2013. május 29., szerda

A kifejezés kényszere (tanárom, Dóczi László festőművész emlékére)


Dóczi László (1943-2012), Ámulok, hogy meghalok















A pozitív gondolkodás: bennünk feszülő, termékeny tenger. Életadó, újjá teremtő közegünk. S bele kell gázolni; át kell kelnünk e tengeren. Talán legtalálóbban Haydn szimfóniái fejezik ki ezt az átkelést. Megmerítkezni a belénk írt eredendő ragyogásba. Realista alászállásban, hisz árnyékainkat (s nagytörténelmünk árnyékát) is magunkkal visszük ebbe az aláereszkedésbe.
Ezért, a keresztény nyelv, soha nem lehet platonista "átmenekülés" a fénybe, a múlt tagadása árán. Nem. Mint Haydn 17. F Dur Szimfóniája második, Andante ma non troppo tétele: a keresztény  nyelv, mint új és reményteli nyelv a világról, egész történetünk aláereszkedése az euangelionba; hírbe, új hírbe. Az Istenben feltárult új nyelvet beszélni: átszűretésünk egyfajta eleddig nem ismert kinyílásba. Tágasságba, bőkezűségbe, és nagylelkűségbe: társainkkal, a világgal, és önmagunkkal.
Haydn lassú tételei emlékeztetőnk. Felnőtt pszichénk (és nagy-történelmünk) alapzata kitörölhetetlen pozitivitás. Gyermekkorunk tengermedre: ragyogás, fény, végtelen rugalmas erő. Az,  hogy megtestesül a keresztény Isten, s e gyermekkorból érkezik, nem véletlen. Tanúságtétel: világunk nemcsak az evangélium felé tart, de magából az evangéliumból érkezik. Ahol a jó hír az alapja és képessége minden "elkövetkezőnek".
S muszáj mindazt ami most van velünk, visszaemelni ezekbe az alapokba. S nem feladni a reményt és a küzdelmet, hogy személyes és nagytörténetünk újra beszélni tud ezekből az evangéliumi ("jó hír") alapokból.
S valóban elcsodálkoznánk, megrendülve e belső képességünkön, mennyire másként kezdenénk el beszélni. Lecserélődne történelmünk és híradásaink alapszótára. Nem fegyvereladásokról, háborús bűnösökről, politikai haszonszerzésről szólna a ma. S nem újabb háborúkba sodródnák bele (mint most az EU újabb őrülete, fegyvereladás a szíriai ellenzéknek, mert "ez vezet el a békéhez").
A pozitivitás tétje épp ez. A világ békéje és emberi növekedése először bennünk kezdődik el. Épp belső fegyverletételünkkel: régi nyelvünk és alapszavai letételével. A meghajlással, leborulással a feledett Alapok előtt. S aláhúzom újra: ez nem elfojtása valós önmagunknak és történelmünk indulatainak. Ellenkezőleg. Aláereszkedés egy valós tengerbe-közegbe. Belépve világunk (tehetetlenségeink) határán túlra. S ami ezen a határon túl van, eleinte ki nem mondható. A pozitivitás csodája épp az, hogy majd kimondásig növekszik bennünk a kifejezés kényszere. Nemcsak valódi önmagunk, valódi történelmünk, de valódi Istenünk kimondásának kényszere is.

2013-05-29


2013. május 28., kedd

Onslow Square napfényben


Napfény. A reggeli úszás kicserél. Kell egy erő, mely visszafordítja a szavak inflációját. S mindenünkön átüssön egy rég várt, megkérdőjelezhetetlen "pozitivitás".
Ha azt mondom, "a világ ellenséges" az élet értékeivel szemben, magam táplálom világom megosztottságát. Ha azt mondom, "a szekularizáció ellensége a hitnek", magam is fenntartója vagyok ennek az ellenséges viszonynak.
Amikor "agresszív szekularizációról" beszélünk, mint keresztény kultúra, különös fogság, de magunk is a kultúra agressziójának részei maradunk.
Olyan szavakat vágyom hitem és értelmem számára, olyan beszédmódot, ami fölébe emel az örök dalizmusoknak. Amíg nem lépünk ki a múlt hermeneutikájából nem hiszünk a világ megválthatóságában. Nem csupán passzívan nem, de aktívan. S az a növekvő örvény - feloldhatatlan háborúk, rivalizálások, bizalmatlanságok - melyben helyi és globális kultúránk él, figyelmeztetés. Figyelmeztet mint keresztényt, figyelmeztet mint humanistát. Úgy élünk és úgy beszélünk, hogy valójában nem is akarjuk a Megváltást.
Az Onslow Square nyár-reggeli csendje és fénye: most asztalomon, a hetedik századi egyiptomi ikonnal: a három héber ifjú a tüzes kemencében. (Dán 3,49-50) "Áthelyezem" az ikon jelentését helyzetünkbe, szavaink történetébe. Mert mint említettem, szimbólumot keresek, arra a bizonyos más beszédmódra. Amiről valóban elmondható, hogy hit: s nemcsak a világ kárhoztatása. Mert a valódi hit olyan nyelv, mely a világ (és a sarokba szorított kereszténység vagy humanizmusok) beszédmódja fölé emel.
Hananja, Azariah, és Mishael a tűzben. Nem emésztetnek el. Nem kárhoztatják Nabukadazár világát-nyelvét. Nem azzal érintkeznek, hanem belépnek abba a nyelvbe, mely képes világunk örvénylésein kívülről szólni - épp világunkhoz.
Ahol nem mérgez a szó, mint bel- és külpolitikai híreinkben. Hanem "méregtelenít". Mert más ökonómiában látja, s nem ellenségként szólítja meg az embersége alatt élő - önmagát és a másikat ellenséggé tévő - embert, hanem holnapi önmagaként.
Egy pillantásra önmagává alakulna minden. Világunk, a maga nagytehetetlenségében, nem változna meg azonnal, de a nyelvünk igen. S ha anyanyelvünk visszatérhetne hozzánk, élet és bizalom adó képességével (mert üdvözöljük és befogadjuk) - átélnénk a világ (s önmagunk) józanodásának csodáját.
Ám jelenleg világunk - nyelvünk - aurája zaklatott. Végigsimítom, azaz simítanám. Háborúkat és a tegnap nyelvének (hangszálainkra zárt) csatakiáltását érintek. Ám: mint az Onslow Square keze, napfényben. Csak azért is a reményé az utolsó (első) szó. S kíváncsian várom, bekövetkezik e az új nyelv születésének csodája.

2013-05-28

  

2013. május 24., péntek

Képzeletbemutató



Clerkenwell Design Week (21-23 May 2013). Dizájnerek − belsőépítészet, bútor, konyha, lámpatestek − bemutatója. K., építészbarátom hív el. Két helyszín ragad meg. Az egyik egy egykori börtönbelső, most celláiban, egybe nyitott tereiben találhatók az installációk. A másik egy négyszintes egykori gyárépület. A Blakcfriars és Farringdon Station környéke amúgy is sok ipari-mérnöki építészeti emléket őriz.
A pince-börtön-tégla tér: különös kontraszt a teremtő képzelet által létrehozott szép tárgyakkal. S maga a műfaj is „felszabadítja" a megformálásban rejlő lehetőségeket. A formatervező szabadsága átüt az „ipari forma" szabta kereteken.
A másik helyszín, a gyárbelső, nem kevésbé gondolat-kontraszt. A tömegtermelés, szalagmunka ellenében: az ember teremtette szép vajon dacol, vagy fogoly a zsákmány-szerző termelés ellenében? Régi, tizenkilencedik század végi gyárbelső, nagy, munkásokra néző üvegablakokkal. Mélybarna fakeret, majolika díszítéses "hivatalbelsők". A gyár maga, „szellemépület". Láthatóvá válhatnának (nak) a szalag mellett dolgozó munkások és nők, egy másik (valóban az?) világból.
A kiállításon azonban a valóban szép tárgyakra figyelek. Színek és okos formák találkozása. S a kimeríthetetlen képzeleté. Meglepő, mennyire a jövőt és a jelen ünnepét sugározzák a kiállított székek, lámpatestek, használati tárgyaink formái. Előre figyelés, kilépés ez az „elmúltból" vagy „félmúltjainkból". Szabadság és szabadulásvágyunk vallomása.
Benne foglaltan, egyfajta teológia. Sőt: történelem-teológia. Épp azt kiteljesíteni, formálni, szabadsággal − transzcendenciával −, anyagon túllépéssel megtölteni, ami határunk. Az anyaggal, az anyagban, az anyagból − az anyagon túlra mutatni. S az egyik standon, ahogyan az alkotó-tervező fiatal férfi elmondja az alumínium lámpatest kiöntésének történetét, még valami hozzáadatik ehhez a megfigyelt, velünk élő, transzcendenciához. Ennek a kimeríthetetlen fantáziagazdagságnak (mely csupán szék-formából képes végtelen variációt jelenünkbe álmodni) végső alapja a szeretet. Mely egyként szeret anyag és ember felé elindulni. S nemde minden tettünk alapja a megmutatkozásvágy? S a közösség, melyet képzeletünk (s történetünk) megmutatása jelent?

2013-05-24