The Burnout of Beauty / A szépség kiégése

 

By chance I found myself enrolled in a course: “Anxiety and Burnout.” I signed up, and I am now reading the course book. The role of “good stress” gives me pause. The weight of challenge can sharpen us; it urges us toward performance. But “bad stress” gradually drains us. It siphons off our inner reserves, until there comes a point when we can no longer regenerate, can no longer return to that level from which, when a new challenge arrives, we might respond with resilience and replenished strength.

The matter becomes more intriguing when I think of the area where I live and work. When I first arrived, the sight of it felt shockingly worn down. It was almost a physical pain to see the ruined buildings, the rubbish, the uncleared filth. An unnamed, concentrated sadness marked everything. Drugs, homelessness, zones left effectively beyond the authorities’ control.

Over the years I had no choice: my eyes grew accustomed, and so did my whole interior life. Although the neighbourhood has begun, step by step, to be rebuilt, the inner mourning over what I see has not disappeared. Like London rain, the feeling — a stress difficult to diagnose — returns unexpectedly, yet unfailingly.

It seems that everyone who lives here has accepted the situation. Many perhaps never even saw a problem in the fact that this world is as it is. A few days ago, on a Sunday afternoon, a friend and I went to the Constable exhibition at Tate Britain. Five minutes’ walk from Pimlico underground station. My friend’s reaction was one of genuine astonishment: how clean and ordered everything was. This confirmed for me that what I am trying to articulate truly exists. “Aesthetic burnout.”

Yes. The burnout of beauty is real. Our eyes have no immediate language with which to voice their pain, their sense of lack. And so the eye suffers silently. This soundless suffering sets changes in motion — subtle alterations in mood, in our relation to other people, in the way we perceive the world.

It is paradoxical, but this unnoticed “aesthetic burnout” may cut the deepest of all. For the human eye — now, and in the world to come — is a gate to the vision of God. A living gate. The meeting between the human eye, created for beauty, and beauty itself is the hidden precondition of faith. It is the experience of beauty that most spontaneously awakens gratitude within us. Where beauty is, God and His goodness are always present.

Are our streets and cities beautiful? Is everyday history beautiful? The news? The stories told to us — on film, on touchscreens, on tablets? Is it self-evident that we see God? The “burnout of beauty,” and the renewed dialogue with our eyes (with our God), will not leave me at peace.

 

23.02.2026 (Illustration: Angels with Melting Pot)

 

A szépség kiégése

 

Véletlen keveredtem be egy tanfolyamra. „Szorongás és kiégés”. Feliratkoztam, s épp a kurzus könyvét olvasom. A „jó stressz” szerepe elgondolkodtat. A kihívás súlya teljesítményre ösztönöz. A „rossz stressz” azonban fokozatosan lemeríthet bennünket. Lelki energiánkat leszívja, s egy pont után nem tudunk regenerálódni és visszakerülni arra a szintre, ahonnan, ha újabb kihívás érkezik, feltöltődve, rugalmasan tudunk reagálni.

Ami érdekessé válik, az, ha a környékre gondolok, ahol élek és dolgozom. Amikor ideérkeztem, sokkolóan leharcoltnak éreztem a látványt. Gyakorlatilag testi fájdalom volt látni a tönkrement épületeket, szemetet, eltakarítatlan szennyet. Megnevezhetetlen, tömény szomorúság jelölt meg mindent. Drog, hajléktalanok, a hatóságok által ellenőrizetlen területek.

Évek alatt, nem volt más választásom, hozzászokott a szemem, és egész belsőm. Bár a környéket lépésekben elkezdték újra építeni, a belső gyász, a látvány felett, nem múlt el. Mint a londoni eső, az érzés (nehezen diagnosztálható stressz), váratlanul, de biztosan visszatér.

Úgy tűnik, minden itt lakó elfogadta a helyzetet. Sokan talán soha nem is látták problémának, hogy az itteni világ olyan amilyen. Napokban, vasárnap délután, egy barátommal a Constable kiállításra mentünk a Tate Britain-be. Pimilico metró állomástól öt perc séta. Barátom reakciója az őszinte megdöbbenés: milyen tiszta és rendezett itt minden. Mindez megerősít, hogy az amit meg szeretnék fogalmazni létezik. „Esztétikai kiégés.”

Igen. A szépség burnoutja – valóság. Miután szemünknek nincs szava, hogy fájdalmát, vagy hiányait, szükségének azonnal hangot adjon, a szem csendesen szenved. S e hangtalan szenvedés változásokat indít el. Elváltozást a hangulatokban, emberekhez való viszonyban, vagy ahogyan a világot látjuk.

Paradoxon, de ez a megfigyeletlen „esztétikai burnout”, az, talán ami a legmélyebbre megy. Mert a szemünk, most, és az eljövő világban, Kapu Isten látására. Élő kapu. A szépségre teremtett emberi szem szépséggel való találkozása a hit rejtett előfeltétele. Hisz a szépség élménye váltja ki bennünk legspontánabb módon a hálaadást. A szép helyén minding ott van Isten, s jósága.

Szépek-e utcáink és városaink? Szép-e a mindennapi történelem? A híradások? A nekünk elmondott történetek? Filmen, érintőképernyőkön, tableteken? Magától értetődő-e, hogy látjuk Istent? A „szépség burnoutja”, az újrakezdett párbeszéd szemünkkkel (Istenünnkel) nem hagy nyugodni.

 

23.02.2026

 

 

Szindbád/Sindbad (1994) - song.

Szindbád/Sindbad (1994)

A poem from 1994, from the cycle Tabernacle found. The second part of the song is in English.

This is part of my project of bringing to life my poems as historical and internal landscapes I observed at the time. The lyrics is in the roll-down menu, you can start playing at the bottom of the homepage. 

Sindbad (1994) - song

 

Late Coffee with András Weiss / Kései Kávézás Weiss Andrással

 

A Lee Miller photography exhibition at Tate Britain. The concept of the exhibition is intriguing, and contains an unexpected turn. It begins with the avant-garde experiments of the early 1920s. In her earliest portraits, the curve of the mouth recalls Kornis Bernadette, a former student of mine. Boyish, cropped hair. The next room moves into the surrealism of the 1930s. Then come the Egyptian photographs, taken when, after several years’ pause, she returned to photography. This is followed by plans for portraits—English artists and public figures. Then the war years: bombings in France and London. Official war correspondent for the United States until the end of the war.

The unexpected turn lies in the final, smaller room. A high-ranking Nazi officer (a politician), lying dead on the floor after suicide. Between portraits of Hitler and soldiers. A bombed-out home, defined by what is missing between the remaining floors. Hitler’s country residence, burning. At the last images my feet seem rooted to the ground. Photographs of concentration camps and post-war prisons. Two young camp guards, in civilian clothes, kneeling. They had left their uniforms behind and tried to escape. They failed. Their faces beaten bloody. Young—no more than twenty years old. In another image, a German man in a cell. With stubborn resolve he raises his arm in a Nazi salute. Perhaps his captors asked him to demonstrate it for the camera.

Chilling images of the collapse of a system. What these photographs record reaches far beyond the individuals depicted, and beyond their wretched circumstances. Like a “ghost image,” the tragic, incandescent outpouring of history’s lava—almost crying out. History, usually an invisible supporting character, becomes the faceless protagonist.

András, who was liberated from Auschwitz, died a few months ago. I had questioned him so many times about the details of the camp: wood, walls, beds, dust, fences, guards. It was precisely this “supporting cast” that interested me—the banality of the there-and-then, the now.

For me, these wartime snapshots bring András’s face to the surface. More powerfully than any other portrait. His eyes—what he lived through, what he observed, even without reflection, at sixteen—become, for me, the true subject of these images. The witness’s attention.
And Miller’s attention behind the camera is akin to András’s watching eye. Contemporaries. They saw the same thing. They recorded the same thing: history’s rarely revealed, inside-out, distorted torso. We see it, but cannot name it, because we have no word for its totality—only the endless litany of details. Rarely does history become our contemporary with such force, our own frightening self-portrait.

*

If András were sitting here in the café, I would show him the pastel sketch made here. At the tables in front of me, a tired group. A girl slumped back in an armchair. Her Muslim friend beside her, hooded coat, turned away. Behind them, another girl folded over the table, briefly asleep. Their postures change so quickly that it is impossible to isolate a single posed moment from the oscillation between wakefulness and sleep.

It is something like a micro-focus of the images seen in the exhibition. As in grand history, everything here is also in flux—lines and patches of colour. I am incapable of grasping anything more concretely than this. Perhaps only this: the same search-lines of grand history are present, only now far more subdued. “Is this the same world as it was then, András? Do you recognise it?” I would ask him. “And what will become of this now-familiar world, of this café—what follows?” And might these barely begun colour sketches be capable of turning the black-and-white of grand history in more beautiful directions?

 

23 January 2026

Kései Kávézás Weiss Andrással

 

Lee Miller fotó-kiállítás a Tate Britain-ben. A kiállítás koncepciója érdekes, s váratlan fordulatot rejt. A korai huszas évek avantgard kísérletezéseivel kezdődik. Első portréin, a szája íve, egykori diákoméra, Kornis Bernadette-re emlékeztetnek. Fiús, rövid haj. A harmincas évek szürrelizmusa a következő terem. Majd egyiptomi felvégtelek, amikor néhány év kihagyás után újra kezdte a fényképezést. Következik a portrék terve, angol művészek és hírességek. Majd a háborús évek következnek, bombázások Franciaországban, s Londonban. Az USA hivatalos haditudósítója a háború lezártáig.

Az említett váratlan fordulat az utolsó kisebbik terem. Magas rangú náci tiszt (politikus) öngyilkossá után a padlón. Hitler és katonaportrék között. Egy kibombázott otthon, ahogyan „hiányzik” a megmaradt emeletek között. Hitler vidéki rezidenciája, amint ég. Az utolsó képeknél földbe gyökerezik a lábam. Koncentrációs táborok és háború utáni börtönök képe. Két fiatal tábori őr, polgári ruhában, térden. Katonaruhájukt hátrahagyva próbáltak elszökni. Nem sikerült. Arcuk véresre verve. Fiatalok, nem többek húsz évesnél. Egy másik képen, egy német a zárkában. Konok eltökéltséggel náci karlendítást mutat. Lehet, fogva tartói kérték, mutassa meg a kamerának.

Egy rendszer összeomlásának hideglelős képei. Amit ezek a fotográfiák megörökítettek, jóval túlmutat az árbázolt személyeken, és nyomorúságos élethelyzeten. Mint egy „szellemkép”, a történelem tragikus, izzó lávakiümlése, ami szinte kiált. A történelem, mely máskor láthatatlan mellékszereplő, válik arctalan főszereplővé.

András, akit Auschwizban szabadítottak fel, néhány hónapja halt meg. Korábban annyiszor faggattam a tábor részleteiről. Fa, fal, ágy, por, kerítés, őrök. Épp ez a „mellékszereplő” érdekelt, a banális itt (ott) és mostja.

Számomra ezek a háborús pillanatképek, András arcát hozzák elő. Minden más portrénál erősebben. Az ő szeme, amit ő élt át, figyelt meg, reflektálatlanul is, tizenhat évesen, számora, e képek főszereplője. A tanú figyelme. S Miller kamera mögötti figyelme, András figyelő szemével rokon. Kortársak. Ugyanazt látták. Ugyanazt rögzítették. A történelem ritkán megmutatkozó, önmagából kifordult torzóját. Látjuk, de megnevezni nem tudjuk, mert totalitására nincs szavunk – csak a részletek végetérhetlen litániája. Ritka, amikor ilyen erővel kortársunkká lesz a történelem, félelemmel eltöltő önarcképünkké.

*

Ha András itt ülne a kávézóban, megmutatnám neki az itt készült pasztellvázlatot. Az előttem lévő asztaloknál fáradt csoport. Eldőlt testű (fotelben) lány. Muzlim barátnője kapusznis kabátban, háttal. Mögöttük, asztalra boruló, röviden elalvó lány. Testtartásuk mégis olyan gyorsan váltják, hogy lehetetlen egy pózott kiemelni az ébrenlétek és elalvások oszcillációjából.

Mintegy mikrofókusza ez a kiállításon látott képeknek. Mint a nagytörténelemben, itt is minden változik, vonalak és foltok. Ennél konkrétabban képtelen vagyok megragadni bármit is. Talán: a nagytörténelemnek ugyanazok a keresővonalai, csak most sokkal elcsitultabban. „Ugyanaz ez a világ, mint az akkori volt, András? Ráismersz?” – kérdezném Andrástól. „S mi lesz ennek a most ismert világnak, kávézónak, a folytatása?” S vajon ezeken az alig elkezdett színvázlatokon, képes-e szebb irányokba fordulni a fekete-fehér nagytörténelem?

 

23.01.2026

Café in the Sea / Kávézó a tengerben

 

The heavy thoughts about AI from a moment ago - perhaps now they feel different. I began a quick pastel sketch, following the landscapes. In delicate lines: an older man, in a blue shirt, his coat draped over the café chair, reading. First a long tablet, then a notebook. Behind him, the line moves quickly. There’s only time for lines, figures suggested with flashes of colour. Bea is behind the counter, barely visible in the corner of the drawing.

I no longer have the energy to start another sketch. Yet, the pose of a Japanese girl lingers in my mind. She leans over the table in a slightly tiring curve, absorbed in her writing. Headphones on her head. Her tiny hand grips the pen awkwardly, clumsily. Yet the “effort” of her body bending over the table is a strange exclamation of human presence. She becomes one with her writing. Behind her, two men talk, one with a small child growing impatient. But somehow everyone manages to return to momentary balances. Child and adults.

It is a sea of humanity. Somewhere in this, one senses that the people are bound together by a peculiar field of force. The attraction of our humanity. No one speaks or interacts with those at the neighbouring tables, yet potentially this connection - this sea - exists there.

Even among our words, this passive connective element exists. Let us sit, let us live silently beside one another, separated by walls, by distance, yet between our words this mutual attraction is present. No matter how thin the force of this attraction may grow, it can never be silenced entirely.

In the digital inner spaces of AI, among digitized words and bits, this connection is absent. AI’s spaces (its interstices) are not filled by our human sea. Our digitized selves cannot, will not be able to, form this kind of bond.

This is why I see Haymarket’s Café Nero as filled with this extraordinary human sea. A café in the sea. A city in the sea. Airplanes in the sea. Taxis, crowded buses, and subway trains, all beneath this peculiar sea level. Just as the Japanese girl now drinks from her long bottle-cup. We all drink from this invisible sea. Breathing in and out the potential power of our words, the beauty of our human world.

 

20.01.2026

 

 

Kávézó a tengerben

 

Az iménti nehéz gondolatok az AI-ról, talán most másképp. Egy gyors pasztellvázlatba kezdtem a tájképek után. Gyöngéd vonalakban: egy idősebb férfi, kék ingben, kabátja a kávézó székén, olvas. Előbb hosszúkás tabletet, majd noteszt. Mögötte gyorsan halad a sor. Csak vonalakra, színnel megvillantott alakokra-foltokra van idő. Bea a pult mögött, épp csak látszik a rajzon a sarokban.

Már nincs erőm nekiállni még egy vázlatnak. Pedig, egy Japán lány póza megragad. Asztal fölé hajol-görnyed, kissé fárasztó ívben. Elmerült az írásban. Fején fejhallgató. Apró kézfejével a tollat olyan idétlenül tartja, csámpásan markolja a tollat. De a testének asztal fölé hajló „erőfeszítése” az emberi jelenlét különös felkiáltójele. Eggyé válik az írással. Mögötte két férfi bszélget, az egyik piciny gyerekkel, aki már türelmetlen. De valahogyan mindenki vissza tud billenni pillanatnyi egyensúlyokba. Gyerek és felnőttek.

Emberi tenger ez. Valahol azt érezni, hogy a személyeket, valami különös erőtér köti összze. Emberségünk vonzereje. Senki sem beszél vagy lép kapcsolatba a szomszéd asztalnál ülőkkel, de potenciálisan ez a kapcsoalt – tenger – ott van.

Emberi szavaink között is ott van ez a passzív kötőelem. Üljünk, éljünk szótlanul egymás mellett, falaktól, távolságtól elválasztva, de szavaink között ez a kölcsönös vonzalom ott van. Bármennyire is elvékonyodik e vonzás ereje – el egészen soha nem halkítható.

Az AI digitális belső tereiben, digitalizált szavak és bitek között, ez a kapcsolat nincs meg. Az AI tereit (szóközeit) nem tölti ki ez a mi emberi tengerünk. Digitalizált énejink nem képesek, nem lesznek képesek erre az összekötődésre.

Ezért látom úgy, hogy a haymarket-i Café Néro-t betölti ez a különleges emberi tenger. Kávézó a tengerben. Város a tengerben. Repülőgépek a tengerben. Taxik, tömött buszok és metrószerelvények, mind-mind e különös tengerszint alatt. Ahogyan a japán lány is most hosszú kulacs-poharából iszik. Mindannyian iszunk ebből a láthatatlan tengerből. Szavaink potenciális erejét, emberi világunk szépségét lélegezve be és ki.

 

20.01.2026