2013. március 31., vasárnap

Kettős ikon (húsvétvasárnap és széderest)
























Kettős ikon (húsvétvasárnap és széderest)

Még előttem maradt nagypéntekről a tizennegyedik századi „kettős ikon", mely együtt ábrázolja a keresztre feszítést és Krisztus születése jelenetét. Még visszahangzik bennem az ikon elemzése… A gondolat, hogy a Passió tetőpontján bekövetkezett ürességbe nincs más „sorvezetőnk", egyedül a ráhagyatkozás a fájdalmas Anya alakjára. A Sinai-hegy Szent Katalin monostorából származó képen: a Születés dominál. Angyalok éneke; míg „odafönn" csak a vérszomjas tömeg. Az ember mint absentia angelis, „angyalhiány"… A karácsonyi jelenetben: a gyermek pólyában, hirtelen. Kölcsönruha. A keresztre feszítésben, itt és most „felső világunkban": csak kölcsönzött sírbolt jut. Ismét „idegenbe fektetik" − Arimetiai József adományaként.
Azóta húsvét. Az ünnepek ünnepe. Értelmünk ugrásaival. Megpróbálni felfogni és átélni a felfoghatatlant…
Ma, képzeletben, ismét egy kettős ikont szemlélek. Felső része a keresztények Húsvét ünnepe. Alatta, mintegy gyökerében, zsidó testvéreink Pészakh ünnepe. A kovásztalan kenyér, „tavaszünnep", a széder-esttel.
Egy különös párhuzam a két ünnepben, amelyet érdemes észrevenni. Az ünnep szombatján a zsidó szertartásban az Énekek énekét olvassák. Szimbolikusan: a mi tegnap éjjeli húsvéti virrasztásunkban elhangzott Exultet-ének párhuzama. Nemcsak az „eltérések", s a keresztény „többlet" tárul fel. A zsidó, eredeti ünneplésből, a keresztény gyakorlat is meríthet és tanulhat.
A zsidó pászka-ünnep az Isten és Izrael közötti történelmi kapcsolatában döntő pillanatot emel ki. Az Énekek éneke szerepeltetése ünnepükben nyilvánvaló. Az Énekek éneke a szeretetben feltáruló érzelmi és lelki köteléket emeli ki. Ember és ember között. S ugyanez az érzelmi és lelkiségbeli kötelék ünnepelhető ember és Istene között.
A keresztény Exodus-Húsvét-Szabadulás, halálból Életbe: személy és személy közötti esemény. Platonizáló értelmünk, mely „evilágra" és „túlvilágra" osztja az Isten szeretetében egyébként oszthatatlanná jelölt életet, itt tanulnia kell zsidó gyökereiből. Muszáj. Máskülönben, mint már annyiszor, leválasztjuk a Messiást történelméről. „Eszkatologizáljuk" azt, amit mindössze minden erőből szeretnünk kéne: itt és most világunkat és életünket. Kapcsolatainkkal. Nemcsak „felfelé", az „odaátra" figyelni.
Az Énekek éneke: örvendezik az emberi élet szépségeiben. „Tavaszünnep". A zsidó liturgia itt tanítója ünneplésünknek. A Húsvétban kívánatos felismerni a megtestesülés ünnepét! A Feltámadás eseménye felértékeli jelenünket. Kívánatos természetességgel átélni, eredeti tavaszünnepként: a tavasz szépsége csak még élőbbé tesz bennünket. A kertek nyelve − a nárciszok, a rododendronok, a cseresznyevirágzás − mind-mind húsvétra mutató „ikonok".
A keresztény Feltámadás-ünnep, mint az Énekek éneke, nem szabad, hogy szétválassza azt ami „emberi szeretet" és a lélek lelki énekét Isten előtt. Az Énekek éneke, miként a Feltámadás, minden szintjén gyönyörű. A zsidó pászkában − annyi veszteség és gyászének után − az Énekek éneke tanítónk egész szívvel örvendezni. Szimbolikusan és konkrétan, valóban örvendezhetünk kertünk illataiban, „Izrael földje" állataiban és növényeiben… a rövid „mediterrán tavasz" erején és szenvedélyében. Tényleg örülhetünk, osztatlanul, az emberi szeretet örömében és vágyakozásában. S ugyanígy örvendezhetünk a titkok felett, melyek meghaladják az emberi felfogást. Egész testtel és lélekkel ünnepelhetjük mindeme csodák teremtőjét, a mi Istenünket. Az Istent, aki a Szabadításban, a Húsvétban a miénk.
*
A széder-vacsora még egy tanítására figyelek fel. Ide fordítom ezt a zsidó tanúságtételt a saláta jelentéséről.  „Amikor a zöldségekre nézek, a világ minden szépségét látom. Majd, a sóban, az emberek könnyeit; beleértve saját sírásom is. Tisztában vagyok vele, hogy az élet minden csodája és dicsősége, minden, amit valaha szerettünk, óhatatlanul e könnyekben fog végződni. Mégis, elsősorban arra gondolok, hogy a könnyek ellenére is, életben lenni maga a csoda." Élni, húsvétban-Feltámadásban lenni, maga a csoda.
Talán ez az a pont, ahol a keresztény hit „leválik" zsidó testvéreink hitéről. A keresztény Feltámadás-hit, ha élni tudunk szó szerint benne e hitben, hozzáad valamit a fenti nézőponthoz. A belülről átélt kegyelem, felértékeli ezt az életet. „Belülről", alapjaiból, életünk tényszerűsége alól, állítja az élet értékét. Nem mulandóságunk tükre előtt, a kimért idővel szembesülve; a „könnyekben megpillantott határ" ténye előtt, életünk értékéről, eszmélten.
Az Énekek éneke visszatérő képe a szarvas. Megfigyeli az öröm természetét, mulandóságát a fiatal szarvas alakjában. Amint óvatosan megáll „falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton" (ÉnÉn 2,9), mielőtt gyorsan megfordulna és ismét eltűnne a hegyekben. Az öröm, „hirtelen tovatűnt".
Húsvét többlete, nyugtalanító többlete, a tény. Életünk öröme − a könnyek ellenére − mégsem mulandó. Mindvégig velünk marad. Mint ítéletünk és örök mérlegünk.

2013-03-31

2013. március 29., péntek

[homilia] A lábmosás szentsége (széderesti gondolatok)

 
0
A keresztre feszítésről fennmaradt legrégebbi ikon-ábrázolásokat nézem. Mintegy készületként. 8. század, fára festett tempera-ikon, korai iszlám-Palesztina, talán Sinai monostor, Egyiptom. Az ikonnak úgy negyede hiányzik a jobb oldalon. Ott, ahol a jobbik lator van. A kereszten lévő halott Krisztus legkorábbi ábrázolása. Szemei zártak, vér és víz fakad az oldalából, és töviskoronát visel − a motívum szintén legkorábbi példája.
Mélyen megrendít, ahogyan az ikon, természetességgel, kiemeli Jézus emberi vonásait. Ruhában, rövid hajjal és szakállal. Arca épp olyan, mint a mi európai arcunk. Glóriája ott van a képen, de semmi hatalmi pátosz nem társul az archoz. Itt és most; egy arc közülünk.

1
Aztán, este, a nagycsütörtöki liturgia. A lábmosás jelenetével, ahol Jézus megmossa tanítványai lábát (Jn 13,1-15). Igen, létezik e legkorábbi ikonoknál is tovább menni. Nagycsütörtök, az utolsó vacsora, s benne a lábmosás: ez Krisztus legelső ikonja. S ezt a képmást − ki Ő − a legközvetlenebbül szemlélhetjük.

A mai eukarisztia célja: megváltoztatni azt, ahogyan önmagunkat „felfogjuk", mint Egyház, mint helyi egyházközösség, és mint egyének.

A lábmosás gesztusa, mintegy „fordított perspektívaként" szolgál. Rálátni életünkre. A keleti ikonok sajátja ez az „inverz", visszájára fordított rövidülés. Ellentétben a Reneszánsz perspektivikus ábrázolással, ahol a házak és tárgyak élei a távolban, a horizont egy enyészpontjában futnak össze − az élek itt „széttartanak". A mai lábmosás szeretetünk leg-határára kényszerít. Jézus cselekedete: fordított perspektíva, ami önmagába helyez. Szeretetünk e határátlépésében, szeretetünk és Isten szeretete között, megértjük: mennyire távol is van e szeretet Isten kimeríthetetlen szeretetétől. Mennyire szegények vagyunk ahhoz a jósághoz és morális fejlődéshez képest, amire meghívásunk szól. E szegénység hirtelen beköszöntő tudata, szeretetünk nyitottsága, bibliai kifejezéssel érve anavim-má, „szegényekké" tesz bennünket. Akik lehetőségeik innenső  „határain élnek". E határokon-peremeken élve válunk együtt érzővé a szegényekkel és nélkülözőkkel. Akik testi és lelki értelemben egyaránt megkívánják szeretetünket.

2
Az utolsó vacsora fordított perspektívája megjelöl minket.
Megjelöli látásunkat. Képessé tesz a Sacrum Triduum, az Úr szenvedésének és Feltámadásának szent három napját szemlélnünk.  

3
Az új pápa megválasztása kapcsán sok szó esik Jézus egyszerű életviteléről, aki a szegények között élt. Az emberlét hitelessége, valóban függ attól, tisztában vagyunk-e Jézus példájával. A lábmosás Jézusa ma este felruház bennünket Lelkével. E szegénység, azaz, közelség az Atyához, valóban képessé teszi szívünket, hogy szabaddá váljunk − személyes, egyházi és világi hatalomtól. A lábmosás aktusában vágyat kapunk. Megszületik bennünk a vágy, hogy a másik személy valóságához, aki velünk él, a lehető legközelebb jussunk.

A lábmosás annyit jelent, hogy Isten valóságos jelenlétének új érzékére teszünk szert. Hogy e jelenlét érzéke megújul bennünk.

A lábmosás cselekedete emlékeztetőnk a Megtestesülés titkára és szándékára. Hogy a világ megváltása mindig két személy között történik; hogy megváltásunk mindig a konkrét helyzetek „kegyelmesítése", azaz megszentelése. Megszeretése. A mai este intimitása e keresztény titokra emlékeztet, mely „titok" most Isten és ember között megoszttatik.
Ma éjszaka meglátjuk a lábmosás aktusának önálló „szakramentalitását". Valóban, mondhatjuk, a szeretet „szentségét" ünnepeljük. Megtanuljuk egymást alter Christus-ként, az Úr hasonmásaiként érinteni. Krisztus hordozóiként.

4 
A lábmosás egyetemes papságunk fontos emlékeztetője. Mindnyájan tanúságtétellel tartozunk azokról az igazságokról, melyek lelkünkbe íródtak a keresztségünkben.

János evangéliuma, mely számos évtizeddel a szinoptikus evangéliumok után íródott (Márkot, Mátét, és Lukácsot követően), mintha az Eukarisztia gyakorlati teológiáját kívánta volna adni. A mai sorok valóban feltárják a kenyértörés „színek mögött" húzódó jelentését. „János azt a szolgaság és szolidaritás aktív rítusává tette, a pap-központú kultusz helyett, amivé az mára többnyire vált… Meglepő, hogy a lábmosás sohasem vált önálló szentséggé. Pedig nyilvánvaló és világos, Krisztus maga szerezte." (Richard Rohr, ferences)

5
Mégis, hozzátehetjük, beszélhetünk a lábmosás önálló szentség voltáról. „Szakramentum": ám személyes szentség; mely az egyház minden szentségét megalapozza, ahogyan minden tettünk és cselekedetünk alapja is.

A leendő Ferenc pápa a választó konklávé előtt mondott beszédében kiemelte. Az egyháznak ki kell jönnie önmagából. Elmenni határaira, sőt, határain túlra, még azokba a régiókba is, ahol a „hit" ismeretlen. Ha az egyház, figyelmeztetett, csak önmagából és önmagán belül él, soha nem fogja legyőzni azt a teológiai nárcizmust (önszeretetet), melynek csapdájában újra és újra beleragadunk.

S nemde mélyen szimbolikus és reményteli ma esti ikonunkon, hogy Jézus épp azokat a lábakat mossa meg, melyek szükségesek az ön-felejtésnek és ön-megtalálásnak ezt az útját megkezdeni?

2013-03-28

2013. március 27., szerda

[fél-homilia] Szimbólum-genezis (Tetradrachma és Arc)


Athéni tetradrachma, Kr.e. 5. század















Nagyhét, Sze. (Iz 50,4-9a; Mt 26,14-25)

Mélyen szimbolikus egybeesés. Júdás egyezkedése a főpapokkal, (Mt 26,14-25; az árulási díj harminc ezüstpénz története) és a Ciprusi pénzügyi válság (százezer euró fölötti bankbetétek negyven százalékos „megadóztatása" az országnak nyújtott újabb hitelért cserébe.) Talán, épp e háttér előtt, érdemes figyelnünk a „pénzügyi részletekre".
Az evangéliumi jelenetet olvasva, átfutunk a „harminc ezüstön". Nem ragad meg figyelmünkben. E távoli, történeti valuta, mára semmit nem mond. S a keresztény olvasó, érthető módon, elsősorban Jézus személyének értékére figyel. Ez a Jelenlét leértékeli holmi érmék jelenlétét.
Pedig a „harminc ezüstpénz" − a pénz − szintén fontos jelenlét. A történelem kifejezője. Talán a leg-komplexebb háló terül minden szereplőre. Kollektív marionett-szálak: embertől-emberig, családtól-családig, a birodalomban mozaikszerűen egybekapcsolódó népekig. Nincs kivétel. A „pénz", mint a történelem mindenkori ikonja: szó szerint, emberfeletti karma-áramlást láttat. Az árulás estéjén megcsörrenő ezüstérmék, a keresztény nézőpontból, felbecsülhetetlen szimbólum. Mint „jelenlét": a hamarosan beköszöntő Golgota ábrázolása. Mint „ikon", megláttatja, hogy a Golgota-hegy, a kivégzés helye, nem pusztán fizikai hely. A Kereszt a Koponya-heggyel történelmünk millió rezdülését fogja egybe.
A pénzügyi részletek messze többek, mint számok. Jézus idejében a harminc ezüstmegfelelője a tetradrachma volt, a kor legnagyobb ezüst-érme valutája. E pénznem széles körben elterjedt volt a birodalom görög nyelvet beszélő területein, Nagy Sándor óta.
S jelenetünk szövegében további, ezen érmékhez kapcsolódó fontos részlet, maga a „tranzakció", gesztusaival. Az evangélium szövegeiből nem derül egyértelműen ki, hogy a főpapok egyszerre fizették-e ki Júdást, avagy a kifizetés mint ígéret, függőben maradt. „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?" „Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki." (Mt 26,15) A görög „kimérni" ige használata gondos „átutalásra" utal. Az érméket gondosan le kell mérni, nehogy a „kimért súly" alatt maradjanak.
Ez a mozdulat: örök, maradandó történetünk. Ott van benne technikailag kifinomult pénz-kezelési technikánk minden lehetséges reinkarnációja. A precízió: a „szentek-szentje", ahogyan istennek kijáró engedelmességgel tiszteljük − sőt, imádjuk − e „számok sérthetetlenségét".
S ott van a fenti „lemérni" mozdulatában aránytévesztésünk is. Amint e „számokat" tesszük élet és halál, múlt, jelen, és jövő abszolút viszonyítási pontjává. Gazdaságok, kormányzatok, rezsifizető családok és emberek: görnyedünk, hajlunk, idomulunk a pénzbe írt kényszer hatalma alatt. Értelem, tudomány, eszme, gerinc, és szív − az esőerdők utolsó szabadjain kívül − gyakorlatilag minden. (Ám a dél-amerikai erdő irtások fényében: még ők sem. Nincs kivétel.)
*
S ami Cipruson történik, mégsem távoli történet. Amint az utolsó vacsora mai árulás-jelenete sem. Júdás, az áruló (aki árulja Jézust), elhagyta a szobát. A „sötétség" elvonul. S hirtelen, Jézus szép arca és lénye dominál. És ez a Szépség − mint az „élet valódi valutája" (érték-átfordítója) −, egyszerre létrehozza azt a teret, amelyben minden elkezd helyére rendeződni. A napok liturgikus olvasmányaiban majd halljuk e vacsorán az Istenemberi Arc „ragyogását". Azokat a „főpapi imákat" és tanításokat, amelyek, végleg helyreállítják arcunk értékét. Szeretetünk értékét; és e szeretet valóságunkért kinyúló szavaiét.
Azt a restaurációt-helyreállítást látjuk, amely, végeredményben, minden érménken be kéne következzen. Az utolsó vacsora Kenyértörése így a történelem legmélyebb tisztulása. „Öntisztulása" annyiban, amennyiben válaszol és megnyílik a kenyér és bor átváltozásának. „Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!" Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." (Mt 26,26-28)

Az Isten emberért hozott áldozatában az ember értékeltetik újra fel. Az az emberi arc, melyet muszáj meglátnunk, mint lefelejtett ábrázolást, „pénzeinken". S egykori érméink és bankjegyeink meta-beszédén: a számokon. Számaink fölé hajló arcunkon. Arcunknak ez a felértékelése és helyreállítása az, amelyet Jézus hangsúlyoz, a majdan bekövetkező találkozásban. „De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában" (Mt 26,29)
S az Eukarisztiában kapott Arctól visszatérve, ciprusi valóságunkba. Emberi küldetésünk újra rámutatni: a pénz nem írhatja felül az emberi arcot. Az a világ, ahol a „pénzérmék" elveszítik valós viszonyítási pontjukat, belemerevül saját válságaiba. Világunkban, mint a Júdási „alárultatások" világában, maradunk. Arc és értékvesztések által zsugorba kötve. S valódi, egyetemesen osztozott emberi arcunk visszaszerzése nélkül, nem fognak segíteni indulataink. Nem válik megváltóvá a felismerés, hogy amit Ciprusra hitelezői rákényszerítettek − aljas árulás. A kapitalizmus visszalép a kommunista diktatúrák „identitásába": államosít, magántulajdont vesz el − saját hatalma stabilizálása érdekében.
S valóban, a visszaszerzett Arc nélkül mit sem segít a felismerés: lám, talán, minden, hírek, demokráciáról való „birodalmi hittan", a független újságírás, BBC, választási rendszerek, minden, megmagyarázhatatlanul, és megbocsáthatatlanul, alárendelődik az árulásnak. Mert ez, a hitelezők érdekén-működésén nyugvó világ, nem képes lemondani „kimért hasznáról". Magára omló homokbányaként is, elvesz, és diktál. (S csodálkozunk, ha innentől senki nem hisz majd a híreknek és demokrácia-olvasatoknak?)
Mondom, a jogos indulat, nem lesz Megváltónk. Csakis, ha ez az önmaga érdekeibe fordult világ és önmagunk, képes lesz átváltani magát. S átmenni az Isteni Arc és az emberi arc „újraértékelődésének" kalandján.
Hosszú út ez Jankovics madáchi falanszter jelenete, az emberi értékekről döntő bíróság képe után? Igen, az. Mint ahogyan az a „ciprusi világot" utolsó Vacsoránkkal egybeillesztenünk. Ám az irány biztos − gondoljunk csak vissza az Ember tragédiája bírósági jelenetére. Az első lépés, felismernünk, bírósági és pénzügyi rendszerünk, rejtett, ám annál sebzőbb torzulását. Úgy „mérünk ki döntéseket", orvoslunk globális válságokat, hogy a moralitás hagyományos forrásait és szereplőit, egész egyszerűen nem hallgatjuk meg. Család, emberi kapcsolatok, gyermekek érdeke „nem mérhetők", nem hallhatók többé, nagyra nőtt Számaink bűvöletében.  

2013-03-27

2013. március 26., kedd

[fél-homilia] Történelem és asztal (Történelem és asztalok)


 
Forradalmi szín (Jankovics Marcell Madách-filmje)













Talán legfontosabb „személyünket" érintő nagyhéti olvasmányunk az utolsó vacsora jelenete. Jézus bejelenti árulását, s hallgatói „megrendülnek"; és ahogyan „megdicsőül-megrendül" közöttük, hogy órája elérkezett.
Izajás próféta szövege (Iz 49,1-6;) a Messiásnak adott küldetésről és az Utolsó vacsora drámája fontos párbeszédbe vonnak: az emberi történelem (s benne személyes történetünk) és a Lélek között. E dialógus szívében „szabadságunk" ténye, küldetése és lehetősége állnak. Hisz a kérdések kérdése mindig az: megismételjük e a múlt családi, személyes, történelmi példáit – avagy meg tudjuk-e törni az ismétlődés és stagnálás köreit?
(Jankovics Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjében (Március 25-én este, a Francia Intézet-ben volt angliai bemutatója) a „londoni szín" forgó történelem-karma kereke, mint központi kép, van szemem előtt. A vetítés utáni kérdés-felelekben a rendező elmondja: amikor 1983-ban elkezdte a film készítését, hamarosan gazdasági válságok tanúi voltunk a keleti blokkban. S most, 2012-ben, amikor befejezte, a történelem visszatér. Épp úgy egy gazdasági-pénzügyi válság kellős közepén vagyunk. Benyomása a kapitalizmusról az, hogy gazdagodási és elszegényedési ciklusaival csak ismétli önmagát: miközben emberi fejlődést e rendszer nem produkál. S magam teszem hozzá, tényleg, bár diskurzusaink és elemzéseink mind mélyebbre hatóbbak, maga az emberi virágzás és az emberi értékek kibontakozását a „kor" nem hozta el. Mind mélyülő válságokról beszélünk, mind értőbb módon. Miközben a „kizsákmányolás" kereke magába őrli a történelem minden szereplőjét.)
Az utolsó vacsora Jánosnál leírt jelenete (Jn 13,21-33.36-38) e nagytörténelem szívében áll. Jelenünk külső körén kezdve, ujjunkkal végig-követve, körözve, szűkölő rádiuszokban, megérkezünk e középpontba. Ahol a jelenet személyes történetünkön keresztül veti fel: hogyan is állunk a múlt − jövőt előkészítő − mintáiból való kilépésből? Az est minden szereplője elérkezett a személyes és kollektív történet e titokzatos peremére. Amit a kérdés ural: képesek vagyunk-e „szárnyat növeszteni", s élni a Passiónkban feltárult szabadsággal? A múlt mintáin túllépni, és megjelölni történetünket, szó szerint, transzcendenciával élni. Transzcendencia: jelenti mindkettőt. Önmagunk fölé nőni; s Isten felé nőni.
Az utolsó vacsora résztvevőit, Jézust, Pétert, Jánost, a szeretett tanítványt, a többieket, és az áruló Júdást, mind, „forrásban" látjuk. Ezen az estén mindegyikük − közöttük magunk is − közel érkeztek a Lélekben történelmünknek adott bátorításhoz. „Most pedig ezt mondja az ÚR, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izráelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az ÚR, Istenemnél van az erőm." (Iz 49,5) Mert a próféta szavai, mint történelmünk fölé boruló boltozat, beragyogja szabadságunk erjedését. Bármilyen irányt vegyen is az.
A Londoni-szín kerék-pörgése, Madách jelenünkben kiegészített víziója, józanító erő. „Határterületeinken" pontosan tudjuk: a múlt megöröklött mintáit (örök vándorlásban élő szüleink és népünk „mozdulatait", „szárnyveréseit"), önerőből, nem tudjuk meghaladni. „Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet." (Iz 49,4) Épp ezért jelenetünkben kulcs Jézus értünk való jelenlétét megfigyelnünk. Az ő beköszöntő szabadság-élményét személve, meghallva, amit mond, felfedezünk egy titokzatos, magunkban hordott igent, hogy valóban, mégis képesek vagyunk megtörni a múlt mintáiból szüntelen körénk rakódó kört. Izajás látomása a prófétai-Messiási Lélekről és „vacsoránk", szó szerint, összeérnek. Egymásba-érnek; egymásban érnek. „De az ÚRnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél." (Iz 49,4)
Jézus „megdicsőülése az Atyában" szabadság-tapasztalata. Annak a szabadságnak az élménye, amit Atyja megerősít. „„Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne." (Jn 13,31) Érzékeljük: nem determinált sem történetünk, sem történelmünk. Szükségünk van a képességre, hogy a bennünk guruló történelem ólom-golyó tömbje, ne az egyedüli látomás legyen. Kiegészítéseként a reakcióknak-döntéseknek, amikre alapból hajlamosak vagyunk, igenis legyenek új választási lehetőségeket − önmagunk és egymás számára − teremtenünk. S a Madách-filmre visszagondolva, megérthetjük, hogy minden függőségünk, s a történelmi tény, hogy hamis isteneket imádunk, küzdelmünk része. Hogy e „külső történettől" bármennyire is meghatározottak legyünk, ám általa determináltak mégsem vagyunk.
S ezt az erjedésben lévő szabadságot akkor is ünnepeljük a keresztény kenyértörésben, ha Júdás már el is hagyta asztalközösségünket. A mai eukarisztiában (ma reggel, itt London belvárosában) a kereszténység − utolsó vacsora − mélységes üzenetét ünnepeljük: a keresztény reményt, hogy lehetséges Istenre (történetmondására) nyitottan élni.
*
S történelem és asztal e távlatában merek és tudok szembenézni a tegnapi Jankovics Marcell filmbemutató kérdezz-felelek részével. S kérdezni. Mert ez az utolsó vacsora kollektív utolsó vacsoránk is. A Jankovics-interpretárció kollektív történelmi ikonosztázunk. Immár hat év „kintlét" után merem kimondani: a film (életünk filmje) pontos visszatükrözője annak a „bástya-pozíciónak", ahonnan a magyarság önnön helyzetét a világban látja. Jankovics filmje – egyfajta „magyar manicheizmus". Miközben analizálja és bírálja a Nagytörténetet – ezt vádon keresztül teszi. (Érdekes megfigyelés, hogy Jankovics egy válaszát a rendkívüli tehetséggel fordító Heckenast László, nem meri élesben visszafordítani az angol közönségnek.) Magyar nyelvű viszontválaszában Jankovics dualista-bástya világképe szólal meg. (S ez még akkor is bástyapozíció, ha tudjuk, hogy álláspontjában a szerves népi kultúra, népköltészet és közösségi képzeletünk kilépése-megszűnte korunkból húzódik. Generációja e kollektív Passió-történetből beszél, a feledett áldozatok nevében, amit látni és tisztelni kell.) Ám e világlátás − mely a jelenlegi politikai elitünk, kultúrpolitikánk kollektív hangja is − mégis fekete-fehérekben lát. Amit a tolmács nem fordít le „pontosan", az, ahogyan Jankovics a kort a „család támogatóira" és a családi érték-közösség lerontóira osztja.
S itt fogalmazódik meg nem a film, de „kollektív hermeneutikánk" kritikája. A magyarság, benyomásom, önmagába zárkózva él. Valami derű, valami „táj fölé emelkedés", valami hivatkozás − valami párbeszédre való képesség? − hiányzik belőlünk. S talán ezért van, hogy nálunk mindig kurzusok váltják egymást. Mindig „fehér" vagy „vörös" ellen-forradalmak. S a hatalmi paradigmaváltásokban elvesz, épp, az említett személyes szabadság kibontakozása. Hiányzik honi történelmünkből a folytonosság. Ezért képes minduntalan, akadálytalanul, átrobogni felettünk, a mindig rendszerváltás kényszere. Emlékezés, önanalízis, és belső kiengesztelődések nélkül.
S a Jaknovics remekmű itt, utolsó vacsoránkban fogalmazom meg az észlelést a jelenlegi polgári kormányzat kultúrpolitikájának tükör-szárnyverése. Szárnyverdesése? Hogy − függetlenül attól, hogy ki van hatalmon −  mi mindig valami megnevezhetetlen forrás-hiánnyal küzdünk. S sem nemzeti (szimbolikus) politikánk, sem konzervativizmusunk nem képes szélesíteni meglévő forrásait, s végre, túllépni, a komplementaritások igényével, „Klebersberg Kunó" és „Wass Albert" Magyarországán. Valami olyan elemi igényű szintézisbe, melyet Madách felvállalt, s amely mégis, végre, valódi dialógust kísérel meg korunkkal. Önmagunkkal, a koron keresztül, amiben élünk.
A „Magyar Mind" sorozat rendezvénye a Balassi Intézet, Hungarian Cultural Center London szervezésében, értéke miatt, minden figyelmet megérdemel. Dr. Bakos Gergely bencés okos, a közönség tájékozódás igényét maximálisan kiszolgáló Madách-ismertetőjével. E hideg téli est személyes záró képével együtt. A közönségből idős bácsika szólítja meg a bevezető előadót. „Pannonhalmi diák voltam." S angolul idézi emlékeit; magyarul már nem beszél. S ez a kép marad bennem, a múlt mintáinak említett meghaladása kapcsán. Mégis lehetséges? Nyelven kívül, a magyar kultúra leg-peremterületein kívül is, továbbvinni e kulturális örökséget? Párbeszédben, talán épp a hiányzó külső nézőpont és rálátás tapasztalatában? Történelem és asztalok találkozásában.

2013-03-26

2013. március 16., szombat

Zsoltárimák 3 (Szemközelítő)





A 148. zsoltárt azért szeretem, mert ez szemünk tisztulása; sajátos utazáson keresztül. Az emberi szem látomása világáról, szó szerint, felnyittatik. Szét-feszíttetik, tágasságba kényszeríttetik. Ez a kilépés önmagunkból az egyedüli garancia, hogy tudunk nagylelkűek lenni a történelemmel s az embertárs életével. Muszáj.
Muszáj elragadtatnunk a „magas mennyekbe", s megtanulnunk dicsőíteni Őt a „legmagasabbakból" rá-pillantva. S ha van a „transzcendencia" (természetfeletti) szónak értelme, akkor az épp ez az emelkedés. Nem elvont metafizikai fogalom ez az „emeltetés". Történelem fölé oda-hajlásunk képessége. S e transzcendencia csúcspontja: személyes történetünk fölé odahajlásunk képessége. Sőt, az igazi tetőpont: amikor önnön ítéleteinkre nyerünk − Kapunk − rálátást. (Érdekes nyelvi-vizuális játék az ige folyamatos alakja: kapunk; mert a rálátást kapjuk. S főnévként, nagybetűvel, ez a „vétel" egyben Kapunk is. Rálátás ön-transzcendenciánk történetére és forrására.)
A hóesés és jég, tengeri állatok, gyümölcstermő fák, az emberi élet fázisai (gyermektől felnőttig) befogadják, élik, és visszatükrözik ezt a Forrást. S ez az a látás − mely mindeneket képes áthatni és befogadni − mely más mint amikor a világ, s mi magunk is kapcsolatainkban, tekintet nélkül élünk.
*
Meghallgatom a K-val írt dalt. Táncos az esőben. Az állandóan hulló eső élménye váltotta ki. Elindulni, munkába, szürke egek alatt. Táncra vágyakozni. Mert ne legyen illúziónk: amíg a történelem nem nyitja fel szemeit; hétköznapi vándorlásaink befejezetlenek maradnak. Így olvasom, az emberek és a „Magasságbeliek" között még leküzdendő távolságként a dalt. Eredetileg, amikor a szöveget írtam, én teljesebb szabadulásra gondoltam. K. hangsúlyozza „megváltatlanságunkat". S, talán, igaza van. Ha megtörténik szemünk tisztulásának csodája, kétszeresen is átérezzük, mekkora ajándék a Szemközelítés. Melyet, végül is, az Istennel való találkozásnak is nevezhetünk.

2013-03-16

2013. március 14., csütörtök

Pusztaság és vigasztalás

 

A húsvétra való készület és az új Péter utód választásának idején, jelenleg nem könnyű pontosan megfogalmazni, milyen irányba is tart az Egyház. A visszavonulás gesztusával Benedek pápa emlékeztetett bennünket a tényre: az Egyház feje Krisztus. Tette nem puszta jámbor kijelentés, de magának a hitnek mély cselekedete.
Nehéz időkben az Egyház számára kísértés lehet a túlélés és siker nyomasztó tétjébe belefeledkezni. Bizony,  elfeledkezhet saját eredetéről és misztériumáról, élete és a szentségek mindennapi csodájáról és valóságáról: Krisztus királyságáról, „mely titokként van jelen" közöttünk. Jó lenne hátrahúzódni a lázas találgatásokból és a botrányoktól, létrehozva a Lélekre figyelés idejét. Amint kívánatos volna időt szakítani arra is, hogy beismerjük és megértsük, amit legtalálóbban „egyházi pusztaságunknak" nevezhetnénk.
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak egyik legnagyobb felismerése hogy a levertségtől nem megfutnunk, hanem azzal szembenéznünk kell. Isten a száraz, fájdalmas és tisztázatlan időkben is munkálkodik, szembesít félelmeinkkel, ellenállásainkkal és fogsághelyzeteinkkel, bármennyire mélyen ülők és rejtettek legyenek is.
Bármennyire szeresük is az Egyházat, nehéz lenne nem érezni, legalábbis európai és észak amerikai távlatból, hogy „vesztések" idejében élünk. Az „elidegenedés" avagy „pusztaság" három formájára szeretnék rámutatni melyek jelen vannak a Nyugati Egyházban: az egyház hierarchikus vezetése; a szexuális botrányok; és a gyász munkája. Természetesen ezek a válságterületek mind összefüggenek.
Jóllehet, amikor az egyháztagság „vérző sebe" a kultúra szekularizációjának köszönhető, ugyanakkor ez legalább ennyire az egyházi szervezeteink „lepusztulásának" tünete is. E benső „veszteség" meglehetősen rejtve marad előlünk, hisz a katolikusok ösztönösen fogják fel és tisztelik egyházuk hierarchikus természetét. Az „elidegenedés" jóllehet nem a magából szervezetből fakad, hanem annak szekularizációjából. A püspökök és a papok egyre inkább találják magukat „vezérigazgatói" szerepekben, különös magabiztossággal „fegyelmezve" és „korrigálva", felfújt retro-liturgikus tollazatukban.
Amint a második Vatikáni Zsinat és a rákövetkező pápák tanítják, az Egyház azonban nem vállalat, hanem a Lékek közössége (Communio). Fegyelme nem kényszerítésből, félelemből, fenyegetésből, vagy üldözésből fakad, hanem Krisztus, az ő missziója, népe, s igazsága szeretetéből. Ez a szeretet annyit jelent, hogy a vezetést megjelöli a többiek iránti tisztelet, azok máltóságával és karizmáival. Csak az ilyen vezetés képes a közösség számára a kegyelem forrásává válni, egybegyűjtve annak ajándékait Krisztus egész Teste és a rossz elleni küzdelem szolgálatában.
Be kell ismernünk, a beköszöntött „egyházi kietlenséget" nem csak a szexuális visszaélések okozták, de maga a mód is, ahogyan a pedofil krízist és a többi abúzust kezelték. Muszáj belátnunk, hogy nem az egyház ellenségei tették e sebet láthatóvá, hanem maga a Szentlélek, aki az Igazság Lelke. Ugyanaz a Lélek tette, aki ellát bennünket a kegyelemmel, hogy erkölcsi integritással cselekedhessünk.
A szexuális visszaélésekre önmagában nem elégséges válasz az elővigyázatossági rendszabályok bevezetése, bármennyire szükségesek is legyenek. Másokat vagy a „feslett" elvilágiasodott kultúrát hibáztatni nem pusztán veszélyes tagadás, de bűn az áldozatokkal és a Lélekkel szemben, aki pártfogójuk. Noha a károkozást egyénileg követték el személyekkel szemben, a szexuális visszaélések egyben az intézmény kudarca is, és azé az egyházi kultúráé, mely az abúzust támogatta. Csakis egy mély és alázatos bűnbánaton keresztül − mely az egyházi lélek megtérését megalapozza és táplálja − juthatunk el a gyógyulásig és a megújulásig.
Az Egyháznak újra Krisztus Testeként kell magára tekinteni és hinnie önmagában. Ebben saját lelki, szentségi forrásaira és képzelőerejére kell támaszkodnia; mélységes megtérésen kell átmennie.
Jelenleg egy olyan Egyházban élünk, ami gyászol. Mindannyian érezzük, hogy valami elveszett. Ez a veszteség nemcsak a titok és a transzcendencia elvesztését öleli fel (életre keltésük égető szükség); azt a szentségi intimitást és meghitt tiszteletet is gyászoljuk, melyek a katolicizmust mélyen „megjelöltek" a Menny és föld beható ismeretével. Vannak, akik számára ez a múlt dicsősége és biztonsága fölötti gyász. Mások számára ez a második Vatikáni Zsinatban felsejlett jövő és elmaradt gyümölcsérés gyászolása. A fiatalabb generáció esetében ez lehet valami soha meg nem megkapott, mégis, immár tudatokban élő hiány.
A gyász megnyilvánulhat dühben is, mely különös indulat jelen pillanatban tapinthatóan megjelöli a Nyugat Egyházát. Tetten érhetjük e dühöt a benső vitákban a különböző iskolák között, melyek miközben a problémákra adott üdvözítő válasz igényével állnak elő, valójában a világi kultúrát kárhoztatják, mintha a szekularizált világ lett volna az, aki elárulta és megfosztotta az Egyházat küldetésétől.
A düh megakadályozza, hogy a jót lássuk másokban; blokkol bennünket, hogy átérezzük saját kultúránk nagyszerű és nemes vágyait, s hogy meghallgassuk alapvető vágyait s felismerjük félelmeit, mélyről jövő szorongásaival; a düh meggátolja, hogy meglássuk kultúránk önálló útkeresését. Kizárólag az emberi élet elvesztése és meggyalázása, a szegények kizsákmányolása, a Teremtés lerontása és a meg nem látott szenvedés fölött érzett düh szolgálhatja Krisztus Evangéliumát.
Az Egyháznak, amely a Feltámadásból él, nincs szüksége gyászra. Feltámadott Urát kell követnie örömteli nyugalommal és megingathatatlan hittel − a történelem feltáratlan útjain.
Új lelkiségi és etikai érzékenység van formálódóban. Sokan, templomba járók és távolmaradók, fiatalok és idősek, éreznek mélységes vágyat a szentségi életre és jövőképre. Arra a katolikus látomásra, mely begyógyít mélyen ülő, posztmodern életünk alatt  húzódó elidegenedéseket, s mely elmondja, kik vagyunk, mi a célunk és a felelősségünk az Isten ajándékozta világ gondozásában.
A pápaság Isten nagyszerű ajándéka az Egyháznak, mely mégis, túlságosan letapadt egy ultramontán egyháztanban, és egyfajta kvázi-világi, monarchikus hatalomgyakorlásban. Miközben legjobb esetben hatékony és profetikus, a pápaság az Egyház életének elszegényítője is lehet. A zsinat utáni pápák mind tudatában voltak, hogy a pápaság egy teljesebb teológiáját szükséges kifejleszteni. Ehhez kell társuljon a Vatikáni Kúria reformja − nem csupán szervezeti felépítésében, de ethoszában, azaz egész szellemiségében. Ez kevésbé az Egyetemes Egyház kormányzatáról, sokkal inkább szolgálatáról kell hogy szóljon. A szubszidiaritás nem csupán a világi struktúrákkal való kapcsolat formálásának egyik alapelve, ez az egyháziasság princípiuma is.
A péteri hivatalnak a kollegialitás fontos és állandó teológiáját kell megvalósítania, mely működő gyakorlatot realizál és az egyházjogon belül is tükröződik. A kollegialitásnak hatékony szervezeti formákat kell biztosítani a helyi egyházak életén belül. II. János Pál pápa a „communio lelkiségéről" beszélt és megtérésről (megújulásról) "a kegyelem hatalmával" kapcsolatban, a benne foglalt szolgálat véghezvitele érdekében. Amíg ez nem történik meg, a tekintély tovább fog erodálódni az egyházban. Mindez bizonyossággal egy nagyobb áttekinthetőséget és számon kérhetőséget jelent az Egyház szellemiségében és törvénykezésében.
A kollegialitás fejlődésével, a püspökségre kijelöltek képességei és karizmái figyelmet kell, hogy kapjanak. Egy püspöknek képesnek kell lennie a közösséget megtartani alapvető küldetésében, s nem engedni, hogy megosztottságok és viták szabdalják olyan dolgokról, amik mellékesek és melyek szimbolikus értéke jelenleg eltúlzott.
Mindenek előtt, a püspök elsősorban törődő lelki és pasztorális vezetőnek kell lennie, semmint végrehajtó adminisztrátornak. Az adminisztráció képessége már eleve létezik a közösségen belül, különösen is a világiak között, és a püspök habozás nélkül kell hogy ezzel az ajándékkal éljen, mint saját szolgálatának része.
A II. Vatikáni Zsinat új birtokbavételéhez érkeztünk; melynek gazdagságából alig-alig bontottunk ki. A zsinat félbemaradt értelmezésének és gyakorlatának, részben, az volt az oka, hogy a teológia nem tartott lépést a zsinat meglátásaival. A zsinat nemegyszer felismert egy igazságot, amihez aztán nem volt teológiája, hogy kifejlessze azt és feltárja felismerése következményeit. Vitathatatlan, hogy a zsinat óta az egyház teológiai életereje és kreativitása megcsappant.
A Magisztérium és az egyház teológiai karizmái közötti új kapcsolatot szükséges feltárnunk és életre kelteni − mely egyszerre helyi és egyszerre római. Különösen is szükségeltetik a sensus fidelium (a hit érzékének) egy világosabb és hatékonyabb teológiáját megvalósítani. Utóbbi nem egyszerűen passzív beleegyezés a keresztény tanításba, de aktív bölcsesség, mely a keresztény élet gyakorlatában és tanúságtételében nyilvánul meg. E nélkül az Egyháznak sohasem lesz érett „laikus teológiája" és teljesen funkcionáló Tanító Hivatala. 
Amíg az Egyház nem bízik a teológiában, annak küldetésében és kockázatvállalásaiban, szükségszerűen kudarcot fog vallani evangelizációs küldetésében. Munkája kifejtetlen és felfoghatatlan marad a kultúra színe előtt, melyben él, s nem lesznek elégséges eszközei hogy a kor komplex problémáiról szóljon − bölcsességgel, okosan, emberséggel, megértéssel és igazsággal. A teológiának nem szabad elfelednie, hogy csakis az Krisztus misztériumát és egyházát szolgálva kerülheti el a kiüresedést.
Első látásra ezek meglehetősen belső ügyeknek tűnnek, ám megválaszolásuk nélkül az ajándékok, melyeket Krisztus és a Szentlékek az egész közösségnek adott, mindig beteljesületlenek maradnak majd. A Zsinat leg-szívében az Egyház olyan látomását találjuk, ahol a communio napi kifejeződése nem a szenvedéstől, erőszaktól és az világot szabdaló igazságtalanságtól való visszavonulás, hanem ellenkezőleg, mélységes és szerető szolidaritás, különösen a szegényekkel, a gyengékkel, az elfeledettekkel és a magukra hagyottakkal.
E ponton, az egyház Euro-Amerika központúsága teret kell hogy adjon a fejlődő világban megjelenő Egyházának. Hangot kell adni ottani gondjainak, melyek gyakran kiesnek a szekuláris Nyugat látóteréből. Az egyháznak fel kell emelnie a hangját a fejlődő világ kizsákmányolása ellen, e társadalmak gazdasági és társadalmi jogainak védelmében, különösen is tekintettel az emberi élet, a nők és a gyermekek alapvető jogaira. Az Egyház számára elérkezett az idő hogy nevükben felfedezze prófétai hangját, s kiemelten is, megossza látomását az ökológiai igazságosságról, hogy az emberi család minden tagja élvezhesse és ápolja az őt megillető természeti forrásokat, most és a jövőben, mint Isten jó Teremtésének ajándékát.
Ez az Egyház nem fél a világtól; felkészült, hogy szolgálatba öntse magát, akár felismerik, akár nem. Ez az Egyház nem saját magával foglalkozik vagy önnön túlélése köti le, de feladataként osztozik az emberiség szükségeiben és jövőjében.
Ez egy olyan Egyház, mely követi a megtestesült és feltámadott Krisztust a történelem minden mélységébe és az emberi szív minden ürességébe, és mindig szeretettel. Amikor az Egyház éli ezt, akkor éli majd leginkább saját szentségi életét, ingyen adva, ellenszolgáltatás nélkül egy olyan szekularizált világnak, melynek lelke mindinkább éhezik.
Az ilyen Egyház képes tekintéllyel tanítani arról, hogyan osszuk meg a Teremtés kínálta forrásokat egymás között és hogy egy anyagi értelemben egyszerűbb, ám lelkileg gazdagabb életet éljünk: szolidaritásban minden férfival és nővel. Ez az Egyház képes a saját és mások teste tiszteletére tanítani, elutasítva a Teremtés és egymás eszközszerű és ártalmas kihasználását.
Az ilyen Egyház számára a szekularizáció nem fenyegetés hanem felhívás. Ez nem egy utópisztikus egyház, vagy amely egyfajta álmodozó humanista etikát dédelget magában.  A megfeszített Krisztust követve ez az Egyház nem fél a világért és a világgal együtt szenvedni; s miközben együtt él minden, bűneink által megkínzott valósággal, megérti a remény, a szeretet és a kegyelem halkabb győzelmeit is, az Úr szőlőjében „fáradozva és munkálkodva", amíg Ő meg nem érkezik.
Mindenek felett, az Egyház, melyet a második Vatikáni Zsinat megsejtett, tudta, hogy amikor a szekularizált világ formálisan tagadja is Istent, ő mindvégig jelen marad. Egy alázatos, szabad, misztikus Egyház képes lesz meglátni ezt, s belépni azokba a homályokba ahol Isten rejtve marad vagy épp elutasíttatik. Lehet, amint az Egyház megválasztotta az új pápát, nem fogunk félni szeretni ezt az Egyházat; amilyen most; amilyen lenni szeretne; amilyené Isten akarja, hogy váljék. Lehetséges, újra megsejtjük majd szíve nagyszerűségét és küldetését.

James Hanvey SJ írása (fordította a szerző engedélyével balintbeckett.blogspot.com)

2013-03-14

2013. március 12., kedd

Zsoltárimák 2 (zsoltártörténelem)



Zsoltárimák 2 (zsoltártörténelem)

Ízlelem a szavakat, „lelkiség", „spiritualitás". Fontos szavaink egyházon belüli, s egyházon kívüli korban, egyaránt. Lelkiségről illetve spiritualitásról akkor beszélünk, ha van távolságunk a körülöttünk és bennünk − folyamként − hömpölygő történelemtől.
Az 50. zsoltár, mely hagyományosan „bűnbánati ima", ennek a távolságnak a születése. Soha nem gondoltam eddig rá, hogy ez a zsoltár cseppet sem riasztó. Nem az ember „bűnéről" szól. Mulasztásainkra valóban felhívja a figyelmet, ám ez csupán első rétege. A „régi zsolozsmában", a Monastic Diurnal-ban, meglep, hogy szinte minden nap reggeli imádsága az 50. zsoltárral kezdődött.
S fontos szembesülés a zsoltár, valóban. Fontos, mégpedig abban, hogy a Történelmet a pozitívan, reményben tudjuk látni. Nap mint nap. Épp internet-, hírportálok, okos-telefonok „háló-rezgésében". Bármilyen furcsa, szerverközpontokra és tőzsde-memóriákra felfűzött életünk idején értjük meg: e zsoltárimák az egyetlen „bio-időnk". Az élet, a psziché, s a történelemnek az a „természetes ideje", mely elhatalmasodó processzor-rezgéseket, bennünk és rajtunk kívül, képes láttatni. Azokra távolságot adni. Lelkiséget és spiritualitást kínálni − és táplálni.
S tulajdonképpen, napról-napra olvasva az 50. zsoltárt, feltűnik e történelmi ének másik karaktere. Felszíne alatt csupa öröm húzódik. Isten és történelmünk, Istenünk és szívünk, örömteli tánca. Pozitív tengerrezgés születik kocka-szilárd kronosz-időnkben. A (processzorok és tőzsde-memóriák uralta) Történelemből: tört-én/elem lesz. Feltöretik a történelem karmája, feltöretik az „én". S maga a szó képe mutatja: a Történelem, mely közrefogja énünket, enged szorításából. Ezt a szabadulást és lelkiségbe kinyílást ünnepli a zsoltár a sorban: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!" (Zs 50,3-4).
S valóban: a zsoltár, bűnbánati nyelvén keresztül, így válik a bennünk és a történelemben megnyílt távolság feletti örömmé. Mely „távolság a jelenre" nem más, mint amit, bio-időnkben, Reménynek nevezünk.

50. Zsoltár

Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal!
Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem!
Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van.
Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted.
Lásd, én bűnben születtem, anyám vétekben fogant engem.
Te pedig a szívben levő igazságot kedveled, és a bölcsesség titkaira tanítasz engem.
Tisztíts meg izsóppal, és tiszta leszek, moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó.
Engedd, hogy vidámságot és örömöt halljak, és megújuljanak tagjaim, amelyeket összetörtél.
Rejtsd el orcádat vétkeim elől, töröld el minden bűnömet!
Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem!
Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!
Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen,
hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.
Ments meg, mert vért ontottam, ó Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem.
Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám.
Hiszen a véresáldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen.
Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!
Tégy jót a Sionnal kegyelmesen, építsd fel Jeruzsálem kőfalait!
Akkor majd kedveled a helyesen bemutatott áldozatokat, az égőáldozatot és a teljes áldozatot. Akkor majd áldozhatnak oltárodon bikákat.


2013-03-12

2013. március 11., hétfő

Zsoltárimák 1 (margójegyzet a 66. zsoltárhoz)




Zsoltárimák 1 (margójegyzet a 66. zsoltárhoz)

Vissza kéne térni az írás fegyelméhez. Összeszedetté válni történelem és személyes élet határán. Mert a történelem: szemre vágyik. Mert a személyes élet: látásra vágyik. Mert szeretetünk: szempárra vágyik, mely pillantásával át kívánja ölelni mindkettőt. Nagytörténelmet és személyre szabott történetünk.
Vissza-visszatérő gondolat: a világ megváltása mindig két személy között történik meg. Jó lenne nap mint nap visszatérni e felismeréshez és ragaszkodni hozzá. Pördít a világ, a hírek, gondok − kipördít ebből az igazságból. A „hírek", amiket hallunk. „Hírek". Szemen szedett érdekek. Karmájuk eltűnteti a két Arcot, mely között nemcsak a Megváltás, de maga a világ megszületik (és újjá születhet.) S amikor ragaszkodom a törvényhez − a világ egész története mindig két személy konkrét szeretetén függ −, akkor azt is kimondom: az ember és ember közti találkozás, így, az ember és Isten közötti találkozás rangjára emeltetik.
Sőt: e dialektika tovább visz. Mondhatni „visszacsatol". Az egyes ember, avagy szermélyes életünk, megváltása: a történelem – Isten találkozáson függ. Azaz, ha bekövetkezik az átalakító találkozás kettőjük között: ez vezet az egyes ember átalakulásához is. S minden, a történelemben hordozott „partikularitás" vagy „egyediség" átváltozásához.
Ezért fontos a 66. zsoltár, mint a nap imáját bevezető imádság a régi, Monasztikus Diurnálé-ban. Az a bizonyos szem (történelemé, személyes életé, s szeretetünké), amire vágyunk, a „Nagytörténelem" szemnyitásából a jóra − születik meg. A nagytörténelem-Isten, személyes élet – Isten, személyes szeretet – Isten találkozásokat foglalja össze és szólaltatja meg ez a zsoltárimádság.
Napkezdő eszmélkedés, valóban. Szükségünk van bizalomban látni a külső történelmet; s benső történeteinket. Mert maga ez a mostani külső történelem (A „Hírek", mint szemen szedett érdekek) megkívánja a szem tisztaságát. Hogy első tettünk, ahogyan világunkra tekintünk: a bizalom legyen. Ahogyan csak Isten képes tekinteni az önmagát darabokra törő emberi Tájra. Mely épp emberségét felejti s száműzi nap mint nap, a „Hírek" oltárán.
Vajon képesek vagyunk e (újra) olvasni a sorokat történelem-látásunk alapszövegeként? Mint ikon-alapban az „alapozást", mely alap szó szerint fundamentuma a megfestendő kép további rétegeinek. Mert a döntő kérdés ez: a bizalom vagy a „Hírek" által kondicionált gyanú-e szívünk, szemünk, történetünk, és történelmünk első rétege?


66. zsoltár

Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját!
Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!
Magasztaljanak a népek, ó Isten, magasztaljon minden nép!
Örüljenek, ujjongjanak a nemzetek, mert pártatlanul ítéled a népeket, és vezeted a nemzeteket a földön.
Magasztaljanak a népek, ó Isten, magasztaljon minden nép!
Meghozta termését a föld, megáld bennünket Istenünk, az Isten.
Megáld bennünket az Isten, féljék őt mindenütt a földön!

2013-03-11

2013. március 2., szombat

Egy pápai arc más összefüggésben



K.G. Archaizmus



















A pápa, XVI. Benedek arca utolsó nyilvános audienciáján. Megkönnyebbült és felszabadult ember. A közvetítés közelről mutatja. Áttetsző és törékeny ez az ősz ember, még utolszor, egyházfő. A római Szent Péter tér telve az őt éltető hívekkel, zarándokokkal.
Posztmodern pillanat: amint a világ kamera-szemeivel figyel. Amint vallási turisták, puszta lelkesedésből, szeretetből, avagy a történelmi pillanat kedvéért a világ távoli (nyilván gazdagabb) szegletéről iderepültek.
Megrendít az idős egyházfő utolsó gesztusa: lemond hivataláról. A világ találgatja lemondása okait, melyek között nyilván első helyen van egy idős ember megrendült fizika és szellemi ereje. Memento mori, posztmodern világ.
Időközben a sajtó, négy egykori szeminarista és pap vallomása alapján, kirobbantja a skót egyházfő, O'Brien St Andrews és Edinburgh érseke „elfogadhatatlan viselkedés" („inappropriate behaviour") botrányát. Az 1980-as években, még érseksége és püspöksége előtt, állítólag, szexuális viszonyt kezdeményezett e klerikusokkal. Róma huszonnégy órán belül lemondatja − azaz elfogadja a tavaly, hivatalosan is benyújtott „életkori" lemondását a bíborosi talárról.
Amennyiben a vádak igazak, valami iszonytató vihar tombol ortodoxiánk márványfelszíne alatt. Az elmúlt években O'Brien rendkívül harcos, szó szerint, támadást intézett a homoszexuális gyakorlat és együttélési formák ellen. Micsoda meghasonlások: hatalom, elfojtott bűn, társadalmi-egyházi perszóna és valóság között. Magánál tart a gondolat: talán az utolsó esély a katolikus egyház vezetése számára, hogy posztmodern drámái felszíne mögé nézzen − és a normalitást hirdesse meg. Mind több egyházi (karrierjét nem féltő) hang veti fel, ténylegesen az utolsó esély a hierarchia számára démonaival szembenézni. S a papi nősülést és a cölibátust alternatívákká tenni. Épp papsága megújítása érdekében.
Hisz nem is értem, hogyan képzelhető, hogy bizonyos gyakorlatok csak az alsó szinteken vannak jelen, a felső szinteken nem. Most, néhány bíboros esetében, épp a homoszexuális gyakorlat bukott felszínre. Vezető sajtóorgánumok szerint a Vatileaks (a pápai komornyik adatlopása) után elrendelt vatikáni belső vizsgálat eme „oldaleredménye" is sokkolta a pápát. Lemondásának háttér-okait, nem tudni, s okait, valószínű, már nem is tudjuk meg. Az azonban hamarosan eldől, az új pápa érkeztével, hogy egyházunk posztmodern elfojtásai mentén halad-e tovább.
XVI. Benedek megtisztult arca: Róma, világ, hívek, és személyes élete áttetszőségében, remény. Nem több, mint lehetőség, hogy ez a hatalmas intézmény, beleértve a papság által hordozott óriási kultúrát és szolgálatot, képes elhalt „történelmi" perszónáit levetni. S valós emberségében − követve a Megtestesülés életét − megújulni.

2013-03-02