Let's make our Galaxy great again!

Fairy Extermination / Tündérirtás

Not exactly a romantic or child-friendly title, I admit: “Fairy Extermination.” What sort of people are “fairy exterminators”? There is mosquito control, pest control, rodent control. And then — yet another new war — fairy extermination.

But what kind of people exterminate fairies? Fairies are not destroyed by ordinary people like you or me. The spirit required for fairy extermination demands something else. Only those who possess the greatest power can exterminate fairies. Not middling authorities, not even giant corporate executives — no. Those who stand higher still. The strongest men are the fairy exterminators.

Because it takes the greatest force to eradicate fairies. Fairies are what matter most to children, and children — generally speaking — matter most in the world. So fairy exterminators must be deeply depraved. People whose consciences register nothing at all at the thought that to exterminate fairies is the most depraved, the basest thing imaginable.

Fairy extermination is carried out only by the leaders of the most powerful countries. Only they can afford the luxury and comfort of bombing out a government, killing or removing leaders. Only fairy exterminators have the power to command their armies: “Charge.” They do not, of course, announce at press conferences that they are setting out to “exterminate fairies.” They speak instead of national security, democratic values, or freedom.

The outcome is tragic from the very first round, because bombings and drone strikes — naturally — produce fatalities. Soldiers, from their perspective, simply “croak.” Pardon my wording, but that is the truth. For them, the deaths of soldiers, civilian casualties — roughly that. In their souls there is not a trace of sensitivity. Soldiers “croak.” The ayatollah, the shah, the president, the enemy — they “croak.” For them, a war is nothing more than screwing over the opponent. That is the spirit of the fairy exterminators.

Meanwhile, the children (if they are not bombed to death as well) do not merely become orphans. They lose their sensitive fairy-detecting antennae. Through pain, through grief, through the sound of bombings heard from shelters, even from within the womb. And worse still, the place of fairy tales — and the longing for them — vanishes from the world along with futures blown to pieces. The fairies are literally exterminated by those powerful uncles who, in the Epstein files, let their fairy-exterminating saliva and fluids drip. That is the sad truth. In the souls of fairy exterminators, such things — and things like them — take place. Because fairy extermination happens behind the scenes.

This is not a horror story — if only it were. So, dear children, the fairy-extermination tale is over. Sleep badly. Be very anxious. Sponsored by the powerful uncles who exterminate fairies. The ones who will make their fairy-exterminated countries great again and again. In the place where our fairies once were.

 

01.03.2026

 

Tündérirtás

 

Nem épp egy romantikus vagy gyerekbarát cím, elismerem: „tündérirtás”. Miféle emberek azok a „tündérirtók”? Van szúnyog-irtás, rovar-irtás, rágcsáló irtás. És van – megint egy újabb háború – tündérirtás.

De miféle emberek a tündérirtók? A tündéreket nem a közönséges emberek irtják, mint te vagy én. A tündérírtás lelkülete megkívánja, hogy tündéreket csak a legnagyobb hatalommal bíró emberek tudnak kiirtani. Nem közepes hatalmasságok, vagy óriási cégvezetők, nem. Annál is feljebb lévők, a legerősebb emberek a tündérirtók. Mert a tündér-irtáshoz a legnagyobb erő kell. Mert a tündérek a legfontosabbak a gyerekek számára, s úgy általában, a gyerekek pedig a legfontosabbak a világon, a tündérirtók igen elvetemült emberek kell, hogy legyenek. Olyanok, akiknek a lelkiismerete semmit sem jelez abból, hogy tündéreket irtani a legelvetemültebb, más szóval, a legaljasabb dolog.

Tündérirtást csakis a legerősebb országok vezetői végeznek. Mert csak ők engedhetik meg a luxust és a kényelmet, hogy kibombázzanak egy kormányzatot, megöljenek vagy elmozdítsanak vezetőket. Csakis a tündérirtóknak van hatalma hadseregeiknek megparancsolni, hogy „rohamra”. Nem azt mondják persze a sajtókonferenciákon, hogy indulunk „tündért-irtani”. Hanem nemzetbiztonságról, demokratikus értékekről, vagy éppen szabadságról beszélnek.

A végeredmény már az első körben tragikus, mert a bombázásoknak és dróntámadásoknak, ugye, halálos áldozatai vannak. A katonák, az ő szempontjukból, „kifinganak”. Pardon my wording, de ez az igazság. Számukra a katonák halála, civil áldozatok, nagyjából ennyi. Lelkükben szemernyi érzékenység nincs. Számukra a katonák „kifinganak”. Az ajatollah, a sah, az elnök,  az ellenség – „kifinganak”. Számukra egy háború semmi több, mint „megfingatni” az ellenfelet. Ez a tündérirtók lelkülete.

S közben, a gyerekek (ha épp halálba nem bombázzák őket is), nemcsak árvák lesznek. De érzékeny, tündér-érzékelő antennáikat is elveszítik. Fájdalomtól, gyásztól, anyaméhben óvóhelyen végighallgatott bombázások zajától. S ami még rosszabb, a gyerek-mesék helye és az irántuk való vágy (a szétbombázott jövőkkel együtt) veszik ki a világból. A tündéreket szó szerint kiirtják azok a hatalmas bácsik, akik az Epstein-aktákban tündérirtó nyálukat és nedveiket csorgatják. Ez a szomorú igazság. A tündérirtók lelkében ilyen és ehhez hasonló dolgok történnek. Mert a tündérirtás a színfalak mögött történik.

Ez nem rémmese, bárcsak az lenne. Szóval kedves gyerekek, a tündérirtós mesének vége, álmodjatok rosszul, szorongjatok nagyokat. Sponsored by tündérirtő hatalmas bácsik. Akik tündérirtott országukat naggyá teszik majd újra és újra. Tündéreink helyén.

 

01.03.2026

 

The Burnout of Beauty / A szépség kiégése

 

By chance I found myself enrolled in a course: “Anxiety and Burnout.” I signed up, and I am now reading the course book. The role of “good stress” gives me pause. The weight of challenge can sharpen us; it urges us toward performance. But “bad stress” gradually drains us. It siphons off our inner reserves, until there comes a point when we can no longer regenerate, can no longer return to that level from which, when a new challenge arrives, we might respond with resilience and replenished strength.

The matter becomes more intriguing when I think of the area where I live and work. When I first arrived, the sight of it felt shockingly worn down. It was almost a physical pain to see the ruined buildings, the rubbish, the uncleared filth. An unnamed, concentrated sadness marked everything. Drugs, homelessness, zones left effectively beyond the authorities’ control.

Over the years I had no choice: my eyes grew accustomed, and so did my whole interior life. Although the neighbourhood has begun, step by step, to be rebuilt, the inner mourning over what I see has not disappeared. Like London rain, the feeling — a stress difficult to diagnose — returns unexpectedly, yet unfailingly.

It seems that everyone who lives here has accepted the situation. Many perhaps never even saw a problem in the fact that this world is as it is. A few days ago, on a Sunday afternoon, a friend and I went to the Constable exhibition at Tate Britain. Five minutes’ walk from Pimlico underground station. My friend’s reaction was one of genuine astonishment: how clean and ordered everything was. This confirmed for me that what I am trying to articulate truly exists. “Aesthetic burnout.”

Yes. The burnout of beauty is real. Our eyes have no immediate language with which to voice their pain, their sense of lack. And so the eye suffers silently. This soundless suffering sets changes in motion — subtle alterations in mood, in our relation to other people, in the way we perceive the world.

It is paradoxical, but this unnoticed “aesthetic burnout” may cut the deepest of all. For the human eye — now, and in the world to come — is a gate to the vision of God. A living gate. The meeting between the human eye, created for beauty, and beauty itself is the hidden precondition of faith. It is the experience of beauty that most spontaneously awakens gratitude within us. Where beauty is, God and His goodness are always present.

Are our streets and cities beautiful? Is everyday history beautiful? The news? The stories told to us — on film, on touchscreens, on tablets? Is it self-evident that we see God? The “burnout of beauty,” and the renewed dialogue with our eyes (with our God), will not leave me at peace.

 

23.02.2026 (Illustration: Angels with Melting Pot)

 

A szépség kiégése

 

Véletlen keveredtem be egy tanfolyamra. „Szorongás és kiégés”. Feliratkoztam, s épp a kurzus könyvét olvasom. A „jó stressz” szerepe elgondolkodtat. A kihívás súlya teljesítményre ösztönöz. A „rossz stressz” azonban fokozatosan lemeríthet bennünket. Lelki energiánkat leszívja, s egy pont után nem tudunk regenerálódni és visszakerülni arra a szintre, ahonnan, ha újabb kihívás érkezik, feltöltődve, rugalmasan tudunk reagálni.

Ami érdekessé válik, az, ha a környékre gondolok, ahol élek és dolgozom. Amikor ideérkeztem, sokkolóan leharcoltnak éreztem a látványt. Gyakorlatilag testi fájdalom volt látni a tönkrement épületeket, szemetet, eltakarítatlan szennyet. Megnevezhetetlen, tömény szomorúság jelölt meg mindent. Drog, hajléktalanok, a hatóságok által ellenőrizetlen területek.

Évek alatt, nem volt más választásom, hozzászokott a szemem, és egész belsőm. Bár a környéket lépésekben elkezdték újra építeni, a belső gyász, a látvány felett, nem múlt el. Mint a londoni eső, az érzés (nehezen diagnosztálható stressz), váratlanul, de biztosan visszatér.

Úgy tűnik, minden itt lakó elfogadta a helyzetet. Sokan talán soha nem is látták problémának, hogy az itteni világ olyan amilyen. Napokban, vasárnap délután, egy barátommal a Constable kiállításra mentünk a Tate Britain-be. Pimilico metró állomástól öt perc séta. Barátom reakciója az őszinte megdöbbenés: milyen tiszta és rendezett itt minden. Mindez megerősít, hogy az amit meg szeretnék fogalmazni létezik. „Esztétikai kiégés.”

Igen. A szépség burnoutja – valóság. Miután szemünknek nincs szava, hogy fájdalmát, vagy hiányait, szükségének azonnal hangot adjon, a szem csendesen szenved. S e hangtalan szenvedés változásokat indít el. Elváltozást a hangulatokban, emberekhez való viszonyban, vagy ahogyan a világot látjuk.

Paradoxon, de ez a megfigyeletlen „esztétikai burnout”, az, talán ami a legmélyebbre megy. Mert a szemünk, most, és az eljövő világban, Kapu Isten látására. Élő kapu. A szépségre teremtett emberi szem szépséggel való találkozása a hit rejtett előfeltétele. Hisz a szépség élménye váltja ki bennünk legspontánabb módon a hálaadást. A szép helyén minding ott van Isten, s jósága.

Szépek-e utcáink és városaink? Szép-e a mindennapi történelem? A híradások? A nekünk elmondott történetek? Filmen, érintőképernyőkön, tableteken? Magától értetődő-e, hogy látjuk Istent? A „szépség burnoutja”, az újrakezdett párbeszéd szemünkkkel (Istenünnkel) nem hagy nyugodni.

 

23.02.2026

 

 

Szindbád/Sindbad (1994) - song.

Szindbád/Sindbad (1994)

A poem from 1994, from the cycle Tabernacle found. The second part of the song is in English.

This is part of my project of bringing to life my poems as historical and internal landscapes I observed at the time. The lyrics is in the roll-down menu, you can start playing at the bottom of the homepage. 

Sindbad (1994) - song

 

Late Coffee with András Weiss / Kései Kávézás Weiss Andrással

 

A Lee Miller photography exhibition at Tate Britain. The concept of the exhibition is intriguing, and contains an unexpected turn. It begins with the avant-garde experiments of the early 1920s. In her earliest portraits, the curve of the mouth recalls Kornis Bernadette, a former student of mine. Boyish, cropped hair. The next room moves into the surrealism of the 1930s. Then come the Egyptian photographs, taken when, after several years’ pause, she returned to photography. This is followed by plans for portraits—English artists and public figures. Then the war years: bombings in France and London. Official war correspondent for the United States until the end of the war.

The unexpected turn lies in the final, smaller room. A high-ranking Nazi officer (a politician), lying dead on the floor after suicide. Between portraits of Hitler and soldiers. A bombed-out home, defined by what is missing between the remaining floors. Hitler’s country residence, burning. At the last images my feet seem rooted to the ground. Photographs of concentration camps and post-war prisons. Two young camp guards, in civilian clothes, kneeling. They had left their uniforms behind and tried to escape. They failed. Their faces beaten bloody. Young—no more than twenty years old. In another image, a German man in a cell. With stubborn resolve he raises his arm in a Nazi salute. Perhaps his captors asked him to demonstrate it for the camera.

Chilling images of the collapse of a system. What these photographs record reaches far beyond the individuals depicted, and beyond their wretched circumstances. Like a “ghost image,” the tragic, incandescent outpouring of history’s lava—almost crying out. History, usually an invisible supporting character, becomes the faceless protagonist.

András, who was liberated from Auschwitz, died a few months ago. I had questioned him so many times about the details of the camp: wood, walls, beds, dust, fences, guards. It was precisely this “supporting cast” that interested me—the banality of the there-and-then, the now.

For me, these wartime snapshots bring András’s face to the surface. More powerfully than any other portrait. His eyes—what he lived through, what he observed, even without reflection, at sixteen—become, for me, the true subject of these images. The witness’s attention.
And Miller’s attention behind the camera is akin to András’s watching eye. Contemporaries. They saw the same thing. They recorded the same thing: history’s rarely revealed, inside-out, distorted torso. We see it, but cannot name it, because we have no word for its totality—only the endless litany of details. Rarely does history become our contemporary with such force, our own frightening self-portrait.

*

If András were sitting here in the café, I would show him the pastel sketch made here. At the tables in front of me, a tired group. A girl slumped back in an armchair. Her Muslim friend beside her, hooded coat, turned away. Behind them, another girl folded over the table, briefly asleep. Their postures change so quickly that it is impossible to isolate a single posed moment from the oscillation between wakefulness and sleep.

It is something like a micro-focus of the images seen in the exhibition. As in grand history, everything here is also in flux—lines and patches of colour. I am incapable of grasping anything more concretely than this. Perhaps only this: the same search-lines of grand history are present, only now far more subdued. “Is this the same world as it was then, András? Do you recognise it?” I would ask him. “And what will become of this now-familiar world, of this café—what follows?” And might these barely begun colour sketches be capable of turning the black-and-white of grand history in more beautiful directions?

 

23 January 2026

Kései Kávézás Weiss Andrással

 

Lee Miller fotó-kiállítás a Tate Britain-ben. A kiállítás koncepciója érdekes, s váratlan fordulatot rejt. A korai huszas évek avantgard kísérletezéseivel kezdődik. Első portréin, a szája íve, egykori diákoméra, Kornis Bernadette-re emlékeztetnek. Fiús, rövid haj. A harmincas évek szürrelizmusa a következő terem. Majd egyiptomi felvégtelek, amikor néhány év kihagyás után újra kezdte a fényképezést. Következik a portrék terve, angol művészek és hírességek. Majd a háborús évek következnek, bombázások Franciaországban, s Londonban. Az USA hivatalos haditudósítója a háború lezártáig.

Az említett váratlan fordulat az utolsó kisebbik terem. Magas rangú náci tiszt (politikus) öngyilkossá után a padlón. Hitler és katonaportrék között. Egy kibombázott otthon, ahogyan „hiányzik” a megmaradt emeletek között. Hitler vidéki rezidenciája, amint ég. Az utolsó képeknél földbe gyökerezik a lábam. Koncentrációs táborok és háború utáni börtönök képe. Két fiatal tábori őr, polgári ruhában, térden. Katonaruhájukt hátrahagyva próbáltak elszökni. Nem sikerült. Arcuk véresre verve. Fiatalok, nem többek húsz évesnél. Egy másik képen, egy német a zárkában. Konok eltökéltséggel náci karlendítást mutat. Lehet, fogva tartói kérték, mutassa meg a kamerának.

Egy rendszer összeomlásának hideglelős képei. Amit ezek a fotográfiák megörökítettek, jóval túlmutat az árbázolt személyeken, és nyomorúságos élethelyzeten. Mint egy „szellemkép”, a történelem tragikus, izzó lávakiümlése, ami szinte kiált. A történelem, mely máskor láthatatlan mellékszereplő, válik arctalan főszereplővé.

András, akit Auschwizban szabadítottak fel, néhány hónapja halt meg. Korábban annyiszor faggattam a tábor részleteiről. Fa, fal, ágy, por, kerítés, őrök. Épp ez a „mellékszereplő” érdekelt, a banális itt (ott) és mostja.

Számomra ezek a háborús pillanatképek, András arcát hozzák elő. Minden más portrénál erősebben. Az ő szeme, amit ő élt át, figyelt meg, reflektálatlanul is, tizenhat évesen, számora, e képek főszereplője. A tanú figyelme. S Miller kamera mögötti figyelme, András figyelő szemével rokon. Kortársak. Ugyanazt látták. Ugyanazt rögzítették. A történelem ritkán megmutatkozó, önmagából kifordult torzóját. Látjuk, de megnevezni nem tudjuk, mert totalitására nincs szavunk – csak a részletek végetérhetlen litániája. Ritka, amikor ilyen erővel kortársunkká lesz a történelem, félelemmel eltöltő önarcképünkké.

*

Ha András itt ülne a kávézóban, megmutatnám neki az itt készült pasztellvázlatot. Az előttem lévő asztaloknál fáradt csoport. Eldőlt testű (fotelben) lány. Muzlim barátnője kapusznis kabátban, háttal. Mögöttük, asztalra boruló, röviden elalvó lány. Testtartásuk mégis olyan gyorsan váltják, hogy lehetetlen egy pózott kiemelni az ébrenlétek és elalvások oszcillációjából.

Mintegy mikrofókusza ez a kiállításon látott képeknek. Mint a nagytörténelemben, itt is minden változik, vonalak és foltok. Ennél konkrétabban képtelen vagyok megragadni bármit is. Talán: a nagytörténelemnek ugyanazok a keresővonalai, csak most sokkal elcsitultabban. „Ugyanaz ez a világ, mint az akkori volt, András? Ráismersz?” – kérdezném Andrástól. „S mi lesz ennek a most ismert világnak, kávézónak, a folytatása?” S vajon ezeken az alig elkezdett színvázlatokon, képes-e szebb irányokba fordulni a fekete-fehér nagytörténelem?

 

23.01.2026