Szeretettel, az odahaza épp kirobbant Bayer-vita helyére (is).
Éjszakai beszélgetés Pilinszkyvel és Mozarttal, Dél Kensingtonban
Új év. Elhatároztam, megpróbálom újrakezdeni a Londoni naplót. Apa halála mindenképpen határvonal. A világ pontosabb megfigyelésére ösztönöz. Az élet még pontosabb megfigyelésére. Az öröm lehető legpontosabb megfigyelésére. Tulajdonképpen írni kéne, szüntelen, hogy ez a figyelem fennmaradjon. Élni.
S töprengek: mennyi üresjárat. Kihasználatlan nap. Nyugtalansággal tölt el, milyen "hatékatlan" a szívem. Negyvennégy év felgyülemlett tehetetlensége gördül minden percében. Ébresztő! Új év! Talán, mikor először vesszük komolyan az újévi fogadalmat, az, a felnőttség visszavonhatatlan jele. Pontosabban fogalmazok: éveink tehetetlenségét feltartóztatni, a szándék.
Úgy kéne tudnunk életünk fölé hajolni, mint egy Mozart zongoraverseny fölött elmélyedni. Meglátni, hogy mennyi árnyalat, gondolatbeli gazdagság van jelen, állandóan, a felgyülemlett években. C. M. Girdlestone Mozart zongora koncertjei-ben olvasom a 19. F-dúr concerto elemzését. Technikai leírásai ellenére ami feltárul: egy rendkívül komplex világ. S talán a felnőtté válás fontos állomása: felismerni Mozart drámaiságát. Nem felszínes szórakoztatás. A dráma ebben a tündöklő tengerben is tükröződik. A vihar minden színe jelen van. Igaz, visszafogottabban. Ám, csak hogy még jobban megértsük életünk drámai hullámtörését, ami ott történik, feltartóztathatatlanul, emberségünk partjain.
Tegnap, végre, egy értelmes dolog került elém az internet (parttalan) tengeréből. Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal. Az 1965-ös, fekete-fehér interjú. Mikor még tanár voltam (amíg tanár lehettem), megnéztük a végzős negyedikesekkel. Érdekes emlék, nyüzsgésük ellenére is, időnkén, beköszöntött a csend. Mert Pilinszky olyan dolgokat mond ki, aminek sem kamasznak, sem az örök rohanásban élő felnőttnek nincs ideje.
Holtfáradt vagyok, de nem tudom nem végignézni az interjút. S csodálkozom. Ott, 1965, a költői figyelemnek ez a zsenije, tisztábban látja a világot, mint internetszemű homlokunk. Az ott az internet előtti világ. Nem ipaddal ölében, nem számító-gép képernyő előtt kilazulva. Hanem verseskötettel kezében. Kedvenc fotelében, ahol írni és gondolkodni legjobban szeretett. "Remélem, ez a fehér porcelánlámpa fényével mindvégig elkísér."
S figyelem: micsoda figyelemre képes az ember. Az öröm és megváltás elérhető, lehető legpontosabb megfigyelésére.
Istenem, hol vagyunk ettől. Életünket sem figyeljük meg pontosan, nemhogy a Megváltást, legpontosabban.
S Pilinszky számomra megerősíti a pap és a szerzetes, a filozófus hivatását. Mégpedig úgy, hogy ugyanazt a figyelmet jelöli ki számukra feladatként, mint a "világiakra". Apákra, anyákra, szeretőkre, közvetlen családban, és család nélkül. Bűnösnek és igaznak. A kettő közötti határ nélkül.
S most, amikor a napi hírekben ezeregyedszer is ezerfelé esik szét a világ, Pilinszky mosolya (az öröm, hogy mint kérdezők, figyelünk rá) a kétszer kettő tisztaságával emelkedik a világ félszívű megoldáskeresései fölé. Megfellebbezhetetlen válaszként. Nevezetesen, hogy urak, ahogyan most "tűhegyre tűzve ragyog a lepketábor", egyetlen módon rendeződhet újra egésszé világunk. Csakis az öröm és a Megváltás legpontosabb megfigyelése árán.
Talán ezért is kéne írnom ezt a naplót eltékozolt óráim helyén.
Írnunk imádságunk, mint figyelmünk, naplóját. Országként: eltékozolt éveink helyén.
2013-01-07
Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése