A Nyugat, avagy a világpolitikai elit, már megint fordítva ül fel a lóra. Mindenki (önmagáért a tettért jogosan) az algériai túszejtők embertelenségét kárhoztatja. Ártatlanok életét kioltani, túszként, politikai fegyverül használni − alantas dolog. A Nyugat anti-terrorista retorikája, ami George Bush óta nem ért el ilyen intenzitást, mégis aggasztó. E retorika csupán azt felejti el, hogy az algériai túszejtésre nem került volna sor ha előbb Franciaország nem avatkozik be Maliban egy korrupt kormány oldalán. S teszi mindezt anti-terrorista, anti-iszlamista retorikával.
Az érző ember szimpátiája, joggal, az áldozatoké és családtagjaiké. A nyugati anti-terrorista retorika azonban, szomorú tény, de regimentírozott szimpátia. Mindig csupán a mi áldozatainkra terjed ki. Soha ennyit nem lehet hallani politikusok szájából „az élet értékéről", mint most. Szomorú tény, húzom ismét alá, hogy mindezt, ismét csak, az anti-terrorista retorika részeként.
Különösen Hillary Clinton, az USA külügyminisztere, anti-terrorista élet leszűkítése bánt. Amit mi veszítünk el, az élet. Az ellenség, a terrorista, az aljas merénylő nem élet. A háborús propagandák és önmeggyőzések stratégiája ez: személytelen, majd agresszív személytelenség nyelvén beszélni az ellenségről. S meg sem fordul a világcsinálók tudatában: a terrorizmus háttértársadalmáról beszélni. Megemlíteni azt, épp az algériai és mali gáz-mezők kitermelése kapcsán, helyi közösségek kizsákmányolására, épp a nagy petróleum- és gázfeldolgozó cégek kapcsán. A kiáltó szegénységre, amit a korrupt helyi kormányzatok ország- és természeti kincs kiárusítása eredményezett, a helyi, őslakos kultúrákban. Nos, ezért törtek elő, társadalmi igénnyel és támogatottsággal az „iszlámisták". S többek között azért, ezt azért mára kezdik megemlíteni az elemzők, mert a művelt, szuperönzetlenül önterjesztő demokratikus Nyugat, első dominóként, megdönt(tette)ötte a Gadhafi rendszert. Aki ellenségként tekintett a militáns iszlámra. Azóta, „arab tavasz" névvel (hülye önilluzorikus, nyugati névadás) elszabadultak az erőszak poklának újabb körei. Mindkét oldalon a béke leghalványabb igénye nélkül.
A Nyugat nehezen viseli övön aluli ütéssel bevitt vereségeit. Az aljas eszközökkel elért veszteséget. Ám ezek a jóvátehetetlen apokalipszisek sokkoló mementók. Ébresztenek: a Nyugat ugyanilyen aljas eszközökkel, technikai fölényének birtokában mészárolt le egyenruhás százezreket Irakban, Líbiában, soron-következő stb, stb.
Nem a nappali háborús krónikák, miniszterelnöki, had- és külügyminiszteri szózatok a lényegesek. Nappali történelmünket már rég nem lehet az irgalom, a béke és a humanitás eszközeivel mérni. Sokkal inkább mérvadó a halál-ösztöneibe fordult kultúránk tudatalattija. Kiváncsi lennék a rohamparancsokat, anti-terrorista műveleteket, drónok vonulását kiadó politikusok álmaira. Egész más történet lenne ez a napvilágra került, láthatatlan történelem. Kaotikus rémálmok, az eltemetetlen holtak, a szénné égett, darabokra roncsolt névtelen áldozatok szelleme hogyan kísért. Elszámoltatatlan, soha felelősségre nem vont Nyugati (gyarmatosító) lelkiismeretünk mélyén. Ott, ahol figyeld csak meg figyelmesen, egy Tony Blair, Barack Obama, Hillary Clinton, David Cameron, Francois Holland arca merevedik, egyre maszkszerűbbé válik.
Ezeket a külső történeteket, legszívesebben, kivetném magamból. Ám nem tehetem, s jó okkal nem. Mert ne eljünk az illúzióban, hogy az erőszak globalizált világában Magyarország sziget. Nem sziget. Különösen nem, mióta Áder János köztársasági elnök, ismét csak a magyar állampolgárok felhatalmazása nélkül, afganisztáni elkötelezettségünket megerősítendő, hűséglicitbe kezdett. Nem tehetné, Áder úr. S főleg keresztényként nem. Nem lehet sem személyként, sem kultúraként „befelé kereszténynek" lenni, kifelé, az ellenkultúrákkal szemben pedig nem. S a legszomorúbb az egészben, hogy az egyházak, püspökeikkel és híveikkel ismét alszanak. Lassan az a benyomásom, egy olyan keresztény Istent imádunk, akit végre, meg kéne váltani már.
2013-01-20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése