A Lee Miller photography exhibition at Tate Britain. The concept of the exhibition is intriguing, and contains an unexpected turn. It begins with the avant-garde experiments of the early 1920s. In her earliest portraits, the curve of the mouth recalls Kornis Bernadette, a former student of mine. Boyish, cropped hair. The next room moves into the surrealism of the 1930s. Then come the Egyptian photographs, taken when, after several years’ pause, she returned to photography. This is followed by plans for portraits—English artists and public figures. Then the war years: bombings in France and London. Official war correspondent for the United States until the end of the war.
The
unexpected turn lies in the final, smaller room. A high-ranking Nazi officer (a
politician), lying dead on the floor after suicide. Between portraits of Hitler
and soldiers. A bombed-out home, defined by what is missing between the
remaining floors. Hitler’s country residence, burning. At the last images my feet seem rooted to the ground. Photographs of
concentration camps and post-war prisons. Two young camp guards, in civilian
clothes, kneeling. They had left their uniforms behind and tried to escape.
They failed. Their faces beaten bloody. Young—no more than twenty years old. In
another image, a German man in a cell. With stubborn resolve he raises his arm
in a Nazi salute. Perhaps his captors asked him to demonstrate it for the
camera.
Chilling
images of the collapse of a system. What these photographs record reaches far
beyond the individuals depicted, and beyond their wretched circumstances. Like
a “ghost image,” the tragic, incandescent outpouring of history’s lava—almost
crying out. History, usually an invisible supporting character, becomes the
faceless protagonist.
András,
who was liberated from Auschwitz, died a few months ago. I had questioned him
so many times about the details of the camp: wood, walls, beds, dust, fences,
guards. It was precisely this “supporting cast” that interested me—the banality
of the there-and-then, the now.
For
me, these wartime snapshots bring András’s face to the surface. More powerfully
than any other portrait. His eyes—what he lived through, what he observed, even
without reflection, at sixteen—become, for me, the true subject of these
images. The witness’s attention.
And Miller’s attention behind the camera is akin to András’s watching eye.
Contemporaries. They saw the same thing. They recorded the same thing:
history’s rarely revealed, inside-out, distorted torso. We see it, but cannot
name it, because we have no word for its totality—only the endless litany of
details. Rarely does history become our contemporary with such force, our own
frightening self-portrait.
*
If
András were sitting here in the café, I would show him the pastel sketch made
here. At the tables in front of me, a tired group. A girl slumped back in an
armchair. Her Muslim friend beside her, hooded coat, turned away. Behind them,
another girl folded over the table, briefly asleep. Their postures change so
quickly that it is impossible to isolate a single posed moment from the
oscillation between wakefulness and sleep.
It
is something like a micro-focus of the images seen in the exhibition. As in
grand history, everything here is also in flux—lines and patches of colour. I
am incapable of grasping anything more concretely than this. Perhaps only this:
the same search-lines of grand history are present, only now far more subdued. “Is this the same world as it was then, András? Do you recognise it?” I would
ask him. “And what will become of this now-familiar world, of this café—what
follows?” And might these barely begun colour sketches be capable of turning
the black-and-white of grand history in more beautiful directions?
23
January 2026
Kései Kávézás Weiss Andrással
Lee Miller fotó-kiállítás a Tate Britain-ben. A kiállítás koncepciója érdekes, s váratlan fordulatot rejt. A korai huszas évek avantgard kísérletezéseivel kezdődik. Első portréin, a szája íve, egykori diákoméra, Kornis Bernadette-re emlékeztetnek. Fiús, rövid haj. A harmincas évek szürrelizmusa a következő terem. Majd egyiptomi felvégtelek, amikor néhány év kihagyás után újra kezdte a fényképezést. Következik a portrék terve, angol művészek és hírességek. Majd a háborús évek következnek, bombázások Franciaországban, s Londonban. Az USA hivatalos haditudósítója a háború lezártáig.
Az említett váratlan fordulat az utolsó kisebbik
terem. Magas rangú náci tiszt (politikus) öngyilkossá után a padlón. Hitler és
katonaportrék között. Egy kibombázott otthon, ahogyan „hiányzik” a megmaradt
emeletek között. Hitler vidéki rezidenciája, amint ég. Az utolsó képeknél
földbe gyökerezik a lábam. Koncentrációs táborok és háború utáni börtönök képe.
Két fiatal tábori őr, polgári ruhában, térden. Katonaruhájukt hátrahagyva
próbáltak elszökni. Nem sikerült. Arcuk véresre verve. Fiatalok, nem többek
húsz évesnél. Egy másik képen, egy német a zárkában. Konok eltökéltséggel náci
karlendítást mutat. Lehet, fogva tartói kérték, mutassa meg a kamerának.
Egy rendszer összeomlásának hideglelős képei. Amit
ezek a fotográfiák megörökítettek, jóval túlmutat az árbázolt személyeken, és
nyomorúságos élethelyzeten. Mint egy „szellemkép”, a történelem tragikus, izzó
lávakiümlése, ami szinte kiált. A történelem, mely máskor láthatatlan
mellékszereplő, válik arctalan főszereplővé.
András, akit Auschwizban szabadítottak fel, néhány
hónapja halt meg. Korábban annyiszor faggattam a tábor részleteiről. Fa, fal,
ágy, por, kerítés, őrök. Épp ez a „mellékszereplő” érdekelt, a banális itt (ott)
és mostja.
Számomra ezek a háborús pillanatképek, András
arcát hozzák elő. Minden más portrénál erősebben. Az ő szeme, amit ő élt át,
figyelt meg, reflektálatlanul is, tizenhat évesen, számora, e képek főszereplője.
A tanú figyelme. S Miller kamera mögötti figyelme, András figyelő szemével
rokon. Kortársak. Ugyanazt látták. Ugyanazt rögzítették. A történelem ritkán megmutatkozó,
önmagából kifordult torzóját. Látjuk, de megnevezni nem tudjuk, mert totalitására
nincs szavunk – csak a részletek végetérhetlen litániája. Ritka, amikor ilyen
erővel kortársunkká lesz a történelem, félelemmel eltöltő önarcképünkké.
*
Ha András itt ülne a kávézóban, megmutatnám neki az
itt készült pasztellvázlatot. Az előttem lévő asztaloknál fáradt csoport. Eldőlt
testű (fotelben) lány. Muzlim barátnője kapusznis kabátban, háttal. Mögöttük,
asztalra boruló, röviden elalvó lány. Testtartásuk mégis olyan gyorsan váltják,
hogy lehetetlen egy pózott kiemelni az ébrenlétek és elalvások oszcillációjából.
Mintegy mikrofókusza ez a kiállításon látott
képeknek. Mint a nagytörténelemben, itt is minden változik, vonalak és foltok.
Ennél konkrétabban képtelen vagyok megragadni bármit is. Talán: a
nagytörténelemnek ugyanazok a keresővonalai, csak most sokkal elcsitultabban. „Ugyanaz
ez a világ, mint az akkori volt, András? Ráismersz?” – kérdezném Andrástól. „S
mi lesz ennek a most ismert világnak, kávézónak, a folytatása?” S vajon ezeken
az alig elkezdett színvázlatokon, képes-e szebb irányokba fordulni a
fekete-fehér nagytörténelem?
23.01.2026
