2010. február 5., péntek

Kihűlt szerelmek (hosszú) Naplójába



A.D. 2010.

Kihűlt szerelmek (hosszú) Naplója


C-év, 4. hét, P. (Sir 47,2-11; Zs 17,31-51; Mk 6,14-29)


Emlékezem, ismét. Pannonhalmára. Rendtörténet óra Várszegi Asztrik főapáttal. Máig megmaradt hangsúlya: a szerzetesség megjelenése a hit krízisére adott kritikus ellenreakció volt. A konstantini birodalomban, a kereszténység államvallássá tételével − tömegek beáramlása az egyházba (birodalomba?) a hit felhígulásával járt. Először a sivatagi atyák, majd köréjük szerveződött tanítványi kör, végül a nagy regulaalkotók. Bazil Keleten. Benedek Nyugaton. Nem a „felhígulás" érdekel az eredeteknél. Ez mindig relatív. Sokkal inkább a társadalom krízise. Hogy nem tudtunk mit kezdeni Krisztussal. Máig nem tudunk. S a végeredmény, sokan felvetik, s a kereszténység botrányaként emlegetik, hogy az agresszió, a háborúk soha nem tűntek el. Soha nem felejtem el azt a nyári estét a pannonhalmi hospodárban. Már előjöttek a csillagok. Pintér Ambrus bencés is kijött a kertbe. Közvetlen az apátság, a gimnázium épületétől balra, a völgyre néző domboldal. Nincs mélyebb béke, mint alkonyatkor, vagy nyárestén letekinteni a falu felé. Ősszel kertekből füst száll. A kutyák távoli hangja besorakozik a tücsökciripelésbe. Máig ebből a békéből élek. Ebből a rálátásból az országra, melyet a Hegyről békességben látni. Alvó gyermekként, elalvó családokként, ahol megpihen, regenerálódik apák és anyák, a Birodalom terhét viselő emberek idegrendszere. Mert létezik a béke látomása az országról. Akkor is, ha krízis van.

Előjött belőlem ez a táj. Tegnap Asztrik nyilatkozatát olvasom a szerzetesi elöljárók konferenciájáról. Éves beszámolójából a tudósítás kiemel hangsúlyokat. A szerzetesi közösségekben fokozott problémát jelent az elöregedés. Az elhalálozásokon kívül egyre többen lesznek munkaképtelenek, az utánpótlás sem folyamatos, ezért „kívánatos lenne, hogy többen jelentkezzenek szerzetesnek". Hozzáteszi, hogy vannak közösségek, ahová többen jelentkeznek, de a többségre, létszámukat tekintve, a stagnálás jellemző. E probléma összetevői között említette „a társadalom belső bizonytalanságát", a családok szétesettségét és az értékválságot. Mivel „az egyház is a magyar társadalomból merít, így mindazok a gondok, amelyek a társadalom öröme vagy szenvedése, azok ugyanúgy az egyházon belül is megtalálhatók." Egy másik előadó, Urbán József piarista tartományfőnök a szerzetes lelkipásztorok küldetésének problémáját veti fel. „A szerzeteseknek valóban segítséget kell nyújtaniuk szolgálatuk révén a kereső, a vergődő, a szorongó embereknek és a szegényeknek". Nincs, semmivel nincs könnyebb helyzetben a magyar szerzetesség, mint maga a társadalom. Furcsa, és az élettől kegyetlennek tűnő dialektika ez. Nem elég szembesülni a társadalmat (s hadd ne hagyjam ki a közélet említését) elöntő nihilizmussal. Nihilizmus alatt a jelentés, a társadalmi értelem, az élet értelméről a közösség által a személynek nyújtott támogatást értem. A magyar szerzetesség saját, egyházi nihilizmusaival is szembe kell, hogy nézzen. Erről nem merünk önmagunk előtt sem, nemhogy nyilvánosan beszélni. Félni nem kell, szerzetesség nélkül is lesz világ, legfeljebb nem lesz érdemes élni benne.

A szerzetesség, egy kultúra benső funkciója. Anyaméh, a civilizáció őrzésének és továbbadásának mátrixa. Barbár korok tudnának mesélni erről. Hogyan húzódott vissza a bencés monostorokba kultúra és megváló Krisztus párbeszéde. Nem elszakadás volt ez a világtól. Ellenkezőleg. Az élet (mert a béke) szigeteire visszaszorult civilizációnk hajolt önmaga fölé. Önnön jövőjét szemlélve, szerzeteseiben. Soha nem volt életadóbb tette e nem nősülő, nem házasodó Közösségnek. Kivárni, megérteni a világot, és vissza-szemzeni a Logosszal való találkozás gyümölcsét − a virágtalan világba. Mint névtelen katonatemetők, katonasírok; valójában a termékenység összeadódó évtizedei.

A nihilizmus azonban benső is. Sajnos. Ezzel fogunk utoljára szembenézni. Vagy valószínűbb, nem is fogunk. Csendesen bezárunk majd kiürült rendházakat. Anélkül, hogy szembenéznék a szerzetesi nyelv, − mert van ilyen − krízisével. Isten országáról való nyelvünk krízise ez. S a nyelv, mint beszédmód mögött, a világról való tapasztalat, a kapcsolat válsága is. Még jó néhány naplóbejegyzés, míg egyszer végre kibukik érthető megfogalmazása. Megkísérlem, újra, és újra. Kívülállóknak is, nem szerzeteseknek is, mert hiszem, elsősorban róluk van szó. A hivatások krízise mögött, érzésem szerint legalább annyira ott áll, amit nem látunk, mert annyira egyek vagyunk jelenlegi szemünkkel, a nagyon kényes szembesülés. A szerzetesség nyelve Isten Országáról, egész egyszerűen elklerikalizálódott. És: elpolitizálódott. Valami furcsa keveréke a letűnt táblabíró világ egyházi nyelvének, a modernitással való egyházi meghasonlásnak, hátrálásnak, és a bizonytalanságot „eszkatologizáló", vagy agyonspiritualizáló nyelvezetnek. A szerzetesi hivatások krízise, abban is áll, döntően, hogy nem vált az „egyházmegyék", vagy a népegyház nyelvétől független nyelvvé. A szerzetesrendek benső ethosza, kevés kivétellel, s igazából nem látjuk ezt, az egyházmegyék ethosza. Majdhogynem azt mondanám, a papság, a népegyház nyelve. Függés, hatalmi kiszolgáltatottság − biológia értelemben is vett függés − egy hatalmi krízisét épp úgy nem látó, vagy tévesen felmérő hierarchiának. A szerzetesi elöljárók, intézmények kiszolgáltatottsága, „nem félelemmentessége" püspökeiktől, intő jel. Láttam már szerzetesi elöljárót megbénulva, félelemben, sőt, befolyásolva döntésében. Nem szabadon döntve, életekről, s ez nem helyes. Időnként alkalmazkodva kicsinyes, provinciális hatalmi elvárásokhoz. S nincs szomorúbb, mint amikor egy szerzetesközösség elöljárója nem a rendi család érdekét, a rendtársát választja − hanem a félelem mellékútjait. S meglehet, ezek adott esetben kicsiny, apró ügyek − de így trenírozódik a kritikus gondolkodás hiánya. Az időnként nemet mondás, a jobb alternatívák ajánlásának hiánya.

Nem akarok érzékenységeket sérteni, főleg nem dualizmusokat, ellentéteket felállítani. De furcsa önállótlanságot hordoz spiritualitásunk nyelve. Ha nem lenne így, egyházmegyében, szerzetesrendekben, és konferenciáikon beszédtéma lenne, valós diskurzus a keresztény benső, egyházi nyelv válságáról. Arról, hogy észrevétlen, a szerzetesközösségek régóta központosító törekvések légkörébe élnek. S ez ismét csak nem bántás, a püspök atyák ezt belülről nem látják; amikor egy krízisben lévő, egyszerre hátráló magyar egyházi identitás (és nyelv) egyszerre hátrál. 1997-ben, az egyházmegyés védőszent ünnepén az egyházmegyében, ahová kerültem, a misére öltözéskor, a bemutatkozásokból bennem maradt − mert fájt egy megjegyzés, hogy Pannonhalmán végeztem. „Aha, akkor te a zsidóknál és szabadkőműveseknél tanultál." Igen. S az évek alatt magam is „zsidó és szabadkőműves" lettem. „Természetesen." (Kertész Imre, Sorstalanság.) Nem véletlen a Kihűlt szerelmek Naplója címet viseli ez a fiktív könyv. Fiktív, mert olvasó közönsége nincs. Szembemenni néhány illúzióval, és megkopott, kontra-produktív hermeneutikával, ami tagadja, s elfödi, nem is elsősorban válságunkat, hanem az újrakapcsolódás pontjait a nihilizálódó hazával. Mert mindvégig Haza marad, ahogyan Pannonhalmáról látszik a táj.

Az is lehet, bár kétlem, hogy a szerzetesi lelkiség nyelve grammra ugyanaz marad, mint eddig. Szerintem nem maradhat. Ám amiről próbálok írni, hogy felül kéne vizsgálni, értékelni kéne lelkiségünk szintaxisát, alapszavait. Úgymint „szent", „szentségimádás", „mise", „szentségek", „alapító karizma". Mennyire valós a kapcsolatuk világunkkal. Környezetünkkel. Önmagunkkal. Mennyire befogadók, responzívak a válságra, és Isten országára, amiben élünk. S mennyire független jelentésük saját „hátrálásainktól", a klérus identitásválságától. Ami válság nemhogy nem baj, de alkalom a világgal való valós kommunikációra. A magyar társadalom soha nem lesz szolidáris azzal a főpapsággal, mely tagadja önnön politikájának krízisét. S talán Rómával sem. Amíg őrizzük a barokk látszatokat, hogy hatalomtechnikáinkban, világhoz való viszonyunkban, minden rendben. Nyelvünk relevanciájában, hogy ténylegesen látjuk a szekulárisban szenvedő és vágyakozó Krisztust. Félelmek nélkül.

Mert, épp, csak a mai evangélium mutatja, a nihilnek micsoda ökonómiájába kéne alászállunk. Érdemes végigolvasni egészében Salome tánca történetét Keresztelő János fejéért. Ikonja, ahogyan a poszt-keresztény Európa törvényhozásain keresztül felfalja saját fiait, (szerzetességét, és egyházát?) s aztán önmagát; saját nyelve megújulásának lehetőségeit. Mert valahol, szerzetességünknek, és szentségi nyelvünknek ezzel az önsebző logikával kell tudnia nem egyszerűen kapcsolatot, párbeszédet teremteni. „A leány erre sietve bement a királyhoz, és azt mondta: „ʻSzeretném, ha rögtön ideadnád nekem egy tálon Keresztelő János fejét.'"(Mk 6,25) S végre fel kéne számolni a „külön válságokat". Nincs haldokló, dekadens, „szabadkőműves" istentelen világ, és külön élő „virágzó egyházi nyelv". A rendszerváltozás után újraindult szerzetesrendek előtt új feladat áll. Kitermelni azokat az elhívásokat a világból, melyek e válság tudatával érkeznek a közösségbe. Mert az eddigi politika úgy tűnik, a nyelvi válság fel nem ismerésébe való szocializáció volt. Beleszocializálás abba a valóságtól elszakadó „népegyházias", és klérusi nyelvezetbe, s oldalak mentén törő hatalmi politikába, mely fontos kérdéseket nem válaszol meg. Mely úgy veszi át Heródes udvarának logikáját, hogy tagadja, tisztátalannak tartva azt. A keresztény hivatás lényege sohasem a világgal való „meghasonlás", hanem a világ mélységes szeretete. S így, a megérteni és adni akaráson keresztül az Egyház szeretete.

A szerzetesi Regulák, sőt, konstitúciók jelentősége ez: az Egyház átfogó szeretete, a világgal együtt, melyből megszületik Isten országa számára. S talán még az utolsó, „heretikus" gondolat. A vissza az alapító karizmájához, az mindig vissza itt és most jelenünkbe. Szerzetesközösségeinknek, egyszer nagyon őszintén, és önkíméletlenül, meg kéne nézni, különösen az újabb alapítású rendek esetében: hogyan tagozódik be s kellő szabadsággal bír-e az alapító-szöveg az adott kor szentségi nyelvébe; akkori egyházpolitikájába. Mennyire független a mindenkori mától? Pannonhalma példája mutatja, mennyit jelent ha egy, a közösség életét vezérlő Regula a ʻmindennapi Christendomon', egyházi status quon kívül íródott. A bencés közösség nyelvi ökonómiája, s bizonyos értelemben, függetlensége elgondolkodtató. Kudarcaival együtt. A Regula, az Evangélium, s egyház-önmagunk korhoz kötött tehetetlenségei „trialektikája", mert egyenlő viszonyokon alapszik, tényleges szabadságra szocializál. Megújulásra. S „zsidónak és szabadkőművesnek," természetesen.


2010-02-05


Nincsenek megjegyzések: