Looking Back at The Iconostasis

The little Orthodox church at Walsingham, fashioned out of the waiting room of the old railway station, is perhaps the quietest place in the whole pilgrimage shrine. I pray before the icons, though mostly I sit in silence. What strikes me first is the stillness of Mary and the Archangel Gabriel in the Deesis row, where they intercede before Christ enthroned. Their immobility is more intense than that of a still image, more absolute than that of a statue. It is as though the very bows of time have been drawn taut and held motionless: Mary's gaze fixed unwaveringly upon Christ. Yet, for all the crystalline stillness of the scene, the Mother of God’s gaze is its very heart: a warmth flowing towards its centre, her holy Son, unceasing, neither diminishing nor intensifying, neither fading nor flaring into greater heat.

The church is sparsely furnished. Or, more precisely, its whitewashed walls lend it a humility akin to that of the Annunciation itself. The smallness of the building — a tiny chapel, in truth — only magnifies this humility. As I have said, I am not so much praying as immersing myself in the silence of the icons. I arrive as anyone might from our modern world, with a chaotic whirl of images still spinning behind my eyes: the news, the stresses of the day, our fears, the ceaseless travelling, the mechanical din of the metropolis — our very existence reduced to a perpetuum mobile.

And these icons stand as an anti-Creed to our age’s madness for speed and progress. They shine even in the half-light, though theirs is a humble, hidden radiance. On the Mother of God’s lips and in her eyes there is a modest light, scarcely perceptible. A true light. Her face is turned towards the true Light, her Son, who stands beside the royal doors in the half-length icon of Christ Pantocrator, the Ruler of All, holding out to us the luminous page of the open Gospel. Not the screen of a tablet or a computer, but a true light. It does not clamour for attention, yet it judges our modern lights. And it judges us, too, who, staring into artificial images, allow the light to be stolen from our eyes. For this is the most precise definition of our screen culture: the light stolen from the soul. And it is this story, written quite literally upon our faces, that these motionless icons, radiant in their humility, reveal to us.

 

19.10.2026

 

 

Ikonosztázra visszatekintve

 

A walsinghami orthodox templomocska a régi vasútállomás váróterméből kialakítva. Talán a legcsöndesebb helye ez a zarándokhelynek. Az ikonok előtt imádkozom; inkább csendesen ülök. Ami szembeötlik, a deészisz sorban (közbenjárás Krisztus trónjánál) Mária és Gábriel arkangyal mozdulatlansága. Álló-képnél, szobor alaknál erősebb moccanatlanság. Mint az idő kifeszített, mozdulatlan íjjai: Mária figyelme Krisztusra szegeződik. Ám a jelenet kristály-szilárdsága ellenére, az Istenanya tekintete a középpont – szent Fia – fel áramló, kikapcsolhatatlan, nem halkuló, nem erősödő melegség.

A templom berendezés szegény. Pontosabban, meszelt falai miatt alázatos, mint maga az Annuntiatio. A templom mérete (valójában kápolnácska) csak felnagyítja ezt az alázatot. Mint említettem, nem is annyira imádkozom, mint az ikonok csendjében megmerülök. Úgy érkezem, mint mindenki modern korunkból, képek kaotikus örvénylésével szemeim mögött. A hírek, napi stressz, félelmek, az állandó úton levés, a nagyváros gépi zaja – perpetum mobilévé silányult létünk.

S ezek az ikonok ellen-Crédó korunk sebesség és feljődés őrületének. A félhomályban is ragyognak – mégha ez alázatos, rejtett ragyogás is. Az Istenanya ajkán és szemében alázatos, épp csak megfigyelhető fény. Valód világosság. A valódi Világosság (Fia) felé fordul. Aki, a király-kapu oldalán, a félalakos Pantokrátor ikonon („Világmindenség Ura”) a megnyitott Evangélium fényes lapját tartja felénk. Nem tabletek vagy számítógépek képernyője. Hanem valódi fény. Nem harsogó, mégis ítélet modern fényeink felett. S ítélet rajtunk, akik a mesterséges képekre meredve hagyjuk kilopni a szemünkből a fényt. Mert ez képernyő-kultúránk legpontosabb definíciója. A lélekből kilopott fény. S ezt a – szó szerint – arcunkon hordozott történetet, e mozdulatlan, alázatban fénylő ikonok láttatják meg velünk.

 

19.10.2026

 

An Eruption of Beauty Over Wells-Next-The-Sea

 

I don’t have much time to paint. Ten minutes, and the sun will finally sink beyond the dunes. There’s time only to lay in the basic colours. A race against the scene. In so short a time, there’s room for broad, almost wild gestures. Does everything become simpler? The painter stakes everything on a single card.

I’m grateful this quick colour sketch happened. It answers the question of how my paintings come into being. Every painting is a leap into deep water. A total acceptance of risk. Each time, I throw myself into the unknown. Everything is entrusted to the unpredictable. Chance is the painting’s ground. And from chance’s countless layers of surprise, the certainty of the Image will emerge.

Yes, it is the strangest of structures. The architecture of my paintings is an order woven from uncertainty. Just like the birth of this painting. I was happy in the wind, for beauty—the setting sun and the landscape embracing before it slipped away. Then, suddenly, while the sky glowed with overheated Indian red and cadmium red, the storm came. There wasn’t even time to reach the colourful beach huts of Wells-next-the-Sea. Up the steps, in the hope that the rain-shelter terrace might protect us. I shielded the canvas. I feared that the elements, arriving as suddenly as they had, would now take back this Promethean beauty stolen from the sky. The half-dried acrylic swam in the clouds’ tears. But the painting survived. It stands here before me as encouragement: yes, it is worth crossing the threshold of chance, again and again.

That is why I find myself wondering why it is so hard to begin painting. For one reason or another—fatigue, perhaps; tomorrow, then—I keep putting it off. I have to force myself. But why? I think that within our orderly selves—our existence dependent on order—there is an elemental resistance to beginning everything anew. Literally, from nothing. Yes, perhaps that is the point: our lives, our adult lives, are already finished buildings. To walk through the whole process again, to build the picture brushstroke by brushstroke, runs against the instinct for self-preservation in our “inner building.” It is not simply a lack of energy or motivation: it is fear, unconscious or very much conscious. For the building of our lives is never finished. At the edge where it meets the future, its walls and pillars—and even its foundations—are crumbling. It is like a painting made in reverse: like the coastal storm above, threatening to swallow the beauty it has brought into being.

Isn’t this where we glimpse the essence of art? Art compels us to look honestly. It seeks, all at once, to create a new, “solid building”: an architecture of beauty. And yet it also forces a reckoning, showing that our existence comes out of fraying, and that our order borders on disorder. Set alight by Beauty, the castle of our lives burns, too.

There, above the radiant dunes of Wells-next-the-Sea, in the very moment of grasping beauty, I experience how the structure of our lives—believed solid—when we look closely, when we hold it to the light, trembles into wholeness from threads as delicate and meaningless in themselves as the thousand strands of spider silk catching the light of sunset. Art seizes on the very thinnest, most invisible searching lines within us and makes them visible. We come from searching lines, and in searching lines we return.

 

17.10.2026

 

Szépségrobbanás Wells-Next-The-Sea felett

 

Nincs sok időm festeni. Tíz perc és a nap végleg lebukik a dűnék felett. Csupán az alapszíneket kirakni marad idő. Versenyfutás a látvánnyal. Ilyen rövid idő alatt széles, szinte vad gesztusokra van idő. Leegyszerűsödik minden? A festő mindent tétet egy lapra tesz fel.

Hálás vagyok, hogy ez a gyors színvázlat megtörtént. Választ ad arra, hogyan is születnek a képeim. Mindegyik festmény ugrás a mélyvbe. Teljes kockázatválllalás. Minden egyes alkalommal az ismeretlenbe vetem bele magam. Minden a kiszámíthatatlansággal. A véletlen a kép alapozása. S a véletlen meglepetések számolhatlatlan rétegéből adódik (emelkedik majd ki) a Kép bizonyossága.

Igen, az a legkülönösebb szerkezet. Képeim architektúrája a bizonytalanságból megszőtt rend. Mint maga ennek a képnek a megszületése. Boldog voltam a szélben, a szépségért (lebukó nap és táj ölelkezése, mielőtt lebukik). Aztán hirtelen, míg az ég túlfűtött indiai és kadmium vörösben izzott, a vihar. Nem is volt idő beérni a Wells-Next-The-Sea színes kabinsorai alá. Fel a lépcsőn, hátha az esőfogó terasz védelmet ad. A vásznat védetem. Aggódtam, hogy ezt az égből ellopott prométeuszi szépséget most az elemek, amilyen hirtelen jött, most visszaveszi. A félig száradt akrill a felhők könnyében úszott. De a kép mégis megmaradt. Itt áll előttem bátorításként, hogy igenis, érdemes átlépni, újra és újra a véletlen küszöbét.

Ezért is töprengek el, miért esik nehezeme elkezdeni a festést. Valami okra fogva (fáradtság, majd holnap) mindig halogatom. Kényszeríteni kell magam. De miért is? Azt hiszem, rendezett önmagunkban (rend-függő létünk!) van egy elemi tiltakozás mindent újra kezdeni. Szó szerint a semmiből. Igen, épp ez lehet a lényeg: életünk, a felnőtt élet, már kész épület. Újra végigjárni, ecsetvonásról-ecsetvonásra, felépíteni a képet ez szembe megy „benső épületünk” létfenntartási ösztönével. Nem egyszerűen energia-hiány vagy motiváltság: tudat alatti vagy nagyon is tudatos félelem. Mert életünk épülete soha sem befejezett. Ott, ahol a jövővel határos, falai, pillérei, sőt, alapzata is foszlanak. Mint egy fordított festési folyamat: Mint a fenti tengerparti vihar, ami a létrejött szépséget azonnal elnyeléssel fenyegeti.

Nemde itt pillanthatjuk meg a művészet lényegét? A művészet őszinte szembenézésre késztet. Egyszerre szándéka egy új, „szilárd épületet” létrehozni, a szépség architektúráját. Ám egyszerre kikényszerített szembenézés: megmutatása annak, hogy létünk foszlásból jön, és rendünk a rendezetlenséggel határos. Hogy a Szépségtől felgyújtva, életünk kastélya ég is.

Ott a Wells-Next-The-Sea tündöklő dűnéi felett, a szépség megragadásának pillanatában élem át, hogy életünk szilárdnak hitt szerkezete, ha közelről megnézzük, átvilágításban, épp olyan érzékeny, és önmagunkban jelentés nélküli, véletlen szálakból rezdül egésszé, mint az ezernyi naplementében csillanó pókhálófonál. A művészet épp ezeket a leg-vékonyabbat, leg-láthatatlanabb keresővonakat ragadja meg bennünk, és teszi láthatóvá. Keresővonalakból érkezünk, és kereső-vonalakban térünk vissza.

 

17.10.2026