Copyright request or contact the author at/ Kapcsolatfelvétel vagy visszajelzés itt: balintbeckett@gmail.com
A bejegyzések magáncélra szabadon használhatók. Ez az Evangélium természete. Azonban bármilyen nyomtatott vagy elektronikus formában történő közlésük kizárólag a szerző hozzájárulásával lehetséges. Az írások a szerző tulajdonát képezik. Kapcsolatfelvétel a balintbeckett- címen.
Popular Entries Last Month / Népszerű bejegyzések - elmúlt hónap:
Mikor a végtelenség rövidebb, mint Sophia Lorain lába
„Ezért mondom nektek: ha igazságotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juttok be a mennyek országába." (Mt 5,20) A hit azt jelenti, hiszek a másik megváltozhatóságában. Ez egyszerre ismeri el, hogy a tőlem különböző − akár „ellenkező" másság is − képes hordozni Istent. Képes hordozni azt a forrást, amiből magam is táplálkozom. Ezzel egyszerre ismerem el a másik értékes, kiteljesedhető voltát és a Forrást magát. Ritka pillanatokban akár azt is, felismerve, hogy a másik előttem járhat. Az a másik, az a másság − aki ellenfelem, akitől félek, akihez csak gyanúval, tartással vagyok képes közeledni. A bennünk lakó „másiktudót" és kell tudni felülmúlnunk. Azt hiszem, ez a lélek és a gondolat szabadságának pillanata. S az az esemény, amikor nyitottá válik a történet: személyes és közösségem története. Máskülönben, s ezt is látjuk magunk körül nap mint nap, a gyanú által körülölelt Laokón-csoport tagjaiként: elmegy, eljár szívünk fölött az idő. Ezért zárt jelenleg, szinte minden rétegében, magyar történetünk. Minden címke, skatulya vasalt éllel ráilleszkedik testünkre-lelkünkre. Kényelmes stabilizációnk a gyanú. Csak el ne feledjük, hogy önmagunkban tetőző igazságaink közepette: „a végtelenség rövidebb, mint Sophia Lorain lába,/ A metafizika tacskólábakon jár./ A szeretet, s a gyűlölet csökkentette az igényeket." (Régi, régi felvételt hallgatok, Mártha István zongorázik. Felvétel a Szolnoki Szigligeti Színház egyik próbájáról, korai nyolcvanas évek.)
„Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére."(Mt 5,21-22) Kilépni a gyanú világából. Muszáj. Ám úgy, hogy nem saját békevágyunkban, sokszor naivitásunkban megmaradni. Hanem meríteni a helyzeteink felett álló Forrásból. Aki képes helyzeteink átalakítására. S beszélni, párbeszélni − a közös, egyetlen és osztozott válságunkról. Egyes-egyedül az újraolvasott „önéletrajzainknak" van értelme. Minden igazság dialógusban mondatik ki. Dialóguson kívül nincs igazság. Különben nem az igazságot, hanem érdekeinket kommunikáljuk. Jézus a másik Arcának radikális tiszteletére hív e sorokban. Talán azért, mert ez a radikális tisztelet, ha megéreztetik, oszlatja el egyedül stagnálásunk „megtestesülését", a gyanút.
2010-02-26
Hotmail: Trusted email with Microsoft's powerful SPAM protection. Sign up now.
Az egyházakról szóló hírek alatt meg szoktam nézni a fórumozók hozzászólását is. Immár rutinszerű bizonyossággal tudom, ha bármilyen negatív ügy kapcsán előkerül a papság, a hozzászólók a legzsigeribb indulatokból szólalnak meg. Cselekedeteiért mindenki felelősséggel tartozik. Ez kétségbevonhatatlan tény. Ami érdekel, most nem az egyháziak részéről elkövetett eset (jelesül egy németországi elit rendi gimnáziumban gyerekek pedofil zaklatása). Hanem a reakció, melyet a „hírfelület" távoli vidéken, ismeretlenekből kivált. Ez a „szellemi légtér" és nívó, amiben élünk. S ami elgondolkodtató, és főként ez, az e sajtófórumok lelkisége. Mert a moderálás nívója bepillantást enged az „írástudók" lelki terébe is. Muszáj idéznem néhány hozzászólást. Látni azt a gyűlöletet és fóbiás félelmet, ahogyan ez a magyarság képtelen emberi módon látni a másikat. S azért is, mert a „fórumozókat" nem tartja számon a történelem. Pedig: kézirat és szívek indulata nem vész el. Akkor lássuk a remekműveket. Beszédes fórumnevek alatt. Kelepce írja: „ʻMondj igazat, betörik a fejed' - tartja a közmondás! Úgy tűnik, hogy a világon mindenhol sértődékenyek a papok, ha a bűneiket a fejükre olvassák! Eljuthatnának már oda, hogy egy kis megbánást tanúsítsanak az elkövetett bűneikért!"Noelbaba is gyöngybetűs opuszt ír. S figyelmem leginkább ő ragadja meg. Dőltbetűs kiemelés tőlem. „Igaz vagy nem igaz a pedofil ügy Németországban?? Igaz !!!! A katolikus egyház kérjen bocsánatot az emberektől, ne próbálja a szőnyeg alá söpörni a gazember papok ocsmányságait. Sújtson le rájuk is a törvény vasszigorral!!!" Ideki bejegyzése szintén beszédes: „Ezek az istentől sem félnek. Tudják, hogy nincs. Pofájuk viszont van." S mindez az ország vezető hírportáljainak egyikén. De ugyanezt figyelem meg szinte bármelyik „nagylap" fórumain.
Magam kritikus vagyok egyházaink ügyeivel. Ám felháborít az a kettős mérce, amellyel a „közírásunk" mér. A holokauszt tagadást, mint a gyűlöletbeszéd egyik formáját, tegnaptól Magyarországon is büntetik. Joggal. Ám ha valaki követi sajtófelületeinket, és a hozzákapcsolt fórumokat, joggal veti fel. Mik ezek a megszólalások, ha nem gyűlöletbeszéd? Régi tézisem, hogy a pap, a papi szerep fikció. Azaz nem létező személy, bármikor bántalmazható személy a „köz szemében". Nemcsak e világ fent idézett „széplelkű fiai", de a hívek körében is. Kéziratok, ismétlem, nem vesznek el. Azok a láthatatlan akták, vajon milyen arányban őriznek névtelen, „a hívek" aláírással egyházi elöljáróknak küldött feljelentéseket vagy beszámolókat. „Fórumozókat" „papjaikról." Kár tagadni a tényt. Ami tegnap még csak foltokban, fórumlábjegyzetekben, ma már a boltokban, úgymond. Számomra a fenti fórum-lelkiség, képe züllésünknek és szétesésünk ebben az országban. Mint ország. Riaszt, és félelemmel tölt el: a pap démonizálható. Ténylegesen bűnbak. „Screen", ernyő, amire bárki, bármikor minden belső szétesését rávetítheti. Megalázó, hogy valós személyek, akik családról lemondva, ilyen-olyan esendőségükkel, de mégis vállalták a közösség szolgálatát − kollektív bűnbakká tehetők.
A püspöki konferenciá(k)nak reagálni kéne erre az engedett, és elhatalmasodó mentalitásra. Ez is a papi és hitbeli identitás kifejezése. Nem baj, ha tiltakozni fog a megszólított média. Nincs mit magyarázni az útnak engedett gyűlöletbeszéden. Legyen bármilyen sok is a lelkiismeretek köve alatt rejtőzködő démon. Egy hivatás méltósága mellett minden körülmények között ki kell állni. S a másik tiszteletének határait meg kell tartani. Sajnos, ezekben az esetekben, épp úgy, mint a bulvár ámokfutásaiban, csendben maradunk. Az egyházi elöljárók, mint testület, nem szólnak. Pedig ez a „kis" elvi kiállás jelentené papjaik legfőbb védelmét. Korábbi papi generációk munkájának megbecsülését, és méltóságuk védelmét. Itt, a köztünk járó nácizmussal szemben. Mert nem a Jobbik, s nem a globális lakótelep bőrfejű magyar gyermekei a „fasiszták", és a „gyűlöletbeszélők". Ezek kényelmes általános alanyok. A konkrét gyűlöletbeszédről kell szólni, annak valódi, nyelveinken gyülemlő grammjairól. Melyek csak látszólag súlytalan tonnák. S mely „magánhangoknak" épp a sajtó ad kollektív arcot: továbbadható mintát. Ártatlannak tűnő fórum-lábjegyzetekben. El kell várni e kis „alvilágokban", s különösen itt, az emberi méltóság tiszteletét. Mert nagyon emlékeztet az új sajtómentalitás az inkvizíció képmutató világára. Akkor az egyházi szervek adták át a világi hatóságoknak a vádlottakat, ami egyet jelentett a biztos halállal. Soha nem az egyház tartotta meg a kivégzést, hanem a világi hatóságok. Ettől megbocsáthatatlan az akkori hatalommegosztás cinizmusa. S ma ugyanígy, ugyanez a logika látszik újjáéledni. Az Olimposzi magasságú rovatokban és tárcákban, kényesen, grammra kimérten, sajtó pereket nem kockáztatva, jogi szakértőkkel porcukor szemnyire kiegyensúlyozva írnak. Tiszta kézzel. A többit, rábízzák a névtelen fórumozókra. Ezért írom, s húzom alá az önbecsülés fontosságát. Se „stopok", se „indexek", se „népszabadságok", „népszavák" ne gazemberezzék le − apáik, nagyapáik, dédszüleik nevelőit; néhány évtizede még írni-olvasni tanítóit. Nem véletlen, hogy Ikaroszként zuhan mind mélyebb gazdasági és szellemi terméketlenségbe − önmaga megtartó lelki terének helyén ez az ország. Nagyböjtök, húsvétok; európai humanizmusok helyén. Nem komp-ország. Fórumország vagyunk.
S a történet szomorú iróniája, hogy a kontrollálatlan pszichés tér gyermekei − épp forrásukba rúgnak bele. Abba a keresztény közösségbe, mely szinte utolsóként Európában, nemcsak a vallás, de a Felvilágosodás-hagyomány védelmezője. Ez a szekularizáció paradoxona, nevezzük néven, gyilkos paradoxona. Soha nem volt még a kultúra alanya védtelenebb és kiszolgáltatottabb a nihilnek − „Kelepcék", „Noelbabák", „Idekik" −, mint ma. Az, hogy ez a kiégő kultúra és alanya szabadon „legazemberezheti" a papot, saját kultúrája esendő hordozóját, mutatja ezen alany zokogni való helyzetét. Azt az irányt adja fel, a kegyelem emelkedését, mely egyedül támogatást adhatna helyzetében. Belső tartást, ön- és felebarát becsülést. Felelősséget önmagáért és a felebarátért. De vajon „Ezt a rezgést melyikük hozta, / a külvárosból a belvárosba?" Ez az a kérdés, amit kollektíve soha nem teszünk fel. Mert ez egyedül a szeretetnek áll érdekében. Leleplezni a bennünket eluraló árnyék-ént. Mely beszél, s üres beszédében sokszorozza meg önmagát. S „ős patkányként terjeszt kórt."
S hogy mi kell, hogy indítsa az emberi (kulturális!) határok számonkérésére a keresztény közösséget és vezetőiket − az a szeretet valós, benső ökonómiája, amit ez a közösség hordoz. S osztozik, közös kincsként minden jóakaratú, és még működő közösséggel. Mert egyedül a szeretetnek ez az ökonómiája tart meg etikus, felelősen „beszélő lényként"; vallástól, felekezettől függetlenül. „Ha teljesítitek parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, amint én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek is, és teljes legyen az örömötök. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket." (Jn 15,10-12) A „Kelepcéknek", „Noelbabáknak", s „Idekiknek" − és a fórummoderátoroknak − így ajánlom elmélkedésre Harry Frankfurt szavait. „Az önismeret szerepe döntő, mert magam megismerve feldezem fel, mi az, amiért felelősséget viselek. Mert amiért felelős vagyok, az lesz a vezetőm, hogy hová szeretnék eljutni, és milyen személlyé váljak." (ʻA szeretet szükséges volta' c. dialógus, In: Alex Voorhoeve, Conversations on Ethics.)
Az összetartozás és az azonosulás élménye talán a legdöntőbb tapasztalatunk. Tulajdonképpen mindig „azonosulásokban" élünk. Eszmével, tevékenységgel, személyekkel, közösséggel. Értékkel, élettel; vagy akár az érték, az élet hiányával. Meglepő, hogy a nihillel, a kiüresedéssel épp úgy képesek vagyunk azonosulni, mint az ünnep bőrünket perzselő intenzitásával. Az azonosulás és valakihez/valamihez tartozás kikapcsolhatatlan programját kezdetektől hordozzuk. A bennünket váró anya és apa; s távolabbi szeretteink várakozása jelölt meg bennünket. Vártak ránk, azonosultak érkezésünkkel. S mint minden emberi személy, azonosult szülei szeretetével. Később nyelvével, a ránk váró nemi szereppel. Az azonosulásnak ezen a kapuján át érkezünk emberi világunkba.
A „kegyelem" világába is. A Miatyánk − mely valaha egy kultúra alapszövege volt − az azonosulások intenzív világát tárja fel. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy a gyermek ne tanulja meg ezt az imát. Nem paptól, nem egyházi intézménytől, − hanem elsőként azoktól, akiket legjobban szeretett. Akikben elemi erővel megbízott. Nagyszülőben, szülőben. Az Úr imádsága egy végtelen egészséges emberi pszichét, élő emberi bensőt tár fel. Nem egyszerűen Jézus Krisztus lelkiségébe pillantunk. Hanem mintát látunk − önmagunkban − a szeretet, mint az emberi reflexivitás benső terére. Felöleli azonosulásaink teljes világát. Azokat az eggyé válásokat, figyelmeket, amelyekből megszületünk; felelős emberré a másik számára. Ez az odafigyelni és támaszt adni tudó emberi belső ugyanis az embertárs, de tágabb közösségünk, legnagyobb szüksége. Sőt, ha igaz az, hogy „a rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania" (Mt 8,20), akkor az ápolt emberi benső Istennek is támasza. Az imádság bevezető sorai így elmondják, hogy az Istenre figyelés, nem passzív, egyirányú viszony. Nem csak mi táplálkozunk Isten benső életéből. Hanem, valami különös paradoxon folytán − ez a szeretet természete − ő is merít, „támaszkodik" szívünk benső terére. Jézus istentapasztalata épp attól radikálisan új, hogy feltárja az ember és Isten viszonyának ezt kihívását. Hogy Isten függ, táplálkozik az emberi bensőből, épít rá. Ez a kooperáció, vagy együttélés − Emmanuel, ami annyit jelent, velünk az Isten − a kereszténység botránya. Az emberi bensőből merítő Abba tényleg szakítás korábbi kivetítéseinkkel. Ez a megfigyelés egyben fontos válasz a napokban feszegetett kérdésre is. Miben más Jézus Atyához fűződő viszonya − a „fiát feláldozó és magára hagyó, és a huszonötödik órában kimentő Isten" képénél. Nagyon emberi konstrukciónk ez „kívülről", tönkrement történetek után megváltó Atya képe. Tükre kívülről, tönkretett történeteket utólag jóvátenni akaró beavatkozásainknak. Amiért ráadásul elismeréseket várunk. Ám velünk, Isten mindvégig benne marad történetünkben; és kapcsolataiban. Radikális másságának titka, hogy az emberi bensőből, mint önnön hajlékából merít. Jézus tapasztalatában Isten meri vállalni szeretetének viszonozhatóságát. Függését és nyitottságát felénk. Így olvasom a kérést. Eljövő országa, beteljesedő akarata egyben „függése" is emberi bensőnkön. Mert az „Ország" a mi emberi bensőnkön keresztül születik. „Ti így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a neved, jöjjön el az országod, legyen meg az akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is." (Mt 6,9-10)
Isten és ember fenti eggyé válásából születik a kultúra. S a kultúra érettségének alapja és a jele, hogy elérte azt a pontot, amikor önvizsgálatra képes. S valóban, a Miatyánk sorai − kérései − ilyen kritikus együtt járás Istennel. Közösen világíttatik át bensőnk, emberi és isteni. Vétkeink ember és Isten ellen: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek." (Mk 6,14) Megvilágíttatik éhségünk a mindennapi kenyérre. És ezen a biológia éhségen át meg tanuljuk látni a közeli és távoli embertárat, mint éhező lényt. Kapcsolatba kerülni vele, közeledni hozzá: szó szerint mint éhezőhöz; jól nem lakott, emberi alapszükségeiben ki nem elégíttetett embertárshoz. Akinek éhezéséért felelős vagyok; különösen, ha egy családban növekvő gyermek éhezik.
Nevezzük bárhogyan ezt a keresztény bensőt, az az ön-kritika és ön-reflexió, amit a Miatyánk „tere" ajánl és elvár − a történelemhez való egyetlen helyes viszonyunk. Etikai csoda. Jézus etikai zsenije gyakorlatilag összefoglalása minden más etikai hagyományunknak, itt Európában. Függőségünkre tanít, függőségünkből nem egyszerűen meríteni, de erre alapozni mindent. „A döntő különbség az ember, mint értelmes kény és a többi állatfaj között az, hogy az ember képes reflektálni az életét irányító normákra, tevékenységeinek természetére. Az, hogy meg tudja kérdezni: Van-e helyesebb élet, mint ahogyan most élek?" (Alesdair MacIntyre, ʻAz önerő illúziói', Alex Voorhoeve, Conversations on Ethics.)
A Miatyánk meg egy nagyon fontos következményére megtanít annak, ahogy Isten „függ", és hajlékot keres az emberi bensőben. Ha elvetjük és hanyagoljuk a tőlünk kérő Isten képét, akkor elfeledkezünk saját sebezhetőségünkről és függésünkről a másikon. A függés és sebezhetőség felejtése pedig az „emberi növekedés" tévképzeteihez vezet. „Az emberi növekedéshez muszáj befogadnunk azt a gondoskodást, amire gyermekként, betegen, sebesülten, vagy nagyon idősen szükségünk van. Képessé kell válnunk másoktól segítséget kérni, és azt hálásan elfogadni. Ez annak elismerése is, hogy tartozunk másoknak, következményeként annak, amit kaptunk… Fel kell fedeznünk, hogy az igazságosság a családban − és mindenütt másutt − nagylelkűséget kíván. Megköveteli, hogy feltétel nélkül adjunk azoknak, akikkel javainkban osztozunk. Hogy valóban szabadon gondolkodjunk, szükségünk volt a szüleinktől, tanárainktól, s másoktól a feltétel nélküli gondoskodás tapasztalatára. Arra az élményre, hogy úgy adtak, hogy semmit nem vártak viszonzásként." (Alesdair MacIntyre) Szükséges szemlélnünk, mint tanító ikont, az ember és Isten kölcsönös függését. Mint zavarba hozó titkot.
A nagyböjti idő figyelni tanít. Felfogni annak a kapcsolatnak a mélységét, ami Jézust és az Atyát összeköti. Csakis e „barátság" intenzitásával ellensúlyozható a történetbe kívülről, „huszonötödik órában" belépő és „megváltó" Isten képe. Csakis eme élő történet felől válik érthetővé, hogy az Atya nem „szadista módon", mintegy kívülről nézi végig a Fiú halálát, s „majd" megmenti. Nem, kapcsolatuk nem ilyen. Hanem kezdetektől való, szüntelen és megszakítatlan együttlét. Két személy „Exodusa", mintegy történetünk előtt járva. Élő barátság az isteni Személyek között; ez a Megtestesülés tartalma. Egy barátság, mint élő kapocs, minden drámájával. S e kapcsolat valódiságának az ad súlyt, hogy nem kész forgatókönyv.
Azt hiszem, hiba lenne azt gondolni, hogy Jézus „mindentudó, minden pillanatot előre látó Istenként" mindössze átvonul az életén. Nem csupán egy isteni IQ-tesztet tölt ki isteni mindentudásával felvértezve. Ez azt jelentené, hogy nem a szeretet, hanem egy fönséges közöny testesült volna közénk. Csak a mi ösztönünk az, ami „angyalizálja" Jézus történetét. Hogy mindent tud, minden simán megy, minden kész. Cseppet sem önzetlen képzeletünk tüskétleníti, teszi puhává történetét. Jézus és az Abba kapcsolatát is olyannak fogjuk fel, mint egy szép hologramot. Drámátlan, megzavarhatatlan, „háromdimenziós" derűt. S különös, de ez a „passzív" Jézus – Atya viszony (konstrukciónk) rímel a már említett „kiszenvedő Fiú" – látványosan megmentő Atya kapcsolatra. Mindkét kép inkább „hasonuló", hiúságainkkal megalkuvó szívünk teremtménye. Azé a szívünké, mely nem „Exodusában", önmaga útjait szüntelen kérdésbe téve él Isten és a felebarát színe előtt. Hanem önnön érdekeibe zárkózik. Letelepszik. Öntetszelgésébe? Keresztény, vagy épp világi etikai teljesítményeibe? Strigulái mögé? Az elvárt presztízsekbe? A narcisztikusan vágyott kiválóság tudatába?
Csakis a valóság elől elbujdosó szív képes ilyen illuzórikus evangéliumi állóképet megteremteni. (Nagyon oda kéne figyelnünk, hogy mire indít, vagy nem indít az evangélium. Kétszeresen is passzivitásunkra, mely nem indít el a másik valódi szüksége felé.) S közben nem látjuk, de semmiképpen sem szívesen, hogy saját passzivitásunkat rejtegetjük a fenti, életén diadalmasan átvonuló Jézus képében. Dsida Jenő nevezi ezt az „átfestést" úgy, hogy ez a Jézus olyan, „mint a tejbe esett rózsa". Töprengések, belső drámák és kudarcok nélküli. Hisz, nem? A kísértő csapdáit sorra, könnyedén, és tökéletesen megválaszolja. „Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. ʻMindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.' Jézus elutasította: ʻÍrva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!'" (Lk 1,5-8)
A megkísértés, s erre kevésbé figyelünk oda, azt a valódi párbeszédet tárja fel, melyekből e válaszok megszületnek. A Sátán azért fut meg, mert képtelen megérteni az Fiú és az Atya drámai barátságát. Képtelen belépni a Szentlelken keresztül a szeretetnek ebbe a fajsúlyos, megküzdött terébe. Melyet mély töprengések, a vizsgálódó szeretet folyammedre mélyít. Szünet nélkül. Tulajdonképpen gyönyörködni lehet Jézus személyében, rácsodálkozni „személyiségére". Benne az az „én" beszél, aki nem egyedül van, nem elkíséri a Másik tekintete. Aki helyesen látja az igazságot: mert nem csupán a saját szemével lát. Szeretem MacIntyre képét a „kritikus barátról". Így látom az Atyát, mint Jézus „kritikus barátját". A Megváltás drámája: a Fiú és az Atya töprengő, és együtt gondolkodó útkeresése. Mely most történik, most nyer kifejezést és tanítást. Élő responzum, „zsoltárválasz" emberi történeteinkre. S lényege nem is annyira a kereszthalál „önmagában". Hanem sokkal inkább a kereszt tragédiájától elválaszthatatlan „magvető" munkálkodás; ahogyan Isten Fia előhozza belőlünk, s ránk formálja, tanítását. A Tanítást, amit tévedéseinkre, tévelygéseinkre figyelve − itt és most sző útként elénk. Annyira friss, és annyira élő tükrünk ez az evangélium, hogy nem is írja le. Majd mi, tanítványai, szeretetből megőrizzük szavait. Mert az − arcunk és Arca közös lenyomata. Krisztus előbb terül emberségünkre, mint halotti leple őreá; mielőtt megértenénk őt. S szeretni tudnánk szabadságát.
De hadd idézzem Alasdair MacIntyre képét a „kritikus barátról". Analógia, mely megsejteti, mitől történő történelem Jézus és az Atya szeretete; közös világlátásuk. „Mi a következménye, ha nincsenek kritikus barátaink? Az, hogy az ember saját reményei és félelmei, kigondolt vágyai s fantáziaképei áldozatává válik. A pszichoanalízistől megtanultam, hogy rendkívüli, de fel nem ismert mértékben − hacsak rendkívül óvatosak nem vagyunk −, hajlamosak vagyunk nem annak látni a dolgokat, amik valójában, hanem ahogyan arra fantáziáink hajlamosítanak. És ebből csak egy bizonyos fajta barátság menekíthet ki. Ilyen barátság a házasság. Életbe vágóan fontos, hogy férj és feleség eléggé ismerjék egymást, és kellő figyelemmel legyenek egymás iránt. Mégpedig azért, hogy lényeglátó, s ha kell, határozott ítéletet mondhassanak a másikról. Ezért alapvető, hogy a házasság feltétel nélküli szövetség legyen. Máskülönben nem miénk az a biztonság, amiben megfogalmazzuk és elfogadjuk az ilyen kritikát. Mindig szükségünk van a kritikus barátra, hogy megmentsen bennünket önmagunk torz látásától. " ('Az önerő illúziói', Alex Voorhoeve, Conversations on Ethics.)
A kísértésjelenet, a Fiú lényeglátó és helyes válaszai kapcsán − a mögötte lévő istenbarátságról érdemes elmélkedni. Arról az isteni Közösségről, mely kérdéseinket inkább kérdéssekkel vezeti, semmint nem normatív, egyenruhaként ránk szabott parancsokkal. S belegondolni, hogy mindennek forrása az egymást a szerető „kritikában", mint a bizalom teljességében kísérő „Trinitas". Az értünk töprengő, s ha kell perlekedő Fiú, Atya, és Lélek kapcsolata. A Fiú útkeresését felénk, valós erőfeszítését Megváltásunk megértésére, ezt tanít megbecsülni nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma. Hogy kritikus barátunk az Evangélium.
A szenvedéstörténet, melyre nagyböjt koncentrál, legmélyebb figyelmünket igényli. A mindennapi „keresztény rutinunk" túl felszínesen gondolkodik róla. Hajlamosak vagyunk bántóan leegyszerűsíteni Jézus és az Atya viszonyát. Ha nem figyelünk oda arra a történetre, amit Jézus elmond, akkor a valódi „Atyakép" elvesztését kockáztatjuk. Kereszténységen belül is, úgy tűnik, túlságosan mechanikusan gondolkodunk. S felvetődik a kérdés, nem önnön agressziónk elfedése van jelen szenvedés-ábrázolásunkban? A Fiú, rutin-képünkben szenved, halálra zúzza magát közöttünk − majd Atyja az utolsó utáni órában kimenti. Látványosan evakuálja az emberi történetünkben kivérzett Fiút. Akkor, amikor már túl késő, akkor tesz csak hatalmas csodát. Érdemes odafigyelnünk erre az értelmezésre, mert fontos kérdésekre kapunk választ. Óvatosnak kell lenni, mert ezen az „időszalagon", ebben a képben, saját erőszakunkat legitimizáljuk. Ez, úgy érzem, nagymértékben válasz arra is, vajon miért nem vonzó a kereszténység megváltásképe erről az „utolsó pillanat utáni Atyáról". Nem vesszük észre, hogy ezzel a fajta „Atya" - képpel egy szörnyű, irgalmatlan Isten képét hagyjuk jóvá. Aki megvárja, míg kivérzik a Fiú, s utána akcióba lép. Elfogadjuk, s különös módon elvárjuk, hogy a „világ" is elfogadja ennek a kegyetlen Atyának a képét. Nem vesszük észre, hogy önmagunkat bújtatjuk e kép mögé. Tetszelegni próbálunk önmagunk előtt, hogy lám, milyen nagylelkűek vagyunk. Előbb elbánunk a másikkal, másságával, s aztán nagylelkűen megbocsátunk, új kezdetet kínálunk. De azzal a feltétellel, hogy hasonul hozzánk, a mi, az én ortodoxiámhoz. Birtokolni akarlak. Uralni.
Nem; a Fiú és az Atya viszonya nem lehet ez. Több kell, hogy legyen, mint e bújtatottan kegyetlen, „atyáskodó" önmagunk. Mintha ez az „atya" azt mondaná a fiának, hogy én kiváló sebész vagyok. Megvárom, míg megbetegszel, s akkor, amikor már semmi más nem segít, akkor „megműtelek", és újra összeraklak. S rajtad mutatom meg kiváló tudásomat. S te majd megmutatod magad a többieknek. Milyen hatalmas és önzetlen vagyok. Meglepő, milyen ösztönösséggel fogadjuk el ezt a „mintát". S építünk fel egy „kegyetlen", „szadista" atya/istenképet, amikor Isten végignézi Fia szenvedését. Mechanikus, életidegen séma az − s mi mégis így látjuk és akarjuk láttatni az Atyát. Mert nagylelkűnek, kiválóbbnak akarunk látszani, bármi áron. S nem vesszük észre, milyen mélyen beívódott hétköznapi katolicizmusunkba vagy keresztyénségünkbe a győzhetnék.S így válik a mindennapi „kiváló" keresztény tanúságtétel egyfajta fallikus beszédmóddá. Ahol önazonosságom, vagy vélt önazonosságom Krisztusban, rá akarom kényszeríteni a velem/velünk szemben álló heterodoxiákra.
Kiválóan mutatja ezt az istenképet, katolicizmusunk vagy protestantizmusunk torzulását, ahogyan hivatalosan, egyfajta normatív moralitásból beszélünk a homoszexualitásról. „Betegségnek", dekadens elhajlásnak tartjuk normáinktól. Fenyegetésnek heteroszexuális normáinkra, katolikus-keresztyén „családmodellünkkel" szemben. Hivatalos teológiánk úgy fogja fel, mintha a heteroszexualitás normájával szemben a homoszexualitás egyéni döntés volna. Pedig nem az. Jóval komplexebb történet, melyhez minimum meghallgatnunk kéne szeretetbeli szocializációnk töréseit. Melyben nemcsak a család, de kultúránk egésze érintett; beleértve egyházainkat is. Miközben, a fenti atya-kép (változatlan emberi bensőnk) jóváhagyásával, magunk építjük fel Szodomát és Gomorát. Büntető, feltételekkel megbocsátó önmagunkat, Jézus Abbája mögé bebújva. S a kultúra agresszív szekularitásából érkező ember, aki kifosztott lelke mélyén még keres, ösztönösen megérzi és elveti ezt a felkínált istenképet. Megszólítatlanul megy el mellette; mellettünk. Mert erre a „szado-mazochisztikus", gyarmatosító istenre saját világképén belül is ezernyi példát talál. Önmagát is ilyennek látja, ebből szeretne kilépni. A másság, a megtérés, amire vágyik nincs benne a fenti „istenben." Nem tudom pontosan kifejezni magam, inkább csak éreztetni a problémát. A Fiú, aki szenved bűneinkért, s az Atya, aki végignézi szenvedését, s majd megváltja − leegyszerűsítése és manipulálása a Misztériumnak. Hiszem, hogy a nagyböjti belső készület lényege, hogy felülvizsgáljuk a fenti mechanikus sémát. Kitapintanunk saját, bújtatott erőszakunkat, „hatalom-beszédünket" e nagyon is racionális konstrukcióban. Érzékennyé válni, eljutni odáig, hogy beleszédüljünk, Jézus egy egészen más Atyát mutat. Azt az Abbát, aki számára, épp úgy mint mindannyiunknak, kihívás a Fiú szenvedése. Aki számára kérdés, mégpedig megválaszolandó kérdés, a Fiú története. Aki számára épp így kérdés, mégpedig kérdések-kérdése, „szadizmusunk" és szűkkeblűségünk. Ahogyan angyalként öltözködünk tükreink előtt; de csak Isten látja a belőlünk előmászni kész bestiát. Nagyböjt arra az alázatra készít fel, hogy az Atya egészen más, mint akinek gondoltuk. S ez a radikális másság kíván bennünk változást. Most történik az evangélium, hisz természete ez. Most történik a tisztánlátásért való megtöretésünk. „Majd azt mondta, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia." (Lk 9,22)
Vannak időntúli esték. E baráti találkozások kiröpítenek bennünket a rutinokból. Tegnap este igazi angol teázás egy elméleti csillagfizikussal. Az európai Eukleidész programban dolgozik, a „dark energy", a sötét energia kutatója. Magabiztossága lenyűgöz. Rácsodálkozom milyen kész „térképekkel" és modellekkel tudatában érvel, kifejt, magyaráz; laikusként hallgatom. S van benne tényleg valami lélegzetelállító, ahogy mi emberek a kozmosz mélyére vájunk, értjük, modellezzük a felfoghatatlan terek életét. Talán a legmélyebb elvonatkoztatást kívánja meg az elméleti csillagfizika. A természettudós magabiztossága, és lelkesedése. Mondom neki, hogy a középkorban biztosan megégették volna. Mert ezt a fokú absztrakciót képtelen elviselni a saját magára hangolt emberi elme. Ahogyan körhintán, magas térben szédülünk, épp így szédül meg a gondolattól a kicsiny pont ember − micsoda kozmikus dráma zajlik „körülötte". S tényleg izgalmas kérdés, hogy miért nem egyre lassul a világegyetem tágulása, hisz az anyag-gravitáció meg kéne, hogy állítsa a tágulást. S ahelyett, hogy lassan holtpontra érne a kitáguló mindenség, nem. Egyre gyorsabban tágul. S, ha jól értem, ezt a gyorsuló tágulást magyarázzák az sötét-energia ellenhatásával, mely ellensúlyozza az anyag középpontba visszahúzó gravitációs erejét. S tényleg, beleszédülök a történetbe − s továbbra is csodálkozom. Mi vonzza, mi stimulálja az emberi elmét, hogy a csillagos űrbe mélyessze tekintetét és elméjét?
Nem feledem, a templomról szeretnék elmélkedni. A templom benső teréről. Csak még izgat a tegnap esti találkozás. A beszélgetés egy pontján felvetem, lenyűgöző az emberi elme modellező-képessége. S mégis, elméletek mentén tapogatózunk a kozmoszban. Biztos vagyok benne, hogy váratlanul rábukkanunk újabb modellekre, nem várt felismerésekkel. Mi van, kérdezem, ha egyszer csak kiderül, amit mi kozmosznak látunk és ismerünk, az „anyaméh mintájára tágul"? Vendégem néz. S mondom e tudósnak, hogy nemde a galaxisok, és csillagok kutatását − valahol a leg-mélyben, nemde az anyával való benső egységünk jelöli meg, s motiválja? Az anyaméh-benső „terének" élménye, ősminta; Isten arca után legmélyebb lenyomatunk az emberben. Az, hogy a természettudomány eszközeivel és hagyományával felvértezett ember ilyen mélyen érdeklődik a „tudatán túli" iránt, mely a kozmosz színes sötétje, nemde mélyen visszatérés-vágyunk az eredendő egységbe? S hogy az ember soha sem tud kilépni, soha nem fogja maga mögött hagyni az anyából/Istenből való eredetét? S valahogy nem az van, hogy bár fizikai értelemben a világ a semmiből „teremtetett", valójában nagyon is valós alapja van? A kozmosznak morális alapzata van; abba a szeretetbe ágyazódik be, ami megelőz anyagot, energiát, sebességet, fizikailag mérhetőt, „Planck időt".
S az esti beszélgetésben előkerül a Mars-utazás, vagy a távolabbi pontokra elinduló ember. Mindez csupán lehetőség. Persze, önként jelentkezőkkel már évek óta folynak a kutatások, hogyan bírják majd a másfél év bezártságot. S űrhajó-modellekben tesztelik a „tesztpilótákat", pszichésen hogyan bírják az utazást. Amikor a Föld eltűnik a visszapillantó-tükörből. Jó sci-fit, mert nagyon is valóságos a probléma, lehetne ebből írni. Személy szerint, meggyőződésem, hogy érdemes lenne odafigyelni a majdani űrhajósok álmaira. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy a Földről, mint „anyaméhünkből" való távolodás reakciót vált ki a tudatból. Talán legmélyebb kollektív emlékeink elevenednek meg. Szinte bizonyos, hogy szent Szövegeivel, amit most hanyagolunk, fog álmodni az európai ember. Ikonokról, templombensőkről, a Tóra és az evangélium döntő jeleneteiről. S mondom vendégemnek, az én verziómban, az ember soha nem fogja elhagyni galaxisát. Nem tudunk majd kilépni, mert érezni fogjuk az kozmosz-„anyaméh" hívását. S az én science-fictionomban az űrhajósok a visszatérést választják; a morális középpont vonzását. S még az a gondolat jut eszembe, ha modellezni akarják, s felkészíteni a jövő marsutazókat, legfőképpen nem a bezártságra kell tanítani őket. Templombensőben kéne megtanulniuk élni másfél évig; hisz ez legmélyebben rokon utazásuk benső nyelvével. Igen, a felkészítők félnek a pszichikai reakcióktól. Hogy az űrhajósok hogyan reagálnak a „kiszakadásra", elméjük nem roppan-e össze.
A templomokat nem külsőségekként építi ez ember. A templomtalanság „szektás" elvetésével nem értek egyet. Nem érthetek. A templom tere, bármely vallás építse is meg, tükör, nélkülözhetetlen tükrünk. Itt őrizzük, emlékeztetőként azt a morális középpontot, melyen világunk egésze függ, melyben létünk ágyazódik. Finom tér, értékes tér. A benne rejlő életre csak rácsodálkozni lehet. Mezítelenek és mégis „felöltözöttek" vagyunk benne, szimbolikus anyaméhünkben. Közvetlen kapcsolatban, egységben, a bennünk tisztánlátó Istennel. A keresztény közösség böjtnyitó imája − s a böjt nem más, mint benső mélyutazásunk − ebbe a közvetlenségbe helyez. Benső terünkbe, melyből érezni tanuljuk külső útjainkat. „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a benső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, titokban; Atyád, pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,6) Az emberi kozmosz, moralitásunk e tapasztalata teszi széppé külső eredet-kereséseinket. Szeretet nélkül soha nem fogjuk megérteni a külső-kozmosz legfontosabb összefüggéseit.
Napokon belül kezdődik az egyház nagyböjti ideje. Mintha a megelőző évközi idő olvasmányai már kitapintható bevezetés lennének „böjt lelkiségébe". Böjt. Különös, archaikus nyelv, mégis súlyos igazságokkal. A kegyelem hatása alatt lévő kultúránk a testen keresztül kíván rávezetni talán a legnehezebben belátható igazságra. Az éhség átélése ténylegesen: kiüresítés, kiüresedés, kenósis. Mint közösség, arra tanít a Lélek, hogy előítéleteinket tudjuk kiüresíteni gondolkodásunkból. Azt hiszem, ha van korszerű értelmezése „nagyböjt lelkiségének", az nem más, mint újra-belépésünk az integrálni tudás képességébe. „ʻMég mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek és nem láttok, van fületek és nem hallotok? Nem emlékeztek rá, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?' ʻTizenkettőt' - felelték." (Mk 8,17-19) Világunk, a szembenálló álláspontok világa, épp az „integrálni" tudás hiányától szenved. Nem tudja megértetni saját igazságát, mert nem képes olvasni a másik igazságát. Nem is érdeklődik igazán a másik nyelve és tartalmai iránt. Lehet, ez elvontan hangzik, de ezeket a „nem integráló" beszédmódokat látjuk magunk körül. Pártszóvivők, kampányversengések tipikus nyelve ez. Mindaddig, amíg e kommunikációk nem érdeklődnek a másik fél (felek) valós szenvedése iránt, addig, amit hallunk nem más, mint politikai prostitúció. Szavazatért és hatalomért. A személy szintjén is érvényes ez az ökonómia. Amíg a magam „álláspontját" szajkózom, essen is egybe bár az igazsággal, amíg nem látom meg a másik lényét terhelő szenvedést (s igazságaink töredékessége miatt mindannyian szenvedünk), addig nem lehet bennem jelen az igazság. Nagyböjt küszöbén átlépni, belépés a szenvedés, a másik hordozta hiány iránti figyelmességbe. Ellentmondás annak a gyilkos, és kirekesztő nyelvnek, amit oly simulékonyan és ösztönösen beszélünk − egy kaptafára a modern magyar urakkal. Nem akarjuk megérteni, hogy a keresztény küldetés nemet mondani, és elvetni a bensőnkkel, pszichés terünkkel való politikai kufárkodást. Máskülönben, ne csodálkozzunk, hogy a szeretet illúzióvá lesz közöttünk; és általunk. „ʻS mikor a hetet a négyezernek, hány kosár lett tele a maradékkal, amit összeszedtetek?'" ʻHét' - mondták. Erre újra kérdezte: ʻMég mindig nem értitek?'" (Mk 8,20-21) Nem értjük. Mert nem akarjuk érteni. Mert kényelmesebb a gyűlölet. A harc. S egyházban, egyháziak, így követjük el a legnagyobb prostitúciót. Hagyjuk, hogy nagyböjtünket teleharsogja, tele szájjal, gátlástanul a 2010-es választási kampány. Ha van gyermekek ellen elkövetett szexuális abúzus, épp ily valóságos a „szeretet terének", a társadalmi szolidaritás terének okozott kár. Önkimerítés, és ön-felélés amit a hatalomért versengő pártmodellek folytatnak.
Ahelyett, hogy e hatalmi „elitek" vették volna a fáradságot, és kampányok idején dühöngő háborúk helyett megpróbálták volna az integráció, az érték-meghívás fáradságos útját. A magyar liberalizmus és baloldal tragédiája az volt, hogy képtelen volt a másik táborából integrálni. Valódi baloldali és liberális értékekbe meghívni, a közösségi szolidaritást alapozandó. Gyökértelensége, a saját- és a másik hagyományából meríteni tudás képtelensége lepleződött le, mint már annyiszor. A jobboldal, attól tartok, épp ilyen gyökértelen. Integrálni nem tud, különösen nem az elmúlt hatvan év „baloldali" szocializációját nem. Így leszünk áldozatai a kolonizáló, a másik hagyomány területeit csak gyarmatosítani tudó mentalitásnak.
Ez a böjt sok mindent megmutat majd. Kollektív szinten ez tárja fel a történelmi egyházak valós szerepét és súlyát. S egyházaink, a keresztény spiritualitás, de magának egyházi vezetőinknek függetlenségét is. Ellene mondani annak, ami nem a másik − és a helyzet − valódi megértése. Nem lenne szabad, semmilyen körülmények között asszisztálni a Közösség kegyelmi terének okozott további bántásokhoz. Ez az evangéliumi közép tudja egyes egyedül korrigálni a kampánykurzusokat. Néven nevezni a gyökértelenséghez, a másik további elvesztéséhez vivő utakat. Az a politikai elit, mely nem integrál és nem szolgál, csak a győzelem illúzióit építi. Színlelve „böjtöt" és alázatot − s mint már annyiszor, megkerülve a nemzetet. Az egyházak pedig, ha nem tanulnak meg nem tapsolni oldalak győzelmének, szabadságukat színlelik.
Freud nyomán ivódott be tudatunkba, mélységes sebe ez kultúránknak: „a vallás illúzió". Az időpontra érdemes odafigyelni, mikor mondatott ki ez a fájdalmas szakítás a „régi" keresztény kultúrával. Akkor, amikor a modern ember még szellemi autonómiája teljében beszélt. Amikor még csak kérdésként sem vetődött fel, hogy saját erőforrásai nem kimeríthetetlenek. Európa szekularizálódó tudományos, és értelmiségi elitje magáévá tette az axiómát. „A vallás nem tud releváns válaszokat adni a modern ember problémáira és kihívásaira" − ez a háttértudás vagy ideológiai állásfoglalás állt kijelentésük hátterében. S valóban, hosszú évtizedeken át a vallást Ikaroszként látjuk, zuhanórepülésben. Mint Ikarosz szárnytollai, hulltak ki a közösségi vallásgyakorlásból gyermekei. Modern tudatunkban máig ott a befényképeződött ítélet az európai kereszténység felett: nem életformáló, kultúra-formáló tanítás többé. Alulmaradt, másodlagossá lett az ideológiák között. Maximum egy a többi etikai- és világnézeti alternatíva között. Freud óta szekularizálódó kultúránkban azonban sok minden történt. Mára, a józanodások korában, tisztázódni látszik szekuláris utazásaink vége. A még gondolkodók, s a még működő közösségek szembesülnek Ikarosz-kultúránk földet érésének pillanatával. Mára a szeretet lett illúzió. Ezt mondja ki önmaga forrásaiba vakult kultúránk, ez mögöttes krédója. „A szeretet illúzió." S valóban, a csillogás, az agresszív képek, a fogyasztás társadalma: illúzióként is kezeli a szeretetet. Nos, ez az a pont, mely közös józanodásunk utolsó esélye. S valós esély. Ha kultúránk Freudtól mánkig terjedő történetére alkalmazzuk Márk sorait, akkor a kijelentés mára új közegben hangzik el. A kételkedés ideje, a meddő kétely ideje, melyet a sor kifejez lejárt: „Kimentek hozzá a farizeusok, és vitatkozni kezdtek vele: mennyei jelt követeltek tőle, kísértve őt. Jézus lelke mélyérõl felsóhajtva így szólt: ʻMiért kíván jelt ez a nemzedék? Bizony, mondom néktek, nem adatik jel ennek a nemzedéknek.'" (Mk 8,11-13) Amennyiben felismerjük, hogy a „ma" hogyan tette illúzióvá a szeretet, s hordozóját a szeretni képes embert, érzékenyedünk az új jelekre. S ez örömhír.
Örömhír, mert a Tóra-Evangélium, mint út mellett új alapokról érvelhetünk. A szeretet evangéliumi tapasztalata ugyanis gyógyító kontraszt a személyt érő manipulációkkal. Lehet, sőt, biztos, hogy a ma virtuális képeiben élő ember, a „facebook generáció" nem beszéli a liturgikus istentapasztalat nyelvére. Ám, mert „teste" közvetlenül kitett a virtuális Nagy Testvérnek, énje, öntudata − meglepő módon érzékenyült. Azért, mert a virtuális internetvilág a „self", az én alapjaiban a bizalom eseménye. Klikkelő, fel, és letöltögető világunk megbízik az új térben. Hisz feloldódik benne, kénytelen maradék, vagy teljes önmagát adnia. S józanító csalódás, amikor ráébred: saját fals bizalmainak rabja. Mert az ingyenes internet, az ingyenes „Google-ok", „Yahook" keresőmotorjain keresztül valami végtelen riasztó, s szabadságunkhoz méltatlan dolog történik. A „szeretet illúzió" világa, nagyon is valóságosan rokon azzal a mátrixszal, amiről kiderül: „a szabadság illúzió". „Azt hiszed, hogy adnak, amikor éppen elveszik,/ Nem neked adják el a dolgokat,/ Hanem téged adnak el nekik,/ Azt akarják, azt akarják, azt akarják: hogy azt akard." Európa, s ami még megmaradt belőle tényleg kiadó.
Nem kulturális pesszimizmus ez, de a Google figyelő szemei mögül, tényleg, minden klikkedre ezer fül tapad. A fogyasztás cenzorai. A Google évi 38 milliárd dolláros nettó profitja mögött érdeklődésünk levadászása áll. Nézd csak meg, szinte bármelyik oldalon, amit megnyitsz, ott látod a feliratot: „Google hirdetés". Célzottan érkeznek a gépedre, lekövetve kulturális, kereskedelmi, és egyéb érdeklődésedet. Célzott reklám-visszacsatolások viselkedésed figyelve s szondáztatva. Az áru nem az internet, ha nem te magad vagy. Így épül, apránként a személy körül egyfajta nagyon is reális kontroll. Megmondják, mit kívánj, az alapján, hogy mi után érdeklődsz. Javaslatokat tesznek, hogy a hozzád hasonló személyek mit választanak, vagy választanának. Így aztán, miközben hasonlóvá válhatsz azokhoz, akik hasonlóak hozzád, önmagad veszíted el. A fogyasztás formalinja őrzi tovább az embert. Rögzítik minden adatunkat, a virtuális tereken hagyott minden ujjlenyomatod. Az ingyenes emailszolgáltatók, g-mail egész bizonyosan, szóról-szóra átvizsgálja leveleid minden egyes szavát. Kereskedelmi célzattal, úgymond. Így lesz, nemcsak a szeretet, de a szabadság is illúzió. Nos, talán remény, tényleg az, hogy a szabadságában megalázott ember hajlandó lesz áldozni szabadulásáért. Komolyan venni a szeretet és a közösség nyújtotta rálátást „adatgyűjtő" világunkra. Ahol reptereken testeket szkennelnek, biológiai ujjlenyomatot követlenek útlevélhez. Ahol nyilvántartanak, mert nyilván tartanak evangéliumi szabadságodtól. Ez az önszerveződő, fogyasztás köreit − és a személy kizsákmányolását − istenítő új világ, csak idő kérdése, hogy ellenségként ismerje fel önnön mechanizmusai gyógyító kódját, az Evangéliumot hordozó közösséget. Nem véletlen szorul perifériára, majd felszámolásra az európai törvényhozásokban a keresztény etika hagyomány; az élet egyetemes imperatívuszai. Így szólal meg fülemben Németh Alajos és Dévényi Ádám gyönyörű dala, új közegben. Kiáltásként evangéliumi szabadságunkért. „Nem, nem, nem madár, hanem repülő vagyok/ Viszem magam, mert hajtanak működő motorok/ És madarak adnak enni, ha kérek, és kerozint itatnak velem/ Nem, nem, nem állat, hanem gép viszi magasba lelkem/ Nem, nem, nem, se Berlin, se Moszkva/ Nem ad engedélyt a leszállásra." (Elrepülök)
2010-02-14
Kopogtatás nélkül
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Az Avatar c. film érdekes módon vált ki vitát környezetemben. Tulajdonképpen mindenkinek tetszik, a háromdimenziós effekteknek köszönhetően. A történet is egyszerű, jó és rossz közötti harc. Egyszerű tükör: azonosulhatunk az emberben lévő szabadságvággyal s békével, és elhatárolódhatunk az emberi önzéstől. Színes mesevilág, az érzések tudatalattijába viszi az embert. Vérbeli posztmodern utazás, nosztalgia az elveszett gyerekkor, elvesztett mesék, és érintések, az elveszített remény világába. Létezett egy jobb világ, ami elvarázstalanodásunk folytán végleg elveszett. Tulajdonképpen nekünk, rezervátumlakóknak készített film. Katarzis nincs a nézőben, hisz ahogyan kilépünk a vetítőteremből, szembesülünk. Gyermekkori képzeletünk, mely életre kel, megtorpan, s átesik a valóság küszöbein. A varázstalanodás rendszerét szolgáljuk gőzerővel, a világ mechanizmusaiba betagozódva. A film 12 év korhatáros. S valóban, a tizenkét éves egykori gyermek megkérdezi bennünk: hová lett az a mások világ? Mert, s Hollywood stílusa ide vagy oda, nem számít. A történet elmondja, a gyarmatosító hatalmi kényszerek, ez az ember motívuma. S ennek rendelődik alá életünk. A filmbeli „értékes ásvány" bűvöletében és hajszájában. Készételek és háborús forgatókönyvek szorításában élünk, némi pénz, műételek reményében. Valami árán, önmagunk árán igyekszünk előre − egy tőzsdék által irányított világban. Mesterséges szükségekre, egymástól távol töltött időre, vagy gépek-gadgetek rabságában. Ez a film, különös módon, nem lesz beszédtéma. Csilivili izgalmas effektusai maximum. Ám valós veszteségünk miatt, hiába szurkolunk a rezervátum-filmben-mozitérben az őslakos „hasonmás-világnak", tudjuk. Történetünk, a természettel való harmóniánk, a biodiverzitás megőrzésének hajója elúszott: szíveinken keresztül. Az érintések, az ízes ételek világa, a megosztott lelki tér és közvetlen történetek: átadjuk őket a múltnak és a mállásnak. S ezért nem tudunk felhőtlen örülni a filmbeli mesének, mert elárulói mi magunk vagyunk.
A film ernyő. Tudatunk elé állított tükör. Megfigyelem, az aktív katolikus fiatalok közül van, aki hite ellen indított támadást lát a filmben. New-Age, szinkretista, panteista üzeneteket. Tisztelem Máté, a szlovén fiú érzéseit, bár személy szerint nem értek vele egyet. Nem hiszem, hogy az alkotó stábok leülnének, és szándékosan „keresztényellenes" filmeket csinálnának. A film értéke, hogy minden szemkizsigerelő szépsége mellett, az érintésekről szól. Hogy érintenünk, tapintanunk, élnünk kéne azt a másik életünket, amit tagadunk, s elárulunk. Szeretve élni. Amíg menthető, s értéke helyreállítható, kiállni az érintések, az emberi szálak világa mellett. Közösen beszélni a világról, családba születni. „Bio-időben", az embertárs valódi idejében, életterében élni. S nem feláldozni a kötődéseket. A pohár borok, kirándulások, az együtt töltött, egymásnak adott idő világát. Együtt étkezni, ünnepelni, és beszélni az életről. A teljesebb életről. Közös élményeket elébe helyezni a világ vetített képeinek és jelszavainak. S elsőként is nemet tudni mondani szívünk, s otthonaink küszöbén az ajkainking masírozó gyűlöletnek. S gyanúnak.
Pásztorbotokon a faragás. Nagyszüleink, dédszüleink keze nyomán a hímzés. Kódexekben gyönyörködve díszített iniciálék. A kivasalt ruhák, megművelt kertek világa. S sorolhatnánk. Sajnos, mára letűnt „avatarvilágunk". E generációk ízlése, stílusa, életritmusa kihullt az időből, mert nem volt hatékony. Nem volt versenyképes szép új világunkkal. S főleg, mielőtt nosztalgiának gondolnánk mindezt, mert nem élt benne eléggé Tórájában/Evangéliumában. Nem fogadtuk be Isten Szentlelkét (e legkomplexebb biodiverzitást, regeneráló tanítást, érintést /?/, pedig a legösszetettebb találkozás). Nem engedtük, hogy „látó szem" legyen bennünk, s indítója emberi méltóságunk, közösségi szálaink őrzésének. Nem sikerült korunk előtt járnunk e Lélekben, hogy ráláttunk volna emberi és etikai következményekre. Asztalainkon nem hagytuk megterítve a váratlan visszatérő Illés próféta helyét. Nem olvastuk időben a Szentírást, mint szabadságunk szövegét, melyen emberi szeretetünk tere nyugszik. Önazonosságunk és mindennapi újjászületésünk. Történelem feletti józanságunk. Ha van a vallásnak értelme, akkor az ez, a kor- és családjaink története előtt járás: rálátni a jelen történeteire.
Ízlelni a jövőt, belőle is táplálva a mát. Ez a tétje a pozitív azonosulásnak Isten országával (bármit jelentsen is e komplex esemény). Így olvasom Márk sorát. Enni tanulni a jövőből, Istenből, aki nem más, mint korunkra való rálátás. Szolidaritást tanulni Isten hús-vér-történelem világával, Megtestesülésével. Egyszerű gesztus. Indoklások nélküli ittlét és adás. Mégis történelmünk kulcsa, útjaink megfordítója: önzetlenség. Isten pátosza (együttérzése) épp olyan valóságos, mint lélegzetünk; vagy enni kérő gyermekünk. „ʻSzánakozom a sokaságon, mert már három napja vannak velem, és nincs mit enniük; ha pedig éhesen bocsátom őket haza, kidőlnek az úton, mert némelyikük messziről jött.' Tanítványai így feleltek: ʻMiből tudná valaki ezeket kenyérrel jóllakatni itt a pusztában?'"(Mk 8,2-4)
