vallások meglehet, hatékonyak az ön-megsokszorozásban - ám az influenza vírus is az!

Isten kezdettől tudhatta, hogy Ábrahámra számíthat, hogy útjait fenntartsa az emberek között. Ám ez csak teljes Tóra-szakaszunk végére derül ki - Izsák feláldozásának történetével ahol Ábrahám egyértelmű készségét látjuk, hogy szeretett, egyetlen fiát feláldozza - hogy Isten megbizonyosodik róla, hogy Ábrahám vágya és képessége a szövetség fenntartására nem pusztán önérdek. „…Mert most tudom, hogy istenfélő vagy és nem vontad meg fiadat, a te egyetlenedet tőlem” (1 Móz 22,12)

A zsidó közösségnek, úgymond, rögeszméje a folytonosság. Egy közelmúltbeli angol iskolát ajánló hirdetés (a Jewish Chronicle-ben), mely a kifejezett zsidó iskolába íratás mellett kampányolt, bántó, már-már paranoiás félelemről árulkodott. Ellenezte, hogy a zsidó gyerekek túl erős kötődéseket alakítsanak ki nem zsidó társaikkal. A kérdés, hogy a zsidó folytonosságért való ilyen mérvű aggódást mennyiben motiválja az ön-érdek vagy a provinciális nacionalizmus? A zsidó kultúra folytonossága valóban áldás a világ számára, de csak akkor, ha az nem primitív, ráadásul rosszra hajló, „alapösztönökből” fakad. A zsidó folytonosság ügye nem feltétlen egyenlő az igaz Isten félelmével.

2012-11-01