Halottak napja
C-év, 31. hét, K., (Jób 19,1.23-27a vagy Róm 5,5-11 Zs 26 Jn 6,37-40)
Krizantémvirág a szobámban. Az elszáradt virágfejeket csipkedem le. Beleszagolok zöldjébe. Muszáj behunyni a szemet. S egyetlen lélegzetvétel beindítja az emlékezést. Otthon találom magam. Érzem a régi utcák illatát. Nagyszüleim kertjében a krizantémt. S a temetőt. Nem tudom miért. Ezekben a napokban − Mindenszentek, Halottak napja − különösen érzékennyé válunk. Álmaink, szaglásunk, tapintásunk. Múltunk iszaptározói egyszerre megnyílnak. Nehéz nyomás ez falainkon. Egyszercsak átérezzük: a múlt épp oly súlyú, mint a még ismeretlen jövő; és jelen.
Napokban gondolok a halálra. Felfoghatatlan. Hogy egyszercsak nincs, ami van. Hogy egyszercsak letelik a kimért idő; s félek a haláltól. Még mindig félek, és félni is fogok. Hiába a számtalan találkozás a halállal, a haldoklással. Nehezen csiszolódó sziklája az bennünk az ellenállásnak. Újra, és újra, ezerszer és ezerszer át kell, hogy hullámozzon fejünk fölött a holtjainkra emlékezés. Míg megtörünk. Míg szívünk, az egykori gyermekszív megnyílik befogadására. Temetéseken számtalanszor láttam a hozzátartozók gyászát. Talán ez a megfigyelt, osztozott gyász legnagyobb tanítónk. Szocializációnk, nemcsak a közös szolidaritásra, hanem végleg belépni életünkbe.
A holtakra, elhunyt szeretteinkre emlékezés békére tanít. Békességre a világgal. Mert ez a béke felismerése, hogy minden perc ajándék. S ha már a percek robogását nem fogjuk fel, mai napunk, holnapi napunk ajándék voltát fel tudjuk fogni. Idős barátom írja, hogy ne aggódjak nehéz döntéseim felől. Egyszerűen adjak hálát azért, hogy minden eltelt napom más, és értékét az adja, hogy soha nem történik meg újra. Csak csendesen teszem hozzá, az állandóságot az adja, hogy „szeretteink történnek meg bennünk." Akiknek napjaink szakadatlan láncát köszönhetjük.
A halál felfoghatatlansága, és a távolság, amit vele szemben érzünk normális. Érinthetetlensége, megfoghatatlansága, megragadhatatlansága − nemcsak életünk korrekciója lehet. Hogy megpróbálok tartalmasabban élni. Benne a jelenben, „szeretteimben." A halállal való meg nem békülésünk istenképünk korrekciója is. Csöndes figyelmeztetés, hogy Isten valami, valaki egészen más lehet; mint amit nem, vagy alig érzünk, fogunk fel belőle. Túlságosan belevetítettük magunkat az „Isten" szóba. S saját unalmunk, végességünk miatt, már nem, vagy alig észleljük valóságát. Pedig „Isten" valami kifejezhetetlenül élő viszony. Nem úgy, és nem ott van, ahogy azt elgondoljuk. Hisz Ő amit nem tudunk elgondolni, abban is ott lüktet, várakozik, vagy csak egyszerűen ott van. Halottak napja valami hallatlan fontosra tanít. Nem is annyira az a fontos, hogy van-e Isten, és hogy hogyan van. Sokkal fontosabb, hogy mi hogyan vagyunk számára. Mert amilyen valóságos emlékezésünk elhunyt szeretteinkre, éppoly valóságosak vagyunk számára. Mert Ő is emlékezik. S ha van egyáltalán Istenérv, az épp ez a mai emlékezésünk elhunytjainkra. Mert ezt az „összegyűjtést", ezt az emlékezést − Ő indítja évről évre útra bennünk. Mint ahogyan tavasszal kivirágzik a rét. Ahogy évről-évre illatozni kezd a krizantém; ahogyan évről évre, tavasszal megszületik a zöld. A tény a csoda: hogy emlékezésbe ébredünk. Hogy nem felejtjük el egybegyűjteni azt, ami elveszett. S akik mégsem veszhetnek el. „Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon." (Jn 6,37-40)
2010. november 2., London.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése