Franz Rosenzweig, 'megváltás Csillaga' -c. mozaik
(Premontrei Gimnázium, Szombathely). Kultárák,
közösségek felelősségét fogalmazza meg a Teremtett
világ, a természet egészéért.
Csoda és nem-csoda közt
C-év, 2. hét, V. (Iz 62,1-5; Zs 95; 1Kor 12,4-11; Jn 2,1-12)
Írástudatlanság és Írás-nélküliség. A betűvetés − milyen szép a régi neve, még kifejezi, valami hallatlan őszinte tiszteletet az írni és olvasni tudásról. A reformáció óta, az anyanyelvi kultúra megjelenésétől itt van bennünk ez az érzékenység. Korábbi, „könyves" korok tudták, milyen értéket hordoz a betűben visszatükrözött élet. A szöveggel való eljegyződés: szó szerint lelki kincs. Legyen szó szent szövegről, irodalomról, vagy technikai tudás megörökítéséről. Az író-olvasó és a Szöveg között sajátos lelki tér jön létre. Az emberben hordozott „belső" tere. Spiritualitás. Melyben élve, melyből gondolkodva, melyből szeretve − látni tudjuk a jót. Nevezhetjük ezt, mert az is, fordításnak. Az életünket mindig le kell fordítani egy nyitottabb, érzékenyebb történetre. S talán ez az „epifánia", Isten megjelenésének lényege is. Amikor Megtestesül, bele világunkba − akár annak borzalmaiba −, lefordítja számunkra a világot. Láthatóvá teszi a benne rejlő szolidaritást, és együttműködést.
A haiti földrengés, áldozataival, az emberi pusztulásával, nem hagy nyugodni. Hogyan történhet ez meg? Miért velük, miért nem velem; velünk? S miért van, hogy e világok pusztulása, szinte kivétel nélkül a legszegényebb, legkivérzettebb országokkal történik? Ma, amikor közösségünk együtt ünnepli az eukarisztiát, mindannyian érezzük ezt a szakadást. Ezt a kitölthetetlen hiátust, hiányt, a jó − a mindennapok megszakadását. És az égető szükséget, hogy emberik, érzékenyek, segítők maradjunk. A józan ésszel osztozhatatlan drámában.
Epifánia ez is. Minden spiritualizálás nélkül. Mert tilos, amikor az ember vérzik. Igen, Isten epifániáját („megjelenés") nem hitelteleníti, s főként nem vonja kétségbe Haiti. Akkor sem, ha a hit zátonya. Ha elfogadhatatlan az elfogadhatatlan. Mert Isten epifániája, elsősorban nem „kimagyarázkodásunk". Hogy Ő jelen van az áldozatokban. Igaz, de ez kegyes önfelmentés, és bevallatlan hálaadás, hogy mindez nem velünk történt. A gulágokon, koncentrációs táborokban kivégzettek esetében is, hogy „Hol volt akkor az Isten?", nehezen tudtam elfogadni a „spiritualizált" választ; nevezetesen, hogy „ott, az áldozatokban". Nem, azt hiszem Isten e tragédiákban elsősorban bennem van jelen. Bennünk, a túlélőkben akar megjelenni. Ráébredésként a szolidaritásra. Hogy valahogy folyamában jobban összeérve kéne élnünk, tragédiákat már megelőzően, népeknek. Szomszédban, távol. Valahol olvasom, hogy a magyar állam harmincezer dollárt adományozott gyorssegélyként. Remélem, elírták. S a Világbank aznap százmillió dollárt. Áldozat-ez? Ha az jelenne meg, hogy a Világbank átulta ezt, vagy bármennyi összeget − az adósságukat nyögve törlesztő országok tartozását elengedve, előlegezve; az Epifánia lenne. Felismert „megjelenés", valami többlet. Éppúgy, mintha nyugati mezőgazdasági sztrájkjaink idején az „elégetett", földön hagyott felesleget − mégis betakarítanánk. Lebáláztatná, lecsomagoltatná az állam mégis, megvásárolva, s egyszeri segélyként kijuttatná: termés nélkül maradt országokba. Tudom, naivitás, de valahol mégsem. Mert kiderül, hogy nem epifániában élünk. Nem fordítjuk le az életünket, életünk tartozását evangéliumba. Pedig világunk megélhető összetartozása épp olyan pontos, mint a mai evangéliumi történet földrajza. Mert nem a csoda, hogy Jézus Kánában, egy esküvőn, ahol kifogyott a bor, borrá változtatta a vizet. Nem; a csodákban, akár hisszük, akár nem, mindig a helyszín konkrétsága a lényeges. Hogy Kána, a kisváros, Názárettől mintegy Debrecen-Hajdúszoboszló távolságra található. Az a kézzelfoghatóság a döntő. Hogy itt: mind a csoda, mind annak hiánya bekövetkezhet velünk.
2010-01-17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése