An Eruption of Beauty Over Wells-Next-The-Sea

 

I don’t have much time to paint. Ten minutes, and the sun will finally sink beyond the dunes. There’s time only to lay in the basic colours. A race against the scene. In so short a time, there’s room for broad, almost wild gestures. Does everything become simpler? The painter stakes everything on a single card.

I’m grateful this quick colour sketch happened. It answers the question of how my paintings come into being. Every painting is a leap into deep water. A total acceptance of risk. Each time, I throw myself into the unknown. Everything is entrusted to the unpredictable. Chance is the painting’s ground. And from chance’s countless layers of surprise, the certainty of the Image will emerge.

Yes, it is the strangest of structures. The architecture of my paintings is an order woven from uncertainty. Just like the birth of this painting. I was happy in the wind, for beauty—the setting sun and the landscape embracing before it slipped away. Then, suddenly, while the sky glowed with overheated Indian red and cadmium red, the storm came. There wasn’t even time to reach the colourful beach huts of Wells-next-the-Sea. Up the steps, in the hope that the rain-shelter terrace might protect us. I shielded the canvas. I feared that the elements, arriving as suddenly as they had, would now take back this Promethean beauty stolen from the sky. The half-dried acrylic swam in the clouds’ tears. But the painting survived. It stands here before me as encouragement: yes, it is worth crossing the threshold of chance, again and again.

That is why I find myself wondering why it is so hard to begin painting. For one reason or another—fatigue, perhaps; tomorrow, then—I keep putting it off. I have to force myself. But why? I think that within our orderly selves—our existence dependent on order—there is an elemental resistance to beginning everything anew. Literally, from nothing. Yes, perhaps that is the point: our lives, our adult lives, are already finished buildings. To walk through the whole process again, to build the picture brushstroke by brushstroke, runs against the instinct for self-preservation in our “inner building.” It is not simply a lack of energy or motivation: it is fear, unconscious or very much conscious. For the building of our lives is never finished. At the edge where it meets the future, its walls and pillars—and even its foundations—are crumbling. It is like a painting made in reverse: like the coastal storm above, threatening to swallow the beauty it has brought into being.

Isn’t this where we glimpse the essence of art? Art compels us to look honestly. It seeks, all at once, to create a new, “solid building”: an architecture of beauty. And yet it also forces a reckoning, showing that our existence comes out of fraying, and that our order borders on disorder. Set alight by Beauty, the castle of our lives burns, too.

There, above the radiant dunes of Wells-next-the-Sea, in the very moment of grasping beauty, I experience how the structure of our lives—believed solid—when we look closely, when we hold it to the light, trembles into wholeness from threads as delicate and meaningless in themselves as the thousand strands of spider silk catching the light of sunset. Art seizes on the very thinnest, most invisible searching lines within us and makes them visible. We come from searching lines, and in searching lines we return.

 

17.10.2026

 

Szépségrobbanás Wells-Next-The-Sea felett

 

Nincs sok időm festeni. Tíz perc és a nap végleg lebukik a dűnék felett. Csupán az alapszíneket kirakni marad idő. Versenyfutás a látvánnyal. Ilyen rövid idő alatt széles, szinte vad gesztusokra van idő. Leegyszerűsödik minden? A festő mindent tétet egy lapra tesz fel.

Hálás vagyok, hogy ez a gyors színvázlat megtörtént. Választ ad arra, hogyan is születnek a képeim. Mindegyik festmény ugrás a mélyvbe. Teljes kockázatválllalás. Minden egyes alkalommal az ismeretlenbe vetem bele magam. Minden a kiszámíthatatlansággal. A véletlen a kép alapozása. S a véletlen meglepetések számolhatlatlan rétegéből adódik (emelkedik majd ki) a Kép bizonyossága.

Igen, az a legkülönösebb szerkezet. Képeim architektúrája a bizonytalanságból megszőtt rend. Mint maga ennek a képnek a megszületése. Boldog voltam a szélben, a szépségért (lebukó nap és táj ölelkezése, mielőtt lebukik). Aztán hirtelen, míg az ég túlfűtött indiai és kadmium vörösben izzott, a vihar. Nem is volt idő beérni a Wells-Next-The-Sea színes kabinsorai alá. Fel a lépcsőn, hátha az esőfogó terasz védelmet ad. A vásznat védetem. Aggódtam, hogy ezt az égből ellopott prométeuszi szépséget most az elemek, amilyen hirtelen jött, most visszaveszi. A félig száradt akrill a felhők könnyében úszott. De a kép mégis megmaradt. Itt áll előttem bátorításként, hogy igenis, érdemes átlépni, újra és újra a véletlen küszöbét.

Ezért is töprengek el, miért esik nehezeme elkezdeni a festést. Valami okra fogva (fáradtság, majd holnap) mindig halogatom. Kényszeríteni kell magam. De miért is? Azt hiszem, rendezett önmagunkban (rend-függő létünk!) van egy elemi tiltakozás mindent újra kezdeni. Szó szerint a semmiből. Igen, épp ez lehet a lényeg: életünk, a felnőtt élet, már kész épület. Újra végigjárni, ecsetvonásról-ecsetvonásra, felépíteni a képet ez szembe megy „benső épületünk” létfenntartási ösztönével. Nem egyszerűen energia-hiány vagy motiváltság: tudat alatti vagy nagyon is tudatos félelem. Mert életünk épülete soha sem befejezett. Ott, ahol a jövővel határos, falai, pillérei, sőt, alapzata is foszlanak. Mint egy fordított festési folyamat: Mint a fenti tengerparti vihar, ami a létrejött szépséget azonnal elnyeléssel fenyegeti.

Nemde itt pillanthatjuk meg a művészet lényegét? A művészet őszinte szembenézésre késztet. Egyszerre szándéka egy új, „szilárd épületet” létrehozni, a szépség architektúráját. Ám egyszerre kikényszerített szembenézés: megmutatása annak, hogy létünk foszlásból jön, és rendünk a rendezetlenséggel határos. Hogy a Szépségtől felgyújtva, életünk kastélya ég is.

Ott a Wells-Next-The-Sea tündöklő dűnéi felett, a szépség megragadásának pillanatában élem át, hogy életünk szilárdnak hitt szerkezete, ha közelről megnézzük, átvilágításban, épp olyan érzékeny, és önmagunkban jelentés nélküli, véletlen szálakból rezdül egésszé, mint az ezernyi naplementében csillanó pókhálófonál. A művészet épp ezeket a leg-vékonyabbat, leg-láthatatlanabb keresővonakat ragadja meg bennünk, és teszi láthatóvá. Keresővonalakból érkezünk, és kereső-vonalakban térünk vissza.

 

17.10.2026

 

In Search of the Vanished Beauty

Like a recurring dream, I struggle with the question. Why can I not see Grahame Park, the housing estate where I live, as beautiful? I continually reproach myself for feeling this way, since it is inhabited by people no less deserving of the good than people anywhere else. I say it again: a recurring, oppressive question.

And I imagine that even if everything were new, and we were there in the mid-to-late 1970s, when these blocks of flats were handed over – even then it would be an effort to see them as beautiful. Because for some reason, they are not. And the reason is not the sad fact that they have been neglected – by the local council, and by those who were brought here to live. And even if it is not beautiful, there is nevertheless something painful about it: the dying of beauty. Or the absence of a beauty that was never born (or could never have been born). It keeps bleeding through into the present.

But what is the reason? My answers are only lines of inquiry. Why is it that, when I compare these streets with those of settlements back home (in Hungary), including housing estates of a similar kind, the streets there are beautiful? Even when their beauty is itself an endangered beauty. Here, where Grahame Park now stands, there was, barely eighty years ago, an open-air airfield in the fields. So these houses, quite literally, grew out of nothing. And perhaps that is the answer itself. The “single-layered”, one-dimensional growth of a city that suddenly grew large. There are no historical layers, no precedents in the streetscape. A city had to be built quickly where before there had been pastures and runways for mechanical birds.

Perhaps it is precisely because of its single-layeredness that beauty here is so fragile (and so absent). The first touch of decay, of deterioration, erases this first, and only, layer of beauty’s effort. However hard I force my eyes and my heart. I would be deceiving myself – something here is missing forever.

And to the tentative answer above we might add something else. One-generation homes. Indeed, even in the modern housing developments around here, there are no people who remain. Everyone lives here for a few years, and then moves away. And those who were brought here (or came here), now predominantly from immigrant backgrounds, somehow cannot “put down roots”, which would seem to be a prerequisite for the birth of beauty. There is no human eye that has “grown to love” these streets from childhood into old age. There have not been, there are not, enduring human gazes that would consecrate them, transfigure what is into beauty.

(I have written before that this absence of beauty makes one ill, or at least causes a daily loss of energy.) And so I sit down in the church, in the heart of the estate, on a sunlit afternoon. Its bare brick walls would seem to predestine this place, too, not to be beautiful. Saint Augustine’s is built from the same red bricks as Grahame Park itself. And yet, perhaps through the presence of the Blessed Sacrament, here within, minute by minute, an atmosphere of beauty is born – and in abundance. Here the heart and the eye come to rest. The church is inexplicably filled to overflowing with beauty. In contrast with what lies outside, it is fleeting and fragile – but real beauty. This beauty is filtered and sifted from God and from the souls of the generations who pray here. Thanks be to God, it cannot be switched off. All that is needed is the meeting of an eye and the interior of a church.

14.09.2026

 

Az eltűnt szépség nyomában

 

Mint egy visszatérő álom, küszködök a kérdéssel. Miért nem tudom szépnek látni Grahame Parkot, a lakótelepet, ahol élek. Minduntalan megdorgálom magam, hogy érezhetek így, hiszen ugyanolyan jóra érdemes emberek lakják, mint másutt. Mondom, visszatérő, nyomasztó kérdés.

S elképzelem, még ha minden új lenne, s ott lennénk a hetvenes évek közepén-végén, amikor e lakótömböket átadták – akkor is erőfeszítés lenne szépnek látni. Mert valami miatt nem az. S ez az ok nem a szomorú tény, hogy elhanyagolták – a helyi tanács, s a betelepített itt lakók. S még ha nem is szép, de ennek ellenére fájdalmas: a szépség haldoklása. Vagy a meg nem született (születhetett) szépség hiánya. Minduntalan átvérzik a jelenen.

De mi az ok? Válaszaim csak keresővonalakban vannak. Miért van az, ha az odahazai (magyar) települések utcáival összevetem, hasonló profilú lakótelepeket is beleértve, azok az ottani utcák szépek. Még ha szépségük ugyanúgy veszélyeztetett szépség is. Itt, Grahame Park, jó nyolcvan éve, nyílt mezei repülőtér volt. Szóval ezek a házak, szó szerint, a semmiből nőttek elő. S talán ez a válasz maga. Egy hirtelen nagyra nőtt város „egy-rétegű”, egy dimenziós növekedése. Nincsenek törtélelmi rétegek, utcaképek előzményei. Gyorsan kellett várost építeni oda, ahol előtte legelők és gépmadarak kifutó pályája volt.

Talán épp egyrétegűsége miatt annyira törékeny (és hiány) a szép itt. A mállás, a leépülés első érintése eltörli a szépség erőfeszítésének ezt az első, és egyetlen rétegét. Hiába erőltetem a szemem és a szívem. Becsapnám magam – valami itt örökké hiányzik.

S a fenti vázlatos válaszhoz még hozzáadhatnánk. Egy-generációs lakóházak. Sőt, akár a környező modern lakóparkokban, itt nincsenek helyben maradók. Mindenki itt él pár évig, aztán elköltözik. S a betelepítettek (vagy betelepülők), bevándorló háttérrel többségben ma már, valahogyan nem tudnak „gyökeret ereszteni”, mely a szépség születése előfeltétele lenne. Nincs emberi szem, amely gyerekkortól öregedésig „beszerette volna” az utcákat. Nem voltak, nincsenek, tartós emberi tekintetek, melyek felszentelnék, át-lényegítenék a van-t szépséggé.

(Már korábban írtam róla, hogy e szépség hiánya betegít, de legalábbis mindennapi energia vesztés.) Így ülök be a templomba, a lakópark szívében, a napsütötte délutánon. Puszta téglefalai arra predestinálnák, hogy ez se legyen szép. A Saint Augustine’s ugyanazokból a vörös téglákból épült, mint Grahame Park maga. Mégis, talán az Oltáriszentség jelenléte, de itt benn, percről-percre születik, még pedig bőségesen, a szépség légköre. Itt bennt megnyugszik a szív és a szem. A templom csurig van, megmagyarázhatatlanul, szépséggel. Mely, a kint kontrasztjában, illékony, és törékeny – de valódi szépség. Istenből és az itt imádkozó generációk lelkéből szűretik és szitál ez a szépség. Hala Istennek, kikapcsolhatatlanul. Csak szem és templombelső találkozása szükségesek.

 

14.09.2026