On Human Beauty (“God’s Web”) / Az emberi szépségről („istenháló”)

I am listening to a performance by the Netherlands Bach Society. I came upon it by chance: Bach, The Art of Fugue. Sung, hummed, performed with the human voice. The beauty of the human voice suits the beauty I am observing now, the one I want to write about. I am sitting in my usual place in the Café Nero on Haymarket. I could take out my pastel set and draw. But now I would like to use words.

My recurring experience of the café is the following. As soon as I settle down, I am immediately struck by a special order. A kind of human arrangement. It is impossible not to see the people in the café as beautiful. Every one of them is — separately, and together. A single human radiance.

The feeling, like the click of an old light switch, was given by a little girl who sat down at the round table next to mine with her sister and her parents. Left alone for a moment on her Thonet chair, she looked hungrily at the double sandwich in front of me. Lifting my eyes from it, suddenly everyone shone in beauty, like the bulbs of a magical chandelier. Wherever I looked — and wherever I look even now. Every table, every company (even those sitting alone) are complex — and paradoxically, touching — islands of beauty. Separate ballet movements, each with its own choreography. (It is impossible not to note the detail: two young girls, friends. One of them in her fresh linen shirt, seen from behind, half in profile. With fine curls, like the turning pages of a Jane Austen novel. Or: on my neighbour’s computer, an Excel sheet. Its writer, tired, bites his nails from time to time. Outside, dusk is falling, and the café lamps shine in an ever warmer light.)

This change (“dressing into otherness”) is most striking in the men. From outside, each of them seems to arrive from some strange battle. As they step in, a kind of airy elasticity moves into their walk. Though heaviness still acts upon them, the usual gravity loses its power over them. This is the laying down of the weapons of normality. They leave something outside that resembles the marching steps of an army. Yes — these are parallel images. The contrast is really best illustrated by this picture. Soldiers, in field uniform, with their packs on their backs, in marching gear, with weapons — are not beautiful. Nor are their movements: stiff, indifferent, rhythm without any claim to beauty. Every uniformed figure, both hands on the iron of the weapon, a closed circle, shutting into itself. Dead-end streets emptied of beauty.

The complete loss of beauty. Its absence. My conviction is that the miracle would happen even with soldiers sitting down in the café. Because the revealed unfolding of human beauty has nothing to do with the uniform. With the weapon laid down — yes. But with the uniform itself, truly nothing. And if all the armies of the world sat down in the café for a moment, what they leave behind, what they change out of and into, would become even more obvious. The contrast whose single and most precise name is: human beauty.

And here, above my coffee and my thoughts, I remain with one single question. But where does this beauty come from, and what is it? What is the secret of the café, its origin? Where do the fine threads lead that wind and weave around us here, and unfold our humanity? Again and again: the café is the one and most convincing proof of God. Here in the café there exists only one spider. The God who spins Himself around us. 

26.03.2026

 

Az emberi szépségről („istenháló”)

 

Netherland Bach Society előadását hallgatom. Véletlen bukkanok rá: Bach, A fúga művészete. Emberi hangon, dúdolva előadva. Az emberi hang szépsége illik a most megigyelt szépséghez, amiről írni akarok. Megszokott helyemen ülök a haymarketi Café Néróban. Elővehetném a pasztellkréta készletet is rajzolni. De most szavakkal szeretnék. Visszatérő élményem a kávézóról a következő. Amint letelepszem, azonnal meglep egy különleges rend. Egyfajta emberi elrendezettség. A kávézóban lévő embereket lehetetlen nem szépnek látni. Mindegyikük az, külön-külön és együtt. Egyetlen emberi ragyogás.

Az érzést, mint egy régi villanykapcsoló kattintása, egy kislány adta meg, aki nővérével és szüleivel a mellettem lévő körasztalhoz települt. Éhesen nézett át az előttem lévő dupla szendvicsre, amint Thonet-székén egyedül maradt. Felnézve róla, mint egy varázslatos csillár égői, hirtelen mindenki szépségben fénylett. Bármerre néztem, illetve nézek most is. Minden asztaltársaság (az egyedül ülők is) a szépség összetett – és paradox módon, összeérő - szigetei. Külön balett-mozdulatok, külön koreográfiával. (Lehetetlen nem idejegyezni a részletet, két fiatal lány, barátnők. Egyikük friss len-ingjében, háttal, félprofilból. Göndör, finom hajcsigákkal, mint egy Jane Austin regény ide-oda mozduló könyvlapja. Vagy: szomszédom számítógépén excel tábla. Írója fáradtan körmét rágja, egy-egy pillantra. Odakünn alkonyodik, egyre melegebb fényben világítanak a kávézó lámpái.)

Ez a változás („másságba öltözés”) a férfiakon a legszembeötlőbb. Kintről, mintha egy furcsa harcból érkezne mindegyikük. Amint belépnek, valami légies ruganyossság költözik lépteikbe. Bár hat rájuk a nehézkedés, mégis, a megszokott gravitáció erőt veszít rajtuk. A normalitás fegyverletétele ez. Valami olyasmit hagynak odakinn, ami a hadsereg lépteire emlékeztet. Igen; párhuzamos képek ezek. A kontrasztot, tényleg, legjobban ez a kép illusztrálja. A katonák, terepruhájukban, málhazsákjukkal hátukon, menetfelszerelésben, és fegyverrel – nem szépek. A mozdulataik sem: darabos, szépség igénye nélküli közömbös ritmustalanság. Minden egyenruhás, két kezükkel a fegyver vasán, lezárt, önmagába záruló kör. A szépség kiürült zsákutcái.

A szépség teljes elvesztése. Hiánya. Meggyőződésem, a kávázóba beülő katonákkal is megtörténne a csoda. Mert az emberi szépség megfigyelt feltárulásához semmi köze az egyenruhának. A kézből letett fegyvernek igen, de az egyenruhának tényleg nincs. S ha a világ összes hadserege egy pillanatra beülne a kávézóba, az, amit maguk mögött hagynak, amibe, és amiből átöltözködnek, még nyilvánvalóbb lenne. A kontraszt, melynek egyetlen és legpontosabb neve: emberi szépség.

S itt, kávém és gondolataim felett egyetlen kérdéssel maradok. De honnan, s mi ez a szépség? Mi a kávázó titka, eredete? Hová vezetnek az itt körénk tekeredő-fonódó, s emberségünket kibontó, finom szálak? Újra és újra: a kávézó az egyetlen és legmeggyőzőbb istenérv. Itt a kávézóban egyetlen pók létezik. Az önmagát körénk szövő Isten.

 

26.03.2026

 

 

Observing the Absence

 

I would like to write about beautiful things, beautifully. Playfully, delighting in the joy of observation. As now, recalling the round table at Café Nero (Haymarket). For the past hour I have been watching a young woman as she reads. The stillness with which she holds her book compelled me to make a pastel sketch. It was her slowness that captivated me. While most of us fidget and shift, she was marked by economy of movement. The ideal model—no restless stirring. Yet what also struck me were the delicate blue‑white reflections on the black faux-marble table. A white, upright coffee cup, subtle, cold‑yet‑warm glimmers. A whole story could unfold from this snapshot of life. A long, beautiful story.

Instead, images of the Iran–Gulf War crowd in to replace that scene. How much easier it is to sketch the human aura here in the café than to capture those distant “images” transmitted through screens and newsreaders. That incomprehensible “nothing” the eye cannot see, yet which we feel with absurd intensity in connection with these war reports.

So I am not observing beautiful things (or rather, I am compelled to witness the opposite of the beauty revealed before me in the café). I am not struck by the still hair of the young woman; I am struck by the emptiness flowing under the reports of war. For days, a kind of searching line has wound itself through me, trying to name that particular, uniquely war‑revealed Unobservable.

I remember, when this other kind of pastel sketch was born and first touched that invisible, inner page, the overarching thought through me was: “the birth of Satan.” I almost hate myself for it—or at least, I am dissatisfied. Why must I always write about these heavy things? Who is the madman who, pondering a war landscape, thinks precisely of the birth of Satan? Have I nothing better to do? Never mind; I will see this sketch through.

I imagine that when, for example, fighter jets rise, lifting their burden into the barren womb of war‑torn skies, between the moment before the bombing and after, there lies a very thin, infinitely thinning—practically nothing. Vacuum. Total emptiness. The Absolute Absence. Which no one sees beyond the eyes drinking beauty in the café. And there, this nothing written around us by the deployed military machinery, clinging to our world like a skin foreign to it, closes upon us hermetically. This unnameable nothing, history’s alien, “artificial vase” (like porcelain on ceramic)—this is the birth of Satan. The re‑creation of Satan. We create Satan drones, Satan cyborg duplicates, Satan duplicates of duplicates. And from that moment, whether we like it or not, this “Satan dust” seeps into every room, every garment, every story of ours.

In the café, the girl sits at the still, exquisitely beautiful table, her book motionless in her hands. Both sights are as real as the two Laws governing our world. They stand in absolute opposition, antagonistic to each other. For either the café exists, full of its tiny human beauties—or the fighter planes and bombs ascend into the sky. One falls upon the other to extinguish the opposing force. Naturally, I think: I would bombard the bombers with the beauty of cafés.

But how many café visits, pubs, restaurant encounters can counterbalance that Nothing? The Satanic replica coursing through every AI server, every digital neuron? Is the passive light and beauty of our cafés—of our humanity—enough?

For there, above Iran and the Gulf, the zombie-history we create continues. Newsreaders repeat the irreparable in words. Politicians repeat the mouth-movements coated with zombie-glaze. They explain the inexplicable. (A side thought: have you noticed how quickly the newsreader’s face ages? Not by chance. They are forced to silence that Certain Nothing-Satan, never naming it, war report by war report.)

Here I run out of thought. I return to the café’s vibration and beauty. Which, inexplicably, yet unmistakably, borders on the Nothing–Zombie–Satan creation glimpsed there. More than door‑neighbours: we are neighbours of reality itself.

 

16.03.2026

 

A hiány megfigyelése

 

Szeretnék szép dolgokról írni, szépen. Játszva, gyönyörködve a megfigyelés örömében. Mint most itt, a Café Nero (Heymarket) körasztalát felidézve. Egy órája egy fiatal lányt figyeltem, amint olvas. Mozdulatlansága a kezében tartott könyvvel, egy pasztellvázlatra késztetett. A fiatal nő lassúsága ragadott meg. Míg általában izgünk-mozgunk, őt a mozdulat-takarékosság jellemezte. Ideális modell, semmi fészkelődés. Ám, ami szintén megragadott, a fekete műmárvány körasztalon a finom kékes-fehér fények és színek. Fehér, álló kévéspohár, és különleges, hideg-fehér-mégis-meleg tükröződések. Egy egész történetet lehetne kibontani ebből az életképből. Szép, hosszú történetet mondana el.

 

Ehelyett, az iráni öböl-háború képei tolakodnak a fenti kép helyére. Mennyivel könnyebb megrajzolni azt az emberi aurát itt a kévázóban, mint azokat a távoli, képernyőkről és hírbemondóktól közvetített „képeket”. Mint például azt az értelmezhetetlen „semmit”, amit a szem nem lát, de mely abszurd ürességet igenis érzünk e háborús hírek kapcsán.

Szóval, nem szép dolgokat figyelek (vagyok kénytelen megfigyelni), hanem az itteni (velem szemben feltáruló, kávézőbeli széppel) ellentétes dolgokat. Nem a fiatal nő mozdulatlan, egyszer helyére omlott haján csodálkozom el, hanem az említett háborús tudósítások alatt áramló ürességen. Napok óta egyfajta keresővonal tekereg bennem, néven nevezni azt a bizonyos, csakis a háborúk kapcsán feltáruló Megfigyelhetetlent.

Emlékszem, amikor ez a másfajta pasztellvázlat született, s először e láthatatlan, belső laphoz ért, ez volt a rajtam átfugó gondolat: „a Sátán születése”. Szinte utálom magam, de legalábbis elégedetlen vagyok magammal. Miért mindig ezeket a nehéz dolgokat írom. Ki az az őrült, aki épp a Sátán születése kapcsán, mint háborús tájképről töpreng? Nincs jobb dolgom? Mindegy, ezt a vázlatot már végig fogom rajzolni.

Úgy képzelem, hogy amikor például a vadászgépek felszállnak, és a háborús egek meddő méhébe emelik terhüket – akkor a bombázás előtti és utáni pillanat között, ott van egy nagyon vékony, végtelennél vékonyabbé vékonyuló – gyakorlatilag semmi. Váákum. Totális légüres (élet-üres) tér. A nincs, A totális nincs. Amit a kávézóban szépséget ivó szemén kívül senki sem lát. Nos, ott, a bevetett haditechnikák teremtette, világunkra testidegen bőrként tapadó, fegyverek által körénk írt semmi – most  hermetikusan ránk zárul. Ez a megnevezhetetlen semmi, a történelem testidgen, „mesterséges váza” (mint kerámián a porcelán-váz), ez a Sátán születése. A Sátán újra-teremtése. Sátán-drónokat, sátán cyborg másolatokat, a Sátánnak duplettjét teremtjük. És onnantól, akár akarjuk, akár nem, ez a „sátán-por” minden szobánkba, minden ruhánkba, minden történetünke beszivárog.

A kávézóban a mozdulatlan (csodaszép) asztalnál ülő lány kezében a mozdulatlan könyv. Mindkét látvány annyira valós, mint a világunkat irányító két Törvény. Egymással homokegyenest ellentétesek. Egymásnak veszülnek. Mert vagy a kávázó van, teli a maga parányi emberi szépségeivel – vagy a magasba emelkedő harcigépek és bombák. Az egyik a másikra hull, hogy kioltsa a neki feszülő ellenerőt. Megától értetődő program: én a kávézók szépségével bombáznám a bombázókat.

Igenám, de mennyi kávézó, pub, éttermi talákozás képes ellensúlyozni azt a bizonyos Semmit? A világ minden AI-szerverét, digitális agysejtjét átfutó Sátán-másolatot? Elegendő-e, s mennyire elég kávázóink (emberségünk) passzív fénye és szépsége?

Mert, ott, Irán és az Öböl-felett, a zombi-történelem, amit teremtünk, folytatódik. A hírbemondók elismétlik szóban az ott elkövetett jóvátehetetlent. A politikusok zombi-mázzal befedett szájmozdulatait ismétlik. Megyarázzák a magyarázhatatlant. (Csupán mellék-gondolat. Megfigyelted-e már, hogy a leggyorsabban ögegedő arc a hírbemondók arca? Nem véletlen. Hisz azt a bizonyos Semmit-Sátánt kénytelenek elhallgatni, nem néven nevezni, háborús hírről háborús hírre.)

Itt ki is fogyok a gondolatból. A kévézó rezgésébe-szépségébe ébredek vissza. Mely szépség, megmagyarázhatatlanul, mégis, az ott megpillantott Semmivel-Zombival-Sátán teremtéssel határos. Több mint ajtó szomszédok: valóság-szomszédok vagyunk.

 

16.03.2026