2013. augusztus 31., szombat

Későnyári fürdőzés


Az Egyesült Államok elnöke épp most fejezte be beszédét. Az esti híradók megszakítással közvetítik döntését. Katonai akciókkal fogják megbüntetni a szíriai kormányzatot vegyi fegyverek bevetése miatt. Az ENSZ hivatalos vizsgálata még véget sem ért. A minták még elemzetlenek, de a döntés már megvan.

Visszakeresem, az elnök beiktatási beszédekor mit gondoltam, mennyire új és békét hozó hangon szólalt meg. Figyelem mostani arcát, hangját. Valami történt. Hangja mára egészen más hang. Az erő hangja, az USA a kozmikus csendőr hangja.

Illúzió volt a biblikus hang kihallása az akkorra már béke Nobel-díjjal megelőlegezett színes bőrű ember esetében? Nem, az a hang valóban más volt. A remény, hogy lehet más a külpolitika és a nagyhatalmi jelenlét a világban, azonban eltékozoltatott. Nincs többé.

S különös kontraszt a megszakított híradó súlya, délutáni fürdő-élményemmel. Őszi hangulat. Az utolsó napsütéseket kihasználom úszásra a Nagyerdei Strandfürdőn. Hazaindulás előtt a termálmedencében. Beszédes kisfiú jön be a meleg vízbe. Játszik. Vízipókot lát. S beszél, beszél. Igazság szerint be sem jöhetne, még túl fiatal. Szinte kopasz, olyan rövid a haja. Leveleket hoz fel a medence aljáról. Kérdezi, láttam e a vízipókot. Nem, de te igen? Hol? S a gyermek beszélgetni kezd velem. Először távolságtartóan kérdez. Hamar megbarátkozunk. Beszél, beszél. Tudsz békásat úszni? S ügyesen úszik a víz alatt. Anyukáját kérdezem, hol tanult úszni. Sehol. Megmutattuk neki. Gondolkodott rajta, hogy beíratja úszni, de túl drága. Petike. A leveleket végül vállamra és homlokomra ragasztja. Csinálj belőle bajszot. Csinál. Kérdezi, nekem is csinálhat-e? Így játszunk. Látod, ott a cuccunk, mutat a medence partján a színes törölközőkkel letakart két kosárra. Kérdezni nincs időm. Talán illetlenség is volna. De ragaszkodásából érzem, talán csonka család. Remélem, nem. Helló, kiáltja kifelé menet a medence mellett haladóknak. Annyira kisfiú, hogy lehetetlen nem visszahellózni. Mosoly mindenfelől.

Az, hogy játszó – játszani és bízni tudó – gyermekek voltunk, nem illúzió. Az a fürdőző gyermek Obama elnök is lehetett volna, egykoron. Vagy épp a szír elnök. S nem hagy nyugodni a kép és az elvesztett illúzió gondolata. S valami egyetemes, intő példázat fogalmazódik meg bennem. Igen, illúzió volt azt gondolni, hogy a „fekete bőrű", a meghurcolt, kolonizált csoportok leszármazottja, majd képes lesz túllépni az euro-atlanti gyarmatosító ösztönökön. Mintegy megtörni az erőszak és fegyverek (és mögöttük sorakozó gazdasági, „nemzeti érdekek") nyújtotta minták bűvkörét. Ki más, ha nem az elnyomottság kollektív emlékezetéből érkező új minőség képes erre az önmegváltásra? Ha ez a megtorló és megfenyítő támadás megindul – végleg véget ér a remény világa. Ez a világ (nemzedékünk) – önmagán belülről – soha nem lesz képes új nyelvet tanulni a konfliktuskezelésre.

Aggodalommal nézem világunk (magunk, a résztvevő fele által gerjesztett) feloldhatatlan ellentéteit. S maradok egy közelmúltbeli beszélgetésből visszacsengő „koánnal". Gondolattal. Attól, hogy valaki egy adott helyzetben igazat mond, még nem „jó ember". Mint ahogyan, ha valaki nem mond egy helyzetben igazat, nem biztos, hogy hazug vagy morálisan rossz ember. S valahogy most az az érzésem, hogy ha az USA-nak „igaza van", még nem biztos hogy a helyes úton jár. Ott, a medencében, jó volt távol lenni a híradók által megszakított világtól.


2013-08-13-24, Debrecen


2013. augusztus 28., szerda

Konfu-ce hiánya



Nem írok országneveket. Mert letapogatnak a szervereken. Háború készül. S processzor és szervervilágunkon keresztül, minden egyszerre mozdul. Főszerkesztőségek, hírportálok, blogok: mind, várják a háborút.

Egy országok közötti kis ország Nemzeti Színházának vezetője, nemrégiben foglalta össze programját. Költői színház kell. S igaza van. Legyen bármilyen korszerűtlen program "költői színházat" csinálni egy költőietlen világban. Mert az emberi testből, érzésekből, katarzis-vágyból (megtisztulás! Sic) építkező színház - valóban nem írható bombák oldalára. Sem az őket szállító és célba juttató pilóta sisakokra.

Pedig, semmi kétség, izgatottan tapadunk majd a képernyőkre. S magunk is a drónvilág részei leszünk: a mi jobbra érdemes emberi szemünket és demokratikus érzéseinket kötik majd a bombákra, rakéták csúcsaira.

A gépek színháza. Effektekhez, vizuális trükkökhöz, perverz felgyorsított képekhez, olcsó asszociációkhoz szoktatott szemekkel vajon képesek leszünk-e nemet mondani? Mire? A regimentírozott, érzések nélküli agyak (hírszerkesztők, állami, és államközi propagandisták) érzéstelen világára. Mert a költői színház lényege: épp érzéseink visszaszerzése. Mert érezni, emberi módon, a szolidaritás alapja. Sőt, annál is több: a kritikus szolidaritás megalapozása.

S ami most, ott (s képernyők által, itt), nem említhető ország kapcsán történik, fontos történeti modell. Globális, internacionális szinteken meghoznak döntéseket - s a helyi közösségek (érzések és gondolati világok) számára egy választás marad. Az alkalmazkodás. Az elfogadás. S a hivatalos propaganda ismételgetése.

S nézem a nagyhatalmak vezetőinek arcát. Pontos felvételek. Enigmák. Morális enigmák. Az emberi arcnak van egy képessége. Mégpedig az, hogy semmilyen körülmények között nem manipulálható. S amikor valami előre kifontolt szörnyűség történik-készül, az emberi arc (vezető politikus arc) megdöbbentő módon veszít szépségéből. Hirtelen sokkal idősebb lesz valódi koránál a vezető. Maradék gyermekkori szépségünk is lehámlik. S ez a lehámlás, mint nagyító üveg, felnagyít valami, csakis a "költői színház" által megnevezhető megnevezhetetlent. Az áldozatok, névtelenek, természetesen, nemzeti érdekek névtelen áldozatainak lelke, ezerszám, formálja a döntéshozók arcát. Menj rá bármelyik hírportálra. S figyeld meg közelről e tekinteteket. Valahogy úgy, ahogyan Emmanuel Levinas tette. Egyfajta, szintén lelegyintett "költői filozófia" vagy "költői etika" nevében.


2013-07-20, Debrecen



2013. augusztus 22., csütörtök

Antigoné (gyorsvázlat a lelkiismeretről)



Michel Ciry, Antigoné
























Nehéz történetet hordozó ember arca néz velünk szembe. Ciry képnek címe: Antigoné. Metsző tekintete, nem agresszíven, de belénk hatol. Egyszerre távolság e tekintet és egyszerre segítségkérés; együttérzésünk szólítása. Félalakos portré, a kép a mellkas magasságában véget ér. A váll épp hogy látszik. Antigoné vállán egy, az őt hátulról támogató kézmozdulat. Szinte csak jelképesen, hisz mindössze két ujj látszik.
*
Az alak nehéz dilemmát hordoz. Láthatóan küzd, egy még meg nem oldott feladattal. Tekintete kimerülés és magabiztosság határán. A morális probléma, amit hordoz, emberi erőnk végső határán láttat bennünket. Igazán döntő életkérdéseinket nem tudjuk egyedül megoldani. Szükségünk van a támogatásra, egy láthatatlan, Másik tekintetre. Tisztult tekintetünkre. Az arc ebben az értelemben zavartságot tükröz. Bármilyen jelentéktelennek tűnjék is, a másik ember leheletnyi szolidaritása elemző tekintete – képes kiemelni bennünket megváltatlan helyzetünkből. A képen „két ujj” is képes az áthatolhatatlanból kiléptetni.
*
Az arc neme jelentéktelen. Egyszerre férfi és női arc. A két vonás – „anima” és „animus” – integrálandó. Antigoné Ciry képén: nő benső erővel. S éppígy férfi is, akin a feminine/női teljes erejével átragyog.
*
Az arcon három domináns érzés. Függetlenség. Magabiztosság (benső bizonyosség). Félelem. Integrációjuknak lehetünk tanúi: egyforma erővel vannak jelen. Ebből az egybeolvadásból fakad Antigoné arcának sokrétű olvasata. Gondok terhe alatt „zavarodott” személy. Magabiztos személy, aki tudatában van, kizárólag önnön energiáiból merít, s bízik sikerében. Vagy, szinte épp ellenkezőleg: az ereje végességének tudatára ébredő személy. Akinek szemében épp megszületik a hála a másik (segítő) jelenléte iránt.
*
Ciry nem véletlen választotta Antigoné alakját. Szophoklész drámájának hősében az emberi lelkiismeret drámája összpontosul. Elmélkedésünk e háttér előtt bomolhat ki.
*
Spirituális olvasata e lelkiismeret „alaphelyzetének”: nem látjuk a személyt a háttérben. Jelként csupán kezét látjuk Antigoné vállán.
*
A kéz a váll ívén ugyancsak elmondja, „javasolja” a felismerést: soha sem vagyunk egyedül, még akkor sem, ha egyedül vagyunk. Ez az emberi lét paradoxona. Egyfajta jóság, Isten, lelkiismeretünk, a személyek, akikhez közünk van: mindig velünk vannak. Mint Antigoné esetében fiútestvére keze. A csupán részletben ábrázolt kéz – két ujj – jelenléte élő és elhunyt embertársainknak. A mutató ujj, ahogy a váll ívéhez ér: finoman felderített színű a ruha sötétje felett. Leheletfinom kifejezése ez: az élő és holt (elvesztett) embertárs lelkiismeretünkben mindig feltámadásban él. Teljes életet, teljes valóban. Lehet, hogy „kezük”, e láthatatlan érintések, egyfajta „angyalszárnyak”? Ha angyalként ábrázolnánk az embert, ez lenne angyal-alakúságunk? A legmélyebb belső utakra („repülésekre”) indulva a lelkiismeret végtelen és egyszerre véges egében? Az alak mögötti háttér különösen tömör kékje ezt a végtelen intenzív teret villantja fel.
*
Antigoné története a bátorság és a lelkiismeret története. Szembe mer szállni Kreón akaratával. Arcába tudja mondani, hogy nem birtokolja „az istenek” hatalmát, van, ami nála is erősebb. Ez a lelkiismeret ereje. Temetetlen testvérét, Kreón tiltó rendelete ellenére, temetetlen hagyni elfogadhatatlan. S muszáj felfigyelnünk a tényre: a lelkiismeret itt nem a Freud által büntető-regulázó „felettes én”. Antigoné lelkiismerete nem félelemből cselekszik, nem a közösség íratlan szabályainak alávetettségből. Egyedül testvére Arcának és méltóságának szolgál. A büntetés, engedelmesség, szabály- és szokáskövetés kategóriáin túl.
*
E benső hangot követve félelem és bátorság együtt léteznek. Ciry képén az arc mutatja: Antigoné nem ismeri a jövőt. A cölinkék sötét kocka tömbje, mint háttér, ennek az ismeretlennek feszül. A kéz ebben a kontextusban különös jelentésre tesz szert. Testvére háláját mondja el. Áldozathozataláért: hisz könnyebb lett volna követnie Kreón szavát, mint felvállalni a jövő hordozta félelmeket. Isten szeretete, kezét vállunkon hordozni (akár holt, akár élő Isten/egyház) ilyen, csakis a jövőben megvilágosodó kihívás. (S tulajdonképpen, ez lehet egyik „kollektív” keresztény olvasatunk, mint megjelenő gondolat. Ciry Antigonéja a Hagyományért felelős ember ikonja. Bármilyen helyzetben legyen is keresztény kultúránk és intézményes egyházunk, „kezét” hordoznunk kell vállunkon. A teljesebb élet felé. Önmagunkból adva; mégis, e közös vándorlásból táplálkozva. S ez igaz a nemzeti, kulturális közösségeinkre is: mindig vállunkon hordozott viszony.)
*
Az arc fény-árnyék viszonya. Jobb felén az árnyék: az ismeretlen. Az arc másik oldalának fényessége: a lelkiismeret fénye. Fontos látnunk: egyik sincs túlsúlyban a másik felett. Épp az árnyékos arcfélből, szigetként kicsillanó szem mutatja integrációjukat.
*
A kéz a fény oldalán van: „Bármi is történjék, jó helyen vagy.”
*
A száj erőt sugall. Ha közelebbről megfigyeljük, ez a száj nem bizonytalanságba biggyed. Szelíd száj, ám fontos szavakat képes megfogalmazni. A homlok az, ami gondterhelt. Benső értelemben, kettősük megismétli a megfigyelt fény-árnyék viszonyt. Mindegyikünk hordozza a fény és árnyék történetét.
*
A lelkiismeret emberei általában bátrak. Bátrabbak környezetüknél. Ám csupán ritkán győztesek. Gyakran meghalnak. Alulmaradnak.
*
S az utolsó megfigyelt részlet. A kéz a vállon a mi kezünkként is látható. Átöleléseként a társnak. Mellé, mögé lépünk: kísérőjévé leszünk. S egyben saját „kérdésbe tett” (kihívás elé állított) életünk őrzői (megértői!) leszünk a szolidaritás e gesztusában. A szolidaritás Exodusa ez. Benne válik Antigoné képe saját portrénkká.  

2013. augusztus 17., szombat

Város a város helyén


"Párbeszéd", Régi Bialystok (foto:Balintbeckett)



















A białystoki gettólázadás hetvenedik évfordulójára emlékezik a város és a régió. A város modern operaházába igyekezünk (Ulica Odeska 1.). A. apai ágon zsidó származású. Így különleges kötődés bepillantani városába. Leonard Bernstein Kaddish-ára van jegyünk.
Útközben néhány felvételt készítek. A megmaradt néhány régi faházról és épületről a volt zsinagóga mellett. A nap alkonyodóban. Az egyik felvétel különlegesen sikerül. A régi faház ablakaiban tükröződik a naplementében fürdő modern épület, átellenben, az utca túlsó oldalán. A fény egy tündöklő ablakot kap telibe, s a régi ház faláról áttükröződik a napsugár. Régi az újban. Ha címet adnék a felvételnek, a „Párbeszéd" lenne. Bernstein műve új jelentést ad a képnek. Tulajdonképpen rohantunk az operába, s csak lassítottam, amikor a fénykép készült. Mégis, muszáj volt megállnom. Megszólított a ház, figyeljek rá.
A.-nak másnap elmondom ezt az élményemet. Mióta saját kiszakadásaim élem gyermek- fiatal-, és immár felnőtt-korom lakóhelyeiről és belakott „kultúráiból", érzékeny vagyok az elmúlt városokra. Talán belemagyarázás, „kivetítés", talán nem, de különös párbeszédet érzek a „zsidó romvárosokkal". Egykor lakói most, jelen kultúránk helyén, megszólítanak.
Mondom A.-nak, hogy különös érzések ezek a białystoki séták. A lengyel emberek meglepően csendesek és szelídek. A varsói csata (1920) oroszok feletti győzelmét ünnepelve, a Branicki Palota mellett a park bár tele volt emberekkel, mégis, feltűnt a visszafogott „szláv zsongás". Párok és gyerekek mintha visszafogottabban beszélnének − egy történelemi kórház folyosóin? Derűs családi ünneplés, állami és egyházi ünnepen, augusztus 15-ről.
Az említett ünnepi zsongás, ám a hétköznapok ritmusai is, mintha óvatosan simulnának bele (egyfajta tisztelettel?) az egykor volt, zsidó Białystok mával összeérő tereibe. Az 1943-as gettó felállításáig a városnak több mint ötven százalékát a zsidó lakosság adta.
S a mában, mint a fényképen a régi ház ablakában belépő jelen, ott él és kísért a régi Białystok. A lerombolt házak ellenére, ott él az a bizonyos elhurcolt ötven százalék. Talán így képzelem a mennyet. Nem ott fenn, hanem ami itt folytatódik tovább, láthatatlanul. Házaink helyén: immár generációk, láthatatlan otthonaikban élik tovább életüket. Mintha mi sem történt volna. Mintha Berstein Kaddish-át nem írták volna meg; maga e történelmi kaddish-imádság helyén.
Magán az estről megfogalmazódó gondolat bennem, Bernstein zenéje. Mely a kívül álló (kívül állhat-e?) kultúra nevében, ma, bekapcsolódik az elpusztított kultúra zenéjébe. Lent a zenekar és a közönség − a legfelső szint soraiban ülünk. Lent, a białystoki érsek bíbor-pileolusa (fejfedője), a protokoll sorokban, apró pont. A zenekart hallgatva elgondolkodom. Ha így be tudnánk pillantani a másik közösség zenéjébe és kultúrájába, ahogyan most odafigyelni tudunk, bizonyosan másként alakulna minden a történelemben. Ha népek értenék más népek érzésvilágát és kultúráját, eggyé válva, részévé válva e hagyománynak: megszületne bennünk a hiányzó egyetemesség tudata.
S ott, a héber dallamok töredék-ritmusaiban és újra-gondolásában fut át rajtam, Bartók Concertója, szinte csaknem egy időben a białystoki gettólázadással (1943), egyetemes Kaddish. Európa és az Újvilág Kaddish-imája, benne hangot adva a kis népek zenéjének. Ahogyan Bernstein kórusa „susog", emberi hangoknak inkább suttogása, mint éneke ez. Nyugalmat nem találó madárrajként köröznek történetünk földje felett e hangok: kultúrák  és feledésre ítélt fragmentumai.  
Város a város helyén. Számomra ez most Białystok, legalábbis a városnak egy fontos arca ez az öntudatlan egymásban lakozás. Istenem, milyen lenne a ma, ha minden Białystok beléphetne a mába? S ha a meg nem szakadt életek és történelem élhetné tovább saját örömeit és tehetetlenségeit? S mi történne, ha már ez nem történhet meg, ha mi magunk tudnánk bepillantani a múlt ablakain, majd belépni e párhuzamosan élő hajlékokba?

2013-08-16, Białystok.



2013. augusztus 13., kedd

A tékozló fiú hazatérése/ RETOUR DE LʼENFANT PRODIGUE (WITH TWO TREES IN A WINTER LANDSCAPE / KÉT FÁVAL TÉLI TÁJBAN)



















A festészet mindig rejtett morális képet fogalmaz meg. Amikor „szöveggel", „írásban" érvelünk s kifejtünk egy etikai témát, akkor nyílt vagy explicit morális képpel dolgozunk. Ezt a rejtett erkölcsi képet keresem francia Michel Ciry vallási témájú festményeiben. Képelmélkedésnek is nevezik ezt a technikát.
*
Az első kép-elem amire felfigyelhetünk, a tér a tékozló fiú háta mögött. A kép bal szélén lévő két fa és a Tékozló háta között meglepően nagy tér feszül, ami szinte kitolja az alakot mind a kép geometriai, mint kompozíciós középpontjából. Ez a nagyra nőtt tér bejárt életutunkat szimbolizálja. Élet-utazásunkat.
*
A második részlet, ami megragad, a tékozló szeme. Az emberi szem kifejezi a mögöttünk húzódó utat. Tekintetünkben tükröződik, mint egyetlen, hangtalan csend-szóba, figyelem-szóba összpontosulva a bejért életút. Az emberi szem így történetmondás, szavak nélkül. Szó előtt és szó után. Amikor szemünkkel fordulunk a Másikhoz (Istenhez, emberhez), életünk válik olvashatóvá e velünk szemben álló tekintet által. A megtett út, amit a szem elmond, mindig értékes út. Képünkön a személy mögött húzódó „tér" ez.
*
Mikor Isten néz a szemünkbe, értékeli és fel-értékeli életünket. Tulajdonképpen a „felértékelést" mi végezzük. Isten/a szerető ember tulajdonképpen arra hív meg bennünket, hogy megtett élet-utunkat valóban értékesnek lássuk, annak, ami. Ahogyan Ő is lát bennünket, kezdettől fogva.
*
A harmadik részlet a tékozló fiú haja, melyet a hátulról fújó „szél" rendezett el. E rövid hajat is előre fújta, amint látjuk a fül mellett és a homlokon. Mintha a hátunk mögötti szél fújna bennünket előre. Azaz: a Lélek, kísérőnk, egy utunkkal. Láthatatlanul, de benne van az útban.
*
A negyedik részlet a mellkas és a szív előtt egybefont kezek. Az emberi szív épp olyan kifejezőnk mint az emberi szempár. Szisztolé-diasztolé, össze húzódásának és kitágulásának végtelen (véges!) ciklusa ugyanúgy elbeszélője megtett utunk egészének.
*
Azaz: szívünket és életutunkat − festménybeli kézmozdulatunk − bemutatjuk Istennek és a személyeknek, akiket szeretünk.
*
A mellkasra tett-szorított kéz a ruha fölött. Ebben a ruha és bőr közötti közelségben Istent öleljük s szorítjuk magunkhoz. A mellkasra helyezett kéz elmondja: a távolság „legyőzetett". Leegyszerűsödött, leszűkíttetett, megszűnt: a mögöttünk hagyott életút belesimult ebbe a közelségbe. Feloldódott a kéz és ruha-mellkas közötti „nem-távolságba". A milliméternél is kissebbe; a legközelebb-be. Azaz: a kép megfogalmazza, Isten egy! minden távval amit megtettünk életutunkon.
*
Ötödik részlet. Melegséget érzünk kezünkben/szívünkben/vérünkben. Ez a melegség tükröződik a halkan parázsló téli égben.
*
Hatodik részlet: fák a jeges földeken. A fa − mint növekedés − nemcsak életutunk szimbóluma. Éppígy elmondja „tékozló voltunkat", amikor élet-utazásunk megfagyott tömbként nehezedik ránk; bennünk. Képünkön a kéztartás tanítása: a melegség, a szeretet és megbocsátás melengető jelenléte felajánltatik múltunknak. Ez a kapcsolat Isten melege és életünk között a festmény „rejtett erkölcsi képe". Ez a szó szerint szív-, szem, és élet-melengető Emmánuel valódi önmagunkhoz vezető hídként terül múltunkra. Amikor szeretek valakit, múltjával együtt szeretem. Amikor Isten szeret, múltammal együtt szeret engem. Történelemként pedig − többes számban mondhatjuk − múltunkkal együtt szeret az Isten.
*
Hetedik részlet. A tékozló fiú, így, egyben kollektív szimbólumunk. Kollektív jelentése: a történelmet soha sem elítéli, szereti az Isten. A történelem Istene is szerető Isten.
S ha a tékozlót mint kollektív alakot szemléljük: „nagytörténelemként" hivatásunk nem más, mint utánozni az emberi történelmet szerető (erre képes!) Istent. A festménybeli tékozló eme átalakulása megtestesíti az ellenfelével, történelmi ellenségével kiengesztelődni képes közösséget. Ne feledjük, a tékozló testvérként is érkezik az atyai házba, a haraggal (féltékenységgel) telt szívű bátyhoz.
Csak vázlatosan merem leírni, egyszerűen muszáj hinni (paradigmát váltani!) a szerethető történelemben, és a befagyott történelmet szerető Istenben. Hogy előtte a Történelem (nemzeti vagy globális történetek) tékozló fiúként áll. Korrigálni, radikálisan korrigálni kell a történelmet megítélő (el-ítélő), a történelmet a pokol képeivel váró, haragos Isten képét. Az elmúlt évtizedekben a kereszténység sokat fáradozott, hogy a személyes lelkiség istenképét korrigálja. Az én-Te találkozásban megfogalmazni a „szerető Istent". Az istenkép kollektív szintjén, azonban, e felismeréssel máig adósak vagyunk. S hiányában nem csoda hogy nincs „narratívánk", beszédmódunk a béke történeteivel feltölteni a népek egymásnak feszülő történelmeit (és Istenképeit).
Még hiányzik az új axiómában feszülő láncreakció. Ha Isten nem készít poklokat, a népek sem készítenek egymásnak itt és most történelmi poklokat. Miközben festményünk személyes jelentéseit boncolgatjuk, muszáj kitekinteni a Tékozló Arc kollektív jelentésére. Mert mint a nyelvtan egyes és többes számú alakjai: a két jelentés több, mint egymásba simul. Egymásba olvad.
*
Így fogalmazódik meg a felismerés a tékozló fiú/Történelem mögötti térre pillantva. Amikor figyelmünk középpontjában épp a fák és hát közötti − csak látszólag üres − tér foglal helyet. Az út („távolság"), amit a tékozló megtett Isten valódi képmása. A megtett útban − a kép spirituális központja − rejlik istenképünk korrekciója. Nem tudom másként mondani, de maga a tékozló mögött feszülő, megtett út Isten leghűségesebb ikonja. S nem véletlen, hogy Ciry képe voltaképpen egy rejtező páros portré. Ahol arcunk párja − a kompozíció látszólagos aránytalanságában − láthatatlan. Ám csupán addig, amíg a kép rejtett morális képeit (történeteit) el nem mondjuk. A nem analizált (reflektált, átvilágított) élet: elfedi azt az Arcot, mellyel a tékozló most szembenéz. A láthatatlan valójában látható. A láthatatlan nem is láthatatlan, csak mi nem látjuk. A mi töredékes, torzult, manipulált − egyszóval narcisztikus − istenképeink teszik láthatatlanná azt a páros portrét, melyek mindig vagyunk.
*
A nyolcadik kép a képben a fény játéka az alakon. A fény irányait érdemes megfigyelnünk. Az arc szemből kapja a fényt, elölről. Igen ám, de a kéz megvilágítása a mell előtt ennek az ellenkezője. A fény hátulról, a múltból érkezik. Valójában, ha a megpillantott Istenarcra/istenképre gondolunk, egy irányból. Isten fénye/szeretete jelen van múltunkban, belülről. Ez a fény kísér bennünket; motivál bennünket utunkon; és irányít (láthatatlanul is vezet) bennünket.
Ha vallási nyelvünkön fogalmazzuk meg, ez a fény, mint kegyelem, értesít: életünk, s benne múltunk, végső alapjaiig megszentelt. A leg-kezdetektől. Alapja maga Isten fénye, „történelemszeretete".
Egyensúlyt láthatunk az árnyék és fény között a kezeken. S ez további, nagyon fontos „morális kép" festményünkön. A fényből árnyékba való átmenet − a bőrön sehol nincs abszolút sötét − arra tanítgat bennünket, hogy „kiradírozzuk" a káros dualizmusokat, amelyen életünk komplexitását látjuk és eltorzítjuk. Ha van a kereszténységnek tragikus tévedése (istenképünk kisiklása teljes sebességen), akkor azok a „fekete" - „fehér" leegyszerűsítések. Kereszténységünk magáévá tett egy perverz szado-mazochizmust, ami torzult látást vagy kivet magából, vagy megszűnik valódi szabadságot ajánló húsvéti hitnek lenni.
Egyszerűen muszáj eltöprengeni azon, amit Nietzsche és Freud óta, s ezt megelőzően is, kultúránk kívülről megfogalmazott rólunk, keresztényekről. Nevezetesen, hogy a kereszténység olyan istenképpel operál, ami rendkívül magas ideálokat állít fel Istenről, erkölcsökről, az ember „szentségéről". Ám ezt a roppant(ó) magasságot azon az áron tarthatja fenn, hogy szüntelen leértékeli az itt és most embert. Állandó bűntudattal, kicsinységének sulykolásával. S ez a „magas-transzcendencia", s szükségszerű árnyéka, a bűnös ember, kígyóként farkába harapva, önmagába visszatérő kör. S a tragédia valódi csúcspontja, s ez az amit Freud észlelt, hogy a roppant magas ideál fenntartásának ára nem csupán az ember szüntelen ön-leértékelése. Isten lehetetlen ideálját csak úgy tudja fenntartani a kereszténység (Christendom?), hogy muszáj szüntelen ellenség-képben gondolkodni. S önnön bábeli Természetfeletti Istenképével muszáj a világi kultúrát mint e transzcendenciát fenyegető „szennyezést" látni. Ám mivel az vallási tekintélyén kívül esik, a "világi", a „más" felé egyetlen módon tud csak viszonyulni. Magas-Transzcendenciájából agresszív csapást (elutasítást) mér a nem-keresztényre (ami Ideálja előtt nem leboruló Christendom). A kereszténység mindmáig e hierarchiában élő, agresszív vallás. Mely egyéni érzékenységeket magába olt és hasonít. Belülről nem látjuk önmagunkat, milyen agresszív a keresztény ember. Mennyire übermensch, felsőbbrendűségi tudatú. Az alázat jegyében. Ám alázatában is önmaga magasban látni kívánt képét imádja.
*
Ciry képén e vertikalitással szemben ezért uralkodik a vízszintesek világa. Az ég szétterülő és tájat beborító vöröse átalakítja nárcisztikus kivetítéseinket Istenbe. A tékozló feje enyhén meghajol. Bár egyenesen áll, ez a felegyenesedés partneri leborulás. A szénfekete szemek izzását érdemes megfigyelnünk. A két szemgolyón át meghúzott tengely, nagyon enyhe szögben, mutatja a fej meghajlását. A lehetetlen magasra emelt ön- és isten-ideálok világából: abba a horizontalitásba, partneri jelenlétbe, mellé-rendelő viszonyba, melyre csak a valódi Isten képes. S ez a baráti viszony mint a tékozló előtt is, számunkra is új világ.
*
S talán a kilencedik megfigyelendő elem maga e „horizontalitás". A tékozló hazaérkezésének ez ad keretet.  Megérkezése tudatos. A reflektált hazatérés a valódi hazaérkezés. Ez az ember sokat tapasztalt és átélt. Két keze a megértett élet, az önmagával egyensúlyba kerülő én „öntudata". Tudatosság. Mester Eckhardt fogalmazza meg: csakis a kéz, mely korrigálni képes, tudja az igazat megírni. A tékozló keze korrekcióra − valódi történetének megírására képessé vált kéz.
*
Egy mélyebb megértésbe érkezett. Régi „függőlegeseiből" (narcisztikus ítéleteiből) kizökkent ember. Leheletfinom az egykori magabiztosságok és bizonyosságok helyén születő magabiztosság és bizonyosság az övé . Bármilyen más kéztartás fals magabiztosság, gőg lenne. Ez az új bizonyosság („magas-Transzcendenciák") egyben kétség is. A szemekben bizonytalanság is tükröződik. Mely bizonytalanság a valóban, most már Istennel és embertárssal most „történő történelem" (Martin Buber) előtti alázat. A fals ön-transzcendtálásokból kilépő ember kilépése ez „függőlegeseiből" valódi jelenébe és jövőjébe. Innentől vezettetik és partneri résztvevője története alakításának. És istenképe alakításának. Őszinte öntudata kapcsolat az őt szüntelen körülvevő és alakító másik valósággal. A Másik valóságával.
*
A tékozló egyéni történetében megpillantott kollektív történet, istenképünk korrekciójának küzdelme, lehetőség. A „függőlegesek" és Isten „horizontalitásának" kontrasztja elsősorban modell. Nem egymást kizáró alternatívák. A kulcs a korrekció. Mint e festményen belül, az isten- és emberkép korrekciójának lehető legtöbb „analógiáját", rejtett „morális képét" felfedezni.
*
A tizenegyedik kép-elem a vénák és a kezdődő mosoly találkozása a tékozló arcán. Az erek kékje rendkívül hangsúlyos elem. A már említett „horizontalitás" elmélyítéseként foghatjuk fel. A tékozlóval kiemeltetünk a torzító világ fölötti szentségeszményből, mely a végtelenégig nyújtaná és emelné a Keresztet s mely kereszten egyre magasztosabbnak, „istenibbnek" látnánk magunkat. És mind öntetszelgő „bűnösebbnek". A bőr alatti világ kékje, a vénák-erek belülre vissz. Egy más megfogalmazása (újrafoglamazása) ez eddigi „függőlegeseinknek", azaz kivetítéseinknek.
Az erek és a száj vonalának végén születő mosoly elmondja: a fájdalom és öröm együtt élését. Az arc fő üzenete a béke. Nem a vagy vagyok világa, hogy vagy szenvedés vagy öröm. Vagy szentség vagy bűn.
*
A tékozló egy másik valóságot szemlél, nem saját önmagába zárt világát. A visszatérés mindig kapcsolat? Visszatérés kihez?
*
Az Eckhardt által említett „törlés": soha nem a totális megszabadulás múltunk egy elemétől, hanem teret teremteni a reflexióra.
*
A vénák mélységet nyilvánítanak ki, valami nagyon pozitívet a jövőről. Amikor valamit „törlünk", radírozunk/korrigálunk életünk ikonját megfogalmazva, ez tudatos cselekedet. A korrekció a mi tettünk!
*
A tékozló fiú ítélet ideológiáink felett. Nem csak a kereszténység mesterséges védelmi-mechanizmusa, az élet-idegen „fenti-Transzcendens Isten" kritikája. A kép szélén (önmaga lehetősége határain) megálló tékozló fiú az „ateizmus" kritikája is. Az ateizmus nem engedi meg a lehetőséget, hogy valami kívül áll, valami lehetséges, van saját képességeinken és hatalmunkon kívül. Ezzel ellentétben, a kép valódi fókuszpontja a képen kívül van. Ahová a tékozló ki pillant a képből.
Ciry képe a nyugati festészet képi nyelvének őszinte önvallomása. A „nyugati festmény" mindig keretben gondolkodik. A képkeret függőlegese és vízszintese zárja. (A keleti, kínai vagy japán festészet nem használja a képkeretet, a kiteríthető, legördülő tekercs nyitva hagyja a tájképet vagy a portrét.) Ciry nyugati keresztény festészete őszinte. A keret „teológiai vallomás", hitvallás. Életünk keretezett valóság, ami benne történik, éppúgy mutat önmagán kívülre is. Törékeny emberi rendünket a szeretet foglalja keretbe. Világunk összefüggései folytatódnak. A tékozló tekintete Ciry képén láthatóvá teszi és átjárhatóvá e határt.
*
S talán az utolsó megfigyelt elem a képen épp e keret. Mint a zsoltárokban a gondolatritmus (s nemde Ciry képe vizuális zsoltár?), visszatérhetünk a téli tájban kicsinyedő fákhoz. Bokorrá egyszerűsödnek a vörös égben megmerülve? Áttör az ágak között, kitöltve e mozaikszerű tereket az izzás. A fa felidézi Mózes égő csipkebokrát. Vagy, ahogyan a kereszt szálkaszerű kontrasztban nagypénteken belekapaszkodik az égbe. Tehát, az égő csipkebokor meglátható rejtett kép. A téli fában meglátott az égő csipkebokor emlékeztet bennünket a tékozló fiú történetének legtágabb, kollektív jelentésére. A hazatérő mögött megtett és bejárt „tér", közösségként, istenképünk alakulásának megtett útja. Történelemként hordozzuk tisztább és torzultabb képeit isten-emberségünknek; magának Istennek. Az újra-gondolás, arcmosás, képtisztítás, épp a tékozló mondja el, egyszerre kollektív és személyes felelősség. Egyházon kívül és egyházon belül; ám mindig kultúrán belül. Mert a kultúraként megtett út oszthatatlan.

2013-08-13-24, Bialystok, Lengyelország

2013. augusztus 3., szombat

Kollaterális áldás


gimnázium rajz, Elégia, 1984-ből, 16 évesen






















Az USA katonai szótára különös módon gazdagította világunk szókincsét. „Collateral Damage”. A kifejezés azokra a civil áldozatokra utal, akiket a csapás eredetileg nem szándékozott elérni. Justin Welby, Canterburi érsek fogalmazta meg egy dél-angliai karizmatikus találkozón: az egyház imaélete „collateral blessing”. Azaz, olyan figyelem, melyből az egész világ részesül.
S elgondolkodom, helyén való-e a párhuzam a katonai szótárral. S rövid töprengés után belátom, igen, jó választás. Hiszen a leg-agresszívabb kár-okozást hivatott ellensúlyozni a figyelem világa. Mert a kegyelem világa a figyelem világa. A figyelem kiterjeszteni tudásáé. S ma, ha van a kereszténységnek aktuális tanúságtétele, épp ez az. Szemhatárunkon kívül eső perifériákat és Krisztust összekötni tudni.
Azaz: kilépni abból a katonai nyelvből, amit modern, kollektív Narcisszosz, az önmagába beleszerető "gazdasági növekedés" kényszerít ránk. Ha nem figyelünk oda imádkozni, gondolkodni, érezni tudásunk helyes irányaira, nem tudunk kilépni a "collateral damage" világából. Ahol a kor által "nem szándékozott károkozás" épp reflektálni, együtt érezni és kinyílni tudásunk elvesztése.
Kereszténység? Az említett "collateral damage" egyik következménye, hogy már nem is értjük e szót. Pedig, (elvesztett) kereszténységünk szinonimájaként nyugodtan beszélhetnénk az "elvesztett lelki tér"-ről. Ezt mindegyikünk kell hogy értse. Annak a "benső teremnek" az elvesztése ez, ahol, ahonnan beszélve - szeretetünk történetét újra mondva - begyógyíthatnánk a kor által ("nem szándékosan") bennünk okozott kárt. S sorolhatnánk tovább e szinonima változatait. Színház, könyv, film, séta, megosztott élmény, a segítégnyújtás és együtt érzés tettei: mind-mind a belőlünk kibombázott kereszténység (tanítványság) változatai. Mert egymás, világunk, és a természet iránti figyelmünket gyakorolni kell. A Welby által említett "collateral blessing"-et. Élő belső terünk kiterjesztését.
Nem népszerű erről beszélni, de a gazdasági és fogyasztási háborúk által sebzetten élünk. Lebombázott belső város-térképekkel. A reflexió folyamatos elvesztésében. Mára szinte a végletekig lecsupaszított szótárral. Emberségünk szinonimái nélkül.
Hacsak, Pilinszky konokságával, alá nem merülünk emberi figyelmünk újra-tanulásába. Gondolatainak roppant intenzitása, most értem meg, egyenértékű a szétbombázott városok és sorsok újjá építésével. Költészete és figyelme, ott, akkor, 1945, majd 1948 iparosítása, vidéki és városi sztalinizálása után, felizzott: az alapoktól, szellemileg, újra rakni megvakult korok "építkezését". S ez a túlszárnyalhatatlan figyelem - ez Pilinszky aktualitása ma - mintegy elővételezte ezt a mostani, digitális építkezés (és collateral damage) világát. Csak hivatkozni tudom 1959-es mini-novelláját. A Mint egy fiatal anya arca a legőszintébb, szimbolikus szembenézés a romokkal, melyet a híradók csodálatos csillogó városnak, éget nyaldosó tornyoknak, vagy épp heroikus küzdelemnek neveznek. Pilinszky sorait újra olvasva összerezzennénk, mert minen belső hallás és remény születési pontját fogalmazza meg. "'Új életet kezdünk édesem' - susogja, s az élettelen, öreg arc csupa reménykedés a párnán, az áttetsző homályban. Mint egy fiatal anya arca, aki újszülött gyermekét szorítja szívére." (A mélypont ünnepélye, I. Kötet, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1984, p.46).
Így hullámoznak bennem Pilinszky sorai és a debreceni Strandfürdő medencéjének képei. A "strandfürdők éjszakája", a rendezvény kezdete, a gyógymedence jód-barna vizében ért. Dübörgő, bömbölő zene, a parton. A melegvizes fürdőben tizenéves fiatalok. Szilajon és nyersen. Angolul nem beszélnek, de éneklik a végtelenül egyszerű zenét. A "dalt" a dal helyén. Más paradigmájú és alapelvekből élő világból érkeznek, mint amiből generációm jött. Ami összeköti a két "rendszert", hogy egyik szótárvesztéséből nőtt ki a másik. Tehát világunk és felősségünk egy. S kérdeznám Pilinszkyt, hogy lehet-e, s hogyan tudom szeretni ezt a mostani világomat mint önmagamat?  
Valami olyasmit mondana, pedig nincs más út. Mint a város (és világ újraépítők) reménye. A "collateral damage" helyén "collateral blessinget" látni tudók látása. A keresztény imádság új (meglévő formákon innen és túl) ideje ez.

2013-18-03


2013. augusztus 1., csütörtök

Elmaradt naplójegyzetek


Bikini, Class FM koncert, Balatonfüred júl. 26,
SunCity, Annagora Aquapark


















Itthon. A szó "pontja" mögött sok-sok sorjázó élmény. Írni szerettem volna, de, valami - az itthon lét - miatt elmaradt. Egy pontig mindez természetes. Egy ponton túl, azonban, megörökítésük önfegyelem kérdése is. S ugyanez az önfegyelem vonatkozik minden más, a pszichénken kívül eső "táj" lejegyzésére.
A napokban Hannah Arendt bevezető ismertetőjét olvastam Walter Benjaminról (1892-1940), Illuminations című esszégyűjteményéből. Megérint a jellemzés: Benjamin a részletek megörökításében hitt. A világ, egy korszak, legapróbb töredékeiben tükröződik legjobban.
Minél forrongóbb, minél megfoghatatlanabb a kor, annál közelebb kéne hajolnunk részleteihez. Ezek a mikro-összefüggések ajándákozhatják vissza az elveszett egész élményét.
Ilyen parányi összefüggés, itt, a debreceni Szőke Cukrászdában megfigyelt részlet. Tegnap voltam itt először. Hamarabb véget ért az orvosi vizsgálat. (Kezdődő reuma épp az ujj-izületekben, amivel az ecsetet és a karcolótűt fogom.) Jeges teát kértem. A hosszú felsorolásból, hogy milyet, a citromosat választottam. S ma, amikor húgom van anya kéztörésével vizsgálaton, visszajövők. Másnap. A pincérnő kedvesen kérdez: citromosat? Nos, a tegnapi citromos teára emlékezés: remény. Hogy ezeken a mikro-figyelmeken és vágyakon alapszik figyelmetlen világunk.
Július 24-én, szinte szokás szerint, ha a közelben lépnek fel, Balatonfüredi koncertjükön találkozom Lojzival. Mint mindig, sietésben, főleg ők. De egy baráti ölelésért, Zamárdiból, a tihanyi komppal, örömmel átmegyek. (Anya kéztörése rövidebbre vágja nyaralásunkat, így, egy másik baráti a látogatás az apátságba, elmarad. Hiába, az életünkből ki- és elmraradó részletek ugyanolyan fontosak, mint bekövetkező találkozásaink.)
Lojziék a Class FM promóciós sorozatában léptek fel, rövidített műsorral. A koncert után szinte mentegetőzve jegyzi meg, hogy itt a slágereket kellett játszani. A gondolatibb dalok kimaradtak. Volt osztálytársa, feltétlen és kissé figyelmetlen rajongója a zenekarnak, azonnal rákontráz. "Ááá, figyelj, ne aggódj, ez a szemelvények kora. A történelem tanításban is most ez az ami működik." Nem értek vele egyet. Bár szeretem Lojziék dalait, de a sok sláger együtt, valódi koncertként nem működik.
S a napokban ezen elgondolkodom. Mi lehet az a zenei hangzás, amire ma - regimentírozott rohanásaink között - felkapnánk a fejünket. Akkor is, ha a napok rutinjai (s soha meg nem figyelt töredékei) között szembe kell mennünk slágereket kikövetelő ízlésünkkel. (S maga a "sláger" is, nemde, a világ egy részletének, egy pozitív érzésnek és vágynak a megfigyelésében gyökerezik?)
Gondolataim Lojzival is megosztom, elképzelt közönségeként. Az elmúlt évek "megasztárjai" és egyéb vetélkedő győzteseiből színpadra (piacra formált) előadók ontják a slágereket. Sőt, mintha csak slágereket akarnának írni. A végeredmény, a regimentírozott ürességnek a folytatása, amiből szabadulni vágyunk. (Egy füredi fellépő, nem tudom ki ő, de népszerű slágernév, zöldségeket beszél a színpadról. Jópofizik a slágeréhes közönséggel, patronizál. "Már akkor sem érvényes amit mondok, amikor megkomponálom." Épületes hülyeség vagy posztmodern őszinteség?) Ami ma megszólítana, éppen nem a sláger. Hanem az annak kereteit szétfeszítő igényesség. Miért? Mert elkoptatott arcunk világában, vágyjuk, hogy elveszett, meg nem figyelt, kellő figyelemmel nem ápolt gazdagságunkat a dal visszatükrözze. Ezért vágyom olyan új dalokra, melyek mernek részleteket és finomságokat kibontani. "Komplex", hangszeres betétekben gazdagabb zenét. A tartalomról már nem is beszélve. A rágógumi ízre egyszerűsített ember ("már nincsenek fiatalok csak munkaerő") ideje lejárt.

2013-07-20