Több gondolat és élmény rezdülését kéne megfogalmaznom. Miért van az, hogy az élmények intenzitásában kizökken velünk az idő? A történések, találkozások, benyomások sorjáznak − s nem marad idő feldolgozásukra.
Mint a csónak, ami reng a hullámokon, így mozdul alattam több találkozás. D. Winchesterből, a séta a New Forestben, majd a közös ebéd. S a kirándulás kezdetén, Mottisfont House – ban a kiállítás. Korábban Ágostonos kanonokok perjelsége volt. Innen a kastély-ház fura stílusa. A kiállításon fiatal, természetes anyagokkal dolgozó művészek. D. minden kiállítási tárgyat megérint. Tapasztalni akarja, teljes spontainaitással, nyoma sincs benne a múzeumlátogató gátlásának. Örmény kislány, hirtelen. Törékeny ujjai érintik a márványt, a fát, az üveget, a fémet. Azzal a közvetlenséggel, ami csak ezen ujjak begyén születhet meg. Mintegy ellenpontjaként a család az örmény népirtás idején történő menekülésének.
Itt van bennem a dalírás öröme is, K-val. Lojzinak átküldtem néhány zenét, amit írt. Lojzi írja, hogy szerencsés vagy, Bálint, hogy ilyen lelkekkel találkozhatsz. S megfigyelem K. énekhangjának természetességét és zenei intelligenciáját. Szintén egyfajta ellenpontja a hitleri Németország, mint múlt, szörnyűségeinek. A történelem különös módon kompenzál. Mintegy új esélyt adva önmagának, tagjaiban. (K. váratlanul átküldött egy zenei hangulatot. Az esőből születő táncot asszociáltam hozzá. Tetszett neki a szöveg, továbbírta. A történet egyszerű: esős reggel, ugyanaz a történet történik velünk. Ám a kérdést felteszi a szobából esőbe induló ember: hátha mégis csoda vár? S a monoton szürkeségből egy belső hang táncba hívja, belépni a másik dimenzióba. Elindulni az ellenkező irányba…)
S még sok-sok, nem csituló történés ring bennem. A legfrissebb, Roccó visszajött Olaszországból. Kopogtatok az irodája ablakán. Nyílik. Megkínzott arccal mosolyog és üdvözöl. Vendégének olaszos közvetlenséggel mutat be: az a közös bennünk, hogy egyszerre veszítettük el apánkat. Gyászból érkezik. Mondja, üres volt a ház tegnap, amikor hazajött. Muszáj volt elmennie moziba. Nem bírta egyedül.
Ezek a történetek sorakoznak bennem. Nem távoznak, sokáig maradnak. Mintegy hátteréül a napokbeli töprengésnek. Freud-ról olvasok. A módszere ellen emelt kifogásokról. Egész élete harc volt, hogy „tudományként" tekintsenek munkájára. Szinte megkeseredett küzdelem, és elvettetés a természettudományok részéről. Nagyjából hasonló − ez a párhuzam foglalkoztat − mint ahogyan a „hit világát" veti el a Dawkins-féle hangos „tudományos ateizmus".
Pedig Freudnak, miként a „teológiának" is, igaza volt. A huszadik század elején, a tudomány arca mögött (elfordított tekinete?) felgyülemlett történeteket (történelmet) egyszerűen muszáj volt valahogy feldolgozni. Amit a modernitás magabiztos tudományossága nem tett meg − azt megtette Freud civilizációról való töprengéseiben. Ahogyan a személyes történet súlyát egyedül elhordozni képtelen egyén esetében, úgy a történelmi idő irdatlan terhét is emlékezetbe kellett emelni. Meghallgatni. S főként: érinteni, közvetlenül.
S itt villan be, metsző élességgel, a napokban újra-nézett vita az ateista Richard Dawkins és a zsidó főrabbi, Jonathan Sacks között. Nem a vita önmagában érdekes. Hisz a felek álláspontja jottányit sem közeledett. Sokkal inkább a tény, amit Richard Dawkins soha nem fog megérteni, miközben totalizálja a „természettudományt", mint egyedül illetékes tudás-tekintélyt. Nem érti, hogy a vallás sokkal több, mint Isten léte vagy nemléte. A tét: a történelmet tudni érinteni. Annak közegével, összetettsége miatt, a természettudomány képtelen közvetlenségbe lépni, „átfogni". S a felgyülemlett terhét hordozó történelmet mi és ki hallgatja meg? Freud heroikus és végtelen etikus kísérletet tett rá; miként az általa kritizált vallás is. De ez majd egy következő „városbújócska" tárgya.
Különös szokásom, hacsak megtehetem, a fontos szövegeket nem interneten olvasni. Hanem első kiadásban, lehetőleg még a szerző életéből. S így érintem a történelem lapjait, a már említett közvetlenségben. Freud két mondatát idézem az Egy illúzió jövőjé-ből. 1928, London, a Hogarth Press and Institute for Psychoanalysis kiadása. Fordítom. „Végül a különös tényt szemlélhetjük. Általánosságban, az emberek naiv módon tapasztalják meg jelenüket. Úgymond, anélkül, hogy fel tudnák mérni annak tartalmát; először megfelelő távolságra kell szert tenniük − azaz a jelen múlttá kell, hogy váljék − mielőtt megjelennének a rálátási pontok, melyekből a jövőt megítélhetnénk." S végül a másik mondat, mely mintegy ítéletünk − s mindenkori történelem-bújócskánk kiinduló alaprajza. „Minél kevésbé ismeri az ember a múltját és a jelenét, annál illuzórikusabban méri majd fel a jövőt." Embert és Istent.
2013-01-10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése