Két Braille-kotta
C-év, Mindenszentek (Jel 7,2-4.9-14; Zs 23; 1Jn 3,1-3; Mt 5,1-12a)
A Holy Ghost and St. Stephen templom. Helyettesítek, Mindenszentek ünnepén. R. kért meg, apját tüdőrák gyanújával vizsgálják, hazautazott Olaszországba. Majdnem úgy történik minden, mint máskor. De csak majdnem. Bevonuláskor felfigyelek az ének-vezető hangjára. A templomszentély előtti kis pulpitusról vezeti a közösség énekét. A templom belülről látszik, meglepően tágas. A férfi tiszta hangon énekel. Átéléssel. Ekkor látom, vak. Ujja gyorsan mozog a Braille-írás kottáin. Mise közben is figyelem, lehetetlen nem odafigyelni rá. Bátyjával, aki szintén vak, az első sorban ülnek. A nagy Braille-kottás énekeskönyvet, mint hatalmas térkép-albumot olvassák. Alattuk a padban fehér vakvezetőkutya. (Később bemutatják a kutyát, Lloyd. „Lloyd be with you.")
A közösség, a gyerekmisén, különös átéléssel énekel. Afrikai arcokat látok, ritmusban mozognak az énekre. De a fehérek is tapsolnak a Glóriában. Pedig a sztenderd népénekeik, mondhatni. S mégis mennyire más. Nagyon, nagyon régen éreztem ilyen spontán energiaáramlást egy templomi közösségben. Mert az éneklés itt valóban közösséget teremt. A Glória alatti taps után pezseg-sajog az ember tenyere. S van ebben valami mélyen emberi, mélyen gyermekkori. Érezni a vérkörök lüktetését. Valamit felszabadít bennünk ez a ritmus, épp a gyermekkorból. A gyermek ős-bizalmát a felnőttben; a Felnőtt Istenben. Az élmény hatása alatt azonnal változtatok, amit elterveztem homílián. Hisz e közösség már kimondta az ünnep lényegét. Mi a szentség jelentése, Mindenszentek ünnepén. A „szent" kollektív jelentésére helyezem hangsúlyt. „Szentnek lenni" nem más, mint megteremteni az egyensúlyt az Istenben-életben való öröm és a mindennapok emberfacsaró rutinja között. S az öröm és a bennünk lévő jó kibontakoztathatóságába vetett hitet megerősíteni a ránkbízottakban. Épp akkor, amikor legnagyobb szüksége van rá; elbizonytalanodása idején. Mert nincsenek, nem lehetnek illúzióink. Ez az ünneplő templombelső a legvalósabb kontraszt a kint örvénylő világgal. Tombol a kapitalizmus, most épp felmagasodó árnyéka húzódik fölénk. Megszorítások, leépítések, szociális juttatások vissza-vágása. Egy bennünket kifacsaró világból érkezünk ide a templomba.
És mégis, bekövetkezhet a csoda. Hogy hagyományaikból, magántulajdonukból, gyökereikből kivetkezett emberek átélik, megalkotják az otthont. Elfogadják Istentől. S most tudom megfogalmazni, a régóta izgató gondolatot. Miért a vonzódás a templombensőkhöz, melyek hallgatagságával, komorságával évek óta küszködöm. Mert van valami, ami a keresztény igehirdetés és közösségiség (nagyvárosi) krízise mellett is szüntelen be-hívja az embereket. Azt hiszem e vonzás az otthon, a gyökerek, a hajlék élménye. Papírbútorok, önmagukat kétévente leselejtező használati tárgyaink, cipők, ruhák, autók. Nincsenek könyvek többé a polcokon. Mert a „gyökértelen", a kitelepített, munkaerőpiacon ki- és elhasználhatóságáért tartó ember nem olvas; áthelyezhető, mobilis élete nem fejezhető ki a Könyvvel, mint Gyökérrel. Isten mégis ajánlja templomait, mély gyökereivel. Mint a Hajlék tapasztalatát. Egyszer majd felfedezi a posztmodern ember, műanyagvilágából kilépve.
Ismétlem, meglep az energiaáramlás. Hogy a közösség-építés ereje rejlik az emberben. S megindít a két vak ember hite. Akik arcán ott látom, amit talán nem fogalmaznak meg önmaguk előtt, hogy bíznak benne, hogy egyszer a Gyógyító, akiről énekelnek, akihez imádkoznak, megnyitja szemüket.
2010. november 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése