2010. október 23., szombat

Amikor kérdezünk


Amikor kérdezünk


Lehetséges-e hűségesnek lenni a saját vallási hagyományhoz anélkül, hogy fundamentalisták lennénk? S lehetséges-e a fundamentalizmus ellentéte, a párbeszéd a tradícióval, hogy épp lényege tárul fel a róla való gondolkodásban? Gerard J. Hughes Fidelity Without Fundamentalism című könyvét olvasom. Mert a Hagyományhoz való viszonyunk kettős lehet. Nem, elszámolom, három. Vannak korok, amikor magától értetődő a tradíció. Ilyenkor észrevétlen, mint gépalkatrészek között az olaj, egész egyszerűen: működik. Aztán, mint épp ezekben a ʻposztmodern években', egyszercsak nagyot változik a világ. Elkopik a gép? Meginognak a korábbi magabiztosságok, bejáratott utak. S főként, megszűnnek korábban rendíthetetlennek hitt biztonságaink. Úgy tűnik, ha egy helyzetéről nem gondolkodó vallási hagyományt ér így a változás, drasztikus a lemorzsolódás. Az emberek nem indokolnak, egyszercsak benne voltak és a másik pillanatban már nincsenek benne a hagyományban. Hogy ne észrevétlen történjen mindez, vagy hogy ne így történjen, kéne egyfajta ʻExodus-tudatban' élnünk. S ez nemcsak vallási tudatra igaz, nemzettudat, családi élet, rokon kapcsolatok esetében ugyanígy. Folyamatosan kéne gondolkodni az identitásról. Milyen veszély érheti, hogyan növekedhet. Az ünnepek feladata ez.

Különben fundamentalizmusokban élünk. Ez a második magatartás. Ha hirtelen tudatára ébredünk a bizonyosságok megrendülésének, többnyire ezt választjuk. Ha ez politikai vagy közéleti hatalommal párosul, görcsösen próbálunk meríteni a még működő közelmúltból. A vallásra is igaz ez. Visszatérünk liturgikus külsőségekhez, imaformákhoz. S legfőbbként: nem engedünk kérdezni a hagyományról. Az úgy van, és kész. Élj úgy, és csakis úgy, ahogy a Biblia mondja. Cselekedj úgy, ahogy Isten akarja. S nagyon tartózkodunk a kérdésektől. A világ ellenséges. A környezetet úgy fogja fel e gondolkodás, mint állandó veszélyt a benső integritásra.

A harmadik út, a beszéd a hagyományról. Amikor szembenézünk a nehéz kérdésekkel. S átgondoljuk, hogy a Hagyomány mit jelent a jelenben. Nem is gondoljuk, milyen fontos felvállalni ezt a ʻveszélyes viszonyt'. Mert lehet, sőt biztos, hogy torokszorító lehet, megkeresni a válaszokat. Kutatni, amíg nincsenek megformált válaszok. Mégis, egyedül ez a módja, hogy lefordíttassunk a Hagyományba. Hogy élő legyen e Hagyomány bennünk. Ez a ʻjelenbe kérdeztetésünk' az Evangélium titka. Mint minden vallási Szent Szövegé. Akkor hordozza leginkább Istent, amikor él.

E különbségekről töprengve nézem a két imádkozó példáját Lukácsnál. „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos." Az írástudó imája: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is." A vámosé: „A vámos megállt hátul, szemét sem merte fölemelni az égre, inkább a mellét verte és könyörgött: Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!" (Lk 18,10-11.13.) Halvány párhuzam a fentiekkel. Vajon melyik él benne jobban a Hagyományban? Melyikük ʻfordíttatik bele' hitelesen? Mert a tét, megtalálni az imádság mai formáit és tartalmát. Minden ezen fog múlni. Hogyan lát a felnövekvő nemzedék bennünket ʻimádkozni'. Azaz: reflektálni identitásunkról. S az ima tágabb jelentésű: nemzeti ünnep, családi ünnep, a szolidaritás megnyilvánulásai. Amikor kérdezünk, fáradhatatlanul kérdezünk. Ahogy a lyukas zászló kérez.


2010. október 23.

Nincsenek megjegyzések: