2011. április 24., vasárnap

[homilia] Húsvét

Áldott és örömteli Húsvétot kívánok,
Bálint.

2011. április 19., kedd

Vive la République!

Az írás későbbi időpontban újra elérhető

2011. április 18., hétfő

Utazó


Utazó


Ákos a Troxy-ban, kelet-London. Dalai kemény hangszerelésben. Szövegei magányosan a mélység felett. A közönség szereti. Megtelik a küzdőtér. Telihold.

Ákost próbálom megérteni. Nem könnyű. Az ő lázadása más. Értelemmel lázad. Megpróbálja rendbe foglalni világát. Megpróbálja kifejező szavakká formálni az egyébként foszló értelmű magyar világát.

A közönség viszonya érdekes Ákossal. Ákosban van valami freudian konok felettes én. Amivel ő maga is állandóan harcban. Incselkedés és kötekedés határán a közönséggel. A figyelem hozza zavarba? Érzésem szerint, ő az értelem világából lázad. Benne talál menedéket és biztos fogózót az egyébként állandóan megidézett káosz és tudatalatti ellen. Ettől magányos harcos. És tiszteletre méltó. Értelme mögött holdfény tisztaságú líra. Talán ez a jó szó: líraiságért küzd. Önirónia, gondolatgazdagság, és egy „Felettes én" szorításában. Tehetséges, megteheti. Ákosban hallatlan érdekes, ahogy értelme egyfajta „keresztény cenzorénben" keres szövetségest. Fegyelmezettsége predestinálja erre. Ákos ösztönösen dualista. Fényben és sötétben szereti látni a világot. Uralni, felügyelet alatt tartani a káoszt − észbe öltöztetni a húst. Ágostoni alkat; s ez is a tehetség egyik módja. Talán még ismerkednem kell vele, jobban megfigyelnem. Legértelmesebb rockzenészünk. S értelem és érzelem között megfeszülő lírája miatt nyugtalan. Őt értelme, apollói alkata űzi, s nem hagy nyugtot.

Ősszel, Lovasi eszetlen, dionüszoszi alkatával vetettem össze. Ösztönösen tiltakozott. Ákos elítéli a káoszt és a dekadenciát. Nyilván, az apa felelősségével is szól. De mint minden dualista − legyőzni akarja a sötétséget. Egyszer, talán, lesz alkalom erről beszélgetni. El-gondolkodni. Hadakozásban él kritikusaival, s abban kell, hogy éljen. Szörényi érzéseivel polemizált. Ákos, aki Levi óta a legtisztábban ejti a szavakat: értelmével vitázik. S ezt látni kell, férfias értelem. Ám dualizmusa, s ezt vállalnia kell, provokál. Egyszer, majd nem telihold és éjfél alatt, s csak közvetve Ákosról, de melléteszem ezt a freudi vonalat. Sőt, egy okos Nőt, Julia Kristeva gondolatait. Ákos szöveg-zenéje, azzal provokál − ha jól értem és helyesen figyelem meg − hogy a Szeretet a bennünk lévő Árnyék tagadása és elfojtása. Kristeva, konok freudi realizmussal figyelmeztet bennünket keresztényeket. A gyűlölet és árnyék mindvégig velünk marad. Nem irtható ki, nem retusálható ki.

Kemény dió. Papként hónapok óta küzdök új könyvének, a Gyűlölet és megbocsátás lapjaival. Feladja a leckét. A hozzánk tapadó „gonoszt" nem szabad, nem lehet eltakarni a Szeretettel. Erre mondja Goethe, hogy aki angyalnak képzeli magát, abból előbb-utóbb előbújik a bestia.

Zseniális szövege az esten megérint. „A házba szoktatott. Bús-vadállatok. Szemében lüktető, összezavart idő." (Utazó) Érdemes volt kijönnöm és meghallgatni. E lüktető sorokon keresztül értem, és érzem Ákost. E sorokban muzsikussá válik. Egyensúlyban megállva mindkét világ fölött. Pilinszky soraival, „pokolra csavart pupillákkal", az értelem világából. A keresztény értelem világából. S ha lehet ezt mondani, egy zenész esetében, Ákos erénye, hogy lehet vele vitatkozni, sőt, kell. Épp úgy mint Kristevával, freudi oldalon. Ákos forrásaival, hivatkozásaival vitatkoznék. De miért is? Egyszer, majd nem a south kensington-i telihold alatt, majd, egy másnap, előveszem a gondolatot. Most, még itt, a Korong őszinteségében, tudatos és tudattalan határán, akár igazam van, akár nem, de keresővonalként ideírom. S elképzelem, mi történik akkor − ha nem egy „manicheisztikus" egyháztapasztalat, mint szellemi háttér, hat rá. Vagy nem ez hat? Nem ez a meghatározó? Csupán kérdezem. Tisztelettel, mert a kereszténység, mint hivatkozás, nagy kincs. Tiszta forrás. S a művész hivatása, ha a forrással találkozik, újra-értelmezni és új tapasztalatba mondani ezt a forrást. S ami mindannyiunk kihívása, és keresztje: tudni leválni a kereszténységről, mint felettes énről. Mely ismétlést vár el; és homogenizál. Ezt az elválást: a „Christendom" felettes énje, és a tanítvány szabadsága között. Ezt nagyon nehéz meglátnunk. Egyedül nem is megy.

Ott lenn a közönségben, érdekes tapasztalat ez is, figyelem, a bennünk hömpölygő, összezavart időt. Londonban kétezer magyar. Elolvadt a kulturális szuperegó. Sodródunk. S nem merjük bevallani: nemcsak „Atyátlanok", de „anyátlanok" is vagyunk. Rockzenén túl, Logoszon innen. A koncertjét lezáró ima − Bartók gyűjtés − épp ez a határvonal. Szép, önmagán és küzdelmein túlmutató gesztus, Ákostól.


2011. április 17., vasárnap

[homilia] Virágvasárnap (Passiórétegek)


Ámos Imre, Angyal harsonával

Virágvasárnap (Passiórétegek)


A-év, Virágvasárnap (Iz 50,4-7; Zs 21; Fil 2,6-11; Mt 26,14 - 27,66)


Egészen más hatással van ránk, amikor egészében olvassuk végig a Passiótörténetet (Mt 26,14 - 27,66.). Fölülről látunk rá Jézus életére. Kíváncsi vagyok, hogyan olvasták volna ott, jelenetbeli tanítványai, később ezt az összefoglalót. Igen, ott, lent látni önmagunkat. A történet szőnyegként kibontakozó linearitásában. Mely kavargó történetből, ott lent, mindig csak a felszínt látjuk. Megfigyelem, például, hogy Péter és János szemmagassága ugyanaz, mint az áruló Júdásé vagy a „nagy sokaság[é] kardokkal és botokkal"(Mt 26,47). Nekünk, a történet „vízszintjében" élőknek szükségünk van, ha már önmagunk fölé emelkedni nem is tudunk, az egész történet elmondására. A teljes történet mondásának épp az a lényege, hogy megértsük: tágabb összefüggésekben élünk, mint ami szemünkben elférő magyarázatunk.

Az egyház élete is, az ország élete is, családjaink élete is ilyen „fölébe nőhető passió". Most, amikor a liturgiában végigolvassuk a Passió testét, meg kell látnunk, hogy nem arról van szó, hogy most hosszabban olvasunk. Ez a szakrális olvasás lényege: hangunk, a passió szereplőinek drámája szemet teremt bennünk. Rá-látást. Jézust nem egyszerűen elfogják. Ő az, aki a rutinszerű, lineáris történetmondásból kiemel. „De miképpen teljesednének be akkor az Írások, hogy ennek így kell történnie?" (Mt 26,54) S ez az egész-re törekvő történetmondás (a teljes élet elmondása) oda emel bennünket, ahonnan az Atya lát rá a történetre. Látja, hogyan állnak össze ezernyi szálból a Fiú utolsó órái.

Önmagunk fölé emelkedő emberként, megpillantjuk ennek a történetnek egy egy gócpontját. Amikor alakulhatott volna másként a dráma; legalábbis emberi szempontból. Odamennénk, figyelmezetnénk, belenyúlnánk a történetbe. Mint itt, a Getszemáni kertben, például vigasztalnánk. Hogy elmegyünk a „főpapokhoz", és megpróbáljuk elmondani, hogy ne, még várjanak. Figyeljenek és hallgassanak. Hogy nem veszélyt hozol a fejükre, hanem életet. „Maga mellé vette Pétert és Zebedus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett." (Mt 26,37)

A Passió egyben elmondása: kinyílásunk drámája. Ma, elvileg, kinyílik a történelem. A Passiótörténet is túlnyúlik a templomfalakon. Az igehirdetésbeli sablonokon. Jézus passiótörténetét egyben mondva: magához a világhoz való viszony is. Hisz szenvedéstörténete épp kinyitni akar. Megértetni a mindenkori keresztény közösséggel, hogy azzal, hogy vallás lett − társadalomban, kultúrán belül elismert −, világgal való kapcsolatát élőnek kell tekintse. S e viszonyon gondolkodnia kell, azt ápolni. Mind a világ reá, mind önmaga világra bezárkózásait „oldani". Tulajdonképpen, szűkebb értelemben, Jézus ezekbe a megnyitatlanságokba hal bele. Megváltatlan bezárultságok zúzzák halálra. XVI. Benedek új könyvében, valami hallatlan fontosat mond ki. Jézust nem a „zsidó nép" ölte meg, hanem, egy konfliktushelyzetben, a templomi arisztokrácia. Együttműködésben a világi, Római hatalommal.

A történet magva: a bezárulás, a saját érdekekre és értelmezésekre zárulás. A történet fölé emelkedni nem tudás. Jézus beér egy olyan vákuumba, a bezárulások és befelé élesek olyan ridegségébe, amely helyzet benső forrásaiból soha nem nőhet önmaga fölé. Csak Megváltat-hat.

A passiótörténetben ez a Megváltás születése. A két virrasztásra hívás között történik mindez. „Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod." (Mt 26,42) Akikhez küldetett, bezártságával szembesül. Főpapok, írástudók, vének; s a vének, írástudók, főpapok tükörképeként élő nép bezárulásával. Amikor tanítványai lezárt-leragad szemhéjára néz: „Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük."(Mt 26,43) Tanítványai szemében alszik a történelem. Ugyanúgy, mint ma. „Otthagyta őket, újra elment, harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal."(Mt 26,44) Ugyanazokkal a szavakkal nyitogatja egyházi és nem egyházi korunkat most is.

S félek, hogy mint az a kor is, ugyanúgy múlunk el mi is. „Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik." (Mt 26,45) Mert a Megváltásnak, a világ kinyílásának kik voltak részesei? A felébredők és az alva maradók kettőssége marad. A történelem, s szűkebb történetünk, mint a felébredésért és ébren maradásért való küzdelem: marad. Hatalmi, vallási elitek gettoizáládása vagy csöndes, küzdelmes átalakulása Isten országa „rugalmasságába", mint lehetőség, nem múlik el. Sőt, csak ez a két út van újra, és újra.

Fölülről nézve passiótörténetet olvasó önmagunkat, ezt az élő drámát látom. Pártok, egyházak, társadalmon belüli csoportok, egyének: olvassuk a magunk részleges passiótörténetét. S megállunk, megtorpanunk, újra és újra, nehogy ezek a passiótörténetek egymásba szélesedjenek.

S emelkednünk kéne, föntebb és föntebb, részlegesen olvasó önmagunk felé. Valahova abba a régióba, ahol szemünk kívül esik egyházi, vagy világi hatalomban élő önmagunkon. Mennyire más stílusban, s más tartalommal szólalnánk meg. S csupa relevanciával egymás felé. Szabadon beszélve, bezárulások− tegnapi szemünk − romjain.


2011-04-17

2011. április 15., péntek

Orosházi Passió

OROSHÁZI PASSIÓ


Másfajta passió, ismét. Hosszabb töprengést kíván, „egy újabb pedofil papról" szóló hír. Figyelem a média reakcióit, s figyelem környezetemét is. A kommentekben, s most a Népszavára gondolok, tombol a kollektív bűnbakképzés. „Minden pap pedofil, meg kell menteni tőlük a gyerekeinket". A másik oldal, főleg egyházi környezet, vagy adminisztratíve hárít − „bizonyos nem részletezhető okok miatt elhelyezték a plébánost" −, vagy hangosan kéri ki az „ateista gyalázkodást." Már maga a hír ténye tragédia. A hír azonnali egyházi kivizsgálása, megerősítése vagy meg nem erősítése a nyilvánosság felé − itt egy hét késés is, szintén tragikus. Amint hogy az is, hogy az ártatlanság vélelme az egyházmegye részéről is megilleti a papot. Tragédia az azonnali felfüggesztés − névtelen levélre. Az, hogy a média, és a kommentelők így nyilvánulnak meg, jóval túllépve az objektív tájékoztatáson, ez a tragédia másik része. Az, hogy a plébános azonnal „felfüggesztésre került az eset kivizsgálásáig", ez a döntő a történetben. A tény, hogy papja ártatlanságát nem vélelmezte az egyház azzal, hogy helyén hagyja. Ha ártatlan, joga van hozzá: nem köz- és sajtó-, és a hívek általi megvetés áldozatává lenni. A gyors eltávolítás: öntudatlan félelemtől is vezérelt. Egy ilyen gesztus azt üzeni: a hír igaz lehet. Valami mögöttes, szembe nem nézett dologgal történik versenyfutás? Tagadás? Valami rendezetlennel, ami a hírek felszíne mögött ott van; amitől tartunk.

A tanulság, persze, egyházi oldalon, megint nem vonatik le. Egyszer, végre őszintén, hárításokból, Rómának megfelelni akarásból, püspöki karrierek és előrehaladások féltéséből kilépve: de az egyházi vezetőknek őszintén szembe kéne nézniük a valósággal. Valami oka van, hogy papjaik tapasztalatát és sebzettségét soha meg nem hallgatva, fel sem merül a kérdés őszinte magva. A római papi cölebsz minta kizárólagossága: igenis, pszicho-szexuális sebezhetőséget „kondicionál". S itt koránt sem a szűkebb értelemben vett, a papság körébe bekerült beteg vonzódásokról van szó. Ez a történet egyik, csöppet sem szívderítő fele. Megválaszolni, hogyan kerülhet szentelésre, öt-hat év szemináriumi szűrőjén át, pedofil hajlammal lelkipásztor. Észrevétlenül. A homoszexuális vonzódás és praxis, szintén, egy szegmense a történetnek. Amiről beszélek, más. Az orvosolható, a reflektálható, a kezelhető probléma. A túlterheltség részeként a pszicho-szexuális burnout, mely esetekben aktualizálhatja a „perverziót", szexet, alkoholt, vagy a hatalommal kompenzálást.

El nem tudom képzelni, hogy az egyházi elöljáróknak ne lenne lelkiismereti konfliktus papjaik valós problémái és törései; és a tény: hogy hallgatnak. Róma felé, nyilvánosság felé, ám elsősorban egyházi közegük felé. Nagyon, nagyon súlyos ára van és lesz ennek a hallgatásnak. Talán a katolicizmus jelenlegi legmélyebb traumája ez. A püspöki funkció sebzett alulműködése: hogy a „teológiai korrektség" és egyéni karrierek, megítélések miatt hallgatnak ott, ahol őszintén kéne, semmi mást nem tenni, mint papjaik és önmaguk valós történetét elbeszélni. Nem az istentelen világ újabb támadására mutogatni, és hárítani. Hanem szeretetben és az értelem bátorságában készülni. A püspöki szolgálatnak van egy nagyon, nagyon komoly eleme. A Hagyomány egyes elemeinek „meggyászolása". Talán a legnehezebb püspöki feladat és küldetés, a közösség nevében, a közösség érdekében a „kulturális gyász". Elfogadni azt, ami elmúlt, amihez tévesen ragaszkodtunk, hogy épp az élő Hagyomány szülessen újjá. S érdemes, és óhatatlan is élni. Mert az igazság szabaddá tesz.

Még egy megjegyzés idekívánkozik. Talán a legfontosabb. Nem akarom megbántani kijelentésemmel senki politikai érzékenységét. A fájdalmas paradoxon, amire felhívom a figyelmet, nem politikai kijelentés. A magyar egyháznak talán a legnagyobb tragédiája, hogy ezekben az években a „konzervatív fordulat" győzött. Az Orbán kormány egyházpolitikája, anyagi értelemben és morálisan, jó az egyházak félé. Valahol, mégis, a legegészségtelenebb. Mert épp a szembenézés, és rendszerkorrekciók legégetőbb éveiben: ismét alszunk négy, nyolc, vagy tizenkét évet. A hatalom takarói alatt. Ha valamire nincs szüksége katolicizmusunknak, az épp az illuzórikus, időleges biztonság. Ki, és alászállani a hatalmi beszéd, a hatalmi gesztusok, test-és gondolatmozdulatok minden kísértéséből. Teljes „önmagunkra" figyelésre van szükség most. A saját szenvedéstörténetek meghallgatására. A kifelé (állam-felé) való hatalommal való együtt járás nélkül. Nem a külső hatalom magabiztosságából erőt meríteni, vagy azzal szemezni. Az áldozatok és egymás szemébe nézni. És a szőnyeg alá. ʻLassan, tűnődve.' Ahogyan ʻAz ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél.// Én is így próbálok csalás/ nélkül szétnézni könnyedén.'


2011-04-13


2011. április 12., kedd

Józanodások kora



Ámos Imre, Kis hajó

Józanodások kora


Mielőtt elfeledkeznénk róla. Nemcsak az ember passió-történetéről kell beszélni. Nemcsak a pszichének vannak sebei. Az ember helyzetétől épp így elválaszthatatlan a Föld szenvedése is. Ha a Keresztet újra szeretnénk olvasni, mint azt a helyet, melyen az emberi erőszak megtörik, érintenünk kell ezt a másik Életet is.

'Teremtés'. Poszt-keresztény nyelvünk is őrzi azt a viszonyt, mely embert, természetet, és Istent is együtt lát. A keresztény tanítás itt felidézi, hogy a Teremtés érték. Mert Isten első önkiüresítése a történelemben itt kezdődött. Megosztotta életét a 'Földdel', és nyelvévé választotta a természet hangjait és tényeit. Talán soha nem is fogunk érzékenyülni újra 'Istenre', ha nem tudunk magunk is kilépni. Oda-lépni a Természethez. Virágok, fák hangjához; s újra méltósággal tekinteni az égre. "Égre mondani, hogy égszínkék,/ Zöldre mondani, hogy nagyon szép." Felelősséggel átgondolni újra, hogy ne mérgezzük, ne raboljuk tovább.

Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez naiv program, egy hír. Bolívia parlamentje új törvényt fogad el. A Guardian szalagcímét olvasom: "A Föld Anyának a bolíviai törvény emberi jogokat biztosít". Ez az ország, melyet talán minden másnál jobban sújt a hőmérséklet-emelkedés, szárazság és hirtelen árvizek, az elsők között ébred. A világon elsőként fogalmaz meg a Föld számára az emberével egyenlő jogokat. A természeti értékekben egyébként gazdag országban az ásványok nevét "újradefiniálják". Ezentúl a törvényben "áldásoknak" nevezik a földben lévő érceket. A Föld újonnan deklarált - szóban és írásban kimondott - jogaitól azt várják, hogy a természetvédelem aktív erőre kap. Megszólal és kötelez egy benső és törvényben kinyilvánított hang: légy felelős egyénként és közösségként, hogy visszaszorítsd a szennyezést, és konzerváld a meglévő életet. Bolívia 11 új jogot deklarál a természetnek. Így: az élet jogát a létezéshez; a jogot, hogy a természet alapvető ciklusait az emberi tevékenységtől függetlenül végezhesse; a természet jogát a tiszta vízhez és levegőhöz; a jogot, hogy szennyezéstől tisztán éljen. A jogot, hogy növényeinek sejt-szerkezetét és genetikai kódját ne változtathassa meg az ember. A jogot, hogy ne a rövidebbet húzza a mega-beruházásokkal szemben, s hogy az őslakos közösségek területe és életminősége ne sérüljön. A hivatkozás is érdekes, fontos. Az új "természetalkotány" utal az Andokban élők ősi lelkiségére, mely a környezetet és a föld istenséget, Pachamama-t minden élet központjába helyezte.

Kései passiótörténet? Soha nem késő. Egyben, poszt-keresztény világunk számára sürgető szólítás. Hogyan tudjuk újra az Élet tartalmával megtölteni kulcs vallási szimbólumainkat? Mert könnyen kiderül, mind a "nagykeresztény lelkiség", mind a szekularizáció "megváltástanai": a gyakorlatban ökológiai írástudatlanok. Voltak, s maradtak mindmáig. Általunk.



2011-04-12


2011. április 11., hétfő

Passiótörténet alatti passiótörténet



Ámos Imre, Pléhgolgota és Önarckép

Passiótörténet alatti passiótörténet


A-év, nagyböjt 5. hét, H. (Dán 13,1-9.15-17.19-30.33-62; Zs 22; Jn 8,1-11)


Az evangéliumok egyik legizgalmasabb és legdrámaiabb kimenetelű jelenete. A házasságtörésen ért asszony, a követ tartó férfiak, és Jézus. Ami a jelenetből megragad, hogy Jézus a porba kezd írni. S közben a követ már dobni emelők, az időseken kezdve, egyenként elsomfordálnak. "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." (Jn 8,7) Miközben a hallgatóság lassan eltűnik, a dráma érdekel Jézus és a nő között. Mert ott történik minden. Intenzív csend. Szavak nélküli kommunikáció. Az asszony részéről a bizalom születése. Szó szerint halála (megkövezése) küszöbéről. Visszaút az életbe. És micsoda kilépés ez az őt megkövezni akarók "ödipális", területvédő (a közösség rendjét) tekintélyéből. Mekkora kontraszt. A nő bízni tanul egy más-fajta "atyai" tekintélyben.

Nem véletlen, hogy Jézus a porba ír. Ír, és a porba, mindkettőnek jelentősége van. A testtartásának is. Mélységesen kifejezni, hogy kilép az "ödipális", tekintélyelvű törvény világából. Alászáll. Kihajol. Társadalmi cenzor-énünkből, és vele eggyé vált personánkból. Miközben ír, csend van. Ott ír, a törvényszéki szavaink tengerfelszíne alatt. Egy más közegben, nyelv- és beszéd előtti médiumban. Közel a földhöz, az "anya-földhöz". S a föld itt mélyen szimbolikus. Az írás eltűnhet a porból a következő fuvallatra. Képlékenyebb törvények uralkodnak itt: nem a rideg "Szimbolikus Rend". Nem a kimért törvények, dogmák, morális ítéletek megfellebbezhetetlen világa.

Ez az a régió, amelyet mindannyian magunkban hordozunk. Annak a szeretetnek a tapasztalata, amely megelőz minden "ödipális" cenzor-merevséget, mérlegre tévő szülői tekintélyt. Ez a nem-kontrolláló szeretet, amivel a felnőtt először gyermek fölé hajol. A beszéd előtti ajkak fölé, mely száj, azonban, már első szárnyverdesésére ízesül. Ez a betű és szó és kontroll nélküli ősélmény: melybe az asszony visszavonzatik. S tulajdonképpen azok a bizonyos ítélkező vének, nem tesznek mást, mint kilépnek cenzor énjük páncéljából, és hazaindulnak. A morális én merev vértjeiből kilépve: s ugyanebben a régióban. Mezítláb. Érzik a port. Tenyerük előbb még kőhöz tapadt. Most talpukon érzik: hogy Jézus írást semmivé oldó írása kíséri őket. A cenzor-agy (kulturális szuperegó) most a gőg zéró-pontjáig száll alá. S bár eltávolodnak az esemény fizikai központjából: lelkiismeretük porrá mállása kíséri őket. Ha hozzáolvassuk a történethez Dániel történetét, még inkább érezzük az ítélkező szuperegó hatalomtól való megfosztásának drámáját. Ezek vagyunk: felül nem vizsgált gyilkos ítéletek a másikon. Ennek görcsében és igézetében mozdul minden hatalom. S válik emelt kezű, flexibilitás nélküli életté az ember. A dobás előtti kő: s a dobásban felül nem vizsgált életünk törik.

Jézus tulajdonképpen szavak nélkül tanít. Pre-verbális, avagy szavainkon túli nyelvi rendben? Mindenképpen meghaladja a nyelv logikáját, ahogy "beszél beszéden túli beszéddel." Julia Kristeva értelmezése jut eszembe a "szerető Harmadik" tapasztalatáról. Mely azt a bizonyos feltétel nélküli elfogadó és meghívó szeretetet modellezi: mely annak idején a Nyelvbe tudott emelni bennünket. Tudat és tudattalan határán, felidézhető ez a zóna. A Jézus és az elítélt nő között a hallgatás: ez a másként ítélő szeretet. Magát az egész Passió-történetet ezen a "tudat alatti" szinten kéne olvasnunk. S megértetnünk egyházi önmagunkkal, hogy Krisztus szenvedéstörténete nem morális cenzor-énünk birtoka. Az csupán, mint oly sokszor, visszaél vele: s saját ítélkező énjét építi újra és újra, kegyesnek mutatkozva. Mint a Zsuzsánnát elítélő vének esetében: belőlünk is így bújhat elő az ítéletében biztos bestia. Nem: a Passió hermeneutikája az Abba szeretete: aki soha nem moralitásunk pillanatnyi értékét nézi, hanem azt az emberi szív állandó értékét. Mely "érték" közte és Közötte történik, ott, abban az átalakító zónában, amelyben Jézus és a nő egyszerre állnak. Ez az Atya, mint "loving Third party", passiótörténete. S eszembe jut Ámos Imre tus-önarcképe, és egy pléh-Krisztus festménye. Egy asszony, talán épp a történetből, virágot helyez el a pléh-Golgotán. A negyvenes években munkaszolgálatban elpusztult zsidó festő, miként a történetbeli nő, a Passiót ebben az ítéletmentes zónában beszéli el. Mind a két képen ott van az apró, titkos szimbólum. A porból kinővő virág.


2011-04-11


2011. április 10., vasárnap

Álomfe(le)jtők St Pancrasban



Ámos Imre, Álmodó rabbi (1938)


Álomfe(le)jtők St Pancrasban


Barátaim hívtak el az „Analitikus Lélektan és Lelkiség Egyesület" Vera von der Heydt Public Lecture – sorozat estjére. Matthew Harwood „Az álom titkait bogozva" címmel tart előadást. Az emberek és a helyszín érdekes. St Pancras Old Church . 1968-ban, amikor a Beatles már két éve nem jelent meg nyilvánosan, készülő lemezfelvételük idején ez volt az egyik helyszín, ahol megjelentek fényképezkedni.

Szeretem a szimbolikus helyszíneket. London legősibb temploma, a hetedik századból! Igaz, csak egy falmaradvány a jelenlegi déli oldalon, de tagadhatatlan, az egyik legősibb keresztény imahely. A templom előtti kertből épp a St Pancras nemzetközi vasútállomás épületére látni. Gigakomplexum. Zaj és nem zaj határán. Egy feketerigó éneke átveszi a zörejekkel terhelt légtér fölött az uralmat. Ébrenlét és álom határa? A nap lenyugvóban. A mesterséges fények feljövőben. Amolyan Csillagok háborúja-béli bárhangulat, a buckalakók földjén.

Érdekes emberek ezek az analitikusok. Jungi szakmai műhelyről van szó. Öltözékük, ha van ilyen, csak a figyelmes szem számára, jungi népviselet. Amolyan szelíd szeánszhangulat. Melankóliára és misztikumra hangoltan, de mégis csak racionális szakmai elmék.

A templombelső. Működő anglikán kápolna. Az oltáriszentséget is őrzik, igaz, furcsán mutat a sarokba parancsolt tabernákulum. Kora klasszicizáló templombelső. A felvilágosodás hangulatát idéző angyal-arcok. Az előadó a szentélyből beszél. Az előadás jó. Egy álom történetét és felfejtését mutatja be. Egy svájci bankár, éveken át, hogyan küzd benső vágyaival, fojtja el kreatív énjét. Képtelen lemondani kimagasló fizetéséről, s nem mer változtatni. Apja nyomasztó tekintély-elvárásai alatt. S ezalatt mind mélyebb depresszióba süllyed az évek folyamán. Az álomban repülőt vezet, „Keletről" „Nyugatra". Az üzemanyag kifogy. A mellette lévő apa osztogat tanácsokat, hogy nem szabad elhagyni a repülőt, mert hát mit szól a tulajdonos („charterjárat"). Ki kell ugrani, s végül, földet ér „fehér zsebkendőnyi" ejtőernyőjével.

Az álomfejtés izgalmas. S végül is racionális történetté áll össze az expozíciótól, a krízisen át (holtpont, probléma), a lysis-ig (a patthelyzet váratlan feloldása). Megtudom, hogy a jungi álomfejtés Arisztotelész dráma-szerkezetét követi. Az álmok, megértve, megváltoztatják az életünket. Másként látjuk önmagunkat, mint annak előtte. S sorjáznak az érdekes gondolatok, egy analitikus praxisából. Mert valóban érdekes összefüggés, hogy egy jól elvégzett „álommunka", azaz elemzés, az aha élmény pillanatában − testi változást hoz létre. Megkönnyebbülést az álmodó szervezetében. Hiszen, az álom egy-egy problémát jelez. S az álomképek: testünkből születnek. Azt mondja az előadó, ő úgy gondolja, hogy a megértett álom (emberi benső helyzet) szinte sejteket rendez át bennünk.

S további elgondolkodtató részletek. A melankólia és a depresszió, általában, mindig a jövőre irányuló vágyak elfojtásának következménye. Amikor egyre kevésbé merünk kockázatot vállalni jövőnkért, s csak a kényelemre játszunk. Persze, ez így elnagyolt. De az estnek van valami különös hangulata és egzisztenciális igazsága. A közönség, jelképesen, mintha a világ peremén ülne. Egy kavargó vulkán szélén. Civilizációs szimbólumok tűnnek, fel, formálódnak, majd olvadnak szét. Ezt a mögöttes képet vetíti értelmem az est folyamán. Ott az előadó, itt, a különös, egzotikus, az álom-történetekből érkező emberek. De St Pancras falai mögött ott az élő történelem. A falakon a múlt. Valahogy ilyennek képzelek egy szabadkőműves hangulatot. Történelmükkel szemben védtelen emberek − védelmező történeteket építenek.

S meglepődöm, ez esettanulmány bemutatása után, milyen pontosan sikerült egy ember konkrét problémájára a diagnózis. Hogy tényleg van bennünk egy nyelv, egy világ, amiben a „Self" újra és újra próbálja építeni folyékonyabb történetünket.

Maga a szentély képe sem hagy nyugodni. Egyszerre szent és profán elegye. Klasszikus világunkban elképzelhetetlen, hogy a szószék helyéről egy álomfejtő beszél. Pont ott, ahol a pap vagy a püspök szokott állni. S egybevetem, mennyire más a két beszédmód. Itt jóval képlékenyebb a valóság, a kijelentések is óvatosabbak. A tudatalatti nyelv logikája más, de, éppúgy értelmes logika, mint a tudatos éné. S ismét, megállhatok, mindkét világ határán. Hisz látom, ezt csináltam évekig, valahol mindmáig, papként. Nap mint nap, vasárnapról vasárnapra úja-gyúrni, felépíteni, a gyökereiben szintén nap mint nap, vasárnapról vasárnapra málló racionális-morális ént. S itt, a St Pancras „tudatváltásaiban" furcsa érzés mind a két világ igazságait meghallgatni; mind a két világ tévedéseivel. S most, kritikusan látom, micsoda „agresszió-kijelentésekkel" dolgozunk mi, nappali egyház. Szükséges az én morális határait kimérni, hisz akkor egy idő után tudatos és tudattalan is a semmibe hull. Mégis, az érzésem az, kereszténységünk túlságosan is a kulturális szuperegó szolgálatába állt. S észre sem vesszük, hogyan tagozódott be az igehirdetés a Hatalom szolgálatába, státusaink féltésébe. Mintha a hit (intézmény) állandóan győzni akarna, biztonságban lenni: itt, nappali, hatalmas, szuper-racionális világunkban. S a hatalomhoz való közelség, kielégít, biztonságot ad. És: ellenségképet kondicionál. A hitnek szüksége van a hit győzelmeire. Pedig, s ez St Pancras üzenete, ez téves axióma. A diadalmas, külső hódításokban gondolkodó „Kereszténység" rideg Istennel él együtt. Aki mindig morális csatákat nyer, és morális győzelmekkel kielégít.

Pedig nem. Álmodni kéne megtanulni az Istent. Álom-képlékenységű tudattal érinteni. Mint ahogy világunkat is. Nem rideg, racionális és haszonelvű hódításban. Ellenkezőleg: Isten, mint benső történetünk értelmét keresve. S itt ragad meg bennem a tegnapi est utolsó képe. A világunk most történettelen. Elveszítette álmát, szó szerint, Istent. Nem álmodunk vele, nem álmodjuk őt. Isten nem képes többé megjelenni, mint tudatalattink nyelve. Nem tud üzenni, jelekben, az álom-töredékek passiótörténeteiben. Ilyen, St Pancras-hoz hasonló templombelsőkben.


2011-04-10


2011. április 8., péntek

Háború és háború (emigráns írás)

Megjelent a Népszabadság március 28-i számában (Karácsony után íródott).
Hiába, ez az emigráns írások sorsa. Mert épp ott nem jelennek meg, ahol kéne, s ott, ahol nem kéne:) S semmiképpen sem akkor, amikor íródott.


HÁBORÚ ÉS HÁBORÚ


A történelmi egyházak hangja a magyar közélet „becketti krízisében" döntő volna. Czene Gábor Az egyház csöndje írásának van igazsága. A hivatalos egyházi kommunikáció, immár sokadszor mulasztja el az alkalmat, hogy a közgondolkodás élvonalába lépjen. Nem azzal, hogy most, mint Czene várja, megismételné az ellenzéki hangokat. Amiről írásom szólni szeretne, az épp az a kincs, ami fontos kontrollja lehetne a közéletünknek. A beszéd-mód, a gyanú állandó hermeneutikájának leleplezése ez. „Elszámoltatókban", és „elszámoltatottakban". És ugyanígy: egyházi megnyilvánulásokban. Ami hiányzik, az az egyházak kritikus távolsága kormánypártoktól, és ellenzéktől. Alapvető közéleti szolgálatuk kéne, hogy legyen a ma Magyarországán a démonizálás és kirekesztés, a nem demokratikus kommunikáció minden formája ellen felszólani. „Akár alkalmas, akár nem". A közösség egésze érdekében. A „hallgató politikus egyház" okainak elemzése túlságosan összetett probléma. Erre nem vállalkozom, de egy közvetett, szimbolikus történetre igen.

II. Erzsébet karácsonyi beszédének − a legnézettebb tíz perc az Egyesült Királyságban − egyik fő témája volt a King James Biblia-fordítás. Közösségteremtő erejét emelte ki. A BBC4 rádió egész sorozatban emlékezett, reggeli fő műsoridőben, munkába indulás idején. A Könyvről. Bemutatták a fordítás történetét. S legfőbbképpen: az angol nyelvre, művészetekre, és a mindennapokra gyakorolt hatását. Shakespeare mellett a legolvasottabb „irodalmi" munka. Nyelvének zeneisége Shakespeare-rével együtt felülmúlhatatlan. A sorozat idején angol barátaim hívtak. Hallottam-e, nekik nagyon tetszett. Egy ország csodálkozott rá, itt, a szekularizáció örvényében, mennyire nyelvi szövettestének része az ó- és újszövetségi Biblia.

Pedig a szekularizáció valóban tombol errefelé. Jogi karambolokkal találkozunk a mindennapi bírósági ítéletekben. S ezeket a sajtó szimpátiával hozza. Keresztényeket „ítélnek" el, rendre a perekben. Homoszexualitás és vallási lelkiismeret ütközésében, a kisebbséget védi a bírósági gyakorlat. Hajmeresztő ítéletek sora, immár évek óta. Állásából bocsátottak el ápolót, mert megkérdezte a beteget, hogy imádkozhat-e vele, érte. A beteg egyet értett, a család nem. Repülőtéri becsekkelő pulti dolgozó veszítette el állását, mert: nagyszüleitől kapott kereszt-nyaklánca „potenciálisan sérthette" a nem keresztény utazókat. Idős magán-szállodát üzemeltető házaspár veszít pert, mert homoszexuális férfipárnak nem adták ki a családi, „nagyágyas" szobát. A bíró fájdalmasan indokol: mindkét félnek igaza van, de csak egyiknek adhat igazat.

Miért írom mindezt? Mert a szekularizáció intenzitása ellenére, az angol médiában nem tabu a vallás. A vallásból merítő közéleti gondolkodás, sőt, publicisztika. Rengeteg a dokumentumfilm és beszélgetés, a legnyíltabban, a fentihez hasonló kérdésekről is. Az angol reformáció, úgy tűnik, a demokrácia maradandó öröksége. Megvitatni, elemezni több nézőpontból. Mintegy a Bibliából kinőtt demokratikus vitakultúra részeként. Idehaza vallási örökségünk, lefojtott tabu-téma. Nem élő diskurzus a vallási türelemben rejlő megújulás ereje. A híradásokban megjelennek a vallás képei, tudósításpanelekben. Hídmegáldás, kápolna-megáldás. Igaz, mi mást is mutat magából az egyház?

Nem, nem Angliáé Európa leg-szekulárisabb közbeszéde. Hanem Magyarországé. A kommunizmus materialista nevelésének a következménye lenne a hitről való „hallgatás"? Amikor a hit, mint a másikban való bizalom, az általa elmondottal való azonosulás, de legalább meghallgatni tudása, szólal meg bennünk? Az egyház felelőssége is, mi látszik, vagy nem látszik a „hit" társadalom-megújító erejéből. Nem mint „kinyilatkoztatás", de mint hozzáadott keresővonal.

Az irodalmi köznyelv formálódásában a magyar bibliafordítások döntő szerepet játszottak. Hit volt ez a közös nyelv erejében. Bizonnyal, ugyanúgy, mint itt a Szigetországban, mindennapi nyelvünkben is ott húzódnak még bibliai fordulatok. Ám békességteremtő jelenlétük, mint hivatkozás, már nincs jelen. Mindennapi beszédünk, közéleti kultúránknak úgy tűnik, elvesztette e fontos viszonyítási pontját. Békéhez mérni szavainkat.

Szimbolikusan használom a jelzőt. A „szekuláris Magyarország" nem más, mint amikor a szavak cenzúrázatlan agresszivitása uralkodik. Nem benső mérce többé az erőszakmentesség, mely az Írásoknak alaptermészete. S az „Írásból" merítő emberé. Az egység mindig a reményből születik. A közösen elfogadott „megváltó jövő" látomásából. Nevezzük közösen osztott reménynek, tartalomnak, vagy Messiásnak. Nos, ez a nyelvi örvényléseinket meghaladó Csúcs hiányzik. Mérce nincs. Jóra, zuhanásokra, és elmélkedésekre. Ön-korrekcióra.

Czene elvárásaihoz visszatérve, az egyházak hallgatásról. Beszélnünk kéne e társadalom szerves részeként arról, hogy kormányzatok és rendszerek alatt energiák folynak el a semmibe. A harcra. A kettős állampolgárság kérdése, s főleg a határon túl élők szavazati jogának küszöbön álló rendezése félő, hogy „harciasságunk" ilyen zátonya lesz. Megint belefutunk majd az önfelőrlés huszárrohamaiba. Az állandósult törésekben egyszerűen nincs rálátásunk a „magyarságra". S hogyan rendezhetne nagyhorderejű szimbolikus kérdéseket egy olyan „belsőmagyarország", ahol a „messiás minimuma" sincs meg? Évek óta nem beszélgettünk közös reményről. Nincs többé közösen hivatkozott kulturális kánon, amit igazító tekintélynek ismernénk el. Nincs egészséges önkritika, ön-irónia, és egymásbecsülés, ami közösen láttatná a kihívásokat. S főképp nincs kibeszélése vakságunknak. Nincs egészséges megismerésvágya a saját és az ellenhangoknak. Nincs „benső- és külsőmagyarország" együttlátása. Nincs „népi" és „urbánus" szinopszisa. Nincs közösen feloldható passiótörténet. Csak az agresszív demokrácia világa van, amiben élünk. S mindig csak egy, a nép pszichés állapotát fel nem mérő, valódi benső szükségeit soha meg nem hallgató, „küldetéstudatos" hatalom van. Újra és újra. Ami lediktálja az igazságot, ami tollba mond. Instrumentális demokráciát.

Még el sem csitult média-háború. De már félő, hogy az alkotmányozás, a határon kívül élők szavazati jogának kérdése tovább mélyíti a töréseket. Az egyház elmondhatná, hogy Trianon morális korrekciója nem lehetséges egyetlen „ősztől húsvétig rohanásban." Előbb nagyon komolyan el kéne gondolkodni arról, hogy hogyan élhetünk egy valóban közös világban. Fáradságos önneveléssel, a gyanú hermeneutikáit gyógyítva és kibeszélve. Az egyház például elmondhatná a vele újra egybenőtt hatalomnak, hogy a „talita kum-mal", a „kelj fel és járj"-val még várni kell. Mert sem a kormányzó elit, sem a közösség nem „tisztult meg". Hogy negatív légkörben nem lehet új Alkotmányt írni.

S szólhatna az egyház a média-történetről is, a közép hangján. „Sajtószabadságról", „magyarországi antiszemitizmusról", és „filozófusperekről". Bátran elmondani, hogy mi stílustalan e történetekben. Urambocsá, körlevélben töprengve. S elmondani azt is, e hangos töprengésben, előmozdítandó a befagyott álláspontokat, hogy miért méltánytalanság a második Orbán kormányt az antidemokrácia démonjaként láttatni. E kormányzat tagadhatatlanul növekvő korlátai ellenére is. S emlékeztetni, Európát és önmagunkat is: a tény, hogy a Fidesz-KDNP mint jobb-közép konzervatív erő kétharmados többséget ért el, demokratikus teljesítmény is. S nagyon méltánytalan felvetni, hogy e teljesítmény nélkül, most a szélsőjobbot találnánk „többharmados" pozícióban?

Az egyház „nem hallgatása" ma küldetés a nyelvi fékek és egyensúlyok óvatos visszaigazítására. Végigkövettem a jobb- és baloldali publicisztikák hangvételét a közelmúlt vitáiban. Különös stílus-konvergencia ez a Nemzeti Együtt(nem)működés csikorgóan rideg rendszerével. Személyek és helyzetek nem személyként való megszólítása fáj. Ezt a verbális agressziót folytatva nem lesz megoldás. A „King James Bibliára hivatkozás" hiányában nem is lehet, képletesen szólva. Lesz helyette viszont törés, s csatában elrendezett indulatok. „És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország." (Mk 3,24)

Pedig lehetne megoldás, felfedezve a táj, mint Táj valódi örömét. Az értelmes diskurzus izgalmát. S ez a posztmodern média-generációból kilógók felelőssége. Mert nem is olyan régen, a nyolcvanas években, még tudtunk úgy határt átlépni „külső Magyarországra", hogy az csendes ünnep volt. Derű: rácsodálkozni és megrendülni határon kívüli magyar szón, közös irodalmi kánonon. Sőt: ott élő népek közös szenvedésén. Ebben az időben mindig vittünk; és valamit önmagunkból kaptunk vissza.

Csupán vissza kéne menni az időben. Lemosni a szívről a fogyasztóiság karmáját miközben párt- vagy épp uniós zászlókat lobogtatunk. Mert ne tetessük magunkat: grammonként adtuk és árultuk el tisztább tudatú (köz)életünket. Humanitásainkat: kiürülő koncerttermeinket, művelődési otthonainkat, családi viszonyainkat, végül feleséget, férjet, majd szeretőt, és végül gyermeket. Pontosan oda szállítottuk le igényeinket és a másik iránti szolidaritást, ahol jelenleg van. Átvonult rajtunk egy demokráciátlan kor, mi pedig nem éltünk demokratikus esélyeinkkel. Mert nem gondolkodtunk előre, nem tettük feltétlen parancsolattá a szolidaritást. Az elesettért és leszakadóért. S helyette mi a magyarság és a velünk élő nemzetiségek közös élménye ma? Az inter arma silent musae? S csak így bekezdésvégben, a magyarországi sajtószabadság első elárulása akkor történt, amikor publicisztikák elfogadták, sőt, továbbírták a pártok által bevezetett háborús-politikai píárt. S mi pedig elfogadtuk azt. Mióta ez rögzült, nem tudunk kilépni a dekonstrukció örvényeiből. Nem tudjuk gyanúba tenni a gyanút.

S hogyan véd a sajtószabadság, ha a szív és értelem nem etikumra hangolt? A másik szabadságának tiszteletére és védelmére? A szereplőket és a helyzetet néhány nap alatt „lefasisztázó", „lediktátorozó", vagy épp „lehazaárulózó" hangokban nem hiszek. Számomra ez kétes szolidaritás a múlt és jelen áldozataival. Auschwitz-zal, kitelepítésekkel, gulággal. S a sajtószabadság melletti kiállás is csak tiszta nyelven létezik. A közgondolkodás e „bibliás" rétege minden párbeszéd alapfeltétele.


2011. április 7., csütörtök

Hangnyújtásnyira



Andre Nray, ArcArc


Hangnyújtásnyira


A-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Bölcs 2,1a.12-22; Zs 33; Jn 7,1-2.10.25-30)

Hétvégén vidéki séta Mill End, Hambleden. A Temze mellett. Még ébred a tavasz, a vízimadarak párosodnak. Tavasz. Végre nap, Nap, napfény.

Ablakom felett a repülőgépek fáradhatatlan sorban a Heathrow airport felé. Éjszaka is nappal is. South Kensington nyüzsgése tükröződik odafenn.

Parányi géptest. Nem is olyan távol, valós emberi történetekkel. Látni a repülőt, de nem látjuk a hordozott életeket.

Pedig be kéne, hogy álljon egyfajta egyensúly. Valós életünk, hús-vér kapcsolataink és felelősségeink − és a nagy, láttatott világ között. Lehet, egyetlen közeli életben való érdeklődésünk valósabb kapcsolatot jelent a világgal, mint a mediatizált világ.

A hírek. Háborúk és konfliktusok Elefántcsontparttól, Líbián át, Jemenig. Napokban fut át bennem a gondolat, hogy mint Történelem épp úgy cselekszünk, mintha nem is lenne Isten. Isteneket játszunk, és közben eljátsszuk valódi Istenünket.

Professzor Martin Rees asztrológus, aki novemberben vonult vissza a Royal Society elnöki tisztéről, nyerte el idén a Templeton díjat. Egy vallásos alapítvány egy ateistát választott. Rees Cambridge-i tudós, a Trinity College master-igazgatója. A legnagyobb felhördülést épp kollégái körében látjuk. „Tudós vallási díjat nem fogadhat el. A vallás dogmákra épül, míg a tudomány a módszeres kísérletre és kérdezésre." S világunk első vonalbeli természettudósai kelnek ki magukból, hogy milyen veszélyes kompromittálása mindez a tudománynak.

Igen. Ez világunk. Gőggel lesajnálja saját archaikus gyökereit. Ez a tudományos „steril ateista" ethosz dominál. Évek óta élek együtt az itteni hírneves Imperial College diákjaival. Belelátni a curriculomokba, magába az egyetem szellemiségébe. Félelmetes, hogy a jövő tudós- és mérnökgenerációi nulla, (érts szó szerint, ahogy dőlten írtam) azaz semmi humán-műveltséggel mennek át az egyetemi éveken. S amikor e mérnökök először találkoznak a filozófia- vagy épp a teológia gondolataival: lenyűgözve állnak. Hogy: ez is egy elmélyedt gondolkodás, és valami végtelen „interdiszciplináris" hiányt éreznek. Mint most magam is, a Rees díját saját köreiből leszólókon.

Ez a világ a gyártsunk jobb autókat és még jobb bombákat világa. Nulla gondot fordít a „lelki tér" vagy emberi benső megőrzésére. S aztán, persze, mint olvadó jégtáblákat, nyomja bele társadalmát a depresszióba, és a kor egyéb neurózisaiba. Persze, ismét nem gond: tablettákat gyártunk, depresszió ellen. S a pszichiátriai kezelésekben is nyomjuk a rendszer „mélyáldozataiba" a gyógyszert. A felszínen, érzéstelenítjük a mindennapi szenvedéstörténeteket. S ez ismét csak, a piacnak jó, drága gyógyszereket még drágábban adni. S az áldozat világ, akinek fáj ez az egész, fizet. Fizet, fizet. Nagy árat.

Pedig a pszichés tér nem más: mint a saját- és a másik története felé hajolni. Érdeklődni egy ember személyes történelme iránt. A régi világban ezt Társnak neveztük. S az emberi (s kollektív) psziché épségéhez hozzátartozik, hogy képes Isten története iránt érdeklődni. Hogy ott, és akkor, épp hogyan érzett és gondolkodott rólunk egy Jesua nevű ember. Aki véletlen, Templeton-díjakon innen és túl, egy istenemberi szeretet mélységeivel tekintett világára. Valóságos Isten: mert túl komolyan, maximális névértékén vette, és tudta csak élni a szeretetet. Valóságos ember: mert épp úgy eltévedt kavargó emberi történetünkben, mint bármelyikünk. „Mert a testvérei sem hittek benne." (Jn 7,5)

De hogyan születik meg az a bizonyos lelki tér bennünk? Belefigyelni, belehallgatni épp az Ő passiótörténetébe. Mely rokon bármelyikünkével. Isten pátoszába (szenvedésébe-szenvedélyébe) pillantanunk. Hogy törődött, figyelt környezetére, aggódott történetéért. Érdemes belehallgatni a vitájába vallási közegével: felismerés, nem felismerés, elfogadás és elvettetés határain. Isten (s benne rejtőző jobbik énünk) ma is épp így egyensúlyoz „begyógyszerezett" és „passióra (Másikra) hangolt" világok határán. Ezekkel a múltbeli töprengéseivel azonosulva (Jn 7-25-30), valahol mélyen, eggyé válhatunk Jelenével. Érzékelve Isten akkori „gondját" a világ iránt, érzékenyít a mostani történetre. Mi is történik az emberi arc felségvizein, a másikban, a másikkal. Tőlünk hangnyújtásnyira.


2011-04-07


2011. április 4., hétfő

Életháromszögek



Poussin, Tánc az idő ritmusára


Életháromszögek


Nagyböjt 4. hét, H. (Iz 65,17-21; Zs 29; Jn 4,43-54)


Még mindig a Gide-naplóban tartok. Tegnap este hívom Dante-kutató barátom a UCL-ről. A Gide sorai mögött meghúzódó világ ritmusáról beszélgetünk. Gide maga egy lapján a férfi legfőbb erényének a nyughatatlanságot tartja. Igaza van: amennyiben szembesül a moccanatlan tehetetlenséggel, amiben kora él. Mint minden kor esetében, olvasztgatni-nyitogatni kéne e kőtömb felszíneket. S így képlékennyé tenni bensőnket, a „Törvényt", ami minden kor sajátja. A napló első kötete végére lapozok. Van-e jele, nyughatatlanabbá válik-e a Napló az első világháború közeledtével? Maga Gide tűnik a felszínek roppanásának: érzékeli, hogy valami itt, a jelenben megváltozik. S a tagadások látszanak győzni.

Az evangéliumbeli történet e felszínt mutatja. Jézus visszatér Galileába; „hogy van vagy nincs, az mindegy." Senki sem próféta a maga hazájában. A felszín álma egy pillanatra mégis felnyílik. „Két nap múlva pedig elment onnan Galileába, bár maga Jézus tett bizonyságot arról, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában. Mégis, amikor Galileába érkezett, befogadták őt azok a galileaiak, akik látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett az ünnepen, mivel ők is ott voltak."(Jn 4,43-45) Igen; nincs jobb modellünk történetünkre, mint a virtuális meddőhányókra került evangélium. S lassan Freud írásaival is ezt történik, csendesen. Az egykor egymásnak feszülő „riválisok", Felvilágosodás és Christendom-hit, így kerülnek a kor digitális genizáiba.

Remény persze, mondja Kafka, van, végtelen sok, és kimeríthetetlen. Csak nem nekünk: akik elalszunk a korban. A kereszténység, s általában a vallás, akkor lenne hitelesen „ébren lévő", ha állandóan beszélni tudna a felszínbe olvadásról. S még inkább, a felszínek (ʻTörténelem') hordozta ébredésről: mint itt és most valóságról. Mint a történetbeli tisztviselő ébredése. Életháromszögek? Ezeket kéne észrevennünk? Igen. A kérgesedő, elalvás és ébredés határán tántorgó korban: a szeretet történeteit. „Amikor meghallotta, hogy Jézus megérkezett Júdeából Galileába, elment hozzá, és kérte, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van." (Jn 4,47) Ez a Gide naplósorai mögötti világ természetes ritmusa. Nyarakban, tavaszban hordozott emberi gondok. S a királyi tisztviselő drámája ezerszer valóságosabban ér egybe életünkkel, mint az állandó média-fecsegés, ami körülvesz bennünket. Látnánk, hogy a százados életet és gyógyulást kér, hogy a hétköznapok ünneplésébe visszaemelhesse fiát. Amiről nem beszél az evangélium: az a döntő. Felesége arca. Ezzel a láthatatlan világgal kéne szolidaritást vállalnunk. Az „életháromszögek", te, ő, és isten (hol kis, hol nagy, többnyire mégis apró, betűvel) akkor magába foglalná korunkat. Mély-színné a fel-színt. S nem fordítva.

London, miként Budapest, és a világ, állandó zaj. Ha beszélgetni kívánsz, étterembe menni, szavaid körülörvényli a biznisz rohanása. Zaj; állandó zaj, s ezt nem kedvelem. Épp egy hete volt, hogy UCL-es barátom, hat hete nem láttuk egymást, meghívtam vacsorára. London Top 50 vendéglőinek egyike; késleltetett születésnap. Csönd volt. Pincérek szolgálatkész jövés-menése, öltönyben. Ünnep és csönd. Egymásra öntött figyelem. S meglepő a kontraszt. Tényleg ott feszül felszíneink (ʻTörténelem') alatt a béke. Maga az embert be- és elfogadó élet. Mert az evangéliumot, miképp saját történetünket, nem lehet az ünnepen kívül olvasni. S a „királyi tisztviselő" története mélyen, mélyen szimbolikus, amit kér. „A királyi tisztviselő újra kérte őt: ʻUram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem.'" (Jn 3,49). Bennünk kell, hogy életre keljen az élet.


2011-04-04