25 év
Tiszapart. Liliomfi étterem. Tobzódás. Itt ülök, a teraszi ernyő alatt. Átellenben, két fagylaltnyalásnyira a Szigligeti Színház. Az ezerszer ismerős lépcsősor. Ez a mostani vendéglő a hajdani Színészklub helyén, a régi Stúdiószínház előtt-benne. A Tisza illata. Habzsolom a régi lélegzetvételt, lépéseket. Tizennyolc éves bennem a szív. A régi szabadság mámora. A sétány lelke mit sem változott. A Verseghy Gimnázium előtt a parkban még ugyanazok a fák. S milyen különös játéka is az időnek: a nyári éjszakai égbolt ráérősen, fölöttünk, ugyanúgy megáll. A sétány lakói mások csupán. Philippovich Tamás "művész úr" képe villan elém. 1985? Hűvös arisztokratikus eleganciával, elindul ki a sétányra, innen a színház elől. Vagy Mucsi Zoltán, Tóth Jocó, Nagy Tamás, fiatalon. Egry Márta, Zala Márk és Roczkó Zsuzsa (nevét talán jól írom). Fiatal színészek. Árkosi Árpád, bőrtáskájával. Fiatal, második éves rendező akkor itt. Itt, a stúdióban, Kovács Zsolt (?), Pirandello IV. Henrikjében. Igaz, az egy csikorgató téli este. Ha jól emlékszem. Jól indul ez az érettségi találkozó.
S fontos felidézni e hangulatokat. London után élvezem a lélegzetvétel régi ritmusát. Szavak nélkül is itthon érzem magam. Az élet ritmusa, a szavak alatti más. Pedig csak periférikus az anyanyelvi szó. A ritmus ráérőssége miatt magyar a közeg. Biztonságos. Chelsea után kisimult tengernek érzem magam: egyetlen hullám nélkül.
A Belvárosi nagytemplom belül, maga a változatlanság. Ugyanaz a történelmi depresszió. Hiába, az egykori rendház máig gyászolja a feloszlatást. Kvadruma szép. E kolostorkerengőt osztálytársam, Cs. Móni tervezte. Ízlés. Élettel teli megkomponált kolostorudvar. Mintha kútját titkolná, melyet közepe rejt. Egyedül az udvar hordoz derűt és töretlen életet. A templombenső máig seb: a kitépett ferences közösség: láthatatlan szobor. Az új gyaloghíd előtti Trianon-emlékmű párja. Ugyanaz a kiáltó csend: eltávozottak, elhurcoltak csendje. Diákkorunkban sokat ültünk e meztelen hős-alakok előtt. Akkor, a (le)épülő kommunizmus éveiben titkolta e helyeket a város. Mára, itt a sétány csodálatosan kinyílt. E történelmi gyász rejtette az evangélikus templomot. Mintha egy Szerb Antal gótikus novellából lépne elő kortornyával. S ha jól látom, a Damjanich uszoda tűnt el? Ha így van, holnap rákérdezek, én nem bánom. Szép, tiszta rózsakert a helyén. Geometrikus sétány. Tényleg kinyílt e város szocializmussal és Kádári bevonulással terhelt története. Ez a tágas rózsa-tér, a Verseghy park a lelkiismeret tere. Az anamnézis "leszállópályája". Újonnan épült röptér, amire rácsodálkozom. Valóban találó szó rá: szép. Kitágul az, ami alszik. Ami tudat alatt feszül. Mint bennem is, huszonegynéhány év elfojtott kreativitása. Mert pontosan érzem. A lélegzetvétel megváltozott ritmusán: minden itt szakadt meg. S ide kell visszatérni. Szindbádi bátorsággal. Pontosabban, szindbádi kezdetekkel. Mert a fiatal Szindbád tér haza. A lámpák fénye ugyanaz. Ide szitálják fényükkel a jelent, amit évek óta keresek. S ez város, a maga változó-változatlanságában feloldoz. Nem kérdez. Csak hallgat, meghallgat türelmesen. Általam él, s ezért nagylelkű a bűnbocsátásban. A szót sem ismeri: bűn. Csak kezdetet.
*
Nemcsak Kosztolányi "hajnali részegsége" létezik. Beköszöntött az este. Fizetek. Kedvem támad még ma este bejárni a régi utcákból, amit csak lehet. A régi HEMO mellett. Hosszú éttermi asztalok. Katonás rendjükben emlékezik tovább a szocializmus "Helyőrségi és Művelődési Otthona". S rácsodálkozom, mennyire megőrzik uralmukat a régi, eredetileg tervezett belső terek. Látványtervvel, belső szerkezeti elem-dekorációkkal el lehet tagadni a dolgok eredetét. A tér, az eredeti arányokkal, mégis őrzi régi iralmát. Sárga-vajszín abroszok. Poharak. Mintha százötven-kétszáz visszatérő Illés prófétának terítettek volna asztalt. Egymásra terülő korokból megannyi Illéseknek. A szemem Illés kelyhe.
Beérek a felújított Kossuth-térre. Éjszaka. Fény-szökőkút. De nem fordulok feléje. El szeretnék menni a régi iskoláig. Proust a teasütemény ízén át lép be az elveszett, gyermekkori időbe. A várost mártja egy ismeretlen kéz szemembe. A "cégtáblák" változtak, de az épületek nem. Bejáratuk ugyanaz. Mintha egy régi, jól megvilágított színpadkép lenne. A Megyei Bíróság igénytelen szürke-kékje mögött az Iskola teasütemény okkere. Útközben Móni lép ki elém egy kapualjból. Két órája találkoztunk férjével együtt a szombati misét megbeszélni a Nagytemplom plébánosával. Kicsi a város. Flóra lánya ugyanott 11.-es. Holnap találkozunk.
Az iskola ablakai. A kilincsig megyek. Az ajtó ugyanaz. A barna olajfestéket eltávolították róla. Most természetes színben, csaknem világos tónusban, "fénylik" a fa. Az oldalsó kis utca. Ott az útburkolat, a málló falak ugyanazok. Vissza a Kossuth tér. A szökőkút függőlegesen vizet köp. Köztük szlalomoznak biciklivel gyerekek. A padokon rengeteg fiatal. "Új rablói vannak a nyárnak." S bennem végig az az érzés: mekkora kincs a két szemünk. Mekkora felelősség az emberi szem. Kíváncsian várom a folytatást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése