2013. június 12., szerda

Milyen lázadás?



Julia Kristeva előadása az Oxford Union-ban. A lázadás új formáiról töpreng. Egy gondolata kísér a héten. A lázadás képessége Európai kultúránk alapja. Lázadás, eredeti értelmében, nem a hatalommal vagy egy nézettel való szembenállást jelenti. Lázadni, annyi mint felülvizsgálni, újra értékelni helyzetünket. Visszatérni, visszafordulni - és az eszmélődés új terét megnyitni. Európai kultúránkat ez az önvizsgáló kétség és tudatos analízis alapozta meg.
Maga a kereszténység, első, virágzó korszakában ilyen őszinte önreflexió. Ágoston mondása fogalmazza meg ezt a lázadni - önmagunkhoz/Istenhez térni tudást. "Kérdéssé lettem önmagamnak. A kérdezés rögös szántóföldjévé."
Később, vázolja Kristeva, a Christendom érkeztével, e hatalmilag és a hatalmi struktúrákon belüli Kereszténység feladta énjének vizsgálatát. S helyette a dogma, az abszolút bizonyosságok útjára lépett. A modern tudományosság megörökölte, s tovább fejlesztette ezt a bizonyosság-paradigmát. Technikai civilizációnk szilárd, rögzített értékeket vall. Itt már senki nem kérdez.
S ma mindennél fontosabb volna visszatérni az értékek folyamatos felülvizsgálatához visszatérni.
Ennek a folyamatos kérdezésnek és önreflexiónak az alapja élményünk az Odafigyelésről és Elfogadásról. Vallásos és lélektani értelemben e "hit" és bízni tudás alapja, hogy már előzetesen átéltük: valaki (Isten, szülő) feltétel nélkül odafigyelt ránk. Meghallgatott, elfogadott bennünket, megerősítette partikuláris létünket. S ez a "Meghallgatottság" ébresztette fel bennem az Odafigyelés és Meghallgatás igényét. Az érdeklődést képességét a Másik iránt.
Ez az érdeklődés a másik Másságában, identitásában és gondolatrendszerében közösségi, s benne demokratikus életünk alapja. Lázadni, gondolkodni és élni tudásunk, így meghallgatni tudásunk?
Kristeva felhívja a figyelmet, hogy túlságosan is a vallások és szekularázáció(k) összecsapására koncentráltunk. S észre kell vennünk, hogy világunk túlhaladott ezen a régi dualizmuson. Közben felnőtt egy nemzedék, melynek alapképességét az Azonosulásra tette tönkre "lázadni", reflexióra-önvizsgálatra képtelen technikai civilizációnk. Ahol állam és egyház/vallás szétválasztása után, annak jótékony gyümölcsei ellenére, bekövetkezett a politika és morális önreflexió különválása. Mert ahol a pénzügyi válság, s pragmatikus megoldáskereső mechanizmusok dominálnak "dogmáikkal", ez kiszorítja a reflexió belső tereit.
S felnövekvő generációink, s bennük is csonukló fél-önmagunk, ebben a hiányban élünk. S nem kérdezünk: sem önmagunkról, sem világunkról, sem Istenről.

2013-06-12

2013. június 4., kedd

Mint gátban a szó

 
A dunai árvízhelyzet torokszorító hírei. Évekkel ezelőttről, a szolnoki Tisza parti sétány, a megmagasított gát. A homokzsákok alján át-át szivárgó víz jut eszembe. Este volt. A Duna mentén: félelem és elszántság. A miniszterelnök imént jelentette be a rendkívüli vészhelyzetet.
Londonból figyelem a híradásokat. Egyfajta kollektív ébredés fut át rajtunk. Kiemelkedés történetünk makro- és mikro dzsungeléből. Meglehet, a felszínen semmi nem változik. Ám a szavak, a mondatok mélyén valóban megjelenik egyfajta mélység. Élet, szolidaritás, és figyelem kezd áramlani. Kitöltve a hétköznapi üresség (állandósult) tereit.
S elgondolkodom: e kollektív egymás felé áramlás, tettek, figyelem és aggodalom, vajon nem párosul-e egy másik, épp ily fontos áramlással? A szépség visszatérése ez.
Mert épp a kihívás, mint kollektív tudattisztulás, pillanatai alkalom kapujává lenni ennek az Érkezésnek. Világunk épp a törékenysége átélésekor kap újra nevet és az életet megőrizni képes szavakat. Nyelvünk, mely minden csendes erejével jövőre hangolt, tér vissza hozzánk.
S a szépnek mint jobbá válni akarásnak ez a többlete az, ami azt a plusz erőt adja, ami a helytálláshoz szükséges. S épp most, muszáj meglátnunk életünkben ezt az alapzatot.
Gátjainkban ott feszül minden emberi szó.

2013-06-04