Observing the Absence

 

I would like to write about beautiful things, beautifully. Playfully, delighting in the joy of observation. As now, recalling the round table at Café Nero (Haymarket). For the past hour I have been watching a young woman as she reads. The stillness with which she holds her book compelled me to make a pastel sketch. It was her slowness that captivated me. While most of us fidget and shift, she was marked by economy of movement. The ideal model—no restless stirring. Yet what also struck me were the delicate blue‑white reflections on the black faux-marble table. A white, upright coffee cup, subtle, cold‑yet‑warm glimmers. A whole story could unfold from this snapshot of life. A long, beautiful story.

Instead, images of the Iran–Gulf War crowd in to replace that scene. How much easier it is to sketch the human aura here in the café than to capture those distant “images” transmitted through screens and newsreaders. That incomprehensible “nothing” the eye cannot see, yet which we feel with absurd intensity in connection with these war reports.

So I am not observing beautiful things (or rather, I am compelled to witness the opposite of the beauty revealed before me in the café). I am not struck by the still hair of the young woman; I am struck by the emptiness flowing under the reports of war. For days, a kind of searching line has wound itself through me, trying to name that particular, uniquely war‑revealed Unobservable.

I remember, when this other kind of pastel sketch was born and first touched that invisible, inner page, the overarching thought through me was: “the birth of Satan.” I almost hate myself for it—or at least, I am dissatisfied. Why must I always write about these heavy things? Who is the madman who, pondering a war landscape, thinks precisely of the birth of Satan? Have I nothing better to do? Never mind; I will see this sketch through.

I imagine that when, for example, fighter jets rise, lifting their burden into the barren womb of war‑torn skies, between the moment before the bombing and after, there lies a very thin, infinitely thinning—practically nothing. Vacuum. Total emptiness. The Absolute Absence. Which no one sees beyond the eyes drinking beauty in the café. And there, this nothing written around us by the deployed military machinery, clinging to our world like a skin foreign to it, closes upon us hermetically. This unnameable nothing, history’s alien, “artificial vase” (like porcelain on ceramic)—this is the birth of Satan. The re‑creation of Satan. We create Satan drones, Satan cyborg duplicates, Satan duplicates of duplicates. And from that moment, whether we like it or not, this “Satan dust” seeps into every room, every garment, every story of ours.

In the café, the girl sits at the still, exquisitely beautiful table, her book motionless in her hands. Both sights are as real as the two Laws governing our world. They stand in absolute opposition, antagonistic to each other. For either the café exists, full of its tiny human beauties—or the fighter planes and bombs ascend into the sky. One falls upon the other to extinguish the opposing force. Naturally, I think: I would bombard the bombers with the beauty of cafés.

But how many café visits, pubs, restaurant encounters can counterbalance that Nothing? The Satanic replica coursing through every AI server, every digital neuron? Is the passive light and beauty of our cafés—of our humanity—enough?

For there, above Iran and the Gulf, the zombie-history we create continues. Newsreaders repeat the irreparable in words. Politicians repeat the mouth-movements coated with zombie-glaze. They explain the inexplicable. (A side thought: have you noticed how quickly the newsreader’s face ages? Not by chance. They are forced to silence that Certain Nothing-Satan, never naming it, war report by war report.)

Here I run out of thought. I return to the café’s vibration and beauty. Which, inexplicably, yet unmistakably, borders on the Nothing–Zombie–Satan creation glimpsed there. More than door‑neighbours: we are neighbours of reality itself.

 

16.03.2026

 

A hiány megfigyelése

 

Szeretnék szép dolgokról írni, szépen. Játszva, gyönyörködve a megfigyelés örömében. Mint most itt, a Café Nero (Heymarket) körasztalát felidézve. Egy órája egy fiatal lányt figyeltem, amint olvas. Mozdulatlansága a kezében tartott könyvvel, egy pasztellvázlatra késztetett. A fiatal nő lassúsága ragadott meg. Míg általában izgünk-mozgunk, őt a mozdulat-takarékosság jellemezte. Ideális modell, semmi fészkelődés. Ám, ami szintén megragadott, a fekete műmárvány körasztalon a finom kékes-fehér fények és színek. Fehér, álló kévéspohár, és különleges, hideg-fehér-mégis-meleg tükröződések. Egy egész történetet lehetne kibontani ebből az életképből. Szép, hosszú történetet mondana el.

 

Ehelyett, az iráni öböl-háború képei tolakodnak a fenti kép helyére. Mennyivel könnyebb megrajzolni azt az emberi aurát itt a kévázóban, mint azokat a távoli, képernyőkről és hírbemondóktól közvetített „képeket”. Mint például azt az értelmezhetetlen „semmit”, amit a szem nem lát, de mely abszurd ürességet igenis érzünk e háborús hírek kapcsán.

Szóval, nem szép dolgokat figyelek (vagyok kénytelen megfigyelni), hanem az itteni (velem szemben feltáruló, kávézőbeli széppel) ellentétes dolgokat. Nem a fiatal nő mozdulatlan, egyszer helyére omlott haján csodálkozom el, hanem az említett háborús tudósítások alatt áramló ürességen. Napok óta egyfajta keresővonal tekereg bennem, néven nevezni azt a bizonyos, csakis a háborúk kapcsán feltáruló Megfigyelhetetlent.

Emlékszem, amikor ez a másfajta pasztellvázlat született, s először e láthatatlan, belső laphoz ért, ez volt a rajtam átfugó gondolat: „a Sátán születése”. Szinte utálom magam, de legalábbis elégedetlen vagyok magammal. Miért mindig ezeket a nehéz dolgokat írom. Ki az az őrült, aki épp a Sátán születése kapcsán, mint háborús tájképről töpreng? Nincs jobb dolgom? Mindegy, ezt a vázlatot már végig fogom rajzolni.

Úgy képzelem, hogy amikor például a vadászgépek felszállnak, és a háborús egek meddő méhébe emelik terhüket – akkor a bombázás előtti és utáni pillanat között, ott van egy nagyon vékony, végtelennél vékonyabbé vékonyuló – gyakorlatilag semmi. Váákum. Totális légüres (élet-üres) tér. A nincs, A totális nincs. Amit a kávézóban szépséget ivó szemén kívül senki sem lát. Nos, ott, a bevetett haditechnikák teremtette, világunkra testidegen bőrként tapadó, fegyverek által körénk írt semmi – most  hermetikusan ránk zárul. Ez a megnevezhetetlen semmi, a történelem testidgen, „mesterséges váza” (mint kerámián a porcelán-váz), ez a Sátán születése. A Sátán újra-teremtése. Sátán-drónokat, sátán cyborg másolatokat, a Sátánnak duplettjét teremtjük. És onnantól, akár akarjuk, akár nem, ez a „sátán-por” minden szobánkba, minden ruhánkba, minden történetünke beszivárog.

A kávézóban a mozdulatlan (csodaszép) asztalnál ülő lány kezében a mozdulatlan könyv. Mindkét látvány annyira valós, mint a világunkat irányító két Törvény. Egymással homokegyenest ellentétesek. Egymásnak veszülnek. Mert vagy a kávázó van, teli a maga parányi emberi szépségeivel – vagy a magasba emelkedő harcigépek és bombák. Az egyik a másikra hull, hogy kioltsa a neki feszülő ellenerőt. Megától értetődő program: én a kávézók szépségével bombáznám a bombázókat.

Igenám, de mennyi kávézó, pub, éttermi talákozás képes ellensúlyozni azt a bizonyos Semmit? A világ minden AI-szerverét, digitális agysejtjét átfutó Sátán-másolatot? Elegendő-e, s mennyire elég kávázóink (emberségünk) passzív fénye és szépsége?

Mert, ott, Irán és az Öböl-felett, a zombi-történelem, amit teremtünk, folytatódik. A hírbemondók elismétlik szóban az ott elkövetett jóvátehetetlent. A politikusok zombi-mázzal befedett szájmozdulatait ismétlik. Megyarázzák a magyarázhatatlant. (Csupán mellék-gondolat. Megfigyelted-e már, hogy a leggyorsabban ögegedő arc a hírbemondók arca? Nem véletlen. Hisz azt a bizonyos Semmit-Sátánt kénytelenek elhallgatni, nem néven nevezni, háborús hírről háborús hírre.)

Itt ki is fogyok a gondolatból. A kévézó rezgésébe-szépségébe ébredek vissza. Mely szépség, megmagyarázhatatlanul, mégis, az ott megpillantott Semmivel-Zombival-Sátán teremtéssel határos. Több mint ajtó szomszédok: valóság-szomszédok vagyunk.

 

16.03.2026

 

 

Let's make our Galaxy great again!

Fairy Extermination / Tündérirtás

Not exactly a romantic or child-friendly title, I admit: “Fairy Extermination.” What sort of people are “fairy exterminators”? There is mosquito control, pest control, rodent control. And then — yet another new war — fairy extermination.

But what kind of people exterminate fairies? Fairies are not destroyed by ordinary people like you or me. The spirit required for fairy extermination demands something else. Only those who possess the greatest power can exterminate fairies. Not middling authorities, not even giant corporate executives — no. Those who stand higher still. The strongest men are the fairy exterminators.

Because it takes the greatest force to eradicate fairies. Fairies are what matter most to children, and children — generally speaking — matter most in the world. So fairy exterminators must be deeply depraved. People whose consciences register nothing at all at the thought that to exterminate fairies is the most depraved, the basest thing imaginable.

Fairy extermination is carried out only by the leaders of the most powerful countries. Only they can afford the luxury and comfort of bombing out a government, killing or removing leaders. Only fairy exterminators have the power to command their armies: “Charge.” They do not, of course, announce at press conferences that they are setting out to “exterminate fairies.” They speak instead of national security, democratic values, or freedom.

The outcome is tragic from the very first round, because bombings and drone strikes — naturally — produce fatalities. Soldiers, from their perspective, simply “croak.” Pardon my wording, but that is the truth. For them, the deaths of soldiers, civilian casualties — roughly that. In their souls there is not a trace of sensitivity. Soldiers “croak.” The ayatollah, the shah, the president, the enemy — they “croak.” For them, a war is nothing more than screwing over the opponent. That is the spirit of the fairy exterminators.

Meanwhile, the children (if they are not bombed to death as well) do not merely become orphans. They lose their sensitive fairy-detecting antennae. Through pain, through grief, through the sound of bombings heard from shelters, even from within the womb. And worse still, the place of fairy tales — and the longing for them — vanishes from the world along with futures blown to pieces. The fairies are literally exterminated by those powerful uncles who, in the Epstein files, let their fairy-exterminating saliva and fluids drip. That is the sad truth. In the souls of fairy exterminators, such things — and things like them — take place. Because fairy extermination happens behind the scenes.

This is not a horror story — if only it were. So, dear children, the fairy-extermination tale is over. Sleep badly. Be very anxious. Sponsored by the powerful uncles who exterminate fairies. The ones who will make their fairy-exterminated countries great again and again. In the place where our fairies once were.

 

01.03.2026

 

Tündérirtás

 

Nem épp egy romantikus vagy gyerekbarát cím, elismerem: „tündérirtás”. Miféle emberek azok a „tündérirtók”? Van szúnyog-irtás, rovar-irtás, rágcsáló irtás. És van – megint egy újabb háború – tündérirtás.

De miféle emberek a tündérirtók? A tündéreket nem a közönséges emberek irtják, mint te vagy én. A tündérírtás lelkülete megkívánja, hogy tündéreket csak a legnagyobb hatalommal bíró emberek tudnak kiirtani. Nem közepes hatalmasságok, vagy óriási cégvezetők, nem. Annál is feljebb lévők, a legerősebb emberek a tündérirtók. Mert a tündér-irtáshoz a legnagyobb erő kell. Mert a tündérek a legfontosabbak a gyerekek számára, s úgy általában, a gyerekek pedig a legfontosabbak a világon, a tündérirtók igen elvetemült emberek kell, hogy legyenek. Olyanok, akiknek a lelkiismerete semmit sem jelez abból, hogy tündéreket irtani a legelvetemültebb, más szóval, a legaljasabb dolog.

Tündérirtást csakis a legerősebb országok vezetői végeznek. Mert csak ők engedhetik meg a luxust és a kényelmet, hogy kibombázzanak egy kormányzatot, megöljenek vagy elmozdítsanak vezetőket. Csakis a tündérirtóknak van hatalma hadseregeiknek megparancsolni, hogy „rohamra”. Nem azt mondják persze a sajtókonferenciákon, hogy indulunk „tündért-irtani”. Hanem nemzetbiztonságról, demokratikus értékekről, vagy éppen szabadságról beszélnek.

A végeredmény már az első körben tragikus, mert a bombázásoknak és dróntámadásoknak, ugye, halálos áldozatai vannak. A katonák, az ő szempontjukból, „kifinganak”. Pardon my wording, de ez az igazság. Számukra a katonák halála, civil áldozatok, nagyjából ennyi. Lelkükben szemernyi érzékenység nincs. Számukra a katonák „kifinganak”. Az ajatollah, a sah, az elnök,  az ellenség – „kifinganak”. Számukra egy háború semmi több, mint „megfingatni” az ellenfelet. Ez a tündérirtók lelkülete.

S közben, a gyerekek (ha épp halálba nem bombázzák őket is), nemcsak árvák lesznek. De érzékeny, tündér-érzékelő antennáikat is elveszítik. Fájdalomtól, gyásztól, anyaméhben óvóhelyen végighallgatott bombázások zajától. S ami még rosszabb, a gyerek-mesék helye és az irántuk való vágy (a szétbombázott jövőkkel együtt) veszik ki a világból. A tündéreket szó szerint kiirtják azok a hatalmas bácsik, akik az Epstein-aktákban tündérirtó nyálukat és nedveiket csorgatják. Ez a szomorú igazság. A tündérirtók lelkében ilyen és ehhez hasonló dolgok történnek. Mert a tündérirtás a színfalak mögött történik.

Ez nem rémmese, bárcsak az lenne. Szóval kedves gyerekek, a tündérirtós mesének vége, álmodjatok rosszul, szorongjatok nagyokat. Sponsored by tündérirtő hatalmas bácsik. Akik tündérirtott országukat naggyá teszik majd újra és újra. Tündéreink helyén.

 

01.03.2026

 

The Burnout of Beauty / A szépség kiégése

 

By chance I found myself enrolled in a course: “Anxiety and Burnout.” I signed up, and I am now reading the course book. The role of “good stress” gives me pause. The weight of challenge can sharpen us; it urges us toward performance. But “bad stress” gradually drains us. It siphons off our inner reserves, until there comes a point when we can no longer regenerate, can no longer return to that level from which, when a new challenge arrives, we might respond with resilience and replenished strength.

The matter becomes more intriguing when I think of the area where I live and work. When I first arrived, the sight of it felt shockingly worn down. It was almost a physical pain to see the ruined buildings, the rubbish, the uncleared filth. An unnamed, concentrated sadness marked everything. Drugs, homelessness, zones left effectively beyond the authorities’ control.

Over the years I had no choice: my eyes grew accustomed, and so did my whole interior life. Although the neighbourhood has begun, step by step, to be rebuilt, the inner mourning over what I see has not disappeared. Like London rain, the feeling — a stress difficult to diagnose — returns unexpectedly, yet unfailingly.

It seems that everyone who lives here has accepted the situation. Many perhaps never even saw a problem in the fact that this world is as it is. A few days ago, on a Sunday afternoon, a friend and I went to the Constable exhibition at Tate Britain. Five minutes’ walk from Pimlico underground station. My friend’s reaction was one of genuine astonishment: how clean and ordered everything was. This confirmed for me that what I am trying to articulate truly exists. “Aesthetic burnout.”

Yes. The burnout of beauty is real. Our eyes have no immediate language with which to voice their pain, their sense of lack. And so the eye suffers silently. This soundless suffering sets changes in motion — subtle alterations in mood, in our relation to other people, in the way we perceive the world.

It is paradoxical, but this unnoticed “aesthetic burnout” may cut the deepest of all. For the human eye — now, and in the world to come — is a gate to the vision of God. A living gate. The meeting between the human eye, created for beauty, and beauty itself is the hidden precondition of faith. It is the experience of beauty that most spontaneously awakens gratitude within us. Where beauty is, God and His goodness are always present.

Are our streets and cities beautiful? Is everyday history beautiful? The news? The stories told to us — on film, on touchscreens, on tablets? Is it self-evident that we see God? The “burnout of beauty,” and the renewed dialogue with our eyes (with our God), will not leave me at peace.

 

23.02.2026 (Illustration: Angels with Melting Pot)

 

A szépség kiégése

 

Véletlen keveredtem be egy tanfolyamra. „Szorongás és kiégés”. Feliratkoztam, s épp a kurzus könyvét olvasom. A „jó stressz” szerepe elgondolkodtat. A kihívás súlya teljesítményre ösztönöz. A „rossz stressz” azonban fokozatosan lemeríthet bennünket. Lelki energiánkat leszívja, s egy pont után nem tudunk regenerálódni és visszakerülni arra a szintre, ahonnan, ha újabb kihívás érkezik, feltöltődve, rugalmasan tudunk reagálni.

Ami érdekessé válik, az, ha a környékre gondolok, ahol élek és dolgozom. Amikor ideérkeztem, sokkolóan leharcoltnak éreztem a látványt. Gyakorlatilag testi fájdalom volt látni a tönkrement épületeket, szemetet, eltakarítatlan szennyet. Megnevezhetetlen, tömény szomorúság jelölt meg mindent. Drog, hajléktalanok, a hatóságok által ellenőrizetlen területek.

Évek alatt, nem volt más választásom, hozzászokott a szemem, és egész belsőm. Bár a környéket lépésekben elkezdték újra építeni, a belső gyász, a látvány felett, nem múlt el. Mint a londoni eső, az érzés (nehezen diagnosztálható stressz), váratlanul, de biztosan visszatér.

Úgy tűnik, minden itt lakó elfogadta a helyzetet. Sokan talán soha nem is látták problémának, hogy az itteni világ olyan amilyen. Napokban, vasárnap délután, egy barátommal a Constable kiállításra mentünk a Tate Britain-be. Pimilico metró állomástól öt perc séta. Barátom reakciója az őszinte megdöbbenés: milyen tiszta és rendezett itt minden. Mindez megerősít, hogy az amit meg szeretnék fogalmazni létezik. „Esztétikai kiégés.”

Igen. A szépség burnoutja – valóság. Miután szemünknek nincs szava, hogy fájdalmát, vagy hiányait, szükségének azonnal hangot adjon, a szem csendesen szenved. S e hangtalan szenvedés változásokat indít el. Elváltozást a hangulatokban, emberekhez való viszonyban, vagy ahogyan a világot látjuk.

Paradoxon, de ez a megfigyeletlen „esztétikai burnout”, az, talán ami a legmélyebbre megy. Mert a szemünk, most, és az eljövő világban, Kapu Isten látására. Élő kapu. A szépségre teremtett emberi szem szépséggel való találkozása a hit rejtett előfeltétele. Hisz a szépség élménye váltja ki bennünk legspontánabb módon a hálaadást. A szép helyén minding ott van Isten, s jósága.

Szépek-e utcáink és városaink? Szép-e a mindennapi történelem? A híradások? A nekünk elmondott történetek? Filmen, érintőképernyőkön, tableteken? Magától értetődő-e, hogy látjuk Istent? A „szépség burnoutja”, az újrakezdett párbeszéd szemünkkkel (Istenünnkel) nem hagy nyugodni.

 

23.02.2026