2012. december 24., hétfő

Plusz egy kép:)





Áldott, békés Karácsonyt és boldog új esztendőt



Az evangéliumok születéstörténete, emlékszünk, rendkívüli eseményeket hozott egy fiatal pár életében. József és Mária mindennapjait az angyal szózata (gyermeket, nem is akármilyet, fogansz) és álom (fogadd el jegyesed, rendkívüli Gyermekével) zavarta fel. A gyermek megfogant. Aztán csend lett. A mindennapok csendje.

A pár (immár férj és feleség) tették, amit egyszerű paraszt-szülők tesznek, miközben a gyermek érkezésére készülnek. Semmik különös vagy váratlan. (Leszámítva a császár népszámlálást előíró rendelete miatt a rendkívül terhes, mások számára pusztán kellemetlen, százötven kilométernyi utat.) Kísértést érzünk, hogy megkérdezzük, vajon Isten nem tudott volna egyszerűbb módot találni a gyermek érkezésére? Ám a válasz: csend.

Karácsonykor túl könnyen átváltunk a születés egyszerűségéről az "isteni csillogásra". Ahogyan az angyalok felragyognak a koromsötét éjszakában. S kezdődik e csodálatos isteni és emberi "bál". 

Mária és József nem látták azokat az angyalokat. Egyedül voltak újszülöttükkel, a legszerényebb körülmények között. Néhány hónapja Isten felkavaróan aktív volt mindennapjaikban. Ám Isten most hallgat. Szülés után, az izgalmak okozta "rendetlenségben".

Isten végül angyalt küld. Ám nem Máriához és Józsefhez. Helyette, a hegyoldalban a pásztorok rutinszerű éjszakáját szakítja meg. Azokhoz küldetik a jelenés, akik különösebben nem is várták Isten érkeztét. Huszonnégy órás szolgálatuk kizárta e pásztorembereket a zsidó istenimádás rendjéből. Amolyan vallási "kaszton kívüliek" ők, ott.

E valószínűtlen gyülekezethez érkezik Isten angyala. Lukács evangélista elmondja értelemszerű riadalmukat. S a döntést, hogy otthagyják a nyájat. Akár munkájuk elvesztését is kockáztatva. Mert sietve a Betlehemi utazás mellett döntenek. Ahol meg is találják a csecsemőt, s ahol elmondják a szülőknek a bizarr éjszakai történetet, ami velük esett.

E ziháló-fújtató pásztorok lesznek a hírnökök Máriának és Józsefnek. Érkezésük minden bizonnyal megerősítés volt, hogy Isten mégsem hagyta őket magukra. Szó nélkül. S maguk is megerősítés lehettek a pásztorok számára: nem, nem hallucináltatok, tényleg ti hallottátok először meg a hírek hírét. Isten valóban Megváltót küldött!

E találkozás volt az egyetlen csodálatos eleme magának a születésnek. Máskülönben, Mária és József egyedül voltak emberségünk - a születés - e csendes ünnepén. Talán a pásztorokon keresztül megsejtették, mint mi is ma, hogy Isten hallgatása nem feltétlen Isten hiánya. 

Az evangélista megjegyzi, Mária megőrizte az éjszakai beszélgetés szavait. Vissza-vissza tért rájuk, szemlélődve. Évekkel később, talán épp belőlük merített erőt, amikor szembenézett Isten - látszólagos - hallgatásával, immár másodszor. A Kálvária-hegyen. 

Ám mi lehetett az éj pásztorokra gyakorolt hatása? A bátorítás? Igen: Isten utána ered népének, nem felejti el. S talán, a tánc, az öröm tánca... A Bodleian könyvtár őrzi ezt az elképzelt jelenetet, az Imaórák könyvében. A pásztorok fura, kaotikus tánca. Van akinek két bal lába van festve, szó szerint. Botjaikat elszórva "táncolnak". "Tánckatasztrófa" ez a fura jelenet. Kulcsa egyedül a kavarodáson kívül álló pásztor égre mutató keze. Az Angyalok éneke megmagyaráz mindent.

Igen: még a pásztorok is tudnak táncolni, ha kitör és átüt rajtunk az öröm: Megváltónk született! S mi magunk sem tudjuk, milyen meglepő, rendkívüli hírrel léphet hozzánk életünk Angyala...

A táncjelenet, meglehet, fikció. Ám lehet, e nyers pásztorok tényleg megtanultak táncolni. Mert ez a tánc valós. Ettől az éjszakától kezdve, a Lélek újít meg minket, napról napra. Rutinjainkat bevilágítva az öröm váratlan fénykitöréseivel. Isten jósága és emberszeretete megjelent közöttünk!

(Rosalind Brown alapján) 











2012. december 17., hétfő

Szöveg nélkül


TOTEMISTÁK

 

Forradalmárok súgógépről.

Honnan jönnek ezek az arcok.

Fizikai arc és lelki arc.

Azt üvöltöd, amit üvölteni tanítanak.

Túlszárnyalod mestereid hamarosan.

Ízleled: ölni tud a szó.

Ölni jó.

 

Forradalmat sziszegsz súgógépről.

Hova lett az arcod?

Évszakok nélküli tekintetek.

Akarsz mindent, azonnal.

Mint egy Enter-gomb.

Megkapsz mindent.

És majd elveszel mindent.

Attól, aki más, mint te.

 

http://indavideo.hu/video/Hallgatok_es_kozepiskolasok_valasza_Orban_Viktor_videouzenetere

2012. december 13., csütörtök

Töprengések Sosztakovicssal



Sosztakovics korai, 3. Esz-dúr Szimfóniáját, „Május 1." hallgatom (Op. 20, 1929). A könyvek, történelmi dokumentumok elhallgatnak. Tulajdonképpen a klasszikus zene is jó úton van az elhallgatás felé a korszakokkal, melyet magukba zárnak. Sosztakovics e műve mára mementó a „letűnt forradalomnak". Szemjon Kirsanov októberi forradalmat dicsérő verse a záró kórus szövege. Irónia? Őszinte tiszteletnyilvánítás egy új kor hajnala előtt?
A művészet pontosabban fogalmazta meg a korszak lehetőségeit mint maga a kor, mely megindult tehetetlensége lejtőin. A kommunizmus pusztító modellnek bizonyult, mely felemésztette önmaga teremtő erejét. Úgy fogant erőszakból, hogy bűneit soha nem tette jóvá. Még csak az igénye sem volt meg benne a morális önkorrekciónak, hogy odahajoljon áldozataihoz. Akiktől elvett, akiket elnémított, vagy örökre elhallgattatott. Egy idő után, amit adott, kevesebbnek bizonyult, mint eredendő tagadásai. A kommunizmus tragédiája az volt, hogy képtelen volt az erkölcsi önmegújulásra.
S ez a különös 3. szimfónia, a maga iróniájával és őszinteségével, ítéletünk. A kor felett, mely le és felváltotta. Amiben élünk. A kapitalizmusnak semmi oka a kommunizmus feletti győzelmet ünnepelni. S lassan a jogot is elveszíti, hogy „győzelmére" emlékezzen. Sosztakovics zenéjében van valami eredendő, „forradalmi" tisztaság, és gerinc. Benne az az erkölcsi forradalom, a történelmi újrakezdés képessége, él tovább − melyet korunk végleg elveszíteni látszik. E sosztakovicsi történelem − mint a remény történelme, melyet hordoz − ítélet a végleg kapitalistává lett Európa felett. Minden rendszer, mely erkölcsi megújulásra képtelen, bukásra ítéltetett. Az önmagát épp a napokban Nobel-békedíjjal kitüntető, véres kezű Európa öndíjazása: tagadás.  
A gazdasági kényszerektől összetartott Európa nem Európa. S végtelen veszélyesnek tartom, ha e gazdasági és pénzügyi kényszerek írnak felül más logikák mentén szerveződő közösségeket. „Nemzeti önállóságot", s helyes értelemben vett szinonimáját, a morális önállóságot. A működő, szuverén nemzeti közösségek Európája, a morális alternatívák − a korrekció többletlehetőségének − Európája. S néha az a benyomásom, hogy az Orbán-rendszer önállósági törekvései, épp, mert saját alternatíváinak nem ad teret, épp ezáltal válik egy még nagyobb függés kiszolgálójává. S lesz egy, a valódi Európa helyén történő hódítás, kiszolgálójává. Mondhatni, sosztakovicsi paradoxon.

2012-12-13

2012. december 10., hétfő

Emelkedések




Emelkedések

Írja egy anglikán barátom, háromgyerekes anya, hogy problémái vannak a „Mária kultusszal". „Szeretnék beszélni vele, kérdezni, milyen volt az anyaság az ő tapasztalatában." Amit kifogásol, épp „szeplőtelen" természetének túlhangsúlyozása a katolicizmusban.
S valóban, még Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe kísér, december 8-ról. A kihívás nyilvánvalóan belehelyezni mindazt, amit Máriához mint „tisztaságot" kapcsol a katolikus hagyomány, a történelembe. Mint velünk élő történetet. Mert valóban, önkritikusan szólva, a kegyelemről való jelenlegi beszédmódunk olyasmi, mintha a valós történelmen kívül állítanánk szobrot Máriának (emberségünk ideáljának).
A szent megfogalmazásával: vigyázni kell. Ahol elhelyezzük a szentet, történelmen kívül avagy valós emberi történetünkön belül, fogja meghatározni: a kereszténység világunkon belül avagy kívül helyezi el önmagát.
Az emberségünkről való elmélkedés ünnepei, mint a Szeplőtelen fogantatás, rendkívül fontos alkalmak. Épp a történelem mérlegén való megméredzkedésünkre. December 8-nak fontos üzenete van a keresztények számára. Épp kultúrához való viszonyuk megfogalmazásában. Intés ez, a kegyelemből, azaz Isten országa legközepéből. Az ünnep fontos kérdést tesz fel − az ádventi készületnek új dinamikát adva. Kereszténységünk önképe, a diagnózis, ahogyan helyünket a szekularizált világban látjuk, valóban helyes-e? Valóban olyan merev a határ a szekularizálódó történelem és a keresztény jelenlét között? Lehet-e nyugodt teológiai lelkiismerettel abba a kényelmes pozícióba helyezkedni, hogy a világ ab ovo szemben áll a „szenttel"?
A kérdés nem a két minőség viszonya tisztázásának fontosságát vonja kétségbe, még kevésbé e minőségek egymásnak feszülését. Mindössze tisztességgel rákérdez „jelenlétünkre", ahogyan a világ térképét szétterítjük, s berajzoljuk helyünket a „kegyelem" – „szekularizáció" koordinátáin belül. December 8. ünnepe az égtájra kérdez rá. Térképünk és reményünk tájolására. Azaz: amikor a világot eltartjuk magunktól, s kimérjük magunk köré terülő falként a szekularizáció tényét, nemde ez már egy, eleve (a-priori) magunkra kényszerített tapasztalás. A világ keresztények által érzékelt „ellenséges" szembenállása nemde abból az eleve távolságból fakad, ahogyan már eleve a világon és emberi természeten kívül helyezzük el „énképünket", mint Mária ünnepét, az alatta húzódó teológiai tartalmakkal?
A történelemtől távoli ideálok szükségtelen szembeállításokhoz vezetnek. S szembenálláshoz. Könnyen elhisszük, hogy a „Szentet" a történelmen belül éljük, a történelemért, a világra való missziós nyitottságban − s valójában mégsem. Biztos választ nem tudok, csak érzem, a kérdés fontos s e kérdezés; talán fontosabb, mint meglévő válaszaink.
Ugyanakkor, Mária szeplőtelen fogantatása (mentessége az emberi természetet megsebző bűntől), mint ünnep, bátorítás emberi történelmünknek. Anyaságunknak a történelemért, ha úgy tetszik. A hangsúly az ünnep történetünkön belüli olvasására kívánkozik. Ebben az értelmezésben, nem baj, hogy a „szeplőtelen természet" kirívó kontraszt lejtmenetekre kapcsoló történetünkkel. Bátorítás ez a kegyelem világából a partikuláris, egyedi közösségnek és személy voltunknak. Lehet, hogy világunk tragikus fogyatkozásokat mutat. Sőt, biztos. Hisz benne járva megfogalmazódik bennünk: valami hiányzik belőle, minduntalan. Más lehetne az, ami van. Parkok, közterületek, családok, személyes, rokoni, és munka-kapcsolatok, demokrácia, valódi közélet, valódi polgárosodás történhetett volna, és mi ezek hiányai helyén járunk. A bátorítás azonban épp itt köszönt be. Bárminemű „emelkedése" a történelemnek − csakis töredékes önmagunkon keresztül léphet be a világba. Azaz, szükség van ideálok és valós történetünk közé feszített önmagunkra. A kegyelemben az a szép, hogy az, minden körülmények között, „elbukott" emberi természetünkre alapoz. Rád és rám, s e kettő találkozásából, „öntranszcendenciájából" születő közösségre: Ránk.

2012-12-10

2012. december 7., péntek

Töprengés a "köztes térről"


Egy fontos beszélgetés. Amit tovább gondolok belőle, úgy nevezem, csöppet sem találóan: "köztes tér". Köztünk és szeretteink között képződik. Tulajdonképpen távolság. Beszélgetőtársam vádolja magát, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudja, tudta, elérni gyerekeit. Egyfajta vádló távolság, maradt. Hallgatom.
A kereszténység tele van egyfajta refrénszerű önváddal. Ám ezt csak megfigyelem, személyes lelkiségeink hogyan kapják meg ezt a finom öneltérítést. A tény, hogy önvádunk marad és jelez, valós. Nem ezzel van problémám. Hanem amikor az (kegyes) önvád rögzül, repetitívvé válik, és foglyul ejt.
Úgy gondolom, a keresztény lelkiség, legjobb pillanataiban, valóban Krisztus elé állít. S a Megváltó, mint neve mutatja, mindig felértékeli töprengő énünket. Magához emel. Pilinszky János látszólag komor versei, nincs jobb szó rá, tündökölnek e szabadulástól. Költészete megfogalmazza az emelkedés örömét. S vele, e beszélgetés után, felismerem: a Megváltó tényleg magához emel, értékel, fel-értékel, önmagába alakít, mint a Kereszten. "Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn 12,32)
A szívünk és az elérni kívánt személyek között törvényszerűen beköszöntő távolság nem szabad, hogy önvád legyen. Elvesztett szeretteinkhez fűződő viszonyunkban sem. E "köztes tér", bár érezzük benne a "megváltoztathatatlan" súlyát, sajátos potenciállal bír. Mintha csak azért lenne, hogy a szeretteinktől való távolság alkalma legyen a figyelő szeretetnek. A "köztes tér", mint távolság, küldetéssel ruház fel: emlékezni, odafigyelni a szeretett személyre. Elfogadva, mint emberségünk tényét, e tér(történet) összeköt. Benne szüntelenül megjelennek azok, akikhez tartozunk. E "köztes tér", még ha nem hívjuk is így, imádság.
A beszélgetés visszhangjai bennem. Előtte a Chemin Neuf közösség bűnbánati liturgiája. Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye bennem maradó kép. "Köztes tér". Az apa két keze a térdelő fiú vállán. Még apát gyászolom: a festmény csendjében bele van írva minden. A tartozás, a ki nem mondott szeretet - amivel beszélgetőtársam is küzd. S tulajdonképpen, még ha ki is sikerült mondanunk az összekötő szavakat: az is csupán a bennünket kísérő "köztes-teret", az életünkben rejtőző csendeket emeli ki. S bár tartozásunk fölött - mint amikor a Rembrandt kép szembesít - könnyezünk, hálát kell adnunk e térért. Mert az, mint egy élő organizmus, emlékképekből és jelenünk szövetéből szőtten: út. Úttá válik, mely hozzánk engedi, láthatóvá téve szeretteinket. Szemünk elé hozza őket.
S érdemes lenne elidőzni a "tér" természetén. Akiket szeretünk ezen az élő tengeren át kommunikálunk. Szavaink, érintéseink, örömeink és reményeink meghosszabbítása ez a különleges médium. S voltaképp természete ugyanaz mint ádventé: a megérkezés arctól - arcig  húzódó tere. Amikor a szeretteit fürkésző emberi szem alászáll a szóba. Mint Rembrandt képén a fiút haza-érintő atya lehunyt szeme.

2012-12-07