2011. augusztus 27., szombat

Becketti monológok 1






I can just confirm it again, it is a Beckettian world. Mouths of politicians are repeating what the opposite of truth is. They are communicating their interest and not the truth. The truth is very simple. It is said that there are 20 000 victims of the civil war since it began. Gaddafi's hand is stained with their blood. Ok. But so is Mr. Cameron (doublet Mr. Sarkozy) - and we average citizens whom they did not ask. There was no public support and legitimation of this campaign. Yet: we are also accountable in these deaths. It is nauseating to hear the 'Beckettian bla-bla' that Nato is protecting innocent lives and civilians. These EU leaders are nothing but elegant nihilists.

Becketti monológok 2.




Lenyomatok és hiányok


"Look at the world, then look at my trousers!" (From Nagg's 'the tailor and his pair of trousers' story from Endgame.') No change. Hardly any. What? Nato is now attacking other 'Gaddafi cities'. Heavy precision bombing. Joystick wars. From miles above. From thousands of miles away. We are attacking them in order to prevent killing their people. What? 'Birth was a death for me'. Says the soldier killed in the war. Soldiers are fathers somewhere. Not in the cosy family atmosphere at 10 Downing Street, or Paris, presidential residence. Gloire. We are killing in order not to kill. We are not killed because we are stronger. 'Yes, but what about the family who owned the dog?' (Watt).
Changed faces. Changed maps. Changed contracts. 'It's like he game where you have to change one word into another by successive alterations of one letter, each time making a new word.' Or change faith. Like Mr. Blair did. Haunted down by the spirits of dead of Iraq. Look at the changing faces and character of Mr. Cameron. Stiffened. Traumatised. Confidence disguises. Religion will absolve him. "Look at the world, then look at my trousers". Says the angel. Says the victim. I hate Beckett plays. Realised in the present. Look at the chaos you created. And the army of unburied spirits. Who is accountable? The ones who write these comments? Their censors? God? Let us blame Beckett for ever.


2011. augusztus 23., kedd

[homilia] Árnyékérzés tüzijátékban




Erkölcsi győzelem (Kék háttér előtt)

Árnyékérzés tüzijátékban



Tripoli ostroma. Valami rossz érzésem van. Ismét egy háború, aminek indítékai nem azok, amiket az EU propagandája mond. Vér tapad Európa kezéhez, ismét. Ebből fakad a rossz érzés. S innentől még hetekig, hónapokig halljuk majd a politika − hatalom − cenzorénjének védekezését. Önigazolását. Mert Auschwitz után az erőszaknak csak önigazolása van. S európai országok, s egyes ember részéről: csakis bűnrészesség.

A BBC híreit néztem. Hihetetlen, mennyire lenyomatják a torkunkon: ez a történelem, és ez az erkölcsi felsőbbrendűség. Pedig, amit látunk, Afrika immár második, újra-kolonizálása. Nemzetstratégiai érdekek futnak versenyt: olajtársaságok, fegyvervédelmi beruházások, piacbiztosítások formájában.

A közvetítések elrémisztenek. S nemcsak azért, mert belátni, milyen mélyen hatnak ránk a manipulált képek. Ami a kétszer kettő józanságával taglóz le: íme, most látszik a történelem agresszív bensője. Mint valami esztelen szörnyeteg, agyatlan, szelídíthetetlenül. Bármikor robbanhat, világégésbe a világ. S Európa urai − elegáns nihilisták − azt gondolják, irányítják a folyamatokat. Fenét. A tőzsde-, népszerűségi mutatók-, önnön műveletlenségük, és hübriszük kalitkájában futkozó: győzelmeken felizguló vadállatok. Eljön az idő, újra kell olvasni Marx munkáit a kapitalizmus természetéről. Élőben, immár a sokadik imperialista háborút láttuk. Csakhogy a különbség: fehér ember részvételünkkel. Egyetlen úniós ország miniszterelnöke vagy hadügyminisztere nem mert az imperialista háború ellen szavazni. Az egyházak − Európa lelkiismerete −, sem az únióban, sem idehaza: nem szóltak. Egyetlen közszereplő-, kulturális csoport sem hallatott. Belementünk, asszisztáltunk Európa agresszor voltához. S nem mentség, hogy megkérdezésünk nélkül történt ez a háború. Az „arab tavasz" szinonímája: a még jobban megnyitottabb, még inkább kiszolgáltatott „arab piac". Életemben először szégyellem, hogy az Európai Únió „állampolgára" vagyok. Mélységesen. S fáj kereszténységem. Belülről. Csak remélni merem, hogy szubjektív fájdalom. S nem a bennünk élő, elárult Léleké.



2011-08-23


Lisztidéző



Lisztidéző


Ünnepi koncert. Liszt B-H-C-H Prelúdium és fúgája. Az 1870-es, késő verzió. Bach emléke előtt tiszteleg. Másfajta termékenységét mutatja most a Debreceni Nagytemplom belseje. Meglepően megtelik. Liszt romantikus menetei dübörögnek. Most üresen áll a neoklasszicista, örökké fegyelmezett szószék. A racionális "Ige", amit hétről-hétre hallgat a gyülekezet, szintje fölött szólal meg a Templom. A kálvinizmuson belül megbúvó igény hívja vissza vasárnapról a gyülekezetet? A racionalitás fölébe menni? Ez a kálvinizmus tudatalattija? A misztérium, a komplexitás iránti igény?

Az idős Liszt Rigai templomavatásra írt "Jöjj, mondjunk hálaszót" korál-átirata szól. Állítólag ez az alig hatperces darab elmaradt a megrendelők várakozásától. Liszt az egyszerűség, a tömörség, és a tisztaság formanyelvén keresztül kívánta elmondani véleményét az orgonaszentelés jelentőségéről? Valóban, "tisztára meszelt" dallamok.

Liszt 1850-es Próféta fantáziája. "Hozzá, az üdvöt adó vízhez jöjjetek el újra könyörögni" kezdetű koráldallamra. A münsteri vérbefojtott prófétamozgalom emlékének tiszteleg, közvetetten. Ám közvetlenül a megírás éveiben kioltott európai forradalmak emlékének adózik. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi zenei megfogalmazása. Emlékezés, és előre tekintés a mából.

Liszt érzékeny a történelem narratíváira. Zenéje intertextualitás kora eseményeivel. Intellektuális, morális, és romantikus érdeklődés az övé. Így, ebben a "történetiségben" válik formai újítóvá. Harmóniái megsejtik és leírják a történelmi rend törékenységét.

Így érint meg a fehér-mész templombelső archaikus anatómiája. A fehérség: mindent elnyelő fehérség. A felületek konokul ellenállnak a tudat minden projekciójának. Mint egy zen sziklakert. S ugyanakkor, ugyanezzel a kitartó makacssággal elvárja tőlünk e fehérbe mártott rend: mégis kíséreljük meg képeink kivetítését. S lám: át tudjuk e törni "korszakhatárainkat"? Számomra ez teszi Lisztet a legnagyobb zenei nagyságokkal rokonná. Kitölteni lehetőségeivel a kor zenei kereteit, és belülről szétfeszíteni azt. Amikor Próféta-fantáziáját írja, Petőfi már nem él. Mégis, beszélgetőtársként tiszteleg Petőfi szabadság-etikájának, e francia forradalomhívő erkölcsi zsenije előtt. S így fest lassú tétele ismeretlen tájat: amit meghódíthatnánk; mely alázatban meghódíthatna bennünket. Mert Liszt zenéje a történelemhez szól, így old ki bennünket a történelem görcseiből. Egyszerre tart tükröt provincialitásunknak. S szelídíti-biztatja forradalmárrá provincialitásunkat. S most olyan ez a debreceni templomtér, amiben mintha visszafelé bejárhatóvá lenne a nemzeti idő. Elcsendesednek az összezavart tengerek. És újra felkavarognak. Egyszerre rendelődik alá a kegyelem és Isten az embernek. Nem tévedés. S egyszerre rendeződik alá az ember Istennek és kegyelemnek.

S szükségem van Liszt muzsikájára ma, hogy kioldja ítéleteim görcseit. Megtanulunk triumfalizmusunkkal és agyagból gyúrt esendőségeinkkel együtt mosolyogni. Nem görcsösen mondani ítéleteinket a korról: de lefesteni azt, amint Liszt zenéje fest vezérdallamával. A lélek szabadsága, egyenlősége, és testvérisége lehetséges-e Istennel? Ha a kinyílásnak ezt a hermeneutikáját megtapasztaljuk a másik ember, az idegen közösség felé: akkor sejthetjük meg, s tehetjük fel egyedül jogosan a kérdést. Isten-van-e? Mit jelent a hitetlenség, és mit a hit? Petőfi azt mondaná: szabadság, egyenlőség, testvériséget mondani: ez az Isten. E három dialektikáján - egymásban lakozásán kívül nem is létezhet. Most robban Liszt orgonája, a kérdés teljes érzékiségében. S meghajol a karzat felett.


2011-08-23


2011. augusztus 14., vasárnap

Régi ének


Illusztráció: a fenti bejegyzés-címre kattintva a Kálvin-tér online látképe
,
a negyvennyyolcas Kossuth-emlékmű (jobb oldal lenn), s az Árkád-kávézó (bal oldal, sínek mellett)


D. N.-val levélváltás. Winchesterben orvos. A romániai Moldvából érkezett, évekkel ezelőtt. Családja törökországi, az 1919-1923 közötti örmény népirtás idején vándorolt Moldvába. A levélváltások izgalmasak. Érdekel, ahogyan nők élik meg a kultúra- és ország váltásokat. Úgy tűnik, mint az élet csaknem minden területén, jóval jobban alkalmazkodnak. Ám mégis, minden felszíni könnyed „letelepedés" ellenére, mélyemlékezet a nők szó-rajzása. Félelmetes a nyelvi rugalmasság és nyitottság, ahogyan magukba ölelik az új tájakat, s annak részleteit. Megígérem neki, hogy majd intek Debrecen főteréről. „Határátlépőben". Épp istentisztelet után. A Kálvin teret online-kamera közvetítés figyeli. A Nagytemplom honlapjáról elérhető.

Szép ez a nyári délelőtt. Rárobban a fény a térre. Megfigyelem, a legtöményebb jelen idő, amikor csak a most van, ez a szikrázó nyári napsütés. S csakis vasárnap délelőtt tud így megállni az idő. S itt, az Árkád kávézó teraszán megint. Épp úgy, mint egy éve.

D.N. művelt romániai orvos. Orthodox. Ebből fakad valami azonnal észlelhető érzelmi gazdagság soraiban. Sokat beszélünk a „migráns"-létről. Ezt szeretem megfigyelni másokban, akik egészen más helyzetben, de ugyanabban a közegben élnek. Írom, hogy tulajdonképpen a műveltség, az olvasás maga is a kultúrák közötti, s saját kultúrán belüli migráció egy változata. Mára különösen. Maga a tény, hogy valaki még könyvet olvas, zenét hallgat, tárlatokat látogat ‒ egyfajta „idegenné válás". Az, aki klasszikus módon még hisz abban, hogy „pszichés terünket" még táplálni kell: kisebbséggé válás. Egy saját múltjára betegesen nem reflektáló korban. (Most elfut előttem a villamos. Már rég nem sárga. Oldalán hatalmas felirat, röpködő százalékok között. „Örök leárazások otthona." S visszaáll a nyári idill.)

Minden negatív felhang nélkül állítom: ebben a migrációban élünk. Kis-, és nagyközösségek, média, társadalom, egyház, falvak, tanyák, futballstadionok. Szőröstül-bőröstül. Akár látjuk, akár nem. S lélektani tény, ha a psziché nem reflektál a belül növekvő múltra, megbetegszik. Egyénként unatkozni kezd, és unalmat űz. Közösségként: agresszív lesz. Erőszakban törhet ki. Írom D.N.-nek, inkább töprengésként, hogy a londoni és más Egyesült Királyságbeli városokban, a kitört zavargásokban, ez is előbukik. A nem reflektált múlt. Néhány ‒ talán csak két ‒ generációval ezelőtt ezek a betelepült színes családok, még anyanyelvvel bírtak. Saját kultúrával, otthon-tudattal, Afrikában, távol-Keleten. Aztán idegenbe szakadtak. A gazdasági migráció kényszerében. Iszonytató trauma lehet menekültként, vagy illegális bevándorlóként érkezni. Az anyanyelv cseréjét átélni törtangolra. Törthazára. Munkanélküliségre. Mechanikus munkára. S közben a növekvő belső történetnek nem időt szentelni. Nincs nyelvük, nincs szavuk kifejezni amit átéltek, amit éreznek.

S azt is írom D.N.-nek, hogy milyen különös egybeesés ez az EU és az USA mostani háborúival. Belső emigráns létünk külső robbanásai. Mert miközben agresszióval, zsarnoksággal, korrupcióval vagy épp terrorizmussal vádolunk államokat, vezetőket ‒ a saját társadalomban tagadott agressziót, igazságtalanságokat, és korrupciót vetítjük ki. Magát a tényt, hogy hanyatló gazdaságaink, s e hanyatlás elitjei: nem reflektálnak arra, hogyan sebzi a kollektív emigráns-lét a társadalom működő közösségeit. Ezért gondolom, hogy a belső gyökértelenségből: lesz, lehet kiút. Mert maga a reflexió hiánya a gyökértelenség, nem a sebzett állapot.

Persze kérdés, a mai nagytemplombeli igehirdetés után is: az egyházak vajon tudomást vesznek-e a „pszichés tér" sorvadásáról, nem hívőben, hívőben. Érdemes lenne egy statisztika. Elmenni ma száz templomba, s meghallgatni: érzik-e, értik-e az igehirdető lelkipásztorok: a meghallgatatlan „Idegent" bennünk? Aligha. Vagy még nem. Talán, mert az intézményesült vallás önkéntelenül stabilizációra törekszik. Eltagadni a gyökerek és zsoltársorok közötti mindennapi mállásunkat. Pedig: ez egyfajta új ráutaltság az Igére, Istenre; jóra, szépre és igazra. Új viszony. Egy irányba tekinthetnénk bensőnk meghallgatásával. S kezemmel simítom nagyanyám régi, 1929-es református Énekeskönyvét. Határtapasztalat egy-egy kézjegye, zsoltárszámozása.

Már néhány év óta érzem: énünk múltbeli része párbeszédet kér tőlünk. Elmondja, hogy vándorlásaink cseppkőképződése meghallgatást kíván. A mindannyiunkban növekvő „emigránsbelső" meghallgatásra kíván. S egy idő után, a „self" avagy énünk kimondja: egyedül a valódi társ, a valódi közösség oldja fel az „emigráns-lét" állapotát. Nem feledteti, de az „osztozott szem", egyensúlyba hoz. Ezért pozitív, amit mondok: roppant közösség szomj él bennünk. A gyönyörű képesség, hogy közösen megfigyeljük a bennünk elmaradó hazát. S mely újra otthon épp a közösen elmondott történetben lesz.

De legyen az újabb érkező villamos-felirat a zárszó. „Te már megtaláltad helyed a világban?" „Beszélsz már angolul vagy németül? Az informatika világában megtalálod helyed és számításaid". Már ha számít valamit, amit D.N.-nek, s önmagunknak írtam.



2011-08-14


2011. augusztus 13., szombat

A tizenkilencedik század zenéje




Bartók szülőhelyét jelölő emléktábla Nagyszentmiklóson

"A régi dalokban megnyílt az Európa alatti zenei világ". Németh László Bartók és a tizenkilencedik század zenéje című tanulmányát olvasom. Lebilincselő, még ha nem is értek teljesen egyet Németh "programjával". (Megmutatni, hogy a tizenkilencedik század zenéje túl irodalmias lett, túl bonyolult polgári programzene. S ebből Bartók a tudatos letisztulás. A tizenkilencedik század nem csak a "felszínes romantika" és természettől való távolodás ideje. Satie és Bruckner például, a szépet, az egész élményét mutatják fel még egyszer. S egyben a kor kiszolgáltatottságát és sebezhetőségét; mert tényleg, hamarosan mindent felfalnak a gépek.)

Ám Németh képe az Európa alatti zenei világról, mely többek között Bartók és Kodály gyűjtésében tárul fel, találó. Kilépni a "rágógumivilágból". Mert korunk, ha Németh képét alkalmazom, hamisan romantikus. Felszínesen romantikus, a romantikának egy posztmodern változata. Ez a kor éppúgy a(z) (állandó) felfrissülést keresi, inkább csak az érdekességet, a változatot" ragadja ki a helyi kultúrákból. A főzőműsorok szakácsai a kor értelmisége. A történetmondás szintje ez. Miközben színes ruhákban Joshi Barat és a többi színesbe öltözött romantikus "főz", valójában már nem is sérti érzékünket: csak a kuriózum szintjén vagyunk érdekesek. Valaki csak a kuriózum szintjén zenész, költő, magyar, feltaláló, borász, kétkezi munkás, bármi. Valójában senki sem az, aki. S ez a kuriózum-szinkretizmus mindig csak annyira kíváncsi, hogy pillanatnyilag mi vagy. Arra, hogy ki vagy, véletlen sem kérdezhet rá. Mert akkor borulna minden. A fogyasztást tovább konszolidáló, örök kétharmados többségektől, a mivagymivagy rágógumi médiáig. S minden, ami közte van. Az ókor vallási szinkretizmusát, mert vallások már rég nincsenek, a gasztronómiai szinkretizmus váltja fel. "Ételkeveredés." Más népekből is csak ennyit "tudunk". Koktélösszetevőket, rákkülönlegességek, soha nem hallott nevű fűszerek. Tescoalapanyagból.

Bartók zenéje, korából kilépő "disszonanciája" a felszínekhez való viszony. Megrendülten olvasom a szerelmes Bartók levelét Geyer Stefinek Budapestre. Vésztőről írja, 1907. szeptember 6-án. "Buzgó katolicizmusa" utáni ateizmusát írja le. Nem, nem a szépet tevő Bartók póza ez a nőnek, akihez ír. Nem is a tanulság a maradandó, hogy értelme nem sok támogatást kapott korának apologetizáló vallási provincializmusától. (S most egy nyári pillanat is eszembe jut, a tudós, idős G. Sándorral Bécsben W. András barátomnál elköltött ebéd. Kísérteties, e komoly, európai hírű vegyészprofesszor tudós kételyei a valláshoz ugyanazt a hitről való leválást tükrözi, mint Bartóké. Hangja ugyanaz a szelíd alázat: nem tolakodó, sértőrdött világnézetváltás. Kérdéseik voltak, amik nem találtak megválaszolásra. S koruk vallásossága nem is tett különösebb erőfeszítéseket a közös töprengésre. Birodalmi hittanok a Christendom árnyékában ritkán teszik. Külön történet, vajon a ma Bartókjai és Görög Sándorai mennyiben kapnak releváns válaszokat, egy "prebartóki" világban megtorpant katolicizmustól, reformátusságtól, evangélikusságtól? A hívő Bartók anyjának imádságot ír, neki címzett minden levelét imával kezdi még néhány évvel előbb: "Isten áldd meg a magyart!")

Kérdés, mi lesz majd a mi alapzenénk, mely rálátást ad. Mi milyen hagyományhoz nyúlunk? Miből meríthetünk? A hagyománynélküliségnek ez a lázadása érdekel. Lehetőségei. Mert ezek a kilépési, továbblépési pontok léteznek. Bármennyire korszerűtlen is, ezért olvasom újra az "Európa alatti zenei világot". Bartók levelezését, Méliusz Juhász Péter Sámuel könyve- és Királyok könyve fordítását; Németh László néhány tanulmányát. S hallgatok sok zenét. Beethovenen kezdve. S amivel nem értek egyet Németh-tel, az, hogy a tizenkilencedik század zenéje nem forrás. Igenis tükre, ami történik. Sejtése nincs, ami majd a huszadik században bekövetkezik; de ezekben a dallamokban igenis ott van az az Arc, amivel visszatekintünk.

Ettől függetlenül a leegyszerűsödés programja, amit Bartók követ és Németh ideálnak állít, érvényes. Kilépni kultúránk narcisztikus iránytalanságaiból: a nyomtatott betű, a "nyomtatott szív" világába.


2011-08-12

2011. augusztus 10., szerda

Félapokalipszis



Félapokalipszis



Érik meglepetések az embert. Bartók diákéveiről olvasok. "A következő tanévre Nagyváradra kerül, ahol polgári iskolai bizonyítványa és külön latin-tanulmányai alapján a premontrei gimnázium II. osztályába vették fel." 1891. Igaz, hogy csak egy iskolaév. Jóllehet, sem ő, sem anyja nem elégedettek a második időszak (márciusi) értesítőjével. 2 jeles, 2 jó és négy elégséges. A bizonyítványt igazságtalannak tartják. Bartókné nagyszöllősi kollégáinak is megmutatja, akik egyenesen hírlapi tiltakozást akarnak közreadni. "Ezt Bartókné megakadályozza, de kiveszi fiát a gimnáziumból és hazaviszi Nagyszöllősre." 11 éves. Utánanéznék, zongoratanára, Kersch tanár úr, aki az Apollo utcában lakott, vajon a gimnázium tanára volt-e. Mert Bartók őt szerette. Szintén utána kéne olvasni, egy későbbi levelében megemlékezik gimnáziumi élményeiről. Dereng, egy angol életrajzából talán, hogy nem kedvelte különösebben. Ennek ellenére, arra, hogy premontrei diák volt, megdobban a szívem. Valahol, a rendi generációkon át, "reális" szellemi kapcsolat.

(S így idézem tovább, ritka látogatásaim egyikét a váradi premontreiekhez, újraindulásuk idején. Emlékszem, nyáridő. Az egykori gimnázium épületében a Mihai Eminescu főgimnázium leromlott kerítésrácsa fölött időtlen lombok. Rég volt. Ez a kép Budai Márton kanonoktól távozóban marad meg. 1992? Átnézünk a kerítésen. Komor hangulat a belső udvar csendje. A virágzó akácokon, erős nyári melegen is átütött a gyász, hogy az egykori gimnázium nincs többé.) Ez a távozás-vesztés, ez társul Bartókhoz is. A provincialitás, melyből kilép. Kíváncsi vagyok, ha marad, és ott érettségizik, vajon szűknek vagy tágasnak találja a premontrei gimnázium légkörét? (Juhász Gyula is, később, néhány évig, ott volt fiatal tanár.) Ismétlem, maga a tény, a "közös érintővonal", még ha véletlen is, meglep. Belső időutazás. S nyári zenehallgatásaim "párbeszédének folytatása". S most eszembe jut a Pauk György hegedűművésszel készült londoni interjú Bartókról. Még érik, még "íratik" a cikk.

Zenéjét a délutáni felfedezés fényében, kicsit "módosult" szögben hallgatom. Még jobban egy közös szellemi térbe belépve. S persze, most eszembe jut, tiszta világossággal egy másik, fiatalkori levélrészlete. Hitének "elvesztéséről". Provincialitásokon kopott meg, hirtelen. Túl összetett, túl mozgékony szellem volt. S az akkori apologetikus, bűntudatot sulykoló lelkiség, valóban szűknek bizonyult. "Szűknek találtatott." Nagyjából úgy, mint a fiatal Németh László. S valahogy, éppúgy, mint ő, "Amikor a természettudomány először nyilallta belém a nagy kételkedést, az első kamaszkor lázongásaiban sem tudtam soha e vallás nagy kultúrkincsétől elszakadni". (N.L., Molnár Albert zsoltárai és ritmikájuk)

S hogy miért jut eszembe mindez? Délutáni gondolatok fényében. David F. Ford okos, tiszta gondolatait olvasom, The Future of Christian Theology. Amit János evangéliumáról írt, meglep. Csaknem kinyilatkoztatás erejű. János evangéliuma, amit a "legmisztikusabbnak", legszárnyalóbbnak gondolunk, a legrealistább. Arra tanítja az immár második, harmadik keresztény generációt, hogy itt, a történelemben kell élni. Folytonosságban gondolkodni. Nem kitörni a történelemből, hanem benne élni a történelemben. Nem apokaliptikus várakozásban izzani, mert Jézus nem most jön el, mint "világvége". Nem; helyette megtanulni kell, együtt élni a Lélekkel. Megtanulni múltat és jelent egybekötni: alkotó várakozásban. Ahogyan János evangéliumának kulcsszava a menein ige: "benne lakozni". Kultúrában, egyházi évben, egyházközségben, liturgiában; és: nem tévedés, "evilágban". Etörténelemben. Folytatni a Mester bölcsességének keresését. János evangéliumának üzenete: a folytatódó keresztény, vagy épp: zsidó-keresztény élet titka. Felvállalni a történelem multi-dimenzionalitását. Mert azzal, hogy "késlekedik a Messiás", hogy történeti visszatérése kívül esik a számunkra kimért időn: ezzel válik "pluralistává" a történelem.

S Bartók zenéje, a váradi gimnázium "elmúlása" ezért tanítás. Korszakokat átlépni. Mélyen elgondolkodni a korról. Meggyászolni tavaly még avantgárd, formabontó dallamokat. Mint Bartók 3. zongoraversenye, vagy Concertója, vagy 2. hegedűversenye. Általában, az 1930 után írt darabok, ahogyan "lehiggadnak". S visszatérnek a tonalitásba. Adorno a háború után végtelenül lehúzta ezért Bartókot. Hogy visszatért a népies dallamvilágba. Pedig amit ő "ízlésgyengülésnek" ítélt, mély történelmi realizmus Bartók részéről. Felismeri, hogy a kultúrán belül határátlépés történt. S ő ezt így fejezte ki. Azzal az alázattal, ahogyan a Jánosra következő generációk felkészültek benne élni ebben a történetben. Folytonosságot vállalni a múlttal. Feldolgozni, átelmélkedni, "újra emlékezni azt". S milyen különös. Bartók, aki mélyen rokonszenvezett az eltűn(tetet)t indián őslakossággal Amerikában, "klasszicizmusában" programot ad. Épp történeti rohanásainkban. Most, amikor már elmúlt a népzene világa, "Németh László világa", s maga Bartók világa is: most újra emlékezni az arcéleink mögötti arcéleket. Az ott be nem teljesült vágyakat. Hogy azok bennünk tisztuljanak. A Messiás csendes visszatérésében élve, emlékezve. Ez világunk változása: menein, azaz Jézus csendes visszatérésében lakozva.



2011-08-10


2011. augusztus 6., szombat

25 év


25 év

 

Tiszapart. Liliomfi étterem. Tobzódás. Itt ülök, a teraszi ernyő alatt. Átellenben, két fagylaltnyalásnyira a Szigligeti Színház. Az ezerszer ismerős lépcsősor. Ez a mostani vendéglő a hajdani Színészklub helyén, a régi Stúdiószínház előtt-benne. A Tisza illata. Habzsolom a régi lélegzetvételt, lépéseket. Tizennyolc éves bennem a szív. A régi szabadság mámora. A sétány lelke mit sem változott. A Verseghy Gimnázium előtt a parkban még ugyanazok a fák. S milyen különös játéka is az időnek: a nyári éjszakai égbolt ráérősen, fölöttünk, ugyanúgy megáll. A sétány lakói mások csupán. Philippovich Tamás "művész úr" képe villan elém. 1985? Hűvös arisztokratikus eleganciával, elindul ki a sétányra, innen a színház elől. Vagy Mucsi Zoltán, Tóth Jocó, Nagy Tamás, fiatalon. Egry Márta, Zala Márk és Roczkó Zsuzsa (nevét talán jól írom). Fiatal színészek. Árkosi Árpád, bőrtáskájával. Fiatal, második éves rendező akkor itt. Itt, a stúdióban, Kovács Zsolt (?), Pirandello IV. Henrikjében. Igaz, az egy csikorgató téli este. Ha jól emlékszem. Jól indul ez az érettségi találkozó.

S fontos felidézni e hangulatokat. London után élvezem a lélegzetvétel régi ritmusát. Szavak nélkül is itthon érzem magam. Az élet ritmusa, a szavak alatti más. Pedig csak periférikus az anyanyelvi szó. A ritmus ráérőssége miatt magyar a közeg. Biztonságos. Chelsea után kisimult tengernek érzem magam: egyetlen hullám nélkül.

A Belvárosi nagytemplom belül, maga a változatlanság. Ugyanaz a történelmi depresszió. Hiába, az egykori rendház máig gyászolja a feloszlatást. Kvadruma szép. E kolostorkerengőt osztálytársam, Cs. Móni tervezte. Ízlés. Élettel teli megkomponált kolostorudvar. Mintha kútját titkolná, melyet közepe rejt. Egyedül az udvar hordoz derűt és töretlen életet. A templombenső máig seb: a kitépett ferences közösség: láthatatlan szobor. Az új gyaloghíd előtti Trianon-emlékmű párja. Ugyanaz a kiáltó csend: eltávozottak, elhurcoltak csendje. Diákkorunkban sokat ültünk e meztelen hős-alakok előtt. Akkor, a (le)épülő kommunizmus éveiben titkolta e helyeket a város. Mára, itt a sétány csodálatosan kinyílt. E történelmi gyász rejtette az evangélikus templomot. Mintha egy Szerb Antal gótikus novellából lépne elő kortornyával. S ha jól látom, a Damjanich uszoda tűnt el? Ha így van, holnap rákérdezek, én nem bánom. Szép, tiszta rózsakert a helyén. Geometrikus sétány. Tényleg kinyílt e város szocializmussal és Kádári bevonulással terhelt története. Ez a tágas rózsa-tér, a Verseghy park a lelkiismeret tere. Az anamnézis "leszállópályája". Újonnan épült röptér, amire rácsodálkozom. Valóban találó szó rá: szép. Kitágul az, ami alszik. Ami tudat alatt feszül. Mint bennem is, huszonegynéhány év elfojtott kreativitása. Mert pontosan érzem. A lélegzetvétel megváltozott ritmusán: minden itt szakadt meg. S ide kell visszatérni. Szindbádi bátorsággal. Pontosabban, szindbádi kezdetekkel. Mert a fiatal Szindbád tér haza. A lámpák fénye ugyanaz. Ide szitálják fényükkel a jelent, amit évek óta keresek. S ez város, a maga változó-változatlanságában feloldoz. Nem kérdez. Csak hallgat, meghallgat türelmesen. Általam él, s ezért nagylelkű a bűnbocsátásban. A szót sem ismeri: bűn. Csak kezdetet.

*

Nemcsak Kosztolányi "hajnali részegsége" létezik. Beköszöntött az este. Fizetek. Kedvem támad még ma este bejárni a régi utcákból, amit csak lehet. A régi HEMO mellett. Hosszú éttermi asztalok. Katonás rendjükben emlékezik tovább a szocializmus "Helyőrségi és Művelődési Otthona". S rácsodálkozom, mennyire megőrzik uralmukat a régi, eredetileg tervezett belső terek. Látványtervvel, belső szerkezeti elem-dekorációkkal el lehet tagadni a dolgok eredetét. A tér, az eredeti arányokkal, mégis őrzi régi iralmát. Sárga-vajszín abroszok. Poharak. Mintha százötven-kétszáz visszatérő Illés prófétának terítettek volna asztalt. Egymásra terülő korokból megannyi Illéseknek. A szemem Illés kelyhe.

Beérek a felújított Kossuth-térre. Éjszaka. Fény-szökőkút. De nem fordulok feléje. El szeretnék menni a régi iskoláig. Proust a teasütemény ízén át lép be az elveszett, gyermekkori időbe. A várost mártja egy ismeretlen kéz szemembe. A "cégtáblák" változtak, de az épületek nem. Bejáratuk ugyanaz. Mintha egy régi, jól megvilágított színpadkép lenne. A Megyei Bíróság igénytelen szürke-kékje mögött az Iskola teasütemény okkere. Útközben Móni lép ki elém egy kapualjból. Két órája találkoztunk férjével együtt a szombati misét megbeszélni a Nagytemplom plébánosával. Kicsi a város. Flóra lánya ugyanott 11.-es. Holnap találkozunk.

Az iskola ablakai. A kilincsig megyek. Az ajtó ugyanaz. A barna olajfestéket eltávolították róla. Most természetes színben, csaknem világos tónusban, "fénylik" a fa. Az oldalsó kis utca. Ott az útburkolat, a málló falak ugyanazok. Vissza a Kossuth tér. A szökőkút függőlegesen vizet köp. Köztük szlalomoznak biciklivel gyerekek. A padokon rengeteg fiatal. "Új rablói vannak a nyárnak." S bennem végig az az érzés: mekkora kincs a két szemünk. Mekkora felelősség az emberi szem. Kíváncsian várom a folytatást.