[homilia] Angolkerti látomások

Savernake Forest, Marlborough (2007 ősz)

Angolkerti látomások

B-év, 12. hét, K. (Ter 13,2.5-18; Zs 14; Mt 7,6.12-14)

Dionisio Aguado Gitárdarabjait hallgatom; Adagio Op.2 No.1. (A gitár a 17-18. században érte el, Aguado és Fernando Sor működésének köszönhetően a vezető udvari szólóhangszer státuszát.) A spanyol gitárzene személyes történet. Az előadó személye egyedül van a hat húrral. Az emberi ujjak játszanak. Mindkét kezünk, mely egyébként fegyvert hordozhatna, vagy alakítaná a világot nyughatatlanul - most figyel. A szemző kertész érzékenységével; ez az életadó kézmozdulat ér a kifinomult mozgás csúcspontjára. A gitárzene személyes térre korlátozódik. Hangzása nem a nagyzenekaré. Intenzívebb perszonális térben következik be. Mondhatni, a gitármuzsikálás az emberi jelenlét aurájának "meghosszabbítása". A hallgató is érzi a húrok pengését, feszülését. Rezgésük, kifeszítettségük emberségünk eleven ikonja. Két pont között "hangoltan", az egyszerű húr egész univerzumot hordoz. Akárcsak két pont között visszavonhatatlanul feszülő életünk. A hangszer "kicsinysége" és egyszerűsége rejti komplex szépségét. A Polonaise, Op. 2. No. 2. szól. Tánc. Továbbra is a hat húr és az emberléptékűség feszülésében. Továbbra is ott a nyugtalanító kérdés e ránk és belőlünk szabott pengésben: hogyan töltjük meg életünket tartalommal? Mert ez a kérdés, melyet minden muzsika feltesz. A gitáron létrehozott akkord-hangzások csak kiemelik; remekbe és rövidre szabott az életünk. Az evangélium sorai is ilyen emberléptékű, arányainkra igazított "gitárjáték." Tartalmunkra; világban való "rezgésünkre" kérdeznek rá. Hogyan válunk eggyé fizikai és szellemi környezetünkkel, amelyben élünk? Milyen szálak kötnek össze bennünket az embertárssal? Milyen minőséggel tudunk odafigyelni? "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." (Mt 7,12)

Ha a személy és környezete között élő a kapcsolat, építő a viszony, az mindig a Lélek jelenléte. Így figyelem a farkasnyelvet, ami mind inkább betölti a "köztereket". Médiától pártszóvivőkig; s ezzel a kör önmagára is zárult. Agyarak a szájban, karmok a körmök helyén. Ez a szép új reformvilág - a kiégő demokráciák és rossz ízlés korszaka - nő körénk. Bozótként. Az emberi közöny (elvadultság) ege alatt nőnek gyermekeink; s nem is vehetik észre, hogy nem ez a normális szellemi égbolt fölöttünk. Vissza tudunk-e lépni az ápolt emberi kapcsolatok világába; "kertjébe"? Ahol ember és ember között "sejtfal" a Lélek. Így töprengek délutáni látogatásomon a bejárt két angolkertben. Töprengek, miközben vendéglátóim társaságát élvezem, mi alapozta a szertartásos angol udvariasságot; s hallatlan finom társadalmi kommunikációt? Ez vidéken még érintetlen; emberen belül és kívül. Megfigyelem a szenvedélyes és személyes figyelmet, ami az angol embert és kertjét összeköti. Nem mezőgazdasági haszonért tartják, hogy "adjon" a kert. Pusztán szépségéért. A kerthez való évszázados viszony alapozta a kifinomult udvariasságot; és a személyt tisztelő kommunikációt. Figyelmet, csendet, minőségi figyelmet követelt a kert-ember kapcsolat. S észrevétlen formálta az emberi belsőt; kifejlesztve az odafigyelés új időérzékét a személyre. A növények átplántálták ezt az új minőséget: kivárni, szünetet tartani, meghallgatni. Ahogyan változó színeikben, a kertkompozíció ritmusában odafigyelni, kifinomult "szemmel" látni tanított a kert - az angol társas érintkezés kultúrája ezt a "nemességet" ültette át az emberi nyelvbe. A kert-teremtés igénye mélyen beleívódott-e kultúrába. A gyarmatosítás európai nyers ösztönén is átütött a civilizáció imperatívusza. Az angol hadsereg első dolga a "letáborozáskor" fehér kövek letétele volt: kimérni a kert határait; az ültetendő fák helyét. Máig része a brit íratlan diplomáciai kódexnek a kert telepítése és ápolása az állomáshelyeken.

Az evangélium sorát az emberség művelt kertjének hiányaként olvasom. A közös gyönyörködés és elköteleződés hiányaként. "Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket."(Mt 7,6) Az emberi elutasításnak és bezárulásnak ez a sivataga az, amelyben a visszafordíthatatlan történetek bekövetkeznek. A jóvátehetetlen; a fel nem támadással végződő passiók. Az angol kert lélegzetelállító szépségében; emberséget szólító erőterében lépkedek. S érzem a gesztenye lombjába, rókakesztyű virágába, fűszálak élébe - mint eleven Kőtáblába - írt, íródó parancsolatot. A kert mentésére - kívül és belül - kell készülnünk. A szolidaritás kultúrája emberrel és megsebzett természettel tudja feltartóztatni az emberi eljövendőt; kiégett földeket, erdőket, víztározókat; s legfőbbképpen a globális klímaváltozással egybenőtten: kiégő emberi szíveket.

2009-06-23

---

[homilia] Középpont és határvonal

Középpont és határvonal

B-év, 12. hét, V. (Jób 38,1.8-11; Zs 106,23-31; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41)

Bartók No. 2. h-moll Hegedű koncertjét hallgatom. Az első ütemek nyitó vezérdallama, mely kerekded, tüzes muzsika folyamatosan "szertefoszlik". A dallam elmerészkedik a tonalitás határai felé. Mégis folyamatos a visszalépés a dallam középpontjába; s a kilépés ismét a határok felé. Mindez kiemeli: a szinte dalolható melódia védelemre szorul. Középpont és távolság szüntelen felvillantása és egymásba oldása a mű. Érdekes, a távolodás a tonalitás határai felé csak fokozza érzékenységünket a gyönyörű brácsa-dallammal való találkozásra. Bartók zenéjében a határok pozitív értékkel bírnak. Őrzik a formát. Érzékenyítik az Üzenetre hangolt emberséget. Zenéjében a "határterületek", diszharmónia, komplexitás, az atonalitás "kintje" mind-mind őrzik a középpont; az eredet értékét. A visszatérés értékét. Zenei emlékezése mindig visszavezet a közösségbe, a közös együttlétbe, mint eredetbe. Olyan együttlét ez, ahol az emberség átadatik. Mint a gyönyörű vezérdallam, mely énekelhető: tanulható és megjegyezhető dalként a közös fedél élményében kapjuk. Bartók zenéje rágógumi világunkban a személy és a közösség "határait" újragondolni hív. A második, Andante tranquillo tétel olyan gyönyörű, hogy retinánkat és lelkünket együtt érinti. Szó szerint "a tenger pereméig" vezeti látásunkat és emlékezetünket. Ott ahol a könny és a remény születik. Oda, ahol szavaink korlátoltsága Istennel határos. E második tétel ellenpontjaiban (lassú áhítattól a robbanásra kész, de utolsó pillanatban mégis visszafogott táncig) az evangéliumi sor szólal meg: "Akkor ezt mondta nekik: 'Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?'" (Mk 4,40)

Isten a személy és a közösség határa. Tudata foglalja keretbe és teszi funkcionálissá a "pszichés teret"; emberi és közösségi tudatunkat. Nélküle lebomlik minden. Bizalmatlanságba és a dekonstrukció feneketlen tavába hull személy és kultúra. (Ezt látjuk nap mint nap a közéletben; ennek a fajta demokráciának nincs szüksége a személyre; és a közösség múltjából következő etikai szólításokra.) Bartók hegedűversenye istenfogalmunkat segít újragondolni. Zenéje páratlan módon elővételezte hagyományokból való kihullásunkat. De mindig kimondja és megerősíti bennünk, a lélegző Középpontunkba való visszatérést. Mint egyetlen lehetőséget az emberségre, és a másikat-világot befogadó harmóniára. Páratlan korszerű istenképet enged hegedűversenye megpillantanunk. Nem, mint személytelen és szenvtelen távoli Istenként mutatja őt, hanem mint személyiségünk és történelmünk határát és középpontját. Aki óvva és védve kísér bennünket a "szétfoszlások pereméig"; ahol egy olyan világ kezdődne el, mely nem tart igényt emberségedre. Így kéne felismernünk az elfeledett Istent; ahogyan Bartók lélegzik a hagyomány középpontjából. Abból a centrumból, mely az emberre mindig, mint hazaérkezőre mutat. S így olvasom zenéje mellé Karl Rahner gondolatait. Teológiai párhuzam: Rahner az emberi psziché és Isten benső világának viszonyát vizsgálta fáradhatatlanul. A középpontunkhoz, mint jövőnkhöz való térést mondja ki a teológia nyelvén. Az Isten Fiához való kötődés tesz szabaddá. A mellette való elköteleződés - mint Középpont - teszi lehetővé, hogy tartalommal és növekedéssel töltsük ki életünket. Ha van átfedés Bartók zenéjével (a középpont és határvonal dialektikája), akkor ez a rahneri felismerés: Középpontunk és a felebarát a döntő pillanatokban egybeesnek. "Csakis a Jézushoz való szerető kapcsolatban tudjuk felismerni a felebarát szeretetének lehetőségeit. E szeretet gyöngéd bensőségessége a türelem, és az imádság gyümölcse; a Szentírás szövegébe való szüntelen újra-merítkezésé." (A hit gyakorlata)

2009-06-20

[homilia] Mint emberen az ing

Peter Monkman, Changeling 2 (A gyerekportré átértelmezése)

Mint emberen az ing

B-év, 11. hét, Cs. (2Kor 11,1-11; Zs 110; Mt 6,7-15)

Élet és közélet; család és tágabb környezet; személyes lelki tér és harsanó kint; magánérdek és az ország helyzete. Csupa érzékeny és törékeny egyensúlyok. Mégis, egymástól elválaszthatatlanok. Mint koncentrikus, egymáson és egymás körül gyűrűző körök - egyetlen középponton összpontosulnak. Amit "lelki térnek", a személy pszichés terének nevezünk. Ha hiányzik ez az interior, bensőségesség: a lélek és az ország határai egyszerre foszlanak. Mint csontunkban a rácsszerkezet, mely stabilitást ad: így tartja kultúránk egész épületét - járás közben - a benső lelki tér. Mely keresztény tapasztalatban egyszerre pszichés magunk, és spiritualitás. Ezt a benső tér, mint lelkünk élete, egyszerre lélektani és spirituális valóság. Egyszerre bélelik mindennapi élményeink; és táplálja Istennel/Lélekkel való benső találkozás. A Miatyánk imádsága e kettős élményvilág lenyomata Jézus imájában. Megláthatjuk azt a testi közelséget, melyet Isten jelent számára. "Testi" a közvetlenség értelmében. Ahogyan számára a legtermészetesebb, és a legközvetlenebb az Atya közelsége. Érdemes megfigyelni a sort, mint a benső lelki tér "felbomlásának" és egyensúlyának történetét: "Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle." A "bőbeszédűség", a fenti képhez visszanyúlva, "csontszerkezetünk" (legbensőnk) széthullása. Annak a pszichés térnek az elveszítése, melyben élményeink elmondhatóak, a történeteink megoszthatóak. Mikor e "közvetlenségben" igénylik is az önkimondást és a másik benső történetébe való belehelyezkedést. A teljességben - a Közvetlenség élményében - élő személy érdeklődik mindkettő: az embertárs és Isten benső élete iránt.

Az "Atya aki tudja szükségünket" Jézus közelség élményét tárja fel. Mint emberen az ing, "észrevétlen és mégis részünk": a Fiú szinte "alommelegből" tapasztalja az Abbát. Egyszerre látja a szükségeinket ismerő Atya "szükségeit"; s adását, válaszait szükségeinkre. A keresztény tapasztalat lényege, hogy a személyes pszichés tér élete tükrözi Isten benső terét. A "benső élet" ad bejárást az embertárs életébe. Élet, közélet, magánérdek, és tágabb közösség érdeke létezhetnek egyensúlyban. Ha egészséges - Istennel, embertárssal, és önmagával szolidáris a már említett "interior". Ezt ápolni kultúránknak ezért a legfőbb feladata. Kiszűrni mindazt, ami sivárrá vagy tönkreteszi életünk elbeszélésének és megosztásának képességét. Gyermeket mesétől, növelő élménytől; tanulót az olvasás és a képzelet örömétől; felnőttet a kiengesztelődés és újrakezdés igényétől megfosztani: ez jelenti a pszichés tér elvesztését. Ennek megléte a kegyelem. Alfred Lord Tennyson (1830-1870) viktoriánus költő verse bevezet bennünket e működő "lelki térbe". Személy, természet, emberi dráma egyetlen, figyelmes nyelvbe összpontosul. A fordításban van igazán idő megfigyelni a költőt: empátiában és szolidaritásban szólal meg a világában benne élő ember. Ez az a lelki/kegyelmi tér, mely otthonunk. Egyedül ebből az otthonélményből tudjuk alakítani világunkat; s nem belőle kiszakadtan.

Claribel (egy dallam)

I

Hol Claribel nyugszik mélyen

A szellők leállnak és meghalnak,

Így hagyják a rózsa-szirmokat lehullani:

Ám a fenséges tölgy sóhajt dús, ambrózia

Illatú régi dalt benső szenvedéssel,

Hol nyugszik Claribel.

II

Estvélkor a bogár búg

S szitál az elhagyott bozótban:

Délben a vadméh zümmög

A mohos sírkőn:

És éjfélkor feljön a hold,

És egyedül nézi a lenti rezgő csendet.

.

Az éles hangú rigó éji dala duzzad s elhal,

Tollatlan fiókák piszeregnek,

Az alva szendergő hullám partra csobban,

A patak fodor arca rezzen.

A tompa üreg válaszol rá,

Hol Claribel fekszik mélyen.

1830. / 2009. június 18.

[homilia] Egy vita margójára

Georgia O'Keeffe, Fekete írisz

Egy vita margójára

B-év, 11.hét, K. (2Kor 8,1-9; Zs 145; Mt 5,43-48)

Felszín alatti roppanások. Pilinszky írja valahol, hogy a nagy történelmi kataklizmákat mindig mélységes, tompa csend előzi meg. Így olvasom a kibontakozó vitát a cölibátusról a papi e-mail listán. (A Duna TV-n bemutatott Őrült szerelem ez c., Joó Judit által jegyzett dokumentumfilm kapcsán. A film a római katolikus nőtlen, és görög katolikus házas életforma kontrasztja; elsősorban a filmben nyilatkozó katolikus papok cölibátus-fájdalma miatt. Úgy tűnik, elsősorban sebeikről és sebeikből beszélnek, amit meggyőződésük szerint az életforma "kényszerített" rájuk.) Elsőként meglep, mennyire nincs nyelvünk egyházunk e belső kríziséről egyáltalán beszélni. Félelemmentesen. A listán heves papi protest-reakcióink védik a cölibátus értékét, a nélkül azonban, hogy annak tartalmát pozitívan érintenék. Meglepett az a hang is, amit a kristevai lélektan "undorként", abjektként ír le. A filmben nyilatkozó, a papi nőtlenség terhe alatt önnön bevallásuk szerint sérülő, kiégett, vagy akár "csonkult" életutakra döbbenetes erejű a filmet egészében elvető papi reakció. A nyilatkozók "árulók" és teljesen kivetett "idegenek". (Amint valójában azok is a a hivatalos teológia és elöljárói álláspont szerint.) Pedig e mainstream gondolkodásnak látni kell, hogy az életforma kialakult kríziséért felelős az egyház; hisz a cölibátus felvetette kérdések annak az élő hagyományának a része, amibe Krisztus nap-mint nap testesül. Egy közösség, ha felismeri és bevallja krízisét - nem a gyengeség jele. Hanem a megújulás erejéé; sőt, úgy mondanám, hitelességének minősítője. A papság kríziséről való beszéd azt mutatná befelé és kifelé, hogy a keresztény közösség úton van; stratégiát keres hagyományának mélyebb tolmácsolására; s belső megértésére. Talán épp a hivatalosan meghirdetett "papság éve" kapcsán. S e szembenézést addig elvégezni, amíg annak kimért kegyelmi ideje van. Különben félő, hogy bekövetkezik immár egy, az egyházon belüli történelmi fáziskésés. Nem a szekularizációval folytatott viták kényszere alatt, hanem saját, benső szentségi tapasztalatán belül.

Ezért kell nagyon felülvizsgálnunk egyházon belüli abjekt-undor reakcióinkat. Az ítéletek, elutasító állásfoglalásaink mögött mérhetetlen indulatok feszülnek. Döntő, hogy e kérdésben ki tud-e a papság elöljáróikkal lépni mindkettőből: az abjekt-félelem reakciók világából, és az évtizedes struccpolitikából. Az evangélium sorai e válság kezelésébe, és a papság titkának újra-felfedezésébe helyeznek. A görcsök helyett pozitívan kell közel lépni az egyház és önmagunk válságban lévő testéhez. Merjünk hozzáérni és testvérként üdvözölni; mert krízise a számunkra érkező Krisztust hordozza. Ez a félelem mentesség és elfogulatlanság a döntő. "Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!" (Mt 5,43) Addig a katolikus közösség jottányit sem jut előbbre, amíg nem mer szembenézni a cölibátus, mint kizárólagos paradigma kérdésével; sőt, válságával. Persze, összetett, évtizedek óta titkolt, elfojtott terület ez. Az ember, amit elvár a hierarchiától, hogy felelősséggel gondolkodjon el a keresztény közösség e legelevenebb sebéről. S nézze meg a tényeket. Az első és legfontosabb, a papi működés megváltozott közege. Ha őszintén válaszolna pap és püspök a kérdésre: meg tudja-e adni a "hivatalos egyház" azt a közvetlen támogatást, ami a mai lelkipásztori terhelés mellett szükséges a pszichés-spirituális integritás megőrzőséhez? Míg a hatvanas, talán hetvenes évekig papját a hagyományos egyházi közösség és az egyházmegye úgymond "elkísérte"; mára e támaszok minősége épp e közösségek benső gyengülése miatt, elégtelen. Meg lehet-e felelősen hívni fiatalokat a papságra, ha mint egyház, nem tudjuk biztosítani az integritás támaszait? Jómagam szomorúan tapasztalom a papság kritikus elmagányosodását; szó szerint kivérzését. Lehet vitatkozni, én a tények szintjén maradnék. A római mintájú papság, félő, úgy zárkózik be a cölibátus-sebeibe, hogy észre sem veszi, hogy e sebekben él, és ami legalább ilyen fontos, hogy e sebeken keresztül kommunikál a valósággal. Az egyházmegyék "állva halnak meg", s kormányozzák el magukat a kormányozhatatlanság határára. Nagyon komolyan szembe kéne nézni azzal: a homoszexualitás, internet-pornográfia, alkohol-függőség, adott esetben pedofilia; hatalmi-hivatali agresszió, papi burnout; téves gyóntatási és lelki vezetési praxisok: mint gyakorlat jelen van jelen a papság életében. S közben mindenki színlel, hárít, vagy éppen tagad. Pedig az evangélium szelleme épp az, hogy nem kéne félni egy rendszer hiányosságaitól. Épp e "határterületeken" kéne bátran mozognunk, s fürkésznünk az idők jeleit. S papi identitásunknak is kilépni kicsit önmagából; tudni leválasztani magunkat az érkező egyház hangjától. Meghallgatni ezt az Érkezést; kilépni ítéleteinkből, mely az elmulasztott kegyelmi idő projekciója sokszor. "Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is. Ha csupán azokat szeretitek, akik szeretnek benneteket, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?" (Mt 5,45-46) Az elkövetkezendő évek döntik el, vajon egy konzervatív klerikus hátrálás részeiként éltük ezeket az időket; vagy ellenkezőleg, a jövőre való stratégiai készületben, bátor információgyűjtésben és a közösség valódi szükségeinek felmérésében. "Megvoltak a válaszaink, de közben megváltoztak a kérdések" (Mario Benedetti, kolumbiai marxista író a marxizmus huszadik századi térvesztéséről, The Independent, június 16.)

2009-06-16

---

[homilia] Egy Pinter-kézírás margójára

Egy Pinter-kézírás margójára

B-év, Úrnapja (Kiv 24,3-8; Zs 115; Zsid 9,11-15; Mk 14,12-16.22-26)

Az élet iránti figyelmet ünnepeljük az Eukarisztiában. Az emberi élet minőségét növelni akaró Istentől tanulhatjuk el az „emelés” lelkiségét. Az Úr teste és vére az örök élet kenyere és a lélek orvossága, már a legkorábbi keresztény tapasztalatban. Ami kihívások-kihívása a keresztény közösség számára: lefordítani és megosztani ezt a tapasztalatot. Elsőként egyházon belül fontos megértenünk: az eukarisztia nem kész tapasztalat. Vétele nem válhat(na) rutinná. Mert: azt a feltámadott Krisztust „esszük és isszuk”, aki a szeretet folyamatos Exodusában él; hisz szüntelenül vonz bennünket az Atyához. S ez nem passzív vonzás. Teste és vére vételével önmagát, mint kihívást adja. Igéje félbe kívánja szakítani a világ bennünk összegződő tehetetlenségét. Látóvá, hallóvá kíván bennünket tenni a kultúra eredendő benső töréseire; mely akadálya a békének, és a tartós szolidaritásnak. Így az eukarisztia nem passzív esemény. Sőt, lényege, hogy el kell váljon az ünnepi liturgia „altató delíriumától”. Az eukarisztia vétele elsősorban döntés: életem akarom, hogy átalakuljon Isten nyitottságába. Akarom, hogy befogadójává legyen Isten nyitottságának. Ettől a mélységes „Exodus-vágytól”, az elindulás és megérkezés akarásától „duzzad” ez az ünnep:„Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom az Isten országában.” (Mk 14,25) Az eukarisztiában igent mondunk egy tartalmasabb személyes történetre, és közös történelemre.

Az Eukarisztia „ehető”. Benne ehető történelmet veszünk magunkhoz. Annak értelmes tartalmát és késztetését az embert megtartóbb életre egyszerre tesszük bensővé. Az eukarisztia vételének értelme elsősorban az, hogy belülről válunk tudatossá történelmünk „rossz” és „jó” tartalmára. Belülről éljük át, hogy sejtjeinken át, testünkbe oldódva érkezik a történelem. A jó. Mert a jóság, a kibontakozás ott van az emberi történelemben, beleírtan, mint egy útelágazás. Az Eukarisztia, mint személyes étkezés, épp attól releváns, hogy szembesít. A történelem a személyben születik. Miként családod története is személyedben. Iránya, menete a személyben vehet új irányt; személyedben. Te magad; közösséged válhat útelágazássá. A személyes tiszta tudat és szív – az akarat – válhat „testévé” az emelkedésnek vagy zuhanásnak. A keresztény közösség élménye ez: a történelem/család sodródása megállítható. Közös emberi lélegzéssel új irányba fordítható. A hitelesség, s persze, e remény lefordítása a világi kultúra számára nehéz. Mégsem lehetetlen. Hiszen az evangéliumi történelem vágya már létezik töredékes, kultúránkon belüli fordításokban. Így nézem Harold Pinter tiszta, erőtől duzzadó kézírását a One for the Road c. darabjának első, 1984-es kiadásán. (Véletlen bukkantam e kincsre Marlborough antikváriumában.) Nem a darab tartalma érdekel most – a politikai hatalommal való visszaélés és kínzások elleni tiltakozás –, hanem az íráskép ritmusa. S a tény, hogy azon kevés nyugati szerzők egyike, akit mélyen felkavart 1956-unk. Erőtől, reménytől, felelősségtől: kiállástól vezetett sorok. Kimondja: ki tudunk lépni a kínzásnak és megtörtetésnek abból a logikájából, amit ez a kultúra mér az emberre középponttalanságában. Pinter darabja rámutat: a másik iránti közöny teszi a legkegyetlenebbé az embert. Figyelem a fehér papíron a tollhegy ritmusát. Mint fekete fehér sumie-tusírás Pinter kézjegye; pedig csupán egyszerű dedikáció. „From Harold”, „to és név”. A tinta máig friss ritmusában, mint ikonon át, emelkedik a történelem. Épp úgy, mint Pinter egész életműve: az etikum lélegzetvétele a rövid dedikáció. Aláírásunkká, általunk dedikálttá lesz-e az evangélium? „Vacsora közben kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” (Mt 14,22)

2009-06-14

[homilia] Kő, ember, Isten

Kő, ember, Isten

B-év, 10. hét, P. (2Kor4,7-15; Zs 115; Mt 5,27-32)

Kő és emberi érintés. A nap lemenőben. Így figyelem Saint Kathrines anglikán templomának szentélyfalát. A Tízparancsolat sorai a szentély oldalfalába vésve. Kétfelől. A kő ősidők óta vonzza az embert. Beleírni, megörökíteni magát és a nemzedékek sorát. Csak olvasnunk kéne tudni az anyag és az ember ölelkezését. Különös paradoxon. Isten, a „legtávolabbi” (akit nyugati platonizáló értelmünkkel távolinak és világfelettinek tudunk) a kőbe írva, szó szerint a legközelebb jön. Az anyagba. A kézzelfogható tapinthatóba „testesül”: az ittbe. Nem véletlen, hogy a századforduló neogótikus templomaiban az európai urbánus psziché visszatér a „kőhöz”. A középkori román és gótika tudását kívánja felidézni. Amikor a kő kézzelfoghatóságában, szilárdságának tényében elbeszélve: testünkben, hús-vér anyagiságunkban köztünk volt az Isten. Mint a birkózó gyerekek; az étel szaga; megizzadt ágy; kanál villa zörrenése; madárzaj; vacsorák; teraszon muskátlik és citromfák; téli madáretetők; lélegzetvételek; testmeleg elalvások. Testközelben volt, van, és akar lenni az Isten. Nem távol, nem büntető cenzorként, nem a felettes én katonabakancsos vonulásaiban. Hanem legközelebbi társként. Mindent és minden kapcsolatodat összefoglaló Jelenlétként. Észrevétlenül, és mégis valóságosan. Mint az Eukarisztia kenyere és bora. Tengelyes tükrözés. Borodban, kenyeredben. Életedben. Ezért nem félelmetes parancs, hanem jelenlétének ikonja a megfellebbezhetetlen szólítás: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson.” (Mt 5,27-29) Azaz: ne vesd ki az Istent ölelésedből. Ne hagyd kiveszni – hűtlenül – világod nap-mint nap tapasztalatából. Ne szüntesd meg a testi-lelki érintkezést vele: maradjon mindig emberszagon belül. S ne szeresd feleséged, férjed, társad, gyermeked kevésbé nála. Küzdj, hogy Emmánuel („velünk az Isten”) maradjon; s te is Emmánuel, Isten közvetlen közelsége maradhass. Tapintásban. Emberi szóban. Figyelemben és ünnepben; elbukásban és talpra állásban.

Különben maradunk, mint az állatkerti majmok. Kölyküket elutasító tigrisek; emlőjüket megvonó csimpánzok; és még sorolhatnánk. A fogságban felnövő állatok, ha kiskorukban nem kapnak „érintést”, alomélményt, birkózást, viaskodást, dörgölődzést – felnőve alkalmatlanok lesznek nemi szerepükre; párzásra, fészekrakásra, gondozásra. Állat párosulásra; ember nemzésre, Nemzetre. Minden lélegző anyag útja ez; állat, ember és kultúra „istenigénye” ugyanaz. Együtt lenni, megtapasztalni, megragadni, szagolni, megenni, játszódni; és még sorolhatnánk. Isten és egymás nélkül mesterségesen élünk. Virtuális terek, üzleti érintkezések, politikai manipulációk hálójában: mégis a semmi fogságában vergődve. Az egymáshoz, a másikhoz tartozó és kapcsolatot tartani tudó „test” megőrzése a tét. „Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.” (Mt 5,30) Erről szól a parancsolat és nem másról. A visszatalálás és visszafogadás irgalmáról; hisz Isten nem büntető felettes én. E parancsolat elsősorban Róla szól; ahogy azonosul az elárult embertárssal; az elárult Emmánuellel. Életre, ölelésre, közelségre hangolva maradni. Az árulás ketrecein kívül. Nemzetként.

2009-06-11

[homilia] Rendőrsíp és mentőautó

Rendőrsíp és mentőautó

B-év, 10. hét, Sze. (2Kor 3,4-11; Zs 98; Mt 5,17-19)

 

Nem elszigetelve élni a valóságtól. Ez életünk tétje. Ennek fényében figyelem a pártok reakcióit a Jobbik szereplésére; és a honi liberális párt totális EP kudarcát. A Bikini sorai jutnak eszembe a késő-kádári ájulás végéről, úgy 1988-89 környékén. "Rendőrsíp és mentő autó sivít./ Úgy fáj nekem, hogy nem fáj,/ Sőt, inkább felvidít". A meglepő a történetben, hogy ismét lelepleződött: a parlamenten belüli párt-elitek mennyire elszigetelve élnek a valóságtól. Holdudvaruk, tanácsadó píárcégeik nemkülönben. A ketté-szakadt ország története ez. Pedig nem történt más, minthogy az ország elgennyedt, gondozatlan sebei felfakadtak. Goethe sorának igazsága kijózanítóan hull "frontbancherre", "backbancherre", és átlagpolgárra: "Mit idők szellemének mondotok, uraitok szelleme az rajtatok." Ismétlem, nem történt semmi más, minthogy a saját gőgjébe és ridegségébe merevedett elit kapott egy óriási pofont. Az SzDSz évek óta pökhendien alázta a seblázból seblázba (szét)hulló magyarságot. Miközben világosan látta e közösség szellemi, anyagi és morális legyengülését. A kormányzó MSZP rideg dogmatizmussal, a társadalom töréspontját nem érzékelve hajtott és hajt végre egy olyan programot, ami nem a közösség sebeire és szükségére figyel. S most a pártok remegnek, hogy megremeghetnek az eddigi keretek. A Jobbik persze jön, zsigerből zsidózik és bűnbakot keres. Helyén van, jó helyen jön, árnyéka hozzátartozik a jelen kurzushoz. Mely húsz éve képtelen volt kimondani a kulcsszót: erkölcs és szolidaritás. S most a magyarság, ez a megbolydult, halál-ösztöneivel táncot járó freudi test, megy, megy, megy előre. A "szarból jövő lemélymagyarozott", formátlan közösség kétségbeesetten keres egy új szimbolikus rendet; melybe beleírhatná traumáit és reményeit. Kérdés, talál-e. Ma, amikor a rendszerváltás utáni elitek mit sem törődtek azzal, hogy a régi, sérült "szimbolikus rendjét" megújítsák.  

Nézni kell, elfordítatlan tekintettel e közösség sebeit. Valódi, etikai szükségeit. S akkor másként alakul a történetünk. A Nyírség, Borsod, Hajdú-Bihar, Somogy szegénysége megbocsáthatatlan. Bibliai mélytörténet. Böjte Csaba neten keringő EP választási sorai nevezik néven a hiányt, amivel küzdünk. Azt írja, hogy azért megy el mégis szavazni, mert megindítja, mennyi kiváló, a népükért tenni akaró és azt felemelni kívánó polgármestert emelt székekbe az elmúlt két három év Erdélyben. Sebekre figyelő és fölemelni akaró közéleti lelkiség. Mert van ilyen. Van megújítható "szimbolikus rend": közéleti és kulturális kánon. Csak figyelni kéne az egyetlen szükségesre. Lehajolni, visszahajolni a sejtjeinkig lélegző evangéliumhoz. Egyszerűen nincs más terapeutikus szövegünk. Meríteni tudni; bevallani és kilépni a kortárs gyökértelenségből. Az önmagunk, embertárs, és szülőföld iránti érzéketlenségből az új szenzibilitásba. Abba a páli élménybe, mely elmondja: Isten dicsősége az élő ember; a jövő szükségeire hangolt közösség. "Nem mintha magunktól, mintegy saját erőnkből képesek lennénk bármit is kigondolni, ellenkezőleg: a mi képességünk Istentől van. Ő tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké: mert a betű öl, a Lélek pedig éltet." (2 Kor 3,5-6)

 

2009-06-09 (London-Marlborough)

---

See all the ways you can stay connected to friends and family

[homilia] Lehajol, emelkedik

Andrej Rubljov, Troica

Lehajol, emelkedik

B-év Szentháromság vasárnap (MTörv 4,32-34.39-40; Zs 32; Róm 8,14-17; Mt 28,16-20)

A hegymászás szenvedélye és ösztöne tény. Annak ellenére egyik legmélyebb "ösztöne" az embernek, hogy kevesen művelik. Mégis, a rekordhíradásokban nyomon követi őket a közösség, magukénak érzik és üdvözlik teljesítményüket. A hegynek és az alátekintésnek mély szakrális jelentése van. Mintegy kollektív tudatalattink legbelseje bukik felszínre: felülemelkedni emberségünk nehézkedésein. Pál sorait érdemes így, az egyetemes csúcsra érés szellemében olvasnunk. Örvendező szavai tényleg azt a kristálytiszta kilátást mutatják, ami csúcspontja emberi észleléseinknek és élményeinknek. Ott a "hegyen" a személy két világot él át. Érzi a "transzcendenciát", amikor mindent átlépett, s most közvetlenül a Jelenlétben él. Isten előtt, mert személyes története legvégső határán áll. Ám közösségben is életével, ahonnan érkezett; mert a következő pillanat a visszaindulás. A Jelenlét küld; visszaküldi közösségébe az átalakult embert. Azért, hogy tanúságot tegyen a felemelni, kiteljesíteni képes szabadságról. Az Igazságról; mely igazabbá tesz. "Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: 'Abba, Atyánk!' Maga a Lélek tesz lelkünkkel együtt tanúságot, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai, akkor örökösök is: Isten örökösei, Krisztusnak pedig társörökösei, mert vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk."(Róm 8,14-17) Az egyház Lelkét megtapasztalni annyi, mint átélni: érzed, hogy szabadabban lélegzed a mát. Javulhat, izgalmasabbá válhat, gazdagodhat világod. S ez a páli - hegymászó lélegzetvétel nemcsak az ember, de az egész Föld-közösség nevében kimondatik. Az ökológiai egyensúly vágyát is hordozzuk tudatalattinkban; s a Lélek hatása alatt kimondva értelmünkben.

S mindezen emelkedés alapja a Háromság élete. (Köz)életünk üres szavait ezzel a közösséggel kell összemérnünk. Azzal az igazsággal és igazmondással, amit ez a közösség - Atya, Fiú, Szentlélek - hordoz. Szeretetük és szolidaritásuk teremti szünet nélkül azt az igazságot, melyen életük és egyben történelmünk nyugszik. Ezt a mindig előttünk haladó igazságot fejezi ki a rejtélyes "előttetek megyek": "De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába." (Mt 26,32) S nem véletlen küld a"arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket." (Mt 28,16) Itt tárja fel hatalmát. Azt az emberségünket átalakító erőt, melyen történetünk minősége - fenn és lenn - múlik. (Köz)nyelvünk megújulása; kilábalásunk a vélekedések és viszályok világából. Ez az az állapot, amikor tanítványává mersz lenni a másik személyében hordozott igazságnak; a már benne lévő emelkedésnek. Csakis az a közösség lesz képes megfordítani az elő világ/Föld közösség válságát, mely képes a közösen hordozott igazságban közeledni. A természet kríziséhez való lehajlás mindig a másik másságához való odahajlásban, igazságához lehajlásban kezdődik. "Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek" (Mt 28,17) A Tanítónak ez a hatalma akkor hatásos bennünk, ha tanítványként vállaljuk e tudás verejtékes tanulását. És ebben nő a tanítvány a "szolga-rabszolga" állapot fölé. Nem gépiesen vesszük át a fél- vagy kiforgatott igazságok kliséit (mint kormányszóvivők, vagy ellenzéki sajtótájékoztatók), hanem szabadon. Szó szerint, mint a tanuló ember; az önművelés és hasonlóvá válás növelő fáradságában.

2009-06-07

---