Once again, there is an image I cannot leave unreflected. It concerns a little boy who lost his father six months ago. He attends our church crèche. Together with his sister, we baptised him a month ago. (His first word, as a child with special needs, spoken in the crèche, was this: “Daddy.”)
At the end of the Mass he suddenly runs up in front of the altar, toward the Advent wreath. The adults reach out anxiously, trying somehow to “redirect” him. We are already preparing to leave during the recessional hymn, but I tell those standing beside me to let him be. He has good balance and bodily control; nothing will happen. And indeed, nothing does.
In the midst of his hyperactive movement, he suddenly stops. Half-lying on one arm, he looks up at the candles of the Advent wreath from an oblique angle. From the side, I see his fragile profile. He gazes – enchanted – at the flame. The wreath stands precisely where, at his father’s memorial Mass, the photograph of his daddy had been leaning against the altar. Now, however, he lives in the presence of light, while at the same time touching the boundary line of his grief.
I see him completely in profile. The small child’s face before me is clothed in an adult seriousness. He sees what we see in his story, even if he does not understand it. Nor could he. Yet upon that fragile, prematurely smoothed child’s face rests the full weight of his mourning – now momentarily “released” by the wonder of the candle flame. He lies half on the floor, half propped on his elbow, motionless, like someone watching an angel driven by clockwork, lost in the otherworldly spectacle of gears and springs.
And a recognition passes through me. This small child carries the entire weight of existence. He bears the loss of his father in its complete, childlike reality. The pain of this little boy – who has, for a single moment, been transformed into an adult – the burden he is lifting right now, is heavier than if he were carrying it as a grown man.
And all of this, at the end of the Mass, amid the adults’ distracted readiness to move on elsewhere, remains hidden. One of the billions of undocumented details of history – observed by no one, save the angels of God. And now, days later, it returns as a recurring thought. Those in power living in a frenzy of war, the warring sides incapable of reconciliation – why is it that they never see, never in time, this detail recorded only by angels? And yet it is a continuous, inexhaustible book of Judgment.
18 December 2025 (Illustration: A scetch of Manningtree Harbour)
Passió és gyermekarc
Ismét egy kép, amit nem szertnék reflektálatlanul hagyni. A kisfiúról szól, aki fél éve veszítette el édesapját. Templomi bölcsődénkbe jár. Nővérével egy hónapja kereszteltük meg. (Első szava, special-need-es gyerekként, amit a bölcsődében mondott ez volt: “papa”.)
A mise végén az oltár elé felfut, az ádventi koszorú előtt. A felnőttek aggodalmaskodva nyújták kezüket, valahogyan “elterelni” onnan. Már indulóban vagyunk a kivonulási ének alatt, de mondom a mellettem álló felnőtteknek, hagyják nyugodtan. Jó egyensúlyérzéke és mozgáskontrollja van, nem less baj. Így is történik.
Hiperaktív mozgásában egyszercsak megáll. Félkézen néz fül az ádventi koszorú gyertyáira, haránt-irányban. Oldalból látom törékeny profilját. Nézi – megigézve – a gyertyalángot. Az ádventi koszorú épp ott áll, ahol az apukája emlékmiséjéban arcképe volt az oltárnak támasztva. Most azonban a fény jelenében él, ám gyászának határvonalát is érintve.
Teljesen profilból látszik. Az apró gyerekarc, amit lát, a felnőtt komolyságába öltözik. Látja amit mi látunk történetéből, mégha nem is érti. Nem is értheti. Ám azon a törékeny, felnőttesen kisimúlt gyerekarcon ott nehezedik gyásza egész súlya, mit most épp “kivált” a gyertyaláng csodája. Félig fekszik a földön, félig felkönyököl, mozdulatlan mint aki egy óramű mozgatta angyalt lát, belefeledkezve a fogaskerekek és rugók földöntúli látványába.
S átsuhan rajtam a felsimerés. Ez a kisgyermek a lét egész súlyát hordozza. Apja elvesztését teljes, gyermeki valóságában. Ennek az egyetlen pillanatra felnőtté változott kisfiúnak a fájdalma, a teher, amit épp most megemelt, nehezebb, mintha felnőttként hordaná.
S mindez a mise végén, a felnőttek indulásra várakozó máshova figyelésében: rejtve marad. A történelem milliárdnyi, senki – csak Isten angyalai által megfigyelt – dokumentálatlan részlete. S most, napokkal később, visszatérő gondolat. Az épp háborús hisztériában élő hatalmasok, megbékélni képtelen háborús felek – vajon miért nem látják meg soha (időben) ezt a csak angyalok által dokumentált részletet. Pedig, folyamatos, kimeríthetetlen könyve ez az Ítéletnek.
18.12.2025
