2009. február 28., szombat

Gondolkodásába



Síremlék, Winchester Székesegyház

Gondolkodásába


B-év, Hamvazószerda utáni Szo. (Iz 58,9b-14; Zs 85; Lk 5,27-32)


A vámnál ülő és Jézus után induló lévi Máté a múlthoz való helyes viszony kifejezője. Nemcsak személyes, de közösségi szinten is fontos üzenete van. "Ezek után kiment, és látott egy Lévi nevű vámost a vámnál ülni. Azt mondta neki: 'Kövess engem!' Kultúránkban a legmélyebb kihívás, milyen választ adunk a múltra. Arra a múltra, melyet az iparosodás, piackereskedelem, és kommunikáció - globalizáció - miatt, elveszítettünk. A régi közös kultúra, a kereszténység, hagyományos nemzetállam, támogató közösségek világa elveszett. Ezt nem szívesen valljuk be, nem akarjuk bevallani. Tagadjuk. A "meggyászolása" - itt a helyzet reális elfogadását jelenti - lenne az előfeltétele, hogy megőrizzük múltunkat, s annak energiáit felszabadítsuk a jövő építésére. Új jelentésre találni; s a múltat átalakítva megőrizni. A vámnál ülő Lévi dönthet. Dönthet, melyik utat választja. A képességet a gyászra és új jelentés teremtésére; vagy az elvesztés képtelenségét. Lévi dönt. "Erre az otthagyott mindent, fölkelt és követte őt." A következő események pontosan mutatják a közeget, amiben maradhatott volna. A sorok azonban mutatják vívódását is, hiszen e közeg része, nem fényévekre költözik ettől a médiumtól - a döntések történetének része marad. "Lévi ezután nagy lakomát készített neki a házában. Nagy sereg vámos és még sokan mások is ültek velük az asztalnál. A farizeusok és az írástudók felháborodva megkérdezték a tanítványait: 'Miért esztek és isztok a vámosokkal és bűnösökkel?'' Jézus ezt válaszolta nekik: 'Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket a bűnbánatra.'" Elszakadni az elveszített múlttól, kegyelmi pillanat, bármilyen fájdalmas is. A nácizmus annak idején az ellenkező reakciót adta. Nem ismerte el a hagyományos vallásosság, a régi társadalmi összetartás, a "hősi dicső múlt" perifériára szorulását. Helyette irreális erőket mozgósítva, felépítette a maga szentjét, új mítoszát, és történeteit. "Kitalálva a történelmet." A vele egy időben születő pszichoanalitikus iskola, ahogy Homans észleli, ellenben szembe mert nézni a múlt elvesztésével - s új jelentésre tett szert, felfedezte az emberi bensőt, annak törvényeivel. E párhuzam csak történeti példa. Helyzetünk azonban épp ilyen valós. A Jézushoz szegődni tudás, messze a jámborság keretein túlnövő, kulturális minta. Tétje van Isten "átvonulásához" csatlakozni; ez "Exodus képességünk", a jövő képessége. Ennek fényében nézem, egyre nagyobb aggodalommal "gyászolni nem tudó" közéletünket. Nincs, nincs illúzió. A politikai paletta, kivétel nélkül - a felkapaszkodó színekkel együtt - képtelen szembenézni nagyra nőtt hiányaival. A "nemzeti liberalizmus", "szociáldemokrácia", "nemzeti konzervativizmus", "keresztény Magyarország", "klasszikus piacgazdaság", "Mária országa", stb. - már nincs ott. Homans szavaival, az elveszett közös kultúra részei. Értékei még hathatnának, ha beismernénk elvesztésüket. De nem; helyette egyfajta "melankolikus depresszióban", menetelünk, menetelünk állóhelyben. Mozdulatlanságunk Lévi Mátéé, remélem. Addig a pillanatig, míg útra indulunk. Először hallásunk észleli, majd szemizmunk rezzen, majd tekintetünk, nyakizmunk, kezünk és lábunk, ahogy elemelkedünk a "vámasztaltól". És utána indulunk, a bennünk megőrzött és átalakított múlttal - gondolkodásába.


2009-02-28






2009. február 26., csütörtök

[homilia] "Tűzvigyázó"




"Tűzvigyázó"


B-év, nagyböjti idő, Hamvazószerda utáni Cs. (Ter 2,18-25; MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25)


Az egyetemi "Debate Society" vitát rendezett evolúció és hit összeegyeztethetőségéről. Egy ilyen esten a cél nem az érzelmi azonosulás egy-egy állásponttal, hanem mind mélyebben megismerni a két oldal érvelését. Óhatatlanul felvetődött a kérdés: mi a lélek, mikortól ember az ember? Az est résztvevői sok választ adtak: a nyelv megjelenése, vagy amikor az ember először gyászolta meg elveszett hozzátartozóit - először téve virágot a sírra. A mai szentírási olvasmány szintén töprengés, és válasz a kérdésre. Megörökíti azt a pillanatot, amikor az ember először az embertárs, társa fölé hajolt. Töprengett, és emlékezett közös eredetükre. A pillanat megrendítő. Az ember, fegyvereit lerakva, máskor harcos kezeivel nyugalomban, befelé figyel, s úgy szövi meg, fogadja el a látomást az embertársról. "Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: ,,Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!'' Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek." Ez a mélyen magunkban hordott tudás a társról a béke garanciája az emberi világban. Ez a primitív himnusz, mely az emberi torkon és szájon kilépve, szóban is megszületett - olyan mestermű, mely egyszer s mindenkorra megjelölt és átalakított bennünket. A másikról legbelül megalkotott képpel sajátos "kegyelmi tér" született. Ez az ős-hálaadás a szállásadója minden későbbi kultúránknak: művészetnek, alkotásnak, és konfliktuskezelésnek. A közvetlen társ szeretetén keresztül kapunk ugyanis esélyt, hogy a "távoli" embert el tudjuk fogadni. Ezt a biblikus önarckép-alkotást tartom Julia Kristeva kijelentése pozitív hátterének: az "idegen, a másság bennem lakik." Ebből a közvetlen szeretet- és egymáshoz tartozás élményből merítünk bizalmat - a másik emberségét és szenvedését meglátni. Világunk egészével is az embertárson keresztül érintkezünk. A harcot és félelmeket felülíró szolidaritásnak ez a csodája következett be tegnap David Cameron, brit konzervatív pártelnök Iván nevű, hat éves fiának halálhír vételekor, az angol parlamentben. A politikai ellenfél Gordon Brown, munkáspárti miniszterelnök - aki maga is elveszítette egy gyermekét -, a parlamentben, törölve a napirendet, az együttérzés hangján szólt: "Tudom, hogy túlságosan is rövid életében örömöt hozott a körülötte élőknek, és azt is tudom, hogy élete minden napján családja szeretettel övezte őt."

Ezért kell a böjti időben visszatérnünk az embertársról és külső közösségekről való kegyelmi látáshoz. A böjt nem más, mint az embertárs iránti érzékünk újra-élesztése, tudatosítása. Ehhez, természetes, az első lépés legközvetlenebb kapcsolataink megújítása - újra élőbbé tétele. A szeretni tudó és törekvő ember lesz az, aki nem pánikol a világ kríziseiben. Mert a krízis mértékéül a konkrét, szolgálható-szerető embertársat teszi. Közszereplőinknek is ezt a léptékváltást kell szem előtt tartaniuk; emberben mérni a világot - s nem a világ félelmeiben az embert. Az államcsőd, ha bekövetkezik, akkor az a pánikbeszédbe belebénult politikai elit felelőssége. Impotenciájuké, s bűnös mulasztásuké, hogy nem merítenek a szolidaritás életadó mintáiból. Döbbenten figyelem, hogyan zárul ránk a pánik hermeneutikája; a bizalom és remény hermeneutikája helyett. "Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor - íme, ma előre megmondom neked - elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon." (Mózes Törvényei)


Tűzvigyázó (Lukács Peta-Katona László)


Rám bízták az Istenek,

Az égben lángoló tüzet.

Nekem kell rá vigyázni,

Nem hagyhatom kihunyni.


Merített már erődből,

Varázsló és pár költő.

Fényt hoztál sötét korokba,

Voltál jel ablakokban.


Nem tudlak megkötni, mint férfit gyönge lány.

Hogy fényed melegítsen minden éjszakát.

Meg akarlak őrizni,

Még szunnyad bennem láng.

Ragaszkodom hozzád,

Te legyél,

Minden boldogság.


El akartak rabolni,

El akarnak tiporni.

Néha fel kell szítani.

Nem hagyhatlak kiégni.


Nem tudlak megkötni, mint férfit gyönge lány.

Hogy fényed melegítsen minden éjszakát.

Meg akarlak őrizni,

Még szunnyad bennem láng.

Ragaszkodom hozzád,

Te legyél,

Minden boldogság.



2009-02-26




2009. február 24., kedd

[homilia] Ahol még csak tudata sem



Georges Braque, "Összetort billiárdasztal" (1944)

Ahol még csak tudata sem, összetört billiárdasztal


B-év, Nagyböjti idő, Hamvazószerda (Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18)


Szükséges volna egy csendesebb kereszténységre; szép a magyar nyelv árnyalatbeli különbsége: csöndesebbre. Szükségünk volna egy bensőséges találkozásra Isten Igéjével. A Szentírásban hordozott élet, mint eke kéne, hogy átforgassa lelkünk szántóföldjét. Fel kéne hogy hasítson a bennünket kérdező, helyzeteinket kérdésbe tevő Tíz Szó - megformálva Jézus életében. A felszántott termőföld természete a "kopárság", a befelé fordulás. Szótlanná válni, elharapni indulatainkat, tudni lehajtott fejjel figyelni; Isten "földünkben", bensőnkben formálódó, még rejtett mozdulataira. "Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van." A kereszténység hitelét mindig a belül átgondolt szeretet adta. Égetően szükségünk van a bensőségessé válásra. A böjt a katolicizmusnak azért is lényege, mert épp ezt a vallási közösséget fenyegeti leginkább a külsőségessé válás. A liturgia világa egy ilyen "csapdatényező", melyhez való viszonyunkat épp ilyenkor kell felülvizsgálnunk. Szó szerint külsőségessé, és képmutatóvá válhat a hitét rendszeresen, liturgikus keretek között gyakorló ember. "Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat." Szomorú, de nagyon sok hívő önmaga és a szeretet torzképévé válhat - ha nem szántóföld önmagából érkezik; önmaga terméketlenségének élményéből. Nemegyszer láttam, hogyan válik önmaga előtt is gőgössé, a másikat tudat alatt lenézővé a "keresztény családapa". Találkoztam olyan ötgyerekes apával, aki családlátogatás után, "büszkén" megállva háza előtt mondta szomszédja házára átnézve. "Mi szépen élünk", "de ők nem." S szinte cselédként bánt beszédében holtfáradt feleségével. Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a liturgikus univerzumban, "templomi körünkben" kell bizonyítanunk. S különösen nem papjainknak, s főleg nem püspök atyáinknak. "Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked." S jaj annak az elöljárónak, aki középszerűen beáll a körbe; könnyen kiépítjük, észrevétlenül azt a katolikus valóságshowt, amikor mindenki "énprezentációban szenved". Sok püspök atyánk, plébánosunk, bizony, így szigetelődik el a valóságtól a "vallásosság brokátfüggönyén" át. "Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat." Nagyon vigyáznunk kéne, hogy ne bábozódjunk be egyfajta ekkléziogén nárcizmusba. Ne feledd, bizonyítanod nem az ikonosztázion (ikonfal) felé kell. Hitelünk valós környezetünk mérlegén méretik le; épp a legtávolabbi ponttól a szentélyhez képest. S a fajsúlyos imaélet az, amikor épp azért kell a csend, hogy érzékenyítsük magunkat ott szolgálni, ahol nem is létezik a szó "szolgálat". Mert nincs "kinek", nincsenek jócselekedet beszámító "térkamerák". Ahol még csak Isten sincs; még az ő tudata sem. Csak egyszerű vagy megoldhatatlan emberi helyzetek. Uram, erre tégy hallóvá! "Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked." Hány barátod van ott, ahol nem ismerik a szót, "Szentély"?


2009-02-24






2009. február 23., hétfő

Anastasis ikon




Anastasis ikon


B-év, 7. hét, K./Szent Mátyás apostol ünnepe (ApCsel 1,15-17.20-26; Zs 112; Jn 15,9-17)


Hamarosan, szerdával, kezdődik a böjt. Mely Isten böjtje is. Már megkezdte, előbb mint mi. Beszéde a szeretetről a legáthatóbb izzás, nemcsak kifelé sugárzik - de bensőjébe, "Isten böjtjébe" enged bepillantanunk. "Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben." Az izgat, honnan érkezik ez a szeretet és tiszta figyelem? Hol, s hogyan születik meg az Isten Fiában? Mert egészen bizonyos, hogy ezek az intim és testet-lelket átható találkozások, döntőek voltak a Tanítványság elfogadásában; és a benne való megmaradásban. "Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében." E mondatokon érezni, hogy szó szerint így hangzottak el. Figyelmes füllel még a szavakat összekötő szüneteket is kihallani. A szeretet szavai benne maradnak emlékezetünkben; szfragiszként, pecsétnyomatként hordjuk. Eltörölhetetlen jegyként, mint ahogy keresztségünk tudatát is Isten szerető szavaként őrzi lelkünk. "Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket." Ám ami épp így izgat bennünket, e szeretet eredete. S ez nem más, mint Isten böjtje. E szavak másik oldalán, ott van Isten szüntelen figyelme. Minden élőre; s minden életből kihullt lélegzetvételre; legyen az emberé, növényé, állaté. Ha van az evangéliumokban "aranymetszés", akkor az ebben a mondatban összpontosul: "Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért." Isten szeretete, mindig böjtjével határos. Sőt, gyászával. Nem tudom kiverni fejemből a képet, az Anastasis (Feltámadás)-ikon jelenetét, Krisztus pokolra szállását. Bizonyos vagyok benne, hogy Hádész-beli utazásában - kereszthalála és a Feltámadás közötti napokban - a szeretetnek ugyanezeket az izzó szavait mondja el. Ezek a szavak törik meg az alvilág/poklok hatalmát. Mert Istenben nincs kettős beszéd. "Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket." Mai szeretetvallomásának gyökerén - ottani szeretetvallomását találjuk. Isten a Fiú Hádész-beli utazásában majd átéli a veszteséget, amit csak a történelem hordoz. Böjtjében el tudja fogadni az élet vesztéseit, benne a szeretett Fiúét, hisz ő is az elveszettek közé fekszik. S a veszteség elfogadása, teljes elfogadásában újul majd meg minden Értelem. Új jelentés születik - lélektanilag is az elveszett múlt elfogadása és megőrzése a szeretetben az előfeltétele a növekedésnek -; új válasz, teljes jelentés. A Feltámadás. Ne feledjük, Jézus szavai az utolsó vacsorán hangzanak el: a lábmosás, és az Eukarisztia kenyere és bora, a Bárányvacsora vétele után. Izzásukban és gondolatiságukban ezt a Megújulást vételezik elő; Isten húsvéti benső tapasztalatából fakadnak. "Arra rendeltelek benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon, s hogy bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." Mint Bach angol szvitjeinek lendülete, olyanok sorai. Mindennapi, "böjttelen" szavainkat, melyek harsogják, hogy képtelenek vagyunk legkisebb elgondolásunkról vagy birtokunkról lemondanunk - kordonokon innen és onnan -, mégis meg, és legyőzik ezek a szavak. Mert kitöltik az űrt ember és ember; magyar és magyar között. "Azt parancsolom nektek: szeressétek egymást!"


2009-02-23


Bach 3. angol szvit: http://www.youtube.com/watch?v=AOnXyVxsZ_E