Alázatra tanított a ma nap. Régóta vágytam egy digitális rádióra. Meg is találtam a Gumtree-n. Nagyon jó áron. „Pete" –vel, kalandok után, leleveleztem, hogy ezen a héten, szombat délelőtt megyek. Kalandos levélváltást írok. Busszal indultam volna Leicesterbe. Már lefoglaltam az oda vissza jegyet, időben, jó két hete, az egyeztettek szerint − amikor váratlanul e-mail jön. Csaknem egy hetes késéssel, amiben kérem, hogy a „satnav" számára az irányítószámot és utca-nevet, házszámmal küldje el, hogy beüthessem. Megértekezett, a házszám kivételével. S a késlekedés okával: épp egy hete szívrohama volt, ami kikapcsolta a szívritmus-szabályozóját. Hat hónapig nem vezethet, úgyhogy a buszpályaudvaron nem találkozhatunk, de a házából minden további nélkül felvehetem a rádiót. A kaland fokozódik, miután átküldte a címet (a házszám nélkül), a hirdetését is törölte az ügynökségről. Így e-mailem amiben sürgetve rákérdezek a házszámra − nem is érkezett meg hozzá. Alkaland: beütöm a Google-Earth-be az irányítószámot, ami Angliában a legtöbb esetben a házhoz visz. Megtéveszt, hogy a házat a program pontosan, nyíllal mutatja. Az utca Leicester egy távoli, nyugodt külterülete, Anstey, Forest Gate Street. Visz a „bírvágy" és a lustprinzip… S a tény, hogy az eladó vár, hirdetését le is vette.
Rossz érzéseim vannak, az út kezdetétől. Gond lehet a ház megtalálásával. Nagy gond. Ami be is következik. Szombat délelőtt, mozdulatlan, alvó házak − lassan délelőttbe induló emberek. Az angolos understatement nyelvén: nem gazdag vidék. Szerény házak, többségükben rendezettek, de néhány rég felújított.
Akikkel az utcán találkozom, segítőkészek. Meglepően, hisz a „do you know someone callled Peter living on this side of the street", mégsem megszokott egy idegentől. Szombat délelőtt. Indiai, szikh turbános fiatal postás. Gondolom, segítségemre jön. Nem, nem ismer Peter-t, de ha talál ilyen küldeményt visszaúton szól. Annyival közelebb visz, hogy az irányítószám a páratlan oldalt jelöli ki. Jó hatvan ház.
Érdekes tapasztalat. A házakon elvétve akad csengő. Ha van, akkor nem működik. Két óra autóút után úgy döntök, vállalom a nehézségeket. Egy-két órát rászánok, hogy az utcára kilépőkkel, kutyasétáltatásra indulókkal szót váltsak. Másik meglepetés: a kis utcában a szomszédok nem ismerik a szomszédjukat. A többség nem. Hideg van. De vannak jó találkozások. Egy fiatal házaspár nevet, pakolósan öltözve. „Mi épp ma költözünk be."
Az Ellis utca sarkán egy fish and chips üzlet. A férfitól érdeklődöm. Rendkívül barátságos. De segíteni nem tud. „Pete-t" nem ismerek. „Kérdezte már a boltost? John mindenkit ismer." Igen. Kérdezetem. Johnt is. De ő sem ismer mindenkit, sajnos. „Pétert nem." De mielőtt kiszállításra indul, a feleségéhez bekopogtat az üzlet melletti házba. Nagyon készségesek, tanácsot adnak. S amikor az utca alvégén vagyok, a felesége utánam jön, hogy van itt egy Shoemakers Mansion, oda csengessek be, s kérdezzem meg. Ezt a becsengetést végül feladom.
Megszületik bennem a felismerés. A nap kezdetén felismert végzetem visszavonhatatlan. Büntetés, lecke, amit megérdemlek. Többször beülök az autóba melegedni. Végül elindulok. Az utcavég házai előtt még megállok. Itt volt talán a legalaposabba kérdezésem. A telefonon még egyszer ellenőrzöm az e-maileket, „Pete" hátha írt. Ez a Three Network gprs kapcsolatával meglehetősen körülményes. Mondom magamban, végső rezignációban. „Igen, szörnyű lesz a visszaút. A kudarc érzése." S gondolom magamban, itt csak a csoda segíthet, de itt az sem fog, mert nincs miért megtörténnie. Felnézek: egy idős pár bottal. Már lelassultam a hidegtől. A pár már a sarkon, el. Gondolom magamban, na, biztos ők lehettek. Elvégre pécmékerrel idősebbeket képzelek el. S a beszámolókból összerakom, egy vagy két idősebb lakó van csak az utcában. Remény vége. Motor indít. Még felnézek, ahol állok. Egy autó hiányzik. Még egy kétségbeesett, imádságnak véletlen sem nevezném, „istenemtégycsodát". Motort majdnem indít. Ekkor egy piros kis toyota begördül. Ketten ülnek benne, egy fiatalember és egy középkorú. Elkezdenek bepakolni. Bevásárlásból.
Mondom magamban, még egyszer rákérdezek. Kezdem a mondandóm. A fiatalemberrel, aki még kint van. „Nem ismerek itt senkit, én csak segítetem a bevásárlásban." „De"…. és hozzáteszi, „megkérdezem." Bekiált a házba. Az idősebb férfi kijön. Még a „Pete"-s részhez sem érek, csak a hiányzó házszámot tudom elmondani. „Te vagy a tunerért?" Ott, a szürke utcában, egy szürke csoda. „Hozom". Bemegyünk, minden összekészítve egy dobozban. Kipakol, visszarakjuk, fizetek.
S kezdődik a beszélgetés. „Hogy van?" Mit mondtak a kórházba, hogy történt. Látja, pap vagyok. S örül a kérdésnek, hogy elmondhatja. A Tescóban történt. Semmi különös. Mindent csinálhat, csak vezetnie nem lehet. Anglikán. És rocker. Szakáll, fülbevaló. Néhány hiányzó fog. Kedves ember. Hatalmas cd gyűjtemény. A kocsi csomagtartóban hangfal. A hallban fekete doboz gitártok. Mondom, a héten imádkozom érte. Örül, megköszöni. Elválunk.
Fel sem fogom, ami történt. Örülök. Nem jöttem hiába. Fél kettő. Visszamegyek a Fish and chips-be. Beköszönök, elmondom. „Siker!". Örülnek. Gondolom, akkor ennek örömére meg is ebédelek. Kicsi, tiszta üzlet. A régi világból való fish and chips shop. Mosolygós szőke feleség. Anyósa, nyolcvankét éves. Tiszta tekintetű, szemüveges néni. Kelet-londoni kiejtés, mindannyian dialektusban beszélnek. Figyelnem kell, de értem. Szokatlan. Az egyes zóna és környezetem BBC English-e után, ez szokatlan.
Nem halat kérek, hanem kötözött virslit. „Chipest adjak hozzá?" „Yes, please." S beszélgetni kezdünk. Mintha az ő örömük lenne, újságolják két betérő idősebb helybelinek. „Sokat dolgozott érte, hogy megtalálja" − kommentálják. S beszélgetni kezdünk. Ki honnan jött. Mióta van meg az üzletük, „nagyon tetszik, szép üzletük van." Örülnek. S mindenféléről beszélünk. Hogy az emberek a mai világban nem ismerik a szomszédjukat. Mondják, ők sem ismerték „Pete-t". De a személyleírásból a férj mosolyog. „Ó, ő a Max. Nem tudtam, hogy Peter. Itt mindenki Maxnak ismeri, rocker." S mondja, hogy igen, ugye ő az, akinek pészmékere van, pedig fiatal. A férfi kikérdez a szomszédos konyha-helyiségből (ahová a nap legkezdetén behívott, hogy hagyjam itt a mobilomat és ha kideríti, ki az a „Pete" akitől rádiót veszek, akkor majd szól): kér teát? Örömmel elfogadom. S a tea mellett beszélgetünk tovább. Mikor megtudják, London melyik részéről jövök, a nénike elcsendesült hanggal mondja. „Én is Londonban születtem. London keleti részén." „Az nem volt olyan divatos rész"− szól közbe az egyik családtag. „A házunkat kibombázták. Apám úgy döntött, ide költözünk. Még kicsike voltam. Később, amikor kérdeztem, miért nem megyünk vissza, válaszolt: úgysem ismernéd fel a környéket. Mindent megváltozott, nincs miért visszamenjünk."
S ismerkedem a családtörténettel. A férfi mérnök volt, Németországban tanult. Mondja, mennyire mások a németek. „Ők a legjobb mérnökök. Megfigyeltem, nem adják fel a feladatot. Egyikük három hétig gondolkodott egy megoldáson. Nem jött rá. Ebből semmit sem látszott. A végkimerülésig hajszolta magát. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy dühében dobálta a szerszámait. Nagyon fegyelmezettek."
Még egyszer megköszönöm segítségüket. Ha a felesége nem jön utánam, a hozzáadott percek és részletek nem kerekednek egésszé. Akkor épp azzal a két perccel korábban végzek és indulok utamra. „Ez a csoda."
Bennem maradt a délelőtt, emberi részleteivel. Egy szürke, házi farkas-fejű kutya. Nem ugatott. Nézett a függönyt félretolva. Egyik szeme már teljesen szürke volt. Amikor kopogtattam az ajtón, harmadszor, akkor ugatott. Fel, az emeletre, röviden. Nem jött senki. Megfigyeltem a fiatal házasok bizalmát. „Itt ez a két ház biztos nem, ott is fiatalok laknak, ők biztos nem Péter." Egy bizalmatlan nőt láttam, de ő is udvarias volt. Egy másik helyen kislány nyitott ajtót. Az apa hangja, „várjon, csak a kutyát elterelem." S nyitja az ajtót, a kutyát testével benntartva. Fekete, gengszterkinézetű kutya. A férfi kedves, mosolyog. Fogai alapján, hiányos fogsor, erős dohányos. Sajnálja, hogy nem tud segíteni, csak ötlettel. „Kopogjon be ide és ide."
Már itthon vagyok. A rádió kiválóan működik. Ám ami miatt mindezt leírtam, az ott a fish and chips-es család. Utólag tudatosul bennem, mennyire nyitott és tiszta emberek, a maguk egyszerűségében: teljes és hibátlan emberi reakciókkal. Ha most Franz Kaftkával lennék azon a bizonyos átmulatott éjszakán − amikor társai kérdésére, hogy van-e remény azt felelte, persze, az egész univerzum tele van Reménnyel, van, csak nem számunkra −, egyetértenék vele. Teljesen és félig. Igen, az egész univerzum tele van reménnyel. Itt a fish and chips-es család a bizonyíték. S még számtalan helyen, mellékutcában, muszáj, hogy ugyanígy ragyogjon a Remény. A világ jó: a helyzet nem reménytelen. Csupán a csoda közösségi természetű.
Mondom, már itthon vagyok. S a rádió tetején ott van a megkésett karácsonyi ajándék barátomtól. Reggel érkezett, a garázsba indulva nyitom ki a kis csomagot. A Királyi Posta műanyagzacskójában, csomag a csomagban. A Royal Post elnézést kér, hogy megkésve és ilyen állapotban kézbesítette ki. A boríték felszakadva, cellux-szal újra lezárva. Gondolom, a többi nehezebb társa felszakította. A rádió tetején, vékony üvegtalpon, két festett, zöld színű üvegbagoly. Kedves ajándék, karácsony előtt adták fel. Megelőlegezve a gratulációt − a reményt − a doktori dolgozat sikeres megvédéséhez.
A történtek fényében a nagyobb és a kisebb bagoly kettőse nyilvánvaló. Van még hová nőni. Evilági dolgok és hétköznapi csodák között.Kegyelem és chips, hagyományos módon csomagolva. Emberi vágyban és újságpapírban.
2013-01-12
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése