Értelmem (értelmünk) csak pillanatokra él. Más szóval,
keveset élek (élünk). Nem elégszer ülünk le az élet asztalához. Beszélgetésre,
átgondolni. Itt lenni, benne lenni az
életben. El nem kezdett képek vagyunk, ráadásul keret nélkül. Miért is írom
ezt?
Pilinszkyt olvasva (Conversations
with Sheryl Sutton) értem meg. Ahhoz, hogy a cyber-teret, a virtuális
valóságot, digitalizált világunkat megértsük – muszáj kilépni annak közvetlen
tapasztalatából. A cyber-spacet (e mesterséges térbe belépett embert) nem érthetjük
meg a cyber-spacen belülről. Annak meghatározása, paradox módon, épp a
„digitális előtti” világban található. A cyber-space és ember viszonyáról
beszélek. Ha azon (közvetlen korunkon) belül akarjuk meghatározni, naiv
illúziókat kergetünk.
Miközben a mind hatékonyabb processzorokba bele növő
embert ünnepeljük (ahogy belénk nőnek a processzorok) - valójában jelen
elvesztését kéne gyászolunk.
„Innét egyre nehezebb fogalmaznom. Jobb híján azt
mondanám: jelenlétünket vesztettük el. Méghozzá egyszerre otthon, az utcán, a
lépcsőházban, a színpadon, a nézőtéren, az ágyban és a konyhában. Mindenáron
jelen akartunk lenni, s épp jelenlétünket vesztettük el, épp a bizonyosságot,
mint a görcsös szorítás, amit szorongat, a féltékenység, ami után leskelődik,
ahogy a kimeresztett szem végül is nem látja azt, amire rámered. A valódiból semmi,
majd a semminél is gonoszabb mintha lett, a hiánynál is gyötrőbb mintha,
aminek még elvetésével és elpusztításával se juthatunk vissza a bizonyosságba
és a jelenlétbe.”
Ez az a médium, amiben algoritmusok szabályozta életünk,
ma történik. A közeg, amiben a kötődések széthullanak. A kötődések iránti vágy
maga szűnik meg. Mintha mi lennénk,
de nem mi vagyunk. Nem valódi (igazabb) önmagunk. Mert a digitalizált életben nincs igazabb énünk. S épp ezért törvényszerű,
hogy ebben a cyber-térben természetességgel születnek majd (most) meg az újabb
háborúk. S az önfelejtés (és emberi önfeladás) életformái.
De érdemes folytatni Pilinszky elővételezett korunkénál
százszor pontosabb definícióját a korról, amiben élünk (nem élünk). „Hasonló ez
ahhoz, mintha mondatainkból eltűnt volna az állítmány... Olyan mondatokká vált
az életünk, amiben továbbra is helyet kapnak, sőt megszaporodtak a jelzők, a
határozószók, a névelők, a főnevek, az egyes és többes szám – csak az állítmány
nem történik meg. Ott áll, de nincs jelen. Mintha mondatainknak – és
persze életünknek – csak vízszintes kiterjedése, lapálya, horizontálisa volna
anélkül, hogy az állítmányok vertikálisa, az itt és most merőlegese leszögezné,
beásná, megtörténtté tenné őket. Zavarosan beszélek? A világból így vált mintha.
Utánzat. Egyre ügyesebb és egyre nyomasztóbb mintha. Hol vagyunk már a
hiánytól! A semmi legalább kétségbe ejtett.” (Beszélgetések Sheryl Suttonnal,
13. Fejezet)
Pilinszky valóban a figyelem nagymestere. Olyan intenzitással
figyelte meg korát, hogy tekintete messze áthatolt a mán. Az igazi művészet
ereje ez: miközben jelene mélyéig hatol, a jövőt érti meg. Talán épp ezért lógott
ő ki korából, „nehéz” költőként, mindenkinél sebzettebben és költészetében
mindenkinél nehezebb terheket cipelve.
Gigászi figyelmével, az internet előtti világból, sebészi
pontosságú diagnózist adott. Pontosan látta cyber-tereink legnagyobb tragédiáját.
A visszaút hiányát. S a kiút hiányának oka: a kiüresített és halálosan
meggyengített képzelet.
„Legegyszerűbb talán egy bibliai képet használnom. Amikor
az angyal kiűzött a Paradicsomból, nemcsak „értelmünk homályosult el, és
akaratunk gyöngült meg”, de képzeletünk is elhalványult. A világ szemünk és
képzeletünk számára se kész egész azóta. Realitásához képzeletünk unos-untalan
munkájára, nemcsak értelmünk munkájára és akaratunk verítékére, de talán még
inkább képzeletünk örökös kiegészítésére, hozzájárulására van szükségünk, hogy
„a tényektől úgy-ahogy eljuthassunk a realitásig”. És ez nemcsak a költők és
művészek magánügye, sziszifuszi vállalkozása, hanem minden ember, az emberi
képzelet egyetemes drámája. Az utánzás épp ezt a tátongó hiányt nem veszi
észre. Ezért ürülhetett ki a mimikri-színpad, és ezért, hogy a
legmegtévesztettebb néző is, ha nem is a színházban vagy közvetlenül a színház után,
de már otthon, a lépcsőházban vagy legkésőbb a fürdőszobában, mintha nem is a
kád előtt, hanem már csak a kád előtt állna.
Világunkba nem is annyira a semmi, de a mintha
tört be, vált elviselhetetlenné.”
Nos, ebből a mintha-világból kéne kitörnünk. Minden
vonzás (a mintha-világ ólom gravitációja) ellenében.
1.11.2022 (Illusztráció: Vajda Lajos, Imaginárius tájkép, 1943?)
Unraveling
the labyrinth /Translated by Mr Google/
My understanding (our understanding) lives only
for moments. In other words, I live little (we live). We don't sit down at the
table of life enough. To talk, to think. Being here, being part of life. We are
still pictures, without a frame. Why am I writing this?
I understood by reading Pilinszky (Conversations
with Sheryl Sutton). In order to understand cyber space, virtual reality, our
digitized world - you have to step outside of its direct experience. We cannot
understand cyber-space (a person who has entered this artificial space) from
within cyber-space. Its definition, paradoxically, can be found precisely in
the "pre-digital" world. I'm talking about the relationship between
cyber-space and people. If we want to define it within that (our immediate
age), we are chasing naive illusions.
While we celebrate the man growing into his more
and more efficient processors (as processors grow into us) - we should actually
mourn the loss of this present.
„...I would say: we have lost our presence. All at
once, in fact, at home, in the street, on the staircase, on stage, in the
auditorium, in bed and in the kitchen. We wanted at all cost to be present, yet
it was just our presence that we lost, just the certainty as the cramped grip
loses what it grasps, jealousy what it spies on, as googling eyes don’t finally
see what they are staring at. The real became nothing, and then the even-more-evil-than-nothing as-if, the as-if more tormenting than
lack, even by rejecting and destroying which we cannot get back to certainty
and presence.”
This is the medium in which our lives controlled
by algorithms are happening today. The medium in which attachments fall apart.
The desire for attachments ceases by itself. It's like we're us, but we're not.
Not our real (truer) selves. Because in digitalized life, we don't have a truer
self. And that is precisely why it is natural that new wars will (now)
naturally arise in this cyber space. And forms of self-forgetfulness (and human
self-surrender).
But it is worth continuing with Pilinszky's
definition of the age in which we live (not living) which is a hundred times
more accurate than ours. „Our
life has become sentences in which attributes, adverbs, articles, nouns,
singulars and plurals continue to have a place, even to multiply - only the
predicate does not happen. It stands
there but it is not present. As if our sentences - and of course our life too - had only a level
expansion, a lowland, a horizontality without the vertical of predicates, the
perpendicular of the here and now nailing them down, digging them in, making
them have happened. Am I talking confusedly? This is how the world has become as-if. An imitation. A more and more
empty and more and more miserable as-if.”
Pilinszky is truly a master of attention. He
observed his age with such intensity that his gaze penetrated far beyond it.
This is the power of true art: while it penetrates to the depths of the
present, it understands the future. Perhaps that is why he stood out from his
time, as a "difficult” poet, more wounded than anyone else and carrying
heavier burdens than anyone else in his poetry.
With his gigantic attention, from the world before
the Internet, he gave a diagnosis with surgical precision. He saw exactly the
biggest tragedy of our cyber spaces. The lack of return. And the reason for the
lack of a way out: the empty and fatally weakened imagination.
„Perhaps, it’s simplest if I use a biblical image.
When the angel chased us out of Paradise, not only were ‘our minds darkened and
our will made weak’, but our imagination also faded. Since then the world, even
for our eyes and imagination, has not been a completed whole. For its reality
the incessant work of our imagination is needed, not only the work of our minds
and the sweat of our will but perhaps even more the eternal filling out and
contribution of our imagination, so as to ‘get somehow from the facts to
reality.’” (Conversations with Sheryl
Sutton)
Well, it is this as-if world we should break out
of. Against all the pull of its lead gravity.
1.11.2022
