A keresztény tanítás időről-időre felértékelődik. A szabadság, amit az evangéliumok Jézusa kínál: újra és újra a legizgalmasabb leválás a „kor szelleméről". (Heidegger „Das Mann"-ja jut eszembe, a valós identitását fel nem ismerő „általában ember", mindörökre zárványként kövülve történelme tehetetlenségeibe.)
Nem véletlen, hogy a zsidó szokásokat jól ismerő Márk evangéliuma, mint Jézus nyilvános fellépésének kezdetét, a leprások tömeges gyógyítását emeli ki. Márk kényesen figyel az időpont megörökítésére. Mi, a magyar fordításban elmennénk jelentése mögött: „Estefelé pedig, amikor lement a nap, hozzávittek minden beteget és megszállottat; az egész város összegyűlt az ajtó előtt" (Mk 1,32) Ám a napszaknak jelentése van. A nap már lement; a szabbat véget ért. Csak ezután vihették tisztátalan (a szent időben „érinthetetlen") betegeiket a házhoz, ahol Jézus volt.
S ez a liturgikus időre és „tudatra" való utalás döntő. Két világ kontrasztja: a liturgikus purizmus papi világa és a tisztátalan „veszélyes" betegek. S Jézus nyilvános fellépése e határok újra-definiálásával kezdődik.
Meglepő, hogy a korabeli zsidóság milyen közvetlenséggel, szó szerint, érintkezik betegeivel. Spontán és természetes emberi reakció ez. Úgy tűnik, hogy a nyomás az embereken, hogy betegeiket elkülönítsék a „tiszta", a „szent időtől", nem annyira természetes félelmükön alapult. A presszúra sokkal inkább a Törvény papok-írástudók szigorúan ellenőrzött világából fakadt. Ezért radikális és tudatos normatörés amit Jézus tesz. Arra ösztönzi kortársait, hogy nézzenek szembe, gondolják újra, mi az ami „szent" és „profán", ami „tiszta" és „tisztátalan".
Világunkban úgy fogalmaznám újra a meghívást: áthaladni a kor propagandáin, törvényein és szokásrendjén. Azaz: újra nevet adni mindannak amit látunk; minden kollektív félelem gyógyítható.
Már evangéliumát nevezik a „messiási titok" evangéliumának. Jézus többször a hallgatók, meggyógyítottak lelkére köti: amit láttak, arról még hallgassanak… (Mint esetünkben is, „nem engedte beszélni az ördögöket; azok ugyanis felismerték őt" /Mk 1,34./) A „messiási titok" azonban elsősorban azt akarja kiemelni: Jézus rálátása világunka egészen más. Ő valós nevet ad jelenségeinek. „Kategóriái" befogadóak: hisz a gyógyítás Isten békéjét ajánlja minden érintettnek.
S ezen a ponton válik számomra a legélőbbé az evangélium. A keresztény küldetés: szembenézni a világ elénk adott, „kész" fordításaival. Amit a kultúra ad, amit a „Törvény" propaganda gépezete tudatunk elé vetít, immár a nap huszonnégy órájában.
Most, amikor ezeket mondom, a reggeli istentiszteleten ott ül J., a fiatal burmai tisztnövendék, nővérével. Ám muszáj megfogalmazni ezt a hihetetlen nehéz, és ellen-kulturális, keresztény küldetést. Egész egyszerűen elegem van abból, hogy „civilizált törvénytudóink" csupán két névben tudják látni és láttatni a világot. „Terroristák", „ellenség" − melyek természetesen a mi „tiszta demokráciánk" ellenségei. Ez a névadás nem vezet semmire és sehová. Csak újabb és újabb katonai beavatkozásokra, „berlini falakhoz". És mind több terroristához és ellenséghez.
Jézussal kontrasztban nem történhet más, csak világunk és kategóriáink végső lelepleződése. A világpolitika terrorista és nem terrorista szereplői nem akarnak békét. Hatalmat és uralmat akarnak. Nem utolsósorban a kizárólagos jogot, hogy ők definiálják ki „terrorista" és ki „ellenség". Mi az „öntiszta" és mi a „fertőzés".
Kilépni a gazdasági és háborús propagandákból. Tudva, hogy „az egész város összegyűlt az ajtó előtt" (Mk 1,33). Az emberek békére vágynak. S megváltóra, aki kiszabadítja őket a régi névadások sebző ketrecéből. S ez a keresztény küldetés felértékelődése: békét teremteni, befogadó nevet adni.
(Csak a margóra. Elgondolkodtunk-e már azon, hogy odahaza, a mindenkori ellenzéki pártjaink, ugyanezt a „terrorista"/ „ellenség" – „öntiszta" negatív névadást ismétlik. S feltűnt már, évek, évtizedek óta, hogy e pártajánlatok leleplezik: ez a politikai közeg képtelen a tartalmi megújulásra. Az Index, Stop stb. hírportált végtelen bizalmatlansággal tudom csak megnyitni. Legyártott propaganda, látásunkat mérgező (belpolitikai) háborús propaganda. Névadás a gyógyítás és önmegújulás igénye nélkül. Zárójel bezárva.)
Meg kéne állni az új névadás határán, mint Márk nyitóképe. Mint Vaughan Williams 5. szimfóniája (1943) teszi békevágyával. Vagy Richard Strauss 1945-ben komponált Metamorfózisa: amint végigtekint „a náci Németország" romjain. Mindkét mű szembenézés elmúlt névadásaink kudarcaival. Megfogalmazott béke-vágyuk annak az új látásnak a vágya, ami végérvényesen képes szakítani a múlt (körénk zárt jelenünk) szűkkeblű kategóriáival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése