2010. január 7., csütörtök

[homilia] Sztambuli idő



A Hold a Földről

Sztambuli idő


C-év, Vízkereszt utáni P. (1Jn 5,5-13; Zs 147; Lk 5,12-16)


„Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?" (1Jn 5,5). Legyőzni a világot. Vannak korok, amikor a világ szorítása szinte észrevétlen. Ha csak kis időre is, de szabadabban lélegezhetnek az emberek. Legyőzni a világot − ennek ma súlya van. Legyőzni a világot − ma megkerülhetetlen. Martin Buber „istenfogyatkozásról" beszél: valami eltakarja előlünk a Napot. Ez a „valami", azt hiszem, elsősorban önmagunk. S ez a Nap-fogyatkozás meglátszik az emberek arcán. Kicsúszik az iskolák, a családok, az eddig működni látszó közösségek és kapcsolatok alól a talaj. Iskolaigazgatóként látom, hogyan töri meg mind jobban a fogyasztói mentalitás a nevelők, szülők, gyermekek gerincét. Ebben a „valahol Beethoven és a rágógumi közti világban" (Cseh Tamás) mindenki a saját érdekeit védi, mentegetőzik a felelősségvállalás elől. Igazából már nem is akarunk ellene mondani a mállásnak. S tényleg, ki az a bolond, aki alá áll, nekifeszül a múlt törékeny rendje szétesésének? Így a hárítások világa ez. A látszatérzelmeké. Futunk, futunk önnön igazi arcunk, a Kihívás elfogadása elől. A „szabadságjogok" pedig fogva tartják a fogyasztói egót.

Soha nem felejtem el húsz éve Törökországban tett utazásomat. Hiányzott a harangszó. Napokba telt, amíg rájöttem, mi ez a különös, mindent betöltő hiány. Hiányzott a keresztény közösség Jelenléte. Mert a Lélek mindennapi közénk érkezése − átsugárzik a falakon, szépséget derengtet ránk. Törökország, akkor még szegény volt. Keleti. Különösen a vidék, a falvak. A benyomásom az volt, valami fanyar, por, meleg, és rendetlenség keverékében − a köztársaság formájában „haldoklik" tovább az egykori birodalom. Meglepő, mennyire egyetemesek a „mállás", és a gazdátlanság képei. Mindegy, hogy szocializmus, vadkapitalizmus, széteső fegyelmű, vagy tartalmában kiüresedő iskolák; majd ország.

Ezekben a hónapokban elő-elővesz ez az élmény. Az Edirne és Sztambul utcáit betöltő, a Szentlélek érzékelhető köztünk lakozásának hiánya − segít szavakba foglalnom, milyennek látszik a magyar táj, melyben élünk. Mintha mély köd ereszkedett volna az országra, mintha elillant volna az érzékenység, a kultúra az emberek közül. „Népüket elnémító államférfiak és közügyekről bölcsen hallgató prímások országa ez. Sztambuli idő."

S mégis legyőzhető ez a világ! Nehéz küzdelem ez, ezt a nehézséget emeli ki János: „Ő az a Jézus Krisztus, aki eljött víz és vér által: nemcsak víz által, hanem a víz és vér által" (1Jn 5,6). Ezért az ígéretért ugyanis útra kell indulnunk. A remény, a tisztánlátás − a köd oszlása − nem magától értetődő. Most, hogy újraírom ezt a 2005-ös homilia-naplót, beillesztem a dalszöveget, Lojzi küldte át a Bikiniből. Pontosan benne van az elmúlt öt év légkörváltozása. „Megállok a végtelen lába előtt/ És kérem, hogy adjon egy kis pihenőt./ Míg várom a téren úgy elfog a vágy,/ Hogy lássam az életünk szép fonalát/ A végtelen égen a csillag a ránc/ Csak elkopik egyszer a nyakból a lánc/ Van az élet is úgy, mint a mosoly,/ Elkopik emberek arcairól." János üzenete e megfáradásainkra program. Ha nem magától értetődő a remény, ha kikopott mindennapjainkból − akkor nekünk kell keresnünk Őt, közelebb kell mennünk Hozzá. Még nem ért véget a „karácsony idő", amikor rejtőzik és magához vonz a Teljesség. A jászol, a háromkiályok halványuló képei átadják üzenetüket: „Az Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet az ő Fiában van" (1Jn 5,11).


2005/2010-01-07


Keep your friends updated— even when you're not signed in.

Nincsenek megjegyzések: