[homilia] Urunk bemutatásának ünnepe (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

Marc Chagall, üvegablak, Reims

Urunk bemutatásának ünnepe (Gyertyaszentelő Boldogasszony)

C-év, 4. hét, K. (Mal 3, 1-4; Zsid 2, 14-18; Lk 2, 22-40)

II. János Pál pápa a megszentelt élet világnapjává tette az ünnepet. A találkozás ünnepének is nevezik, a a gyermek Jézus templomi, rituális bemutatásának eseménye. Hypopante Kyriou − „találkozás az Úrral". Bár egy liturgikus esemény emlékét őrzi az ünnep, tartalma világunk egészére nyit ablakot. Így nem szűkíthetjük le csak a papi-, szerzetesi élet ünnepére. A pápa azért kapcsolta hozzá a megszentelt életről való megemlékezést, mert Urunk templomi bemutatása példája minden Istennek felajánlott életnek. Az ünnep iránya kettős. Isten felé, és világ felé való kinyílás. Hiszem, hogy tartalma mai helyzetünkhöz élőn szól. Valódi eligazítással. Nemcsak „liturgikus tereinkről", de a világban hordozott Krisztusról is, egyszerre, tanít. Középpontjában az az Úr áll, aki Isten tapasztalatát képes „kivinni a templomból". Azt az élő Istent, akit a liturgikus emlékezet őriz − fel fogja tárni az emberi élet hétköznapi helyzeteiben. Megmutatja, hogy itt van, közöttünk van az Isten. Isten országának természete ez: ha elhagyja Trónját, és emberek közé lép, „országként" van jelen. II. János Pál, mélyen a második Vatikáni Zsinat pápájaként élte a zsinat alaptörekvését. Megmutatni, hogy ez a személyes, termékeny tér, az „Ország", kultúránkban is jelen van. Kultúránk beléphet ebbe az országba, s neve ettől civilizáció.

A pápa a fordítás, a misztérium lefordításának feladatát hagyta ránk. Ha II. János Pálnak van öröksége, akkor az épp ez a fordítói feladat. S most, itt a liturgikus tér bensőségességében, a „misztérium" izzásában épp ezt kell átélnünk. A fordító küldetését és felelősségét. A fordítás iránya egyértelmű: a templomfalakon kívül. A Misztérium és a történelem, már most, a Bemutatás pillanatában egymással kommunikál. A Gyermek és a nagytörténet érzik egymást; nem véletlenül a történelem Istene ő. „Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: ʻÍme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak − a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.ʼ" (Lk 2,34-35)

A fordítói feladat. Először is szembesülni a kultúra és a Misztérium közötti távolsággal. Évek óta próbálom magam is megérteni e nyelvi szakadék mibenlétét. Úgy tűnik, bizonyos értelemben kérügmánk − az Úr, mint húsvéti találkozás meghirdetése − „túlliturgizálódott." A liturgia élményterének nyelve, s ezt nem látjuk, mert benne élünk, a szekuláris kultúrával szembeni hátrálás terméke is. Fenyegető a veszély, hogy e nyelvünk − ha egyedüli modalitás − elszakad a mindennapok történelmétől. Izolálódik. S világgal szembeni elszigetelődésünket, az egyház kommunikációképtelenségét fontos területeken, azzal kompenzáljuk, hogy egyre inkább „eszkatologizáljuk" vallási nyelvünket. Mely a liturgikus közösségen belül működik; de a szekulárist is átölelő Szeretetét nem képes kommunikálni. S bebújunk az „üldözés" sebeibe. Vagy épp Mária sebei mögé: a világ elutasítja az általunk meghirdetett Igét, „a te lelkedet is tőr járja át." Pedig, nemde, épp arról van szó, hogy vállalni kell a fordítás fáradságát, vállalni megnyittatásunk drámáját? Amikor anyanyelvünkből (az egyház) Isten Országába érkezünk? S minden fordítás, új nyelvbe helyezkedés egyben újjászületés; nem a régi, hanem anyanyelvünk gazdagságának aktivizálódása. Épp ezért kell vállalni, bármilyen sebbel járjon, bármilyen „önsebzés", hogy felkutatjuk egyháziasságunkban, és bevalljuk a bezárulás ökonómiáit. Erről próbáltam szólni a szentfelfogásunk kapcsán, mely szintén tükrözi a való világról való leszakadásunkat. Alexander Schmemannt idézem: „Egyáltalán nem túlzás kimondani, hogy Isten országának közvetlen közelsége, ʻközöttetek van' − ez evangélium hirdetésének szíve − többé nem e Királyság központi tartalma és benső motivációja. A keresztények egyre inkább úgy értették a királyságot, mint ami majd eljön. A végidőkben és a vég után, az ez egyes hívő személyes halálára vonatkoztatva e véget. Az ʻevilágʼ és a ʻkirályságʼ, melyeket az evangélium közvetlen egymás mellett szerepelteti és kölcsönös feszültségük küzdelmében − időbeli sorrenddé váltak. Most csak a világ; és csak azután a Királyság… Végül, minthogy a királyság ʻáttétetett' a világ végére, az idő titokzatos és kifürkészhetetlen távlataiba, a keresztények fokozatosan elveszítették közvetlenségének tudatát. Mint olyasvalami, amit reméltek, vágytak, s ami örömteli beteljesedése volt minden reményüknek, magának az életnek a kiteljesedése. Melyet a korai egyház ki is fejezett a szavakban: ʻJöjjön el a te országod.ʼ " (Az Eukarisztia, a Királyság szentsége.) Húsvét és Pünkösd élményét történelmi élménnyé és nyelvvé kell tenni. Kultúránkon belül elbeszélt nyelvvé. „Ebben az órában is...; és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását."(Lk 2,38)

2010-02-02