2010. január 30., szombat

Napló a kegyelemhez



Aba-Novák Vilmos, Körmenet (1931), tempera


Napló a kegyelemhez


Az Ószövetség „napló" a kegyelem történetéhez. Lélektani, őszinte napló. Elmondja, és emlékeztet, kik vagyunk, akikben megtörténik a kegyelem. Az evangélium értelmezőiként, s ez „platonizáló" kereszténységünk hibája, hajlamosak vagyunk leplezni történeti valóságunkat. Életünknek ezek a mindennapi, gyaníthatóan mindenkiben közös hús-vér részletei fontosak. Nélküle nincs evangélium, világba testesülő kegyelem, hiteles keresztény nyelv. Nincs a hétköznapok nyelvén megszólaló evangélium. A hétköznapok nyelvét beszélő Krisztus nincs. Ez a tétje, hogy merjük-e elfogadni a szívet, napi történetünket sodró emberi kényszereket. Hogy tényleg bennünk történik Dávid, nem a király, nem a zsoltáros, hanem Dávid, az ember világa. E benső, emberi naplóiból tanító egyház lehetősége izgat. Miért van az, hogy olyan prűden elfordulunk épp a hétköznapokból építkező evangéliumtól? Mintha a kegyelem iránya csak a „felfele" lenne? S nem vesszük észre, hogy így konstruálunk valami „illatos", szép, „papos", emberségünket messze felülmúló, „naplótlan" ideált? Úgy érzem, nem vesszük észre, mennyire egyházi stílusunk kegyelemképének „rabjai" vagyunk. Rabjai, mert nem tudunk rálátni, vagy nem érezzük szükségét, hogy a kegyelemről más nyelven is, más stílusban is kell és lehet beszélni. Nem látunk rá „kenetteljes" beszédünkre. S nemcsak a gyakorló papság, de a „laikus" spiritualitás sem. A szenteket „desztilláljuk", szent-képünk lepárolja, kiveszi a világból a szentet, s behelyezi a liturgia közegébe. Oda, ahol ilyen formában talán csak egyedül létezhet. Épp onnan szakítja ki történetüket, ahol, és amiben valós világunk él. S példájukban így marad megszólítatlan a liturgián kívül élő világ.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy katolicizmusunk szent-tisztelete hibás. Korántsem. Ám hogy a szentség „hermeneutikájával", értelmezésével gondok vannak, igen. Kifejezetten bizalmatlan vagyok a világuktól elfordított szentekkel. Azért nagyon fontos ezzel foglalkozni, mert amikor „életszentségre buzdítunk" − mennyire valós, és világunk felé fordító programként tesszük? Ígértem, ebben a naplóban valós történetet írok. Kegyelem alatti, meg nem szólaltatott egyházi világunk kérdéseiről. Ahová, személy szerint, ritkán merek lemenni, de muszáj. A szentség értelmezése döntő. Egyre kevésbé hiszek, vagy bízom? azokban a szent-értelmezésekben, mely olyan példát állít, ami nem vált ki érdeklődést a hús-vér, mindennapokban élő emberekből. Ha őszinték vagyunk magunkkal, „klerikusok", akkor láthatjuk, hogy a szentek valami I. Vatikánum és II. Vatikáni Zsinat között függőben maradt „egyháziasságra" motiválnak. Egyfajta „egyházhűségre" szocializálnak. S nem vesszük észre a háttérben a hátráló, fogyatkozó, s területvesztéseitől félő egyház mögöttes képét. Kanonizált szentjeink, furcsa módon beleszocializálódnak ebbe a felszín mögött melankolikus egyházképbe. S ha nem vigyázunk, s nem nyílunk ki időben, az utókor − a lelkiségtörténet − majd ki fogja mutatni, hogy ez bizony a krízisben lévő klérus melankóliája volt.

E szőnyeg alatti történetünket tagadva − mely, ismétlem, nem a hit, hanem hermeneutikánk krízise −, nem látunk rá egyházi felelősségünk tétjére. Különösen az ifjúsággal szemben. Szentkultúránk − egyházi ideálképünk az emberről − nagyon könnyen belecsúszhat egy narcisztikus önvisszatükrözésbe. Nagyon nehéz ezt nyelvileg is megfogalmaznom. Sok keresztény tudatosan rászocializálódott egy jutalmazó, felszínes egyháziasságot kondicionáló „szent-programra" Bizonyos klisékért, sémákért, hátráló rendszerünk stabilizálásáért lelkiségi gyakorlatunk jutalmaz. Dicsér, presztízst ad, előléptet, és kereszténységünkben, pontosabban identitásunkban megerősít: mert ez valahol hagyományos papi presztízsünket és identitásunkat támogatja. Azt az atya-képet, lélektani értelemben is vett apai irányító tekintélyt, melyet, be nem vallottan, már hosszú évtizedek óta gyászolunk. A kimenet sokrétű erővesztés. Először is, ez a fajta szent-koncepció valahol nem őszinte. S ezt az őszintétlenséget ismét, ne értsük félre. Nem morális értelemben mulasztás; hisz e mechanizmusra saját forrásainkból, s különösen nem a cölebsz elöljárói kultúrán belülről, nem látunk rá. Őszintétlensége (azaz alulmaradása a kegyelemmel szemben) abban áll, hogy ez az ideálképzés két pólus között történik. A papi kultúrájában krízisben lévő (s e kultúra alatt mindig a pap és világa közti nyelv válságát értem), megerősítéseket váró vezetés és az egyébként világhoz való viszonyában szintén „rendezetlen" liturgikus kereszténység között fejlődnek ki a „szent-képek". Ezektől az épített, sok tekintetben egyházias ideáloktól mindkét fél megerősítést vár; s ezt nem valljuk be, világunkhoz való rendezetlen viszonyunk megerősítését. Jelenlegi szent-lelkiségünk, ebben az értelemben felülről építkező. Nem képes megszólítani és motiválni a világot − mert életüket nem vagyunk képesek lefordítani a világ számára. Életüket nem a világban látjuk. S a világ is elsősorban azt látja szentjeinkben, hogy őket elsősorban az „egyház ügye" érdekli. S napirendjük, végeredményben mintha a papság ügye lenne, megőrizni a hierarchikus egyházmodellt; valahol visszaszerezni a „Christendom" egykori stabil, átlátható, szervezett intézményes életet. S talán a legfőbb következmény mind a papság, mind az „alászocializált" hívek passzivitása. A világ felé való kegyelmi képzelet, és innováció hiánya. Nem válik fő területté a szekularizálódó nagyközösséggel való viszony.

Természetesen nehéz, és ennél jóval komplexebb kérdések ezek. Mégis, hiszem, önismeretünk kérdését és lehetőségeit veti fel. Személy szerint úgy érzem, hogy „szentbeszédünk" háttérforrása az apaság egyházi változatának válsága. Azt gondoljunk, egyházként, hogy az atyai tekintély szükségszerűen megingathatatlan. Az atyai, patriarkális tekintély egyházon belüli krízisének része, hogy azt hisszük: az „atya" nem könnyezhet. Hogy attól erős, hogy legyűri kríziseit. Azzal a lélektanilag is nagyon veszélyes képpel élünk − a hatalomról is − hogy a szeretet válságairól „hierarchiaként" nem szabad beszélni. Mert az a gyengeség jele. S a háttérben, így követezik be az egyházmegyés papság, és a világi, a liturgikus gyakorlathoz hűséges híve válsága. Nincsenek benső fórumai a hétköznapok krízisének. Mert a „szentbeszéd", a szent-ideálok fölénk nőtt cenzor-egója (cenzor egónk) nem tartalmazzák ezt a programot. S főleg azért, mert azt gondoljuk, tévesen, hogy hitünk kételyeiről beszélni e fölöttes-énben gyengíti a vezetői tekintélyt.

S helyette törünk, s lassan havi hírré válnak az emberi bukások. Alkohol, szexfüggőség, kiégés, homoszexuális vagy pedofil abúzusok, esetenként holokauszttagadási perek. Pedig, talán épp a napokban olvasott Dávid „király" reális története adhatna erőt, hogy „eszkatologizált" jelenünket felülvizsgáljuk. (Döbbenetes önvallomása ez mindennapi életünknek és a hatalomtechnikáknak. Elszereti hadvezére Uriás feleségét, halálba küldi a katona férjet. S tényleges, megrendítő történet, hogy gyermekük a „vérnászból" holtan születik. Az anya lelkiismeretének krízisébe roppan bele a megszülethetetlen gyermek. S Dávid gyásza a föld porában mérhetetlen szimbóluma annak az új hermeneutikának a születésének, amiről próbálok dadogva beszélni. A föld porába feküdni, szenvedélyünk és kísértéseink poklait felvállalni Isten előtt. Ott, lenn a porban, megszületik az emberség és az Isten iránti mérhetetlen alázat, és törődés. Nem a királyban, hanem az apaságában talpra álló emberben.) Mert, s ezt még el szeretném mondani, hogy a tévesen megélt és védett apai tekintély része utóbbi felismerése. Nyelvünk és egyházi életünk kríziseinek tagadása abban jelentkezik, hogy bebújunk az eljövendő, végső idők képe mögé. A valóban érkező és bekövetkező kiteljesedéssel, nyelvünkben, lefedjük esendőségünk zónáit. S ez tévesen eszkatologizált egyház, így válik démonizálhatóvá, „gyűlölhetővé" a világ által. Nagyon sokat gondolkodom, vajon mi más magyarázná azt a mérhetetlen agressziót, kisember és média szintjén, ami az egyház papjait éri? Vannak területek, amiket nem szabad elspiritualizálni. Ez a terület ilyen. A szekuláris kultúra „vatikánellenessége", és bulvár szintjén bekövetkező emberi lincselések, irrealitása mögött, meggyőződésem, a hétköznapokra kínált univerzális emberkép hiánya áll. Az európai csendes szekularizáció tagadásainkat „gyűlöli" viszont. Azt a felfoghatatlan másságunkat, aminek a pap és a kegyelem be lett mutatva; érinthetetlen magaslatokban. (S muszáj még ide beírnom, szerintem fontos gondolat. Eszkatologizált „szent-képünk", mintha különös összefüggést mutatna az politika közbeszéd „eszkatologizáló", azaz megfellebbezhetetlenségek mögé búvó én-tudatával. Erről majd máskor, most csak annyit: az egyház helyes „közbeszédének" (inkluzív, azaz befogadó ember- és hatalomképének tétje), hogy interrupciója, közbeszakítása legyen a közéleti hatalom-beszédnek. Mely tagadja a közös krízist. S a maga módján „angelizál", angyalosít, a saját táborba való befordul, és befordít, beforgat másokat. Meggyőződésem, a most soronkövetkező jobboldalnak sem önmagát olcsó előnyökért „prostituáló" papságra van szüksége. Hanem morális kontrollra sebző jelenünkkel szemben.)

De visszatérve az eszkatologizált szentkép-felfogáshoz. Ez az „eszkaton" így lesz védmű, egy valódi „Exodus-beszéd" helyett és helyén. S főleg nyelvi szakadék a liturgikus tapasztalaton kívülbe „szakadt" világgal. Szívesen írnék egyházat. Mert a tét, valahol ez: szent-képünkben átölelni, emberré ölelni a világot. Világban elesett, és eleső önmagunkat. A közös naplóírás kultúrája a tét.


2010-01-30



Hotmail: Free, trusted and rich email service. Get it now.

2010. január 28., csütörtök

Közös ország, közös Mikrokozmoszok



Hollósi Simon, Merengő (1886)

Közös ország, közös Mikrokozmoszok


C-év, 3. hét, Cs. (2Sám 7,18-19.24-29; Zs 131; Mk 4,21-25)


Bartók Mikrokozmoszait hallgatom. Archív felvételen maga Bartók játszik. A felvétel „kopott", minősége változó. A Mikrokozmoszokban, s játékában magában, Bartók meg mer mutatkozni. Nagy művei mögül, töredékeit meri feltárni. E főleg népzenei variációk alázattal elmondják azt is, kendőzetlenül, mi az, ami nagylélegzetű műveiben korhoz kötött. Zenéje épp attól örök érvényű, hogy nem tart abszolút érvényre igényt. Bartók be mert állni a feledésre ítélt nemzedékek menetébe. Feledésbe, múzeumok tárlóiba ítélt szőttesek, paraszti szobabelsők világába. Amerikai éveiben a Columbia Egyetemen indián zenéket jegyez le. S azonosul a feledésre ítélt kultúrával. Kiáll mellette. A III. Könyv 94. darabja, a Mese és a IV. Könyv 97. Noktürnje különösen megérint. Bartók ott áll a letűnt világok „élet-menetében". Számomra Bartók zenéje azért érték, mert mer kultúránk tudatalattijából meríteni, és abból beszélni. Munkáit hallgatva az ember érzése, hogy hangot ad az elhallgatott, szót nem kapott történeteknek.

Sokat gondolkodom, Bartók zenéje nem minta-e, stratégia, a hitről való beszéd számára szekuláris világunkban. Az a benyomásom, hogy sokszor a megszólító erő épp abban állna, amiről hallgatunk. A szekularizáció tulajdonképpen az, amikor az ember nem kíváncsi a „diadalmas egyház" történeteire. A keresztények által használt „kegyelmi-nyelv" mellett nagyrészt ezért mennek el. Pedig a retusálatlan szenvedéstörténetek, a valós sorsok érdeklik az embert. Bármennyire is rágógumi-történetekre trenírozzon is a „média". A celebkultúra azért virágzik, mert az ember legbelül, önmaga végső magányát és kiüresedését soha nem vallja be. A celebek virágzásában és bukásaiban, némaságunk kap hangot. Csökevényes, de nagyon is reális módon, saját bukásunk tanúi lehetünk. Értelmezetlen passió-történetek ezek. Valahol mégis kimondják magányok drámáját az értelmezett kereszt helyett, de mégis annak helyén. A celeb persze nem tudja elmondani, hogy áldozat. Ezt majd bukásában, végső széteséseiben beszéli el. Az utca embere persze, kapaszkodik a mállás képeibe; mint a saját történet utolsó, mégoly töredékes ábrázolásába.

Így visszatérő gondolatom, a keresztény beszédnek merni kéne alászállni saját, benső mállásaiba. „Celebségeibe." Nem mindig összeszorított fogakkal mondani, hogy minden jó, a keretekkel minden rendben. Merni emberi arcát és drámáit megmutatni. Tudatalattiját, helyenként sodródását, kétségeit feltárni. Ahogyan a katolicizmus soha nem volt hitelesebb, mint II. János Pál, a handicapped, összetört testű ember betegségében; majd haldoklásában. Együtt-haldoklásában a világával. Áttetszővé lenni, merni megmutatni a töréseket. Átvilágítva lenni, elsősorban önmagunk előtt is, tudatalatti és tudatos határán. Mint Bartók Mikrokozmoszaiban. „Vajon azért veszik-e elő a lámpást, hogy véka alá tegyék, vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék?"(Mk 4,21 ) A világ soha nem lesz szolidáris egy, a bukásait, emberségét tagadó egyházzal. Az egykor megakatolikus Írországban ma nem egy helyen leköpik az utcán a papokat. Két püspöknek kellett lemondani, karácsony éjszakáján jelentették be visszavonulásukat, a harmadik nem volt hajlandó lemondani. Évtizedeken át titkolták ezek az elöljárók, együttműködve az állam tisztviselőivel, a gyerekeket ért pedofil és homoszexuális zaklatásokat. Ez csak egy, talán nem is a leglényegesebb pont, ahol beléphetünk szót nem kapott történeteinkbe, „egyházi" és laikus spiritualitás. Minden felettes énnek, szembe nem nézésnek megvannak a maga láthatatlan naplói. Melyet ír bennünk a történelem meghallgatatlan angyala. „Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!" (Mk 4,23) Egészen bizonyos, hogy e láthatatlan szenvedéstörténetei mentén egyház és szekuláris világ kapcsolata, itt, Európában, másként alakult volna. Családmodelljeink, a cölebsz papi kultúra, a keresztény test, a hatalomgyakorlás tagadott kríziseit Passiótörténetéből kiretusáló − és a világban tagadó egyház − elszigetelődést kockáztat. A közösség, mely titkolja kríziseit, láthatatlanná válik. S előbb-utóbb „kivetítő ernyőjévé" az egyébként málló, saját sebeit kibeszélni nem tudó világban, a gyűlöletnek, és indulatoknak.

Pedig nem kéne félnünk. Csak bevallanunk, elsőként önmagunknak, miben vagyunk gyöngék. Miben vérzünk, mik hiányaink, mik a félelmeink. Nemcsak hitbeli bizonyosságait, és hatalmát kell az egyháznak megmutatni. Nyilván, nem fogjuk megváltani a vallási statisztikákat. De legalább létre jön az a különös, eddig nem igen járt evangéliumi tér, amikor az egyház nem lesz démonizálható, „természetfeletti mássága" miatt. Hiszek abban, hogy létezik egymás felé növekedés. A celebszkultúra helyén megmutatható közös Kereszt, s a belőle fakadó közös ország. „Jézus ezt is mondta: „Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember elvetette a magot a földbe, s azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nõ, õ pedig nem tudja, hogyan." (Mk 4,26-27)


2010-01-28


2010. január 27., szerda

„Ahogy marokba csúszik a fegyver”



Szinyei Merse Pál, Majális

„Ahogy marokba csúszik a fegyver"


C-év, 3. hét, Sze. (2Sám 7,4-17; Zs 88,4-30; Mk 4,1-20)


Kedves levelet kapok a napokban. A liberalizmus kritikájához szempontot. Tanulságos, hogy mekkora sebet hagyott emberekben az az ideológiai frontátvonulás, amit a „magyar liberális párt", az SZDSZ kommunikált. Sohasem volt szimpatikus ez a formáció. Elsősorban azért nem, mert miközben kultúrharcot provokáltak, számomra megmagyarázhatatlan indítékból, soha nem hivatkoztak az európai Felvilágosodás szövegeire. Nem volt szellemi kapcsolatuk annak érték-kánonjával. Úgy tűnik, ez a magyar elitek tragédiája, szinte függetlenül oldaltól. Tragikus az a konzervativizmus, kereszténydemokrácia stb. is, − mely nem merít élő módon saját hagyományából. Az említett párt mindenesetre sikerrel elérte, hogy elsősorban sebeket és ellenérzéseket hagyott maga után; sokakban. Értem a sebeket, a sértéseket. Ugyanakkor mindig ott van bennem a kétely, vajon tisztában vagyunk-e vele, hogy a kép, amit belénk fényképezett zaklatott történetünk, nem a liberalizmus. Ennek (s sajnos éppúgy igaz ez „konzervativizmusainkra" is), csak valami nagyon torz, végtelen provinciális változatát láttuk. Nemzetietlen, érzéketlen, erőit és képességeit túldimenzionáló volt az SzDSz. Első vonalbeli arcai elhasználódtak, ki így, ki úgy, s főként azért, mert elszakadtak saját Szövegüktől. Bebújtak tabu szavak, tabu témák mögé. Látszólag kiálltak, védték a zsidó, a cigány kisebbséget, a kisebbségi helyzeteket. De csak látszólag. Nem bántak tisztelettel e közösségekkel. Feláldozták sebzett, tabu helyzetüket a saját marketing kedvéért. Az, hogy a látens, vagy kevésbé látens antiszemita hangok, cigányellenes indulatok megjelentek − nagyban a liberális pártkommunikáció felelőssége. A „fasisztáknak" szánt csali bejött. A vitát olyan formában, olyan panelekbe csomagolták, amire csakis „fasiszta módon" lehetett válaszolni. Szőnyeg alól, előjöttek az „árnyak", egy traumatizált, évtizedek óta magára hagyott, szellemi és erkölcsi támogatást elitjeitől nem kapó közösség torz hangjai. De nem voltak „fasiszták, nácik", vagy nyilasok. Önmaguktól nem. Egyszer világosan látszani fog, a „fasisztázás", mint politikai program, a rendszerváltás utáni időszak legnagyobb zsákutcája volt. Ám ez nemcsak az SzDSz felelőssége. Éppúgy minden közösségé is, aki kulturális kánonjától függetlenül kívánja alakítani a jelent. A valaha jobb sorsra érdemes SzDSz mutatja, mennyire feldarálódik egy közösség, mely nem akarja felvállalni valós hagyományát. Intő példa ez, minden működő, és nemcsak politikai közösségnek. Nem vállalni a kultúránkból következő erkölcsi felszólításokat, a hétköznapok csendes őrületéhez vezet. És kommunikációképtelenséghez. A gyökerek megtagadása mindig felfalja fiait. (S az elmondottak csöndes magánvéleményem az MDF és az SzDSz együttműködéséről. Forrásaiból merítő konzervativizmus nem köthet ilyen olcsó kompromisszumot. Túlélésért sem; növekedésért sem.)

Ne gondoljuk, hogy a megörökölt helyzet jó alap a folytatáshoz. A fenti „liberalizmus", sajnos, kitermelt egy szintén felszínes liberalizmus kritikát. Dualizmusokba rögzült a gondolkodó ország is. Az említett levélben Czakó Gábor esszéire hívják fel figyelmem. Igen, és nem. Évek óta nem tudom használni Czakó liberalizmus-kritikáját. Nem azért, mert nem jó, amit ír, jó amit ír. De ez a miénk, sajnos, nem a fordítások világa. Csak az olcsó dualizmusoké. Narcisztikus világ ez, ahol szeretünk fogást találni a másikon. Sokkal inkább érdekel, mi történik egy „fogások nélküli világban." Ahol nem olyan könnyedén „csúszik marokba a fegyver". Mert a ciki az, hogy a valóságban van áthallás konzervatív- és liberális-, keresztény- és Felvilágosodás-kánonok között. Az analitikus elmék, a helyzetünk komplexitását látók ideje mikor jön el? S ettől a kérdéstől marad evangéliumi ez az elmélkedés. Csakis a Könyv pozitivitásába belépve. Abba az evangéliumi zónába, mely, hiszem, emberségünk közös metszete. Erről a valós, erkölcsi kánonhoz való viszonyukról, vagy nem viszonyunkról szól Márk. Hogy értjük-e a példázatokat, vagy sem. „Amikor egyedül maradt, a körülötte levők a tizenkettővel együtt megkérdezték őt a példázatokról." (Mk 4,10) A magvetőről szóló példázat, a sziklára, tövisek közé, jó földbe esett mag épp fenti „hermeneutikai helyzetünk". Hajlandóak vagyunk-e elfogadni, azaz értelmezni Isten Országa komplexitását? Hogy életünk dualizmusait, melyek „olcsó kegyelemként" felkínálják magukat: lefordítsuk, fáradsággal, valódi összetettségükbe. Nem hiszek István-Koppány felállásokban. A viták, az igazságok homogenitásában. Mert azokban a másik, s önmagunk szenvedésén nézünk át. Közben lemaradunk saját történetünkről. Ezért kell az a „pozitivitás", ahogyan Jézus képes valós összetettségében meglátni világunkat. Mert létezik a jó hermeneutikája. Mely termékenyebb, mint ez a mostani, önmagunkra kimért, és önmagunkra szabott ma; remélem, ideiglenes meddőség. „Akiknél a jó földbe hullott a mag: ezek hallgatják az igét, befogadják, és az egyik harmincszoros, a másik hatvanszoros és némelyik százszoros termést hoz." (Mk 4,20)


2010-01-27


Illusztráció: PG csoport, A férfiak visszalőnek c. dal

www.youtube.com/watch?v=vp6Prr_BN3c



Hotmail: Trusted email with powerful SPAM protection. Sign up now.

2010. január 26., kedd

[homilia] Sejtjeinkig mozduló program



Ámos Imre, Sötét idők

Sejtjeinkig mozduló program


C-év, 3. hét, K. (2Tim 1,1-8 vagy Tit 1,1-5 Zs 95 Lk 22,24-30)


Ébredés, érdekes beszélgetés a korai hírekben. Az illetékes humánstatisztikai intézet összevetette a mai és huszonöt évvel korábbi érték-választásokat. Korábban a társadalom 57 százaléka tartotta helytelennek a homoszexualitást, mára „egyneműek kapcsolatában", és gyermeknevelésében 17 százalék talál csak kivetni valót. A hit, a humán értékek, a családmodellek területén is hasonló, ahogy a beszélgetők nevezik, „attitűdváltozást" tapasztalunk. Az idősebb bemondó félig nevetve mondja a nyitóképről, „Annak idején ez volt a bűn, nem?" Attitűdváltozások. Apák, anyák nélkül felnövő családok, sodródó kapcsolatok, (a droghatárok, drogfajta és fogyasztói életkor) mind lejjebb és lejjebb vitele. Az európai törvényhozások mára ott tartanak, hogy kisebbségek jogai írják felül a többségi közösségek jogait, nemegyszer gyakorolt vallási értékeket. Attitűdváltozások. Egyre több iskolában szüntetik meg a nehezebb vizsgafajtákat − mert az a gyermek jogait sérti. Tegnap belenézek a University Challenge elődöntőjébe. A Jesus College Oxford kvíz-versenye az Emmanuel College Cambridge ellen. Történész, politológus, természettudományi hallgatók a csapatokban. Enciklopédia-világ. Döbbenet, az európai történelemről mekkora lyukak a leendő elitek fejében. II. Vilmos német császár, II. Miklós orosz cár ismeretlen, a huszadik századi kontinentális történelem fekete lyuk. A legdöbbenetesebb, bibliai alapismeretekből egyetlen csapat sem tudott helyes választ adni. Tulajdonképpen ez a világunk, ez a kulturális tér, amiben élünk, amiből táplálkozunk. Sem Isten, sem Isten hiánya nem beszédtéma többé. Istenfelejtésünk nem szégyenünk.

A „lelki tér", amit visszatérően emlegetek, tétje éppen ez. Fenntartani egy élő viszonyt kultúránk alapkánonjával. Amiből megszületik a hazaként megtapasztalt világ élménye. Hogy ajándékba kapott, művelendő terület az, ahol élünk. Nem a dekonstrukció, nem az állandó gyanú világa. Hanem szép, megcsodálandó táj, akibe másokat is meghívhatunk. Mely hazának, mely gyökerek érzett értéke inspirál, hogy óvjuk. Gazdagabbá tegyük közösségeit. És tartással bíróvá iskoláinkat. Nos, ez az, ami a „szent-szöveghez" való viszony nélkül nem megy. Legyen ez egy vallás alapszöge, vagy egy etikai program, egy értékadó, humanista eszme. Európai történetünkben, a Felvilágosodástól utóbbira is sok példa van. A zsidó-keresztény hagyomány − nyugodtan nevezhetjük judeo-keresztény felelősségnek is − feladata ez: bebizonyítani, hogy a Szövegbe való belépés által újraképződnek az elvesztett határok. Jó, rossz, élet, veszélyek, fenn és lenn, s főleg szeretet és szeretetlenség, irgalmatlanság és irgalom. Nem egyszerűen újra kijelölni, hanem újraélni Európa határait. S egy benne egy értékes haza határait. Ahol a határ az ősökkel való érintkezést is jelenti. „Ti vagytok azok, akik megmaradtatok velem kísértéseimben, én rátok hagyom a királyságot, ahogyan Atyám rám hagyta azt; hogy egyetek és igyatok a z én asztalomnál az én országomban, és királyi székre üljetek ítéletet tartva Izráel tizenkét törzse felett." (Lk 22,28-30) A felelősségnek ez a szabadsága ad tartást: nem elkótyavetyélni mindent egy rágógumivilágban, rágógumizenével, rágógumi politikusok közt, rógógumiiskolákban. Valahol a tét ez. Megnyitni a Tórát-Szentírást, judeo-keresztény felelősségünket, és így rálátni a mára. Érezni, hogy temetőinknek, tájainknak tartalma, bibliai története van; élő sejtjeinkig mozduló program.


2010-01-26


2010. január 25., hétfő

[homilia] Inter-esse



Vasárnapi Eukarisztia, 2009

Inter-esse


C-év, 3. hét, H. Szent Pál apostol megtérése (ApCsel 22,3-16 vagy 9,1-22; Mk 16,15-18)


Különbséget tehetünk Isten „általános kinyilatkoztatása" és „speciális", egy-egy helyzetre adott kinyilatkoztatása között. Általános kinyilatkoztatása, mindenkihez szól. Azokat a vallási-erkölcsi alapigazságokat jelenti, melyek a hitben és erkölcsi helyzetekben szükséges mindennapi eligazodás alapja. A vasárnapi misék vagy istentiszteletek ezt az általános szólítást közvetítik. A vasárnapi „általános" igehallgatáshoz azonban hozzá kell, hogy tartozzon a személyes találkozás az Igével. „Általános" és „személyesen megtapasztalt" kinyilatkoztatás egyensúlyára van szükség. A szemtől-szembe találkozás a Szentírás szövegével, amikor egy-egy döntési helyzetben meghallom, mit mond helyzetemről − nélkülözhetetlen. Mert ebben az egyedi-eljegyződésben születik meg az egyház hétköznapi hangja. Az egyház és kultúra (benne közélet) közötti nyelvi szakadék nagyban fakad a személy-Írás napi kapcsolatának hiányából. Ami „egyedi kinyilatkoztatás" hiányában, szó szerint hangtalan, és „látástalan" marad a keresztény közösség. Ha a mindennapokban nincs jelen a személy és Írás (egyháza) közötti lelki tér, „nap-mint nap" − akkor a világ kódjai maradéktalanul, egy szólamban mondják ki magukat, s hatják át, nemcsak a közgondolkodást, de a keresztény közösség életét is. Nem arról van szó, hogy egy-egy természettudományos hipotézist, gazdasági, vagy közéleti programot kétségbe kéne vonni. Csak azt megmutatni, elsősorban önmagunknak, hogy van, lehetséges egy morális kód, melybe be kéne, hogy ágyazódjanak. Így nem mi értelmezzük azokat, hanem a szekularizáció kijelentései bennünket. Ebben az értelemben gyöngék, alkalmakként nagyon gyöngék egyházaink. Hitgyakorlók körében érdemes lenne őszintén nyomába eredni a valós statisztikának: egyházaink olvasmányrendjét hányan követjük, hétköznapokon is megnyitva az Ó- és Újszövetséget? Mert, különös dialektika ez, a „személyes kinyilatkoztatás" tényleg személyes tere maga is alapozza az általános kinyilatkoztatást. Mennyire élő a kegyelem kollektív tere. A két „szint" egységét látjuk mind Jézus, mind apostolai életében. Élő, tüzes, rugalmas egyensúly ez. „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek." (Mk 16,15)

A tét sokrétű. Legelőször is, napról-napra meg kell erősíteni világunkban a jót. Világunk potenciális jóságát. Melyet az emberek − elítélt rabtól prímásig, köztársasági elnökig − hordoznak. Isten országát, „vissza kell térítenünk", visszanyújtanunk Istennek: hogy lám, világodban meglátom a jót, s e jóságon keresztül tartozik Hozzád. Ha nem erősítjük meg hitünket a helyzetek és emberek megválthatóságában, világunk, velünk együtt, apránként kicsúszik a kegyelem világából. Ez a Betű, és világ, és személyes élet együtt-olvasásának tétje. A világ „megkeresztelése" abban a személyes „pszichés térben", mely az Olvasás fáradságából adódik. Így a sort a világ megválthatóságában, megszülethető jóságában való hitünk ítéleteként olvasom: „Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkározik" (Mk 16,16)

A másik tét, a laikus lelkiség születése. Mert jelenleg, ez tapasztalatom, katolicizmusunk talán legnagyobb hiánybetegsége: nincs önálló laikus spiritualitás. Amit annak gondolunk, az sokkal inkább klerikus minták felülről történő „beépítése", vagy beépülése. Önállótlan, bizonyos értelemben függő, és passzív. Nem egyszer szolgalelkű, bántóan lojális, felfelé kegyeskedő. Gyakran törleszkedő, simulékony; s néha a hatalomtól való függésében „klerikális" hang. Tragédiája az, hogy passzív, megoldást, iránymutatást felülről vár. Vagy nem vár, egyszerűen csak jó neki az a státus quo, amit aulák, centralizált szervezeti kultúráink nyújtanak. S, ezt is érdemes megfigyelnünk, e laikus lelkiség legnagyobb mulasztása, hogy elszigeteli klérusát, különösen felsőpapságát a valóságtól. Végeredményben, mi egyháziak, így élünk, észrevétlen, egy sajátos, narcisztikus térben. Pedig a tét, s az evangélium szépsége − megfejteni, s a szeretet figyelmében „feltörni" az izoláció kódjait. „Új nyelveken szólnak" (Mk 16,17); új nyelveken szólni. A megtalálható új nyelv, hiszem, nemcsak befelé, egyházi viszonyainkra megtermékenyítő. A laikus spiritualitás tétje, hasonló módon, a mindennapok „zárványain" oldani. Visszavezetni az „általános" beszédet − az ítélő és érző személyes valóságunkba. Nem zárulhat önmagára a „polisz"; éreznie kell a rábízott embert. Ez a köz-élet, a valóságos emberek közötti valós kommunikáció, az inter-esse születése. Az egyházban és világban egyszerre lenni.


2010-01-25


2010. január 24., vasárnap

Bartók Bagetellek (1907)



J.Miro, Éj


Bartók Bagetellek (1907)


C-év, 3. hét, V. (Neh 8,1-6.8-10; Zs 18B; 1Kor 12,12-30; Lk 1,1-4; 4,14-21)


Bartók 1907-ben zongorára írt Bagatelljeit hallgatom, a korai munkák közül. Vívódom, a külső történetünkre figyeljek, vagy az evangélium szöveg bensőségességére tegyem a hangsúlyt. Pedig valahol a kettő összeér. Nagyon nehéz az „evangéliumban járva" beszélni a közösség külső dolgairól. Ami történik a közéletben. Furcsa paradoxon használni rá a szót, mert ez már rég nem a köz élete. Sokkal inkább valami tragikus, evangéliumtalan − örömtelen − útvesztés. Ami egyrészt belőlünk fakad, másrészt mégis „testidegen". S az evangélium belső világával találkozás jelentősége éppen az, hogy rálássunk közéletünkre. Arra a kényszeresen önmaga érdekeit ismételgető becketti világra, melyet az életünket maguk alá taposó pártok tesznek. Mert a negatív beszédnek ebből a labirintusából − további negativitásokon keresztül, nem lehet kiút. Pedig nagytörténetünkből lehetne tanulni. Érezni, hogy beléptünk azokba az észrevétlen zuhanásokba, mely mindig megelőzte nagy nemzeti padlófogásokat. A „halálösztön" felszabadulásának történelmi zónái ezek, Mohi-Mohácstól, Trianonig, s szép demokratikus újvilágunkig.

Nem, nem feledem, az evangéliumi bensőségesség jelentőségét. A keresztény közösség, hiszem, sajátos küldetéssel bír. Esélye és egyben feladata felmutatni azt az élményt, mely hermeneutikája a politikai beszéd krízisének. Persze, e feladatukban az országban működő keresztény sejtek szembesülnek azzal a gettóval, ami nyelvi szakadékként veszi körül a történeti egyházakat. Hallgatunk, amikor elsőként kellett volna szólni. Történelmi példával élve, nem utólag, amikor a magyar közigazgatás, példátlan precizitással, napok leforgása alatt végrehajtotta a zsidódeportációt; s akkor sem néhány főpapnak, a huszonnegyedik órában. Rég, évek óta megérett a helyzet, hogy a történelmi egyházak püspöki karai, zsinati konferenciái felszólítsák a pártok vezetőit és a mindenkori miniszterelnököt: ezt a negatív beszédmódot be kell fejezni. Mert saját népükkel, szellemi, gazdasági teljesítőképességükkel szembeni genocídium, a remény és a közbizalom genocídiuma, amit jóváhagynak. S néven nevezni, akár asztaltársaságunkhoz tartoznak, akár nem őket, és pártjaikat. S kell, márpedig kell, szintén megnevezni a háttérfelelősöket: akik ezeket az a kollektív pszichét tönkretevő „démonkampányokat" megtervezik. Ennek fényében azt a bizonyos nemzeti csúcsot, utazgatások és énprezentációk nélkül, egyházi tekintélyeinknek kellett volna kezdeményezni. S ez bizonnyal meg is történt volna, ha kellőképpen független a lelkünk. Talán, hosszú idő óta először − alkalom lett volna a történelmi kereszténységnek, az „egyháznak", hogy erkölcsi tekintélye, s van törleszteni valónk bőven, helyreálljon. Mert a tét a pozitivitás megfogalmazása. Hozzájárulás ahhoz, hogy ne a versengő pártmodellek rögzüljenek. Hanem helyreálljon a kereszténydemokrácia legfőbb hozzájárulása: a karizma-elosztó pártviszonyok kialakulása. Bebizonyítani, hogy a tisztult szó, a „kegyelem világa", működőképes.

Mert egyedül ebben a közegben nyerheti vissza valódi arcát mindenki. Kisember, pártelnök, s a mindenkori miniszterelnök, minisztereivel. Bartók Bagatelljei, épp e korai munkák, mutatják a kegyelmi pillanatot. Van kilépés, van megújulása múlt ízléseknek, régi, kiüresedett formáknak. Az 1900-as évek korai munkái termékeny határvonal. Már határátlépés. E dallamokban már az a Bartók Béla gondolkodik, aki 1939 tavaszán végleg elhatározza, hogy emigrál. Kilép abból a dekonstruktív beszédmódból, melyet a nemzetiszocializmus hozott magával. Nem kívánja látszatát sem kelteni, hogy munkásságával, maradásával legitimálná a kurzust. Azt hiszem, Bartóknak ez a függetlensége a mérce. Kimondani végre, hogy nem a az ügyeletes „Jobbik", vagy a „Miép", stb. a veszélyes beszéd, ez csak árnyék. Elítélésük csak árnyék és alibi. Nyelvünk árnyéka, és beszédük belőlünk fakad. Helyette nemde vissza kéne térni oda, abba az élménybe, amikor az ítéletek elhallgatnak. És csak az emberek születő, vagy visszanyert arca van. Bizalma.

Erről a visszaútról szól az evangélium. „Az Úr Lelke van énrajtam, mer felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét." (Lk 4,18-19) „Ekkor összegöngyölte a könyvtekercset, és leült. … Mindenki szeme rajta függött a zsinagógában." (Lk 4,20)


2010-01-23


2010. január 22., péntek

[homilia] Régi enteriőrök



Vajda Lajos, Madonna a kapu fölött

Régi enteriőrök


C-év, 2. hét, P. (1Sám 24,3-21; Zs 56; Mk 3,13-19)


Napokban gimnazista osztálytársnőm küldött egy könyvet. Hamar István egykori szolnoki református lelkész válogatott igehirdetéseit. Én is ember vagyok címmel. Az írások fölé különös érdeklődéssel hajolok. A gyülekezetükben, talán, egyszer jártam. Katona koromban, egy rövid hazalátogatás alkalmával. A lelkészlak, a Tisza parti sétány sarokháza. Szép, csendes, titokzatos épület volt − annak éreztem. A nyolcvanas évek vákuumában, az ember, kamaszként is, mindig elcsendesedett, ha e „zóna" mellett elhaladt. A szentnek furcsa érzete volt ez. Tudva, érezve, ateizmusok lágy hálójában vergődő kamaszokként is, hogy ez a fehérspalettás, derített okker színű épület: kívül állt a rendszer szűrt levegőjén. Nem ide tartozott. Nem lehetett úgy elmenni a sétányon, hogy az ember ne lassítsa meg, legalább belül, lépteit. A hallgatag fala, mindig csendes belátható kertje. Láthatatlan, rendszerek ritmusát megtörő tajték-törő. Emlékszem, a Verseghy gimnázium előtti park gondozatlan kuszaságára. Háttal a lelkészlaknak, éreztem, halványan: mégis csak tart valamerre ez a lekötött szemű idő. A május elsejei kolbászos, virslis sörsátrak ott sorjáztak a Hamar-lak mellett. Személyesen egyszer, rövid időre találkoztam vele. Látása nagyon rossz volt, de emlékszem puha, tiszta szavára.

A szolnoki Belvárosi templom belső terére is emlékszem, ebből az időből. Beültünk napos, későnyári délutánon a szószék angyalait rajzolni. Betévedés volt. A katolikus hangulat szintén a „szent" erőteljes élménye. S szintúgy vágó kontraszt az eseménytelen hétköznapokkal és vasárnapokkal, a „kinttel." Emlékszem a mélybarna templompadokra. Mint idős emberek keze; a fa, mint a szelídült, év érlelte hús, régi arany-fehérsége előjön a megkopott lakk alól. Egykori ferences rendház volt. A mállás, a leigázott egyház, illatával. Stagnálás, fogyás, valami különös szomorúság, befelé fordulás jelölte meg ezt a benső teret.

Egymás mellé tettem ezt a két képet. Olvasom a református igehirdetést. Karakterét ízlelem. Mély emberi béke és küzdelem. Érezni a lelkipásztor arcát, ahogyan szemben áll a rendszerrel. Az intézményesített mállással. Az igehirdetés, a lelkipásztorkodás alaphelyzete ma sem változott. Mint a dió íze. Az akkor csak kívülről látott lelkészlak „láthatatlan" pillanatképei jönnek át a szövegen. Igen, s érezni, a családos ember Ige által próbára tett élményvilágát. Talán ettől is tűnik életbe-testesültebbnek a protestáns igehirdetés, mint a katolicizmus lelkipásztori hangja. Sokat, nagyon sokat lehet meríteni ebből a kultúrából; s kell is tanulnunk. Irgalmat és emberközelséget. Van Hamar István írásaiban a család, s a gyülekezet, mint tágabb család élményén kívül, még egy további meríteni való. Reformációnak és katolikus jelennek. Ezért értékes ez a válogatás. Az evangéliumi hangnak nemcsak a hús-vér emberi közelség az alapfeltétele. Hanem, amit érzek e régi igehirdetésekből: az egyház kisebbségi helyzete. Amikor nincs jelen, mert kénytelenek vagyunk levetkőzni a „hatalmat". Ami, ha nem vigyázunk, vezérel szót, döntést, kezet, és szívet is. „Ahhoz, hogy felszabaduljon a lelkem, ahhoz meg kell bocsátani, és meg kell értenem a másik embert." A másik rendszert. A másik oldalt. Életünk hiányzó másik oldalát. Amikor az egyház „Exodus" alázata, félelmek nélkül, de tudatunk része. (Ez a hang nincs jelen mostani, hatalmi hőbörgéseinkben. Ettől fals a közéleti logika, ami szervezi − valójában tovább dekonstruálja − életünket. Ezért gondolom azt, hogy kádár-rendszer, a diktatúra hangja, mely a másság tolerálására képtelen, tovább él, és szervez. Egyszerre nincs polgárság és evangélium.)

Minden rendszer mélyén esélyt kap ez az evangéliumi hang. S éppoly valós, mint az Tisza parti délután. A ház okkere, s az ablakok mögül kihallatszó, élő kamaramuzsika. „Azután felment a hegyre, és ő maga hívta el azokat, akiket akart; azok pedig csatlakoztak hozzá. Tizenkettőt választot ki arra, hogy vele legyenek, és azután elküldte őket, hogy hirdessék az igét, és hogy a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket." (Mk 3,13-18) Ember és ember, elsőként családtagoknak ezt az evangéliumi közvetlen közelségét megteremteni; és ebből meríteni a feladat. Az egymásnak adott evangéliumi támogatás. Ez a támogatni tudás életünk fokmérője, egyházszervezeti paradigmáink fölött is.


2010-01-22


2010. január 20., szerda

"Dal a mennyből" - Oktatáspolitika és szekularizáció



Saja, Japán robottanárnő


„DAL A MENNYBŐL" − OKTATÁSPOLITIKA


Lehet-e az oktatáspolitika átfogó közegéről beszélni? Létezik-e közös értékrend, mely egy közösség iskolarendszerét összefogná? Mely kormányzati ciklusokon nem egyszerűen átívelő, de ciklusokat integrálhat? A közéleti hétköznapok azt mutatják, nem. Nálunk ilyesmi nem lehetséges. Kőmíves Kelemenné balladája kifejező metaforája a helyzetnek. Csak mi a gyermeket-ifjút falazzuk be „Magos Déva várába". Kormányváltásokkor látjuk, hogy „Amit raktak délig leomlott estére", s a következő ciklus végén, „Amit raktak estig, leomlott reggelre." Nos, ebben a balladai helyzetben, balladai ébrenlét és álom határán, mint Cseh Tamás dalában, „Elmondom egy álmomat." Mert az álmoknak jelentősége van. Szó szerinti ez az álommondás, éjjel Cseh Tamással álmodtam.

*

Gyönyörű dalt énekelt. Még sosem hallottam. Annyira tetszett a szövege, hogy le akartam írni. S ahogy ilyenkor álmunkban lenni szokott, valami technikai hiba miatt (nem létező könyvbe írjuk, ami az ébredéskor derül ki, hogy nem maradt párnánk alatt) a szöveg szertefoszlott. Azt tudom, hogy a nemzetről szólt. A hazáról, milyennek látja Tamás odafentről. S érdekes, megénekelte. Pozitív, biztató dalban. Emlékszem, a dallam is szép volt. Álmomban sokszor visszahallgattam; ám szövegét, sajnos, képtelen voltam megjegyezni. Még ott, ébredésbe való visszatértem előtt megfogadtam, hogy legalább címet adok neki, és azt megőrzöm. Mert annyira egyszerű, annyira tiszta bizakodás volt a dalban a haza, ahogy az csakis „fentről" látszik. Dal a Mennyből. Ezt a címet adtam neki.

*

Az ébredés világa. Megpróbálok rövid lenni, fontos, komplex dolgokban. „Déva vára" építői, bármely ideológiai örökségből érkezzenek is, vajon tisztában vannak-e vele, hogy az oktatáspolitika és iskolarendszer kontextusa a szekularizáció. A „szekularizáció tézis" vitájában, így, vagy úgy, szocio-liberális és konzervatív, nemzeti oldal, a maga módján már eddig is állást foglalt. Prosperálva belőle, vagy tagadva azt a mélyreható változást, amiben élünk. A tézis szerint, az Európai történelmen belül, Marxtól, Webertől és Durkheimtől ered a felismerés, egy radikális szakadásból érkeztünk a modernitásba. Egy régiebbi „primitív" állapotból, melyet mítoszok, később a vallás tisztább formái uraltak „bucskáztunk át" egy fejlettebb világba, melyet a technika, az értelem, a haladás vezéreltek. A modernitás kifáradásával és zsákutcái után, a szekularizáció tézis követői mára kritikusan hozzáteszik: a vallás nevében kínált illúziók mára átadták helyüket a tudományok és a piac által kínált illúzióknak. A statisztikai mutatók alapján az intézményes vallásgyakorlás jelentős hanyatlást mutat Európában. (Persze, teszem hozzá, a könyvtári katalógusok statisztikái is beszédesek lennének az „érintetlen", ki nem kölcsönzött klasszikus szerzőktől. A humán tudományok, vagy a világi etikai-gondolkodók éppúgy vészes recesszióban.) A régi megkérdőjelezetlen tekintélyek világa, mondják, lejárt. A helyes, új hivatkozási keret a tudományoké, s főleg a gazdaságtané. A szekularizáció, s most mellékes, hogy hogyan nevezzük történeti korszakait, az új kulturális tekintélyek megjelenésében összegezhető.

*

A vita, azóta is folyik. A tézis ellenzői azt mondják, hogy csak a vallásosság formái változtak meg. Európa, szerintük ugyanolyan „vallásos" maradt, mint régen volt. A különbség, hogy mára a tekintélyek pluralizmusa van jelen. Néhány dologban azonban a szekularizáció-elmélet hívei és vitatói is egyet értenek. Például abban, hogy a szekularizáció megértése az egyik kulcs, hogy a posztmodern kultúrához való viszonyunkat megértsük. S teszem hozzá, szekularizálódó nemzeti kultúránkat; s legfőbbképpen szekularizálódó önmagunkat. Abban is egységes az egyetértés, hogy az uralkodó piackultúra és fogyasztói életforma „kiszorítja" a vallásosságot. Pontosabban, a vallás mint az élet értelméről való beszéd kerül perifériára. Helyette mára más diskurzusok, más értékek és érdekek mentén tanítanak az élet értelméről. (Zárójelben csupán, személy szerint nem hiszek a liberális illúzióban, hogy ez tényleges értékekről vagy értelemről való beszéd volna. Mára egyetemeink, de gyakorlatilag bármelyik „szociális alrendszer" mintha kizárólag az életszínvonal imádására készítene fel. S ebben merülne ki a híres „értékkultúra".) A legfontosabb konszenzus azonban talán az, hogy a szimbolikus nyelv eltűnése, melyet a vallások ajánlottak, rendkívüli veszély. Hiányában nem elveszítjük a képességet, hogy olyan témákról beszéljünk, mint halál, születés, vagy szeretet.

*

Az oktatáspolitika mérnökei, meggyőződésem, fontos korrekció előtt állnak. Saját „észjárásuk" elengedhetetlen ön-korrekciói előtt is, ha odafigyelnek a befalazott nemzedékre. Mert, ma már a világi humanizmus legkiválóbb képviselői is ezt ismerik fel: a szekularizáció veszélyes szakaszába érkeztünk. S a hangsúly nem is a róla való vitán van, hogy létezik-e, vagy sem. A hangsúlyt arra tenném, hogy a szekularizáció a konkrét ember szempontjából is megfogalmazható. Sőt, talán ez a legfontosabb vonatkozása. „Szekularizáció" így nem más, mint amikor a kultúra alanya (a gyermek, s a nagy rendszerekkel szemben mindig gyermekek maradunk) egy radikális változással szemben alkalmazkodásra kényszerül. A szekularizáció ebben az értelemben kétségtelen ténye életünknek. S nem mindegy, hogy a személy és a közösség, milyen stratégiákat választ. Milyen „oktatástechnikákat" preferál, hogy megőrizze identitását. S átadja azt a jövőnek. S erről a jövőről, az oktatáspolitikának meg kéne kérdeznie a „befalazott gyermek" érdekét. Tükrébe kéne néznünk a személy legbensőbb szükségeinek. Mert az elmúlt évek középszerű kultúrharca mindenről szólt, csak erről nem. Más út kell. S itt jut eszembe az evangélium sora, mely evangélium mindig a személy védelmében szól: „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént, és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álmukban, hogy nem menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba." (Mt 2,10-12)

*

Más úton kell visszatérnünk eddigi vitáinkból. Megértve, mi történt a személlyel. Így, meggyőződésem, hogy az oktatáspolitikában paradigmaváltásra lesz szükség. Bármilyen színű OM tisztán kell, hogy lássa, hogy erősíteni kell a vészesen meggyengült „pszichés teret". A szeretet terét. S még mielőtt azt gondolnánk, hogy ez mindössze jámbor beszéd, emlékeztetnék Julia Kristeva, az egyébként nem vallásos francia pszichoanalitikus kultúra- kritikájára. Nincs meggyőzőbb érvelés, mint mikor egy szekuláris gondolkodó adja a szekularizáció, talán eleddig legmélyrehatóbb kritikáját. A Hihetetlen szüksége a hitnek, (angolul This Incredible Need to Believe /2009/) c. könyve iránytű kell, hogy legyen egy korszerű oktatáspolitika számára. Mely képes szót érteni a liberális oldallal, relevánsan érvelve oktatáspolitikánk humanista, és perszonalista fordulata mellett. Belátásai nélkül ugyanis, csak a gyermek- és jövőbefalazás folyik tovább. Kis magyar kultúrharcok formájában.

*

Kristeva a pszichoanalitikus tapasztalatából beszél. Állásfoglalása világos. A szekularizáció a személyt pszichés felépítésében a legmélyebben érintő folyamat. A szekularizáció, Pilinszky látomását osztja Kristeva, „mint Kronosz, felfalja fiait" (Panasz) Ez a meg nem értett idők természete. Ha nem gondolkodunk el a szekularizációról, akkor majd a szekularizáció gondolkodik el rólunk. Kristeva nem könnyű látomást ad. Igazságai olyan megrendítőek, mely képes összefogásra indítani eljövendő oktatáspolitikát, és ellenzékét. A mi Pilinszky Jánosunknál, aki mindig az értelmezetlen jövőbe falazott gyermekeink hangja, nincs aki pontosabban kifejezné kultúránk legmélyebb szükségét. Szeretni tudni, szeretve lenni. Hinni, közeledni akarni a másikhoz − aki énünk kiegészítője. Pilinszky Panasz c. versében, Kristevával együtt kimondja a szekularizáció alá temetett személy meghallgatatlanságát.

*

Azt az antropológiai katasztrófát mely a szeretetünkkel, és az azonosulás képességünkkel történt. A politikai neo-liberalizmus, és a gazdasági neo-liberalizmus világában. Mely eddig, Európa-szerte, sikerrel maga alá gyűrte az oktatáspolitikákat. Mert az a világ, ahol a politikai liberalizmus alapelveit kiterjesztik az élet égészére, az katasztrófa. Ahol a gazdasági neoliberalizmus értékrendszerét bevezetik a társadalmi együttélés egészére, katasztrófa. Nem mások ezek, mint szekuláris vallási fundamentalizmusok. Így következik be az a világ, amely már történik is velünk. Amikor „Európa kiadó". Amikor „Azt hiszed, hogy adnak, mikor éppen elveszik. Nem neked adják el a dolgokat, hanem téged adnak el nekik." (Menyhárt Jenő)

*

Kristeva kimondja, e katasztrófa kultúrán legkisebb sejtjét érinti: a személy legalapvetőbb lelki „szervezetét". Nyelv előtti szocializációnkat, az elsődleges azonosulásunkat az „archaikus" anyával, és a szerető, gondoskodó apával (a személy narcisztikus alap-struktúrája). S a személy későbbi, „ödipális" azonosulásait az apával, a Nyelv, a kultúra, a törvény tekintélyével. A szekularizáció, melynek oltárán feláldoztuk a családot, nihilizál. Nem tud értéket, nem tud eszményt, éltető másságot adni − amivel azonosulhatnánk. S minden emberséges kultúra alapja, sőt, minden élet alapja az azonosulás az ideállal. A „szerető Másikkal", legyen az személy, vagy gazdagító gondolat. Ilyen pozitív azonosulásokból születünk emberré a már említett „pre-ödipális" világunkból, és a szimbolikus Rendbe bevezető szülők világából. És nincs más születés, mondja Kristeva. Csakis a szeretet, mint azonosulni tudás teréből. S ha nincs jelen az életünkben az „apa", az „anya", értékadó narratívák, hiteles, közösségüket szerető személyek − és közszereplők − akkor marad az agresszió világa. „A szerető apa nélkül minden mazochizmus és/vagy paranoia felé tart", írja a Fekete Nap c. könyvében. Az iskolai terjedő agresszió, és a közéletbeli verbális agresszió világa itt érnek össze. S amíg az oktatás politika nem orvosolja a helyzetet, társadalmi összefogást hirdetve meg, minden nap ugyanazt látjuk majd. A pártszóvivői verbális „verőlegényesdik", és az iskolai diák- vagy tanárverések gyakorisága egymáshoz zárkózik majd. A változás alapminimuma, amikor valódi oktatás politikáról beszélhetünk, azaz, amikor az oktatás (nevelés) maga a politika. S ezért muszáj, hogy legyen önálló kulturális tárca, legyen független oktatási miniszter, aki végre, szakember. Aki az iskola − a Panasz − világából érkezik. Aki Kristevával és Pilinszkyvel látja, hangot tud adni a befalazott nemzedék szenvedésének, és szükségeinek.

*

A materialista, nem hívő Kristeva egy rendkívül meglepő dolgot mond ki. Miközben új humanizmust, új összefogást hirdet meg az Európát fenyegető újbarbárság ellenében − látja kultúránk keresztény nélkülözhetetlen gyökereit. A Párizsi Notre Dame-ban 2006 nagyböjtjében elmondott beszédében, a Szenvedés-ről elmélkedve emlékezteti keresztény hallgatóságát vallásuk túlszárnyalhatatlan külön-kincsére. A kereszténység hallatlan érdeme, hogy megteremtette „a szeretetről szóló beszédet", s egy élhető kultúra szívévé tette. Az európai humanizmus (mely mára felismeri a korrekció szükségét), mondja, mélyen elkötelezett kell, hogy legyen e gyökerek iránt: hisz ebből él. Amíg a szeretet téma − addig él egy Európa vagy egy nemzeti közösség kulturális kánonja. Amíg a szeretet a mérték. „Szekuláris kultúránk tagja a hit antropológiai szükségét" − mondja. Szükséges egy érték-kánon. Mert „hit", az azonosulás képessége, és az az azonosulás „tárgya" nélkül nincs pszichés élet. Sem demokrácia. Semmiféle élet nincs.

*

Sőt, a nem hívő Kristeva, ennél is tovább megy. Alázattal megvallja, hogy az európai etikák eredete mindig a Kereszt marad. A Fiúval azonosulni tudó, vele együtt szenvedő Atya. Ahogyan ő nevezi, a szabadság törékeny útját, csakis a erre a compassio-ra, együtt érzésre figyelve őrizhetjük meg. „Krisztus Mozarthoz vezet. A kereszténység a szenvedést átfinomítja örömbe, majd eksztázisba. Hallgasd csak meg a C-moll mise Uram Irgalmazz tételét. Allah terrorista őrültjei, másokkal egyetemben, el kéne, hogy gondolkodjanak ezen." S valóban el kell gondolkodunk egy humanista oktatáspolitika forrásain. A tényen, hogy a csakis a „görög-judeo-kereszténységen" belül fejlődött ki a megbocsátani tudás. Amikor a kapott sértést, sebet nem bosszúval, megtorlással viszonozzák − hanem megbocsátással. S mindennek a forrása „szerető Atya" élménye. Annak átélése, ahogyan csak az Isten, és a szülői szeretet képes azonosulni velünk. S ennek az élményéből születik a küldetés, hogy észrevegyem a másik szenvedését.

*

„Nem lehetséges a másik szenvedésére érzékeny szeretet cselekedete ha azt nem előzi meg a funkcionáló beszéd, és a képzelet, a kölcsönös „szeretetátvitel" a vigasztaló és a vigasztalt között. Ez az, amit a kereszténység megpróbál, amikor felismeri az elodázhatatlan szükséget, hogy a Fiú szenvedésére érzékeny Atya-ideál felé forduljon; mely szeretet képes magába fogadni minden szenvedést. Ez az, amit a kereszténység megkísérel, különösen, mikor ezt az Atyával való azonosulást kreativitássá, az élet művészetévé szublimálja." Megbocsátássá. E szeretetátvitelt a pszichoanalitikus gyógyító praxisban Kristeva „a megbocsátás modern változatának tartja. Az erőszak, a félelmek a szeretet terében meghallgathatók, és a másikba vetett bizalommá alakíthatók.

Ez a humanista oktatáspolitika tétje. Ezért nem kétséges, hogy különösen alap-, és középfokon helyre kell állítani a humanitás erőterét. Élményeknek, érzéseknek; a személy kimondatlan élményeit és kérdéseit visszatükrözni tudó „tantárgyakat" visszaadni a befalazott − nyelvétől megfosztott − nemzedéknek. Meg kell nézni, elegendő-e a humán-tér a curriculumban.

*

Kár, hogy Cseh Tamás mennybeli dalára nem emlékszem. Mégis, igyekeztem megírni, prózában, miről is szólhatott. S ezzel, álmomat zárom, itt, a London School of Economics könyvtárában. Ám még ez a bekezdés hátra van. Talán a legfontosabb. Mindennek alapja, hogy a közbeszéd negatív erőteréből kilépjünk. Tudom, ez a legnehezebb. Rálátni a mátrixra, és kilépni a mátrixból. Váltig hiszem, hogy egy helyes oktatáspolitika a nagypolitika egyetlen, lehetséges kontrollja. Ha nem az oktatási tárca, mint humán-tárca a „polisz" újragondolásának központja − akkor soha nem ismerjük fel, hogy a szekularizáció mi magunk vagyunk. Mert elfogadjuk, hogy prostituálható politikai (kampánytanácsadó) tanácsadó cégek, és zsoldos kampánystábok ejtették túszul nyelvünket. Remélem, egyszer pártelnökök, és párt elitek, s különösen is a mindenkori miniszterelnök, rájönnek erre, s felismerik felelősségüket végre. Ebben az országban a szeretet terének hosszú távú gyógyítása mindennél fontosabb feladat.


London, 2010, január 20.


Pilinszky János


Panasz


Elevenen a csillagok alá,

az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?

Mintha egy égbolt madár közeledne.


Így hívogatlak szótalan:

az örök hallgatásból,

idegen egeid alól

valaha is kiásol?


Eljut hozzád a panaszom?

Hiába ostromollak?

Köröskörűl a félelem

zátonyai ragyognak.


Számíthatok rád istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme!


Temess a karjaid közé,

ne adj oda a fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hivásom sose lankad.


2010. január 19., kedd

[homilia] Csoda és nem-csoda közt II.



A plot of the Lorenz attractor, r = 28, σ = 10, b = 8/3

Csoda és nem-csoda közt II.


(1Sám 17,32-33.37.40-51; Zs 143; Mk 3,1-6)


Barátaim hívják fel a figyelmet egy BBC dokumentumfilmre a káosz-elméletről. Sikerül megnéznem az ismétlést. Lenyűgöző képi illusztrációk. A néző tulajdonképpen döbbenettel áll: tényleg, az élővilág szerveződése, a kémiai, és fizikai folyamatok mögött egy matematikai „fejlődésprogram" állna? A demonstráció mindenesetre tényleg lenyűgöző. Fjordok, sivatagi homokdűnék mintázata, tehenek bőrfolt mintái, sőt, maga, a galaxisok rendje − valóban olvasható matematikai mintát mutat. Az ember borzong, csodálkozással vegyes félelemben: tényleg, egy „program" részei vagyunk. Egy nagy, felfoghatatlan kollektív organizmus próbálkozásai, változat-variáció egy galaktikus „törzsfejlődésben"? Megérint a dokumentumfilmben nyilatkozó tudósok meggyőződése, fűtött lelkesedése. Megrendülnek a felfedezett kód előtt. Persze, ez már korunk velejárója, mint arctalan kis parányok, megrendülve leborulunk a Nagy Kód előtt. A személytelen Logikát elfogadva.

Mégsem felhőtlen az örömöm. Kitapintható, ahogy a tudósok nagy része (óriási nevek) könnyedséggel illeszti be korábbi materializmusába, vagy darwinista-evolúciós világképébe az elméletet. „Megmagyarázható az élet fejlődése ezzel." S tényleg hátborzongató, magam nem értek hozzá, de számítógépben, számítógépek által termesztett „programokat" mutatnak. A számítógépek az önszervező fraktál-képletek alapján egy emberi testet, ami járni nem tud kapnak „tenyésztésre". S szabadjára engedik az önszervező „káosz"-programot. Hihetetlen mennyiségű műveletet tudnak végezni ezek a tenyész-szupergépek. Az emberi „testecske", két láb, kezdetben nem tud járni. Aztán jön a döbbenet, a 10. és a 11. generációra, a „minták" felegyenesedett, járni tudó embert produkálnak. A kis pálcika-emberkék járnak. Felegyenesednek, komplex testmozgásra tesznek szert. Meglepő módon emberi fizikai mozdulatsorokkal reagálnak a mátrix változására, amiben élnek. S mindez tény, „működik a program."

Tisztelem a nyilatkozó tudósokat. Némelyikük az utca mások oldalán tanít; lakótársaim professzorai. Mégis, egy „program" tiltakozik bennem. Lesz még e felfedezésnek mélyebb, emberi dimenziója is. Ami nem leborulás egy nagy, totalitárius rend előtt. Ami nem a „program" üdvözlése. Mert gyanítom, a káoszelmélet jelenlegi formájában, természettudományos realitása ellenére, még súlyos kultúr-antropológiai projekciónk. Ez a hermeneutika még terhelt a múlt tudomány-, és teológiatörténeti „paneljeitől." Mindenesetre, az elmélet, ha valós − kopernikuszi fordulattal egyenértékű. Ám jelen formájában veszélyes fordulat. Mert így, a rák, a történelem morális katasztrófái, gyógyíthatatlan betegségek, természeti katasztrófák: mind egy nagy öntudatlan-véletlensor-tudat próbálkozásai. Hogy egy túlélőbb, tökéletesebb világot hozzon létre önmagából.

Lehet, hogy ez a kód igaz. Mégis, hiszem, hogy felülírható. Az evangéliumok eseményét, Ábrahám kiválasztásától Jézus gyógyításán át, megváltó Feltámadását bezáróan, nem tudom e „fraktálkristályok" ismétlődésébe behelyezni. (A politika gyilkos hatalmi harcát, minden további nélkül igen.) Az emberi szeretet kívül áll e totalitárius képletek világán. Pedig reálisabb, épp oly tényszerű, mint a természettudomány. Hisz beletestesül az anyagba, azon keresztül fejezi ki magát. A káoszelmélet értelmezése veszélyes üzenet. Huxley követező „szép új világában", majd ezt tanítják. LSE-n, ELTÉN; politológusok, közgazdászok, hírszerkesztők, beruházási bankárok, tanárok − a jövő mérnökei − homloka mögé majd ezt a kódot helyezik. Tulajdonképpen már most hat. A mesterségesen generált fogyasztás, az emberi testi szükségletek lélegeztető gépén lévő piac alapüzenete ez. Idomítanak behódolni egy kollektív, megkérdőjelezetlen rendbe. Többek közt a „demokráciakristályok" közötti műcsillogásra. A bennünket körülvevő, és tönkre tévő háborús közéleti píárlogikák már erre a felülírhatatlan képletre járnak. Nem az integráció kódjai.

*

És van a mégis szemben a történelmi kóddal. „Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: ,,Állj középre.' Aztán megkérdezte tőlük: ,,Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni?' Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: ,,Nyújtsd ki a kezedet!' Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt." (Mk 3,1-6)


2010-01-19