Kritikus barátunk

V. Szabó Noémi, Óceán

Kritikus barátunk

C-év, nagyböjt 1. hét, V. (MTörv 26,4-10; Zs 90; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13)

A nagyböjti idő figyelni tanít. Felfogni annak a kapcsolatnak a mélységét, ami Jézust és az Atyát összeköti. Csakis e „barátság" intenzitásával ellensúlyozható a történetbe kívülről, „huszonötödik órában" belépő és „megváltó" Isten képe. Csakis eme élő történet felől válik érthetővé, hogy az Atya nem „szadista módon", mintegy kívülről nézi végig a Fiú halálát, s „majd" megmenti. Nem, kapcsolatuk nem ilyen. Hanem kezdetektől való, szüntelen és megszakítatlan együttlét. Két személy „Exodusa", mintegy történetünk előtt járva. Élő barátság az isteni Személyek között; ez a Megtestesülés tartalma. Egy barátság, mint élő kapocs, minden drámájával. S e kapcsolat valódiságának az ad súlyt, hogy nem kész forgatókönyv.

Azt hiszem, hiba lenne azt gondolni, hogy Jézus „mindentudó, minden pillanatot előre látó Istenként" mindössze átvonul az életén. Nem csupán egy isteni IQ-tesztet tölt ki isteni mindentudásával felvértezve. Ez azt jelentené, hogy nem a szeretet, hanem egy fönséges közöny testesült volna közénk. Csak a mi ösztönünk az, ami „angyalizálja" Jézus történetét. Hogy mindent tud, minden simán megy, minden kész. Cseppet sem önzetlen képzeletünk tüskétleníti, teszi puhává történetét. Jézus és az Abba kapcsolatát is olyannak fogjuk fel, mint egy szép hologramot. Drámátlan, megzavarhatatlan, „háromdimenziós" derűt. S különös, de ez a „passzív" Jézus – Atya viszony (konstrukciónk) rímel a már említett „kiszenvedő Fiú" – látványosan megmentő Atya kapcsolatra. Mindkét kép inkább „hasonuló", hiúságainkkal megalkuvó szívünk teremtménye. Azé a szívünké, mely nem „Exodusában", önmaga útjait szüntelen kérdésbe téve él Isten és a felebarát színe előtt. Hanem önnön érdekeibe zárkózik. Letelepszik. Öntetszelgésébe? Keresztény, vagy épp világi etikai teljesítményeibe? Strigulái mögé? Az elvárt presztízsekbe? A narcisztikusan vágyott kiválóság tudatába?

Csakis a valóság elől elbujdosó szív képes ilyen illuzórikus evangéliumi állóképet megteremteni. (Nagyon oda kéne figyelnünk, hogy mire indít, vagy nem indít az evangélium. Kétszeresen is passzivitásunkra, mely nem indít el a másik valódi szüksége felé.) S közben nem látjuk, de semmiképpen sem szívesen, hogy saját passzivitásunkat rejtegetjük a fenti, életén diadalmasan átvonuló Jézus képében. Dsida Jenő nevezi ezt az „átfestést" úgy, hogy ez a Jézus olyan, „mint a tejbe esett rózsa". Töprengések, belső drámák és kudarcok nélküli. Hisz, nem? A kísértő csapdáit sorra, könnyedén, és tökéletesen megválaszolja. „Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. ʻMindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.' Jézus elutasította: ʻÍrva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!'" (Lk 1,5-8)

A megkísértés, s erre kevésbé figyelünk oda, azt a valódi párbeszédet tárja fel, melyekből e válaszok megszületnek. A Sátán azért fut meg, mert képtelen megérteni az Fiú és az Atya drámai barátságát. Képtelen belépni a Szentlelken keresztül a szeretetnek ebbe a fajsúlyos, megküzdött terébe. Melyet mély töprengések, a vizsgálódó szeretet folyammedre mélyít. Szünet nélkül. Tulajdonképpen gyönyörködni lehet Jézus személyében, rácsodálkozni „személyiségére". Benne az az „én" beszél, aki nem egyedül van, nem elkíséri a Másik tekintete. Aki helyesen látja az igazságot: mert nem csupán a saját szemével lát. Szeretem MacIntyre képét a „kritikus barátról". Így látom az Atyát, mint Jézus „kritikus barátját". A Megváltás drámája: a Fiú és az Atya töprengő, és együtt gondolkodó útkeresése. Mely most történik, most nyer kifejezést és tanítást. Élő responzum, „zsoltárválasz" emberi történeteinkre. S lényege nem is annyira a kereszthalál „önmagában". Hanem sokkal inkább a kereszt tragédiájától elválaszthatatlan „magvető" munkálkodás; ahogyan Isten Fia előhozza belőlünk, s ránk formálja, tanítását. A Tanítást, amit tévedéseinkre, tévelygéseinkre figyelve − itt és most sző útként elénk. Annyira friss, és annyira élő tükrünk ez az evangélium, hogy nem is írja le. Majd mi, tanítványai, szeretetből megőrizzük szavait. Mert az − arcunk és Arca közös lenyomata. Krisztus előbb terül emberségünkre, mint halotti leple őreá; mielőtt megértenénk őt. S szeretni tudnánk szabadságát.

De hadd idézzem Alasdair MacIntyre képét a „kritikus barátról". Analógia, mely megsejteti, mitől történő történelem Jézus és az Atya szeretete; közös világlátásuk. „Mi a következménye, ha nincsenek kritikus barátaink? Az, hogy az ember saját reményei és félelmei, kigondolt vágyai s fantáziaképei áldozatává válik. A pszichoanalízistől megtanultam, hogy rendkívüli, de fel nem ismert mértékben − hacsak rendkívül óvatosak nem vagyunk −, hajlamosak vagyunk nem annak látni a dolgokat, amik valójában, hanem ahogyan arra fantáziáink hajlamosítanak. És ebből csak egy bizonyos fajta barátság menekíthet ki. Ilyen barátság a házasság. Életbe vágóan fontos, hogy férj és feleség eléggé ismerjék egymást, és kellő figyelemmel legyenek egymás iránt. Mégpedig azért, hogy lényeglátó, s ha kell, határozott ítéletet mondhassanak a másikról. Ezért alapvető, hogy a házasság feltétel nélküli szövetség legyen. Máskülönben nem miénk az a biztonság, amiben megfogalmazzuk és elfogadjuk az ilyen kritikát. Mindig szükségünk van a kritikus barátra, hogy megmentsen bennünket önmagunk torz látásától. " ('Az önerő illúziói', Alex Voorhoeve, Conversations on Ethics.)

A kísértésjelenet, a Fiú lényeglátó és helyes válaszai kapcsán − a mögötte lévő istenbarátságról érdemes elmélkedni. Arról az isteni Közösségről, mely kérdéseinket inkább kérdéssekkel vezeti, semmint nem normatív, egyenruhaként ránk szabott parancsokkal. S belegondolni, hogy mindennek forrása az egymást a szerető „kritikában", mint a bizalom teljességében kísérő „Trinitas". Az értünk töprengő, s ha kell perlekedő Fiú, Atya, és Lélek kapcsolata. A Fiú útkeresését felénk, valós erőfeszítését Megváltásunk megértésére, ezt tanít megbecsülni nagyböjt első vasárnapjának evangéliuma. Hogy kritikus barátunk az Evangélium.

2010-02-20