Matthias Grünewald, Isenheimi oltárkép (Crucifixion), 1515
Ikonelemzés-féle
A „véres kereszt", mint ábrázolás izgat. Történeti tény, ezen nincs mit változtatni, a keresztény vallás alapítója kereszten végezte. Bennem a kétely az, vajon nem hangsúlyozta e a történeti kereszténység túl az esemény véres jellegét. Mert egy szimbólum működésében nem mindegy a „hermeneutika", az értelmezési kulcs, amit választunk. Archetípusként a „kereszt milyensége" szüntelenül hat egy kultúrán belül. Formálja a kulturális érzékenységet; hatalomhoz, erőszakhoz, békéhez és kiengesztelődéshez való viszonyt. Bárcsak lenne elég idő végiggondolni a véres-keresztábrázolás problémáját. Gyanítom, több szálon fut a történet.
René Girard munkái hívják fel a figyelmet az egyik legfontosabb szálra: a vallásos áldozat-szertartásoknak miért nem sikerült megtörni a bűnbakképzés logikáját? Melyek töretlenül átvették a társadalmi agresszió levezetésének mintáját. Azaz: bűnbakot keresni, azt jól elverni, halálig, és a közösség időleges megnyugvásáig. S ezzel a „vallások" maguk is részesei az erőszak továbbadásának. Girard felfigyel Jézus áldozatának egyedülálló voltára. Ő valóban nemet mond az erőszakra áldozatában. S az Atya is, ahelyett, hogy arányos erőszakkal válaszolna a Fiút ért agresszióra: fiaként fogad Fiában.
Meglep, mennyire a „vér-áldozat" képeiben mozognak a keresztény liturgikus szövegek. Pedig a „véres", vagy „engesztelő áldozat keresztje", mint kép, legalábbis komplementer kiegészítésre szorul. A „véres kereszt", azaz a kereszt egyoldalú „véres áldozatként" való olvasása: maga az erőszak továbbadásába való belépés. A kereszténység hódító és kolonizáló vallásként jelent meg Európán kívül; s nemegyszer Európán belül is.
A másik szál, ami izgat: a „véres ábrázolás", vajon nemde forrása-e a keresztény közösségek passzivitásának? A „vér" képe, mely a Fiú totális engedelmességét és az Atya totális „áldozatelvárását" sugallja − túl mechanikus. A kereszt mögött rejlő teológia szinte egy önjáró „kenózis" – „önkiüresítés" drámát tár fel. Így jelenik meg, kívülről nézve, a fiát feláldozó kegyetlen, csaknem ödipális Atya Isten, akit kielégít a Fiú halála és áldozatvállalása. Ráadásul, a klasszikus teológiákban a Fiú mintegy szadomazohisztikus örömmel vállalja el az áldozati bárány szerepét. S e mechanikus dráma indoklásának csúcspontja: értünk, helyettünk szenvedi el azt a büntetést, amit mi érdemelnénk. S az Atya „kielégül" a Fiú-bűnbak halálán.
Már ez önmagában izgalmas kérdés, hogy a kereszténység semmit, vagy alig valamit tett, hogy e kegyetlen Atya képét feloldja; de legalábbis megmagyarázza. Ám a legizgalmasabb, hogy a fenti séma hogyan vezet a legmélyebb „gondolkodásbeli" passzivitáshoz. A katolicizmus „eretnekpolitikája" fényes példája ennek az „elhallgattatásnak". Amit persze, s ezzel nem dicsekednek a reformáció egyházai, a maguk tanvitáiban, ugyanígy megismételtek.
A „vér" képe, ami az áldozatban kiárad, s kihangsúlyozásra kerül − egy furcsa, kontrolláló jelenlét. Mintha az „anya", mely gyermekét nem engedi leválni a vele való eredeti egységből, foglalná el a Kereszt helyét. Maga a katolicizmus küzd ezzel a totalizáló „Anyai" jelenléttel. Mely nem engedi ki gyermekeit a szimbolikus „Atyához", aki a nyelv, a gondolat garantálója. Épp úgy, mint az apai szeretet, mely leválasztja a gyermeket az anyáról, és bevezeti a nyelvbe. A „véres kereszt", mint ábrázolási minta, nem engedi a kreatív szabadgondolkodást, a „heterodoxiát". A katolikus egyház intellektuális megújulás-képtelensége e „Kereszt" hosszú árnyéka. Mely fogva tart. Mely nem engedi új ikonográfia születését, a régi korrekcióját.
Pedig egy közösség, épp úgy, mint egy család, akkor funkcionál, ha „kiengedi", azaz küldi tagjait a valósággal való találkozásra. A „Nyelvbe", mely megújít. A fiúk függetlenné válása, felnőttségük, persze kockázat. Ám ezt vállalni kell. A „véres keresztábrázolás", persze, kielégítő. Biztonsággal jutalmaz: helyettünk már megváltott a Fiú; az Atya már megbocsátott. S senki, semmi ezt nem vonhatja vissza.
Ám e séma veszélyes is. Törvényként, rendként jelenik meg a hívő tudatában. S mindenki, aki nem fogadja el ezt biztonságot garantáló sémát, az „törvényellenes". S érdemes megfigyelni hívők reakcióját, mennyire nem tudják tolerálni, hogy a „kegyelem nem működik" emberek életében. S dekadensnek, istentelennek, bűnösnek bélyegzik a „kintet". Mert az nem tudja megismételni a megváltás diadalmas sémáját.
Új, de helyesebb ezt mondani, komplementer keresztábrázolásra van szükség. Ami aktívabb, gondolkodóbb, és a világ erkölcsi helyzeteivel jobban azonosulni tudó magatartáshoz vezet. A „keresztet" mint a kinyílás mintáját megérteni. Mert egy kultúrának szimbólumokra szüksége van. Mégpedig olyan kulturális szimbólumokra, amely energiák szabadít fel, és az emberekben ott lévő energiákat meghívni, összegyűjteni tudja.
2011-02-25
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése