The Long Mirror
Hampstead Pentameters ismét. The Long Mirror, J. B. Priestley ritkán játszott darabja. Ma adták utoljára, így időm már nem volt barátaim meghívni. Egyedül érkezem. A színház rendező tulajdonosa, Leonine-Scott Matthews elmondja, Dunne Experiments with Time című könyve nagy hatással volt a szerzőre. S valóban, lélektani thriller, személyes viszonyokról.
Az előadás után gyors szendvics, tea. "The Coffee Cup" olasz kávézó-kisétterem. Tudatosan. Decemberben E.T.A. Hoffmann Diótörője után barátommal, közvetlen karácsony előtt ugyanitt vacsora. Az akkori beszélgetés emlékére is térek be. A kamaradarabhoz illik a hangulat. Tényleg különös időutazás. Kis asztalok. A szomszéd asztalnál fiatal pár. Lengyel lány azt hiszem, s olasz fiú. A lány családi albumát nézegetik. Mellettem zajos, hangulatos család. Két nő, két lánygyerekkel. Ismerős hangulat, visszatérő helyzetek.
"Találkoztunk már?" A darab központi kérdése. Egy kis hotel mélyen a Welsh-i hegyekben. Itt bontakozik ki Priestley mesteri darabja. Hogyan ismerheti Branwen Elder, a legapróbb részletekig, Michael Camber legintimebb gondolatait? Úgy, hogy sohasem találkoztak. Átvészelheti-e házassága e konfliktus teli találkozást a paranormálissal?
A cselekmény idősíkok játéka. A kortárszene-szerső Camber boldogtalan házasságban él. Évek óta nem alkot. Feleségével tisztázni jönnek kapcsolatukat, megmenthető-e. S ekkor kezdődik az időntúli szerelmi háromszög, a feleség részéről a féltékenységi dráma. Humor, szellemes fordulatok alól átélik az élet központi dilemmája: eltűnt idő nyomában jár-e életünk? Menetének rejtett megsiklását valaha is megérthetjük-e? A látnok Branwanba, akivel évek óta láthatatlanul is együtt élt, beleszeret. Felismeri: őt kereste feleségében. A hotelből való viharos távozás mellett dönt az események látszólagos csúcspontján. Ám a Branwan és a férj felesége, Valerie közti beszélgetés új fordulatot ad. Tulajdonképpen tragikus elválás és happy end ötvözete a befejezés. Új élet reményében érkezett, az újrakezdés reményében kívánt távozni. Ez meg is történik, de nem "megtalált szerelmével", hanem újra-kezdett szerelmével. Újra-kezdve, elfojtások, tettetések nélkül: ugyanabban az életben.
A darabot elolvasni vágyom. Az angol fringe hangulata az esten, mint magát a könyvet megnyitni. S újra rácsodálkozom, a színpadra írt mondatok, mint hídpillérek. Hordozzák az élet valós rétegei terhét. A színpad tényleg csak játék. A könyv sorai mégis olyan anamnézis, mely mögött ott lélegzik a valós idő. A történetből lép elő: teázás, séták, megismerkedések, kuszaságok. Meghosszabbítás. Bútorok szövete, a kandallóban a tűz, a tea-time. A szobák és az élet egyszerisége összeérnek.
Említettem, szeretem ezt a helyet. Egyedül visszatérni is: mondatoktól érintett. Arcoktól. Emlékszem, két éve Az Alice csodaországban néztük Lucával, Carloval, és a kazah muzsikus Bulat-tal. Ennél az asztalánél Catherinnel ültem; s a szlovén Mátéval, aki elvileg ma jött volna. A menülapra pillantok. 1934-ben alapították, "The Oldest Coffee Lounge in London." A teraszról 1954-es felvétel.
A darabban visszhangzik az életünk. Mint kávéházak bensejében. London történelmi bel- és külkerületeiben egy dolog változatlan. A kiséttermek, és pubok. Mi is történne az emberrel, ha bejárt helyeire nem térhetne vissza? Nyilván, a régi Krúdy világ a múlté. Miként a türelemmel megírt irodalom is.
Gyakran elképzelem a várost. Egy pillanatra, ha üressé változna: egyedül maradnánk benne. S lenne egy óra, egy délután, amikor csak azok haladnának el benne, akiket olvasmányainkból ismerünk. Meglepő találkozások lennének. John Constable az angol tájképfestészet megújítója. Két sarokkal fentebb a hegyen, a temető legvégében nyugszik. Felesége mellett, akivel szerelemben volt, s éveken át nem engedte a család a házasságot. Priestley; De Gaul tábornok, aki a rejtett katolikus templomba járt. Simone Weil. Bartók is járt itt kinn; Oscar Wilde, T.S. Eliot, Freud. Velük nemcsak itt, de South Kensingtonban is találkozhatnánk.
S ott járnak közöttünk azok karmánknak azok a csomópontjai, amikor fordulhatna, s fordult is történetünk. Túl könnyen továbbhaladunk. Nem mi vetítjük újra a filmet, a képek robbanása görget bennünket tovább. Hacsak meg nem kérdezzük magunktól: "Nem találkoztunk már, valamikor?" Helyzeteket, barátokat felkeresni. Barátságokat ápolni. Leveleket megírni. Beteg barátunkat meglátogatni; ezt figyelem meg. Ellépni a kor tükrei és illúzió elől. Könyvet megnyitni, ahogy kéz a kézbe kulcsolódik. Ez történetünk kulcsa. Új életet kezdeni a régiben.
2011-02-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése