Éjszakai töredékek

B. Anikó: Természeti forma (1996)

A gyász az, amikor a világ teljesen súlyában személyessé válik. S benne nemcsak a személyes élet, de a külső, „nagytörténet" korlátoltságát is átéljük. A gyász: belátni. Józan belátása, hogy az, ami elmúlt, többé nincs birtokunkban. Hogy voltaképpen semmi sem birtokunk. Amikor gyászolunk, ebből az illúzióból ébredünk. Hogy miénk a világ. Hogy a szeretett személy jelenléte, velünk-léte, szerethetősége avagy megbánthatósága eleve adottság. Kész tény. Birtokunk. Nincs így. Fájdalmasan nincs így.

. A gyász valami olyasmi, amikor a mondat elejét ponttal kezdjük. Eleve csenddel és az értelem fegyverletételével. Eszembe jut az üres ágy mellettem. „Apa, gyere haza." Kértem, gyakorlatilag ez volt imádságom, imádság helyett is. Még ugyanazzal a súllyal mondom. Jelenlétét idézem. Gyere haza. De a mondat már belülről gyászol. És a gyászban a mondataink azért is üresek, mert fáj annak megtapasztalása, hogy szívem mennyire illúziókhoz tapadt. Máig illúziókban él, hisz még ismétli tegnapi önmagát: gyere haza.

A lélektan mondja, hogy a fogyatékkal élővel, beteg emberrel találkozni: önnön halálunktól riadunk meg. Ezért kerüljük a találkozást velük. Nárcisztikus sebet üt bennünk a másik életének radikális mássága. Önszeretetünkön át látunk mindent.

A gyászban, talán, mégsem ezé a nárcizmusé a végső szó. Hisz elhunyt, elveszített szerettünknek hazát kívánunk. Biztonságot. Teljességet. A visszatérés, a találkozás lehetőségét. S ezt az „otthont" nem magunknak gondoljuk el, hanem Neki.

A gyász, azt hiszem, túlmutat önmagán. Felszínre emelkedik rajta keresztül, illúzióink tengeréből: hogy mégis, valami megmagyarázhatatlan módon, gazdagon és értékesen éltünk együtt. Egyetlen egymásnak adott jó szó: kontinensként tisztulva bukik felszínre. Abban a bizonyos „hazá-ban", „ide-hazában" találjuk magunkat.

És mint ott, a haláltusát színes, szaggatott vonalakká rögzítő monitoron, az imádság archaikus medreiben, kicsit kisimulnak a görbék. A szívverés zöld vonalgrafikonja. És a kék, a légzés. Elnyugszik, megnyugszik kissé. Csodáltam, hogy jelezték a műszerek. Hiszem, hogy értelmet nyernek az értelmetlenség kirajzolt görbéi.

S itt, ezen a második, nehéz estén, sokat segít Sosztakovics zenéje. Ünnepi Nyitánya op.94, és a Concertino két zongorára. Máskülönben, nem szeretem Sosztakovicsot. Nem ragadta meg figyelmemet. Talán eddig nem értettem. Eleddig Auschwitz és Gulágok utáni „Mozartnak" hatott. Virtuozitása, a dallam és ritmus üres dialektikájának tűnt. Pedig nem; a gyász határait felülíró „lázadása" ragad meg. Zenéje nem törődik bele a „fogság" helyzeteibe. Bartókunk szeme a múltba néz, s szó szerint mindent gyászol. Az övé a történelem egészét hordozó és attól nehezülő szem. Sosztakovics ellenben a jövő és a jelen határain izzik.

Kimondja, amivel napok óta küzdök. Igaz, tény, hogy „fogságunkban" ébredünk. Az ember, személyesen és mint közösség, ma mind gyakrabban érzi úgy, hogy saját kultúrája „száműzöttje". S meg kell tanulnunk e száműzetéssel együtt élni. Az útnak indító közösségek és történetek „elmúltával". Amit félresöpör az új, ami e helyébe, helyünkbe érkezik.

Ám valami mégsem fogadja el bennünk a „száműzetést", az idegenként élést. Tiltakozunk az élet/történelem e törvénye ellen. Mint Sosztakovics teremtő és újjá-teremtésben töretlenül hívő zenéje.

2012. szeptember 29.