Kidolgozás

 

Bármilyen egyszerű zongora-darabról legyen szó, a megformálás új világot hoz felszínre. A 'frazeológia', a dinamikai finomságok látásunkat változtatják meg. Ami előtte részekben volt, zenei problémaként, az most egységes történetté áll össze. Ez a megszületés külön öröm - a zene életre kel. S figyelmet és törődést szül. S a csoda az, hogy a legegyszerűbb megkomponált dallam is képes megával hozni világ-érzékelésünk átváltozását. 

Csupán töprenkedem. Nem így van-e ez saját világunk átélésével is. Hogy hogyan érzékeljük és éljük meg egy napunkat. Akár egy-egy élethelyzetet vagy dilemmát is. Amíg például egy 'feloldás', egy probléma esetében, megszületik, számtalan nekifutást - több mint gyakorlást - kíván. Mint egy dallam megformálása a hangszeren.  

Ősmoszatok szintjén lévő hangszeres tudásom (mindenesetre a figyelem iskolája) tanít meg erre a kiteljesedő látásra. A világ, a maga eseményeivel, ha csupán átfut rajtunk: sebző és üres. Könnyen negatívnak látjuk menetét. Pontosabban: e negativitásokhoz való viszonyunkat. Talán, s ezt a zenétől tanulhatjuk meg, látásunk is megformálást kíván. Erőfeszítést, szeretetünk és reményünk (és bocsánatkéréseink) gyakorlását. S akkor ugyanazt a világot, történetet, másként éljük át. Mint egy-egy zenei ütemben foglaltak kidolgozásánál, megtapasztaljuk az öröm születését. Minden helyzetben ott van a szabadulásnak vagy szabadításnak egy szikrája. S még ha nem is valósul meg, mert töredékben marad, akkor is valami hozzáadott érték történt. Talán, mint a sikeres dallam-formálás esetében, rádöbbenünk: az életet (világot) nem egyedül látjuk. Ott van egy mellénk szegődött Tekintet, a 'megformálást' tudó Kéz. S ez a keresztény többlet: legközelebb történetünk jobb megformálásra kerül. Egyszerűen: jobban (helyesebben) próbálunk élni. Az újév küszöbén. 

 

30.12.2021 

Tíz év után (két kép)

Tizenegynéhány év telt el. Próbálok újra 'beszélni' és írni. Olvasni. Csupán tíz. Mégis, olyan mintha egy másik világban ébredtem volna fel. Igen, ez egy másik világ. Más sebességgel. Más gondolkodással. Más érzésekkel. Más félelmekkel. Egészen más tervekkel. Más zenék. Olyan érzés, mint egy sci-fi thrillerben felébredni. Az űrállomáson rémísztő dolgok történnek. 

Mi tartja össze a világunkat? Mi a személyes tudatot? Mi táplálja a vágyat lenni: együtt lenni? A rocksztár messiások a megváltó? Vagy, a csönd Messiása? 

* 

„Épp harangoztak, mikor belépett a templomba. Egy hely, ahol nem kell az ajtón kívül megállnia. Ez volt az első érzése. Az uniformis már rég nem azt jelentette számára, hogy katona. Sokkal inkább azt, hogy magányos, az emberi társadalomból kirekedt lélek, mint a középkor leprásai. S most ez is, mintha megszűnt volna. Mint aki hazaérkezett, otthonosan ereszkedett térdre az egyik hátsó padsorban. Kint a világban még tartott a háború, s itt – az arcát tenyerébe rejtve - pillanatokon belül mégis megszűnt katona lenni. Itt csak ember volt, éhező, fáradt, árva ember ugyan, de végre ismét ember. (...) " (Pilinszky János, Bizonnyal étel, Új Ember, 1961. Június 25) 

 

29.12.2021 

Death drive (halál-ösztön) és vértanúság

 

Ha jól értem Freud rendszerét: mindent, ami él, a halál ösztön ('death drive') vezérel. Az élet, a növekedés, csak átmeneti állapot a lebomlás felé, amelyet maga a 'halál-ösztön' vezérel. Előbb, vagy utóbb, ez lebont minden elő rendet. Mégpedig úgy, hogy a halál ösztön az élőlényt, az embert is elsődlegesen, önmaga ellen fordítja. Freud mondja, hogy iránya, időlegesen, eltéríthető. Ő ezt az eltérítő erőt Erosz-nak nevezi. Ez az 'élet-ösztön' a death-drivot eltéríti, s önmaga helyett a külvilágra irányítja. Freud szerint ez magyarázza az emberi lény minden mást felülmúló agresszivitását és pusztítani tudását.  

Freud rendszere félelmetesen zárt rendszer. Nincs benne remény a megváltásra vagy a halál-ösztön végső uralma alóli felszabadulásra. Örökre annak csapdájában élünk, s megváltás helyett csak késleltetése létezik. Legjobb esetben nem önmagunkat pusztítjuk, hanem a környezetünket. Vagy a szükségszerűen megtalált külső ellenséget. Ettől szüntelen küzdelem, végtelen háborúk, vagy a környezet felélése a világ. A történelem pedig voltaképpen nem emberi történelem, hanem a halálösztön történelme. Általa írt.  

Freud, nincs mit szépíteni, kíméletlen igazsággal mutatja be a kegyelem és Isten nélküli világot. A halál-ösztön uralmától nincs belső, emberi történetünkön belüli szabadulás.  

Épp ezért fontos a keresztény tanúság, hogy nem ez világunk végső kerete. Van ellenerő, még ha a halál-ösztön által vezérelt világunk (mert mi más a föld emberi és természeti erőforrásait felfaló kapitalizmus természete?) radarján ez az Exodus, s az azt vezérlő Isteni szeretet nem is létezik.  

Minden elméleti érvelésnél meggyőzőbb a vértanúk döntése. Nem egyszerűen ellent mondtak e világ szellemének, mely minden agresszióját rajtuk élte ki. A mártírok igent mondtak és mondanak a Szabadító mellett. Tanúságuk nem egyszerűen kimondja, de megtestesíti az Isteni szeretetet. Azt a megváltó szeretetet, mely lemond minden alkuról és egyezkedésről a 'halál-ösztönnel' mint erővel. Mely mindig erőszakos erő.  

S a keresztény vértanúság, a szeretet melletti kiállásával, tulajdonképpen egyszer s mindenkorra léket üt a halál-ösztön légkörén. S ez a tétje a mindennapi mártíromságnak, a mindennapi igeneknek e Szeretet mellett. Elvileg (sajnos), a 'death-drájv' uralma meggyengíthető lenne - ha. Se ez a ha tartalmazza világunk összes bódulását, a szeretet mindennapi önfeladását és árulásait. Ettől tart világunk ott, ahol. És mégis: a vértanúk motiválnak és inspirálnak, hogy nem nyugodhatunk bele e 'ha' uralmába. 

 

29.12.2021 

Aprószentek

 

Aprószentek tragédiája az önmagát féltő hatalomról szól. Heródes a megjövendölt új királytól félti eleve ingatag trónját. A bibliai történetet mindnyájan ismerjük. A napkeleti bölcseket gyakorlatilag kémeknek akarja használni, hogy fellelje az újszülött Megváltó-királyt. S mikor e terv meghiúsul, minden akkor született gyermeket legyilkoltat. Ismerve az ember és történelme természetét, nem lennénk meglepődve, ha valamikor régészeti lelet bukkanna elő: a történet tényleg valós. 

Távolabbról tekintve az aprószentek mártíromságára, életük törékenysége és kiszolgáltatottsága önmagán jóval túlmutat. Történelmünk egészének törékenysége sejlik fel. Ez az elmeháborodott gyilkosság modell. A leölt gyermekek élete rövid. Az uralkodói önkény, az azt vezérlő félelem, a politikai mulandóság bevallása. Modellje, hogy a nagy elnyomó hatalmak, Róma, hellenizmus, barbár inváziók: éppoly mulandósággal megjelöltek, mint e gyermekek töredék-élete.  

Aprószentek ünnepe kijózanító emlékeztető: minden, amit nagynak, folytonosnak, állandónak gondolunk, mennyire ingatag. E gyermekek megrövidített élete tükör: kultúrának, vallási hagyománynak, mennyire rövid az egyetemesnek hitt történetünk is. A kiválasztott nép története, az ezer-kétezer év, Mózestől, jeruzsálemi Templomig, mind-mind törékeny évek láncolata csupán. Ahogyan európai történelmünk korszakolása is. Jóval törékenyebb és rövidebb minden, a korszakok, amiben élünk. Emberöltők, generációk egymásra következése. Sőt, az emberi kultúra egésze: rövid. Megrendítően az, és törékeny. Az emberi lét maga, itt a Földön, jóval törékenyebb, mint azt önmagunk előtt bevallanánk.  

Aprószentek figyelmeztet: a Megváltó nem a „vallási birodalom" illúzióját akarta elhozni. Épp ellenkezőleg, a tudatot, hogy a szent történelmet egy generáció intenzitásával éljük és mérjük. Nem véletlen, hogy az első keresztény generációk Jézus küszöbön álló eljövetele várakozásában éltek. Aprószentek rövid élete: mérce. A történelmi alázat alapegysége.  

 

28.12.2021  

Hullám

 

Miért van az, hogy váratlanul, negatív gondolat fut át rajtunk. Egy-egy helyzetben félelmünk mintegy felszínre bukik. Ez lehet félelem egy helyzettől. Vagy egyszerűen gondolunk valamit valakiről, a helyzetet egyébként többnyire félre olvasva. Honnan és mi ez a negatív, felszínre bukó hullám bennünk?  

A gond ezzel az, hogy ezek a 'villanások' aztán saját, önálló történetté formálódnak. Szó szerint a semmiből. Gyakran csapdájába esünk e negatív történet-fonásnak. 

Van-e védekezés? Az ellen, hogy megszületnek bennünk, nincs. Nem is lehet, hisz saját valós történetünk produkálja őket. Ám tovább burjánzásukat meg lehet akadályozni. Nekem az segít, hogy felismerem, hogy mindez része az élet óceán-áramlásának. Amikor megjelennek, kimondom: 'ez a helyzetmegítélés nem valós'. Lidércként, hullámként, vagy mint a szél, megtalálnak. Kívülről jönnek; s bensőm sötétjéből táplálkoznak. 

Ami érdekes, az a látomás, ahogy megértem: ezek a negatív szikravillanások, egy megmagyarázhatatlan kozmikus áramlás része. A kép már egy ideje nem hagy nyugodni. Ezért is próbálom meg szavakba önteni és átgondolni… Valami miatt, a kozmikus ős-bűn következtében, ebben az áramlásban élünk. Mint egy sötét felhő árnyéka, csak belülről, egyszer csak megérkezik ez a negatív napkitörés, eléri a testünket; és a lelkünket is, ami ösztönösen reagál. A tévítéletek és félelmek genezise ez bennünk. És értelmünk is részévé vállhat, és válik, ennek az áramlásnak.  

Mielőtt a negatív történet formálás kezdetét venné, az általa generált 'látomásnak' ellene kell mondanunk. Így mindössze szikra-felvillanás marad. Kábé három másodpercünk van rá, hogy megtegyünk. Azon túl már az általa generált történetmondás foglyai vagyunk. 

 

26.12.2021