[homilia] A szeretet politológiája, avagy ‘hihetetlen szükségünk a hitre’

Babits Mihály portréja, A Halálfiai című
regény szerzője, a Trianon előtti szétesésről

A szeretet politológiája, avagy 'hihetetlen szükségünk a hitre'

B-év, 31. hét, P. (Róm15,14-21; Zs 97; Lk 16,1-8)

Létezik-e a „szeretet politológiája?" Közeledhet-e a közéleti beszédmód a Szentírás ethoszához? Hitem szerint igen, s erre keresem a választ. Néha van váratlan biztatás, épp a honi közélet sűrűjéből. Egy országgyűlési képviselő barátom három beszédét küldi meg. Megírom neki, hogy az egyik különösen tetszett. Mégpedig azért, mert saját közéleti megpróbáltatásain keresztül is, de képes volt kimondani a közösség békevágyát. „A XXI. század Magyarországának pedig a szabadság és a jólét hazájává kell válnia. Azzá is fog válni, ha végre megbékélünk egymással, ha hiszünk a szeretet és az összefogás erejében." A másik biztató jel, szintén egy baráti levél közéletünk egyik szereplőjétől. „Nem tudom, mikor ér rá, mikor tudunk beszélgetni közös dolgainkról ‒ erősen weimarizálódó világunkban. Sok olyan emberre lenne szükség, mint Asztrik apát és Ön. Szeretettel hazavárjuk." Asztrik miatt ezt az idézetet ide teszem. Elsősorban azért, mert a „pannonhalmi minta" látszólag meghallgatatlan, de hat. Vezető politikusok rezonálnak rá; még ha csak tudatalattijukból is. Ám érzik, még ha nem is tudják cselekedni, hogy Pannonhalma és Tihany gyógyító mintája, az unum necessarium. Az egyetlen szükség, a legnagyobb szükség ‒ az integráció hangja. Félek, hogy a két visszajelző ki fog futni az időből. Azokból a közéleti kényszerekből, amiket magunkra fontunk, nehéz lesz kihámlani.

Mégis. Létezik a szeretet politológiája. Köztünk van; éppúgy, mint Isten Országa. Még csak nem is naivitás. Töretlenül hiszek benne hogy a „weimarizáló" politikai píár épp „a szeretet politológiája" által írható majd felül. Mert az igazság tiszta, mint a nap. A Szentírás épp azt a tekintélyt, hiányzó autoritást tárja fel, melynek hiányától (köz)életünk szenved. „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja." (Zs 97,1-2) A szavazatmaximalizáló alkímiák épp a lehetséges átalakulás legfontosabb forrásáról nem vesznek tudomást. Tulajdonképpen természetüknél fogva vakok rá; pedig a legegyszerűbb társadalomlélektani tény. A posztmodern, megtört (politikai) alany szomjazza a valódi ideállal való azonosulást. „Nem meglepő, hogy szekularizált társadalmaink nem vesznek tudomást 'hihetetlen szükségünkről, hogy higgyünk'? Elhanyagolják a legalapvetőbb antropológiai tényt, hogy a hívő lények vagyunk." Nem más, mint a materialista Kristeva mondja ki a szekularizált kultúra legnagyobb mulasztását a rábízottakkal szemben. Tulajdonképpen megszégyeníti a politikai tanácsadó cégeket; leleplezi a blöfföt, vagy öncsalást, mellyel csalják megrendelőiket és önmagukat is. E szekularizált politikai kommunikációk zsákutcájáról van szó. Nevezetesen, hogy képtelenek valódi tekintélyt kínálni. Ami valós, tartós, hatékony autoritás. S ezen „alkalmatlanság" nyitja meg az utat az erőszaknak; és az elszemélyelenedésnek. Nem gondolkodó automatákká válunk, bürokratikus közönybe merevedünk. A kortárs politika hazugsága, hogy olyan „ideálokat" kényszerít a társadalomra, mely tekintélyekben senki nem fog hinni ‒ ha épp „pszichénk erendő hitre-hangoltságát" veszik semmibe, s iktatják ki.

Pedig ez a lélektani örökségünk döntő. Az ember felnőve is keresi identitását, azonosulásra van hangolva. Személyként és kultúraként, egyaránt. Kristeva azt fogalmazza meg, hogy pszichés előtörténetünk kultúránk mikrokozmosza. „Az első azonosulást az anyának az apa gyermeke iránti szeretete adja át… A szerető atya alapozza szükségünket a hitre. E szeretet az, amelyik először elismeri az újszülött „nyelvhez" tartozását. Az 'apa' tekintélye ajándékoz meg a létezés méltóságával. Elismer engem, az apa szerető tekintélye okozza létemet. Alapvetően fontos támogatás ez, mely nélkül nem lennék képes semmilyen szabályt elsajátítani, semmilyen hiányt elfogadni, vagy bármi tiltásnak engedelmeskedni. E támogatás nélkül nem tudnék bensővé tenni semmilyen törvényt vagy erkölcsi rendet. Felnőve, 'énként' sem szünök meg keresni identitásomnak ezt a legelső programját. A felfoghatatlan szükségemet a hitre."

Nos, a Szentrás ezt hiányzó tekintélyt mondja ki, Isten szeretetét. „Megmutatta szabadító erejét az Úr, a népek szeme előtt nyilvánvalóvá tette igazságát." (Zs 97,2) S ezzel párhuzamban látom az általam igényelt paradigmaváltást, a „szeretet politológiáját". Amelyik politikai erő ‒ mint értékközösség felismeri ‒, legmélyebb vágyunkat a szeretettel való azonosulásra; csodát fog tapasztalni. Valódi választ, értékválasztást, valódi kötődéseket. S nem azt a homokóra létet, amikor a többség hol ide, hol oda pörög. S véget ér ez a porhintés, vagy porszemdemokrácia. Ahol az állampolgár atomizált és manipulált; saját félelmeinek és azonosulás-vágyainak olcsó kielégítettje. Paradoxon, de épp a pannonhalmi evangéliumi minta fogja megértetni ‒ hogy csak pozitív programokban lehet és szabad gondolkodni. Mert ez egyedül ennek van realitása. A személy valódi szükségeire épülő „pozitív vízió", és gyógyító jövőkép: ez a rendszerváltozás legnagyobb adóssága. Azonosulást adni az embereknek valódibb, élőbb önmagukkal. Ez az új közéletiség ezért nem fog félni sem az igazságtól, sem a szeretettől. „Tapsoljanak a folyamok, a hegyek mind ujjongjanak az Úr előtt, mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket." (Zs 97,8-9)

2009-11-05