"Veszélyes forduló", plakát, Hampstead,
Pentameters Színház
Édes Néném,
megjegyzését köszönöm. A mi sajátos viszonyaink közepette én azt látom, hogy közéletünk igen régóta képtelen ún. "karizma-elosztó" modellben gondolkodni. Nem tudom mióta, de a démonizálás mátrixát szerintem mindkét oldal építette. Egészen bizonyos, hogy a negatív kampányok ezt mutatják. Ez a rivalizáló versus karizma-elosztó pártmodellek régi vesszőparipám. A verbális agresszió, politikai boszorkányüldözés, a Lázár-féle negatív kommunikáció, úgy látom egyszerre épít tudatosan a másik démonizálásának stratégiájára, és egyszerre nincs rálátása, hogy amit tesz. Nincs tudatában, hogyan és mitől hat vissza destruktívan a demokrácia működésére és működtetésére ez a hangnem; ami egyre inkább kurzussá kezdi kinőni magát. A démonizálást a politikai stratégiaként értem. Amennyiben ez tudatos, ott beszélhetünk "fasizálódásról", bár nem szeretem a szót. Ebben ez esetben lehet a totalitarizmusról, mint magatartás megjelenéséről beszélni.
Az írásban az "egyház hallgatása" kapcsán arra a polgári felelősségre gondolok, hogy igenis, fel kell hívni a figyelmet a két magatartás közötti különbségre. A démonizálás, a negatív közéleti kommunikáció közegében így is járhatunk. Amikor nemcsak egyénre célzott, de kollektív "karaktergyilkosságokra" jár az agyunk. Egy kétharmados többség birtokában, kellő gőggel, nagyon közel kerülhet a Fidesz-KDNP hogy tovább fixálja a démonizálást mint legitim politikai stratégiát. Ez az ellenségképben gondolkodás, a bűnbak megkeresése, az "elszámoltatás", s ez a Fidesz morális felelőssége, befényképeződik a közösség tudatába. Minden kormánypárt felelőssége ez, honi viszonyaink között. Mert, ha neadjisten elérkezik egy valóban kiélezett történelmi-gazdasági szituáció, akkor ez a mélyszocializáció, ami a rendszerváltás óta kísér bennünket, megalapozza a "Jobbik-programú" kormánypárta az igényt. A Fidesz demokratikus párt, de nem demokratikus hatástörténettel. Mint ahogy a rendszerváltás utáni politika is demokratikus, de nagyon negatív "demokrácialélektani" lecsapódással. Úgy érzem, nálunk a demokrácia nagyon negatív ökonómiát követ, ettől "démo(no)krácia". Tudatosan él a dekonstrukció technológiáival, de nem ismeri fel, vagy nem hajlandó felismerni, hogy ezzel nagyban hozzájárul a társadalmi bizalom hiányához. Átkódol lehetséges reakciókat, konszenzusos készségeket. Démonizálni, "elszámoltatni" mindig kifizetődőbb. Azonnali megtérülése van. Ezért írtam a múltkor, hogy Bajnai volt az első miniszterelnök, aki tudatosan nem élt ezekkel az eszközökkel; s Antall József, aki egész tisztességesen küzdött a kinevelhető "ellenségképekkel". Környezete már nem.
Ha egy rendszer tudatosan épít politikai kommunikációjában az emberben eleve ott lévő félelmekre, a démonizálási hajlamra, onnantól vannak komoly kérdéseim. S itt vannak a Fidesszel nagyon komoly kérdőjeleim. Nem hiszek a dialóguson kívüli küldetésekben. Úgy tűnik, a kormánypárt egy a társadalmi pszichében már nagyon is ott lévő traumát lovagol meg, s hasznosít a végsőkig. A "mi" és "ők", a "mi igazunk" és az "ő szabotőr voltuk" dualizmusát. Ami mentalitást a kommunista diktatúra fényképezett a közgondolkodásba: mint "osztályharcot" és "osztályellenséget". Ezért érzem egyre inkább az instrumentális demokrácia ízét a Nemzeti Együttműködés Rendszere kapcsán. Döbbenetes látni a Lázár-féle szentenciában amit az Alkotmánybíróság jogkörének csökkentéséről mondott, hogyan böffen vissza a kommunista nevelés. S paradoxon, a rendszerváltó Orbán Viktor mint miniszterelnök, hogyan követi ugyanezeket a mintákat. Nem, vagy nagyon hamar visszaszocializálódott a késő-kádári reflexekbe. Ez az ember a múltban él, a múlt hatása alatt; szűk környezetével együtt. Ettől nem tud kormányzata polgári lenni a szó pozitív értelmében. A polgár, általában a polgárosodás nem ellenség-képben gondolkodik, hanem növekedésben. Dialógusban. Konszenzusban. S főként szellemi forrásbővítésben. Ezt az ellentmondást nem tudom feloldani a Fidesz kapcsán. S csak nagyon óvatosan merném megfogalmazni, de a kétharmadig nagyon mély társadalmi frusztrációk, s nagyon kétes választói elvárások lendítették a mostani kormánytöbbséget. Közel sem a Fidesz pozitív teljesítményének, vagy programjának szólt. A kétharmados többség ezért kéne, hogy alázatra és odafigyelésre intsen. S óvatosságra. Mert a demokrácia és a "démo(nok)rácia" (ellenségképben való gondolkodás) keveréke ez a kétharmad. Orbán Viktor felelőssége, s államférfiúi nagysága abban állna, hogy fel tudja ismerni a kettő közti különbséget. S saját politikai közegével ezt megértesse. De ez nemcsak az ő, a mindenkori ellenzék felelőssége is. Hogy végre a szó teljes értelmében polgári parlamentje legyen az országnak. S szűkebb hivatásomra is reflektálva, nagyon jó lenne, ha egyszer "polgári egyházunk" lenne, polgári hangnemmel a közéletben. Ami az október 23-án kapott állami kitüntetésektől függetlenül szól a hatalomgyakorlás morális vonatkozásairól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése