2009. december 10., csütörtök

Szinkronicitások (L.Menyhért László emlékére)

.
.

London. Jungiánus analitikus barátom, heti asztaltársaság, vacsoránál az álmokról beszél. Pacientúrájában egyre több a „káosz-álom"; a széteséstől való félelem. Összefüggésbe hozza a klímaváltozás okozta szorongással. Az emberek félnek, mégha nem is tudják megnevezni mitől. Bizonyosan van, lehet valami „kollektív kéregmozgás", ami összeköti a történelem lakóit. Szinkronicitás. Az est folyamán rákérdez, hiszek-e benne. Személy szerint ösztönös távolságtartással kezelem Jungot. Barátom tudja, hogy inkább Freud becketti józanságához húzok. Nem biztos, hogy a „misztikum" és a lélektan keverése történelmi tisztánlátáshoz vezet. Keresztények általában rajonganak Jungért, különösen katolikusok. Valahogy, úgy látom, Junggal kiborzonghatják magukat. „Kiélhetik" azt a szabadságigényüket, amit a kereszténység racionalitása mintha elfojtana bennünk. Pedig Jung semmivel nincs közelebb a kereszténységhez, mint Freud. „Gnosztikus", de szinkretizmusának félhomályai, clair-obscurója csábít. Freud nyers illúziótlanságában, korából való kiábrándultságában hiszek. Freudtól tanulni lehet, keresztényként is. Mégpedig a saját történelemtől való távolságtartást. A rálátás igényét a korra. Elfojtó erőire. Azt is merném mondani, hogy Freud ebben az értelemben mélyen biblikus érzékenységet mutat. A mérhető idő szelei, amiben áll, párhuzamosan simítják-gyalulják a történelem kérgét; a Léleknek azzal a forgószelével, melyben a próféták állnak.

Mert az Ószövetség prófétáinak vágya, bár más léptékben, de ugyanaz, mint a freudi igény. Egyik a történelem (s benne nemzet) kollektív terére, a másik a személyes pszichés térre kíván rálátni. Azok traumáiból kiszakadni. Az elragadtatás és a gyógyulás ökonómiája így mélyen egy; mindkét világban. Megrendítő a bibliai ember szenvedélye, ahogyan nőnél, bornál, gyermeknél, és szökést adó kompromisszumoknál mélyebben vágyja: végre mozdulni látsszon minden. Kizökkenni a kényszerek sírjaiból. A bennünk elfojtott „bibliai én" az ezredmilliméternyi mozdulást is felfokozottan látja. Várja a megkezdett út beteljesedését. Mozduljanak, csak mozduljanak végre alvó rétegeink. „Íme, cséplőszánná teszlek téged, új és éles fogú cséplőhengerré. Hegyeket csépelsz és törsz össze, halmokat zúzol pozdorjává. Feldobod őket, és a szél elviszi, a szélvihar szétszórja őket." (Iz 41,15)

*

Európa. Ez csak így a prológ része. Örök vívódásom. Izajást idéztem. S elcsodálkozom: miért ne lehetne a mindennapi irodalom része a Szöveg idézése? Hisz európai és nemzeti irodalmunk ettől a „freudi ősapától" született. Van valami zseniális Freud meglátásában az ősatya meggyilkolásáról. A fiúk megölik, féltékenységből az anya iránt, vagy, mert domináns hímként lecsapja a kezükről a legjobb nőket. S majd tettük után, bűntudatukból, és bűntudatukat csillapítandó megalkotják az erkölcsi törvényt. A meggyilkolt pátriárka elfojtott emlék. Freud szerint ez az elfojtás az öröklődő kollektív tudatalatti. Ha aktivizálódik az ősatya emléke, valami kiváltja, akkor istenkép születik. Vagy egy új eszme, amivel népek azonosulnak." S időnként emberekben, rendszerekben „végső kardot ránt a képzelet,/ meg kell ölni mind a népeket." Ahogyan Ippolit Matvejevics, a Madame Petuhova utódzenekara, mely kapcsán ez az írás születik, megfigyelte: „A földre új isten száll,/ Adam Kozlevics, a szamu-szamuráj." Tanúi voltunk Afganisztánban, Ceaucescu falurombolási programjában. Ahogyan Irakban, szeptember tizenegyedike New Yorkjában, Benesi dekrétumokban, nyelvtörvényekben ma is „tükörbe néz Petuhova asszony".

Freud, mint modell, működik. S tényleg, nemde az izajási elfojtásokon, a Biblia elhallgattatásán, alapszik szekuláris kultúránk? Irodalmunk? Emberségünk? S nemde az elvesz(ej)tett, elfojtott ősatya újraaktivizálódása minden őszinte emlékezés?

*

(London)Szolnok. A villányi kékoportó íze kerekre zárja bennem a szinkronicitás körét. Barátaimnak még nyáron hoztam, ma estére vették elő. Igen, felelem, azt hiszem, létezik a „szinkronicitás." Erről szól ez az írás. S a reggel kapott e-mail történetét mesélem el. Béla küldte át, gy zenekari fényképezkedés képei, gimnazista koromból. Meglepetésnek küldi; anyagot kértem tőle, maradt-e valami dokumentum. Zenekarunk történetét felidézendő, középiskolánk tavaszi jubileumára. Talán összeállna egy tabló a kiállításra, írás a készülő antologóiába. Ami érdekes, a levelét megelőző éjszaka feleségével álmodom. A zenekar énekese volt; „Dr. Raccsolós Pap Béla" pedig a zenekar szövegírója, szervező-vezetője. Csilla arcát, némi habozás után, hisz telik az idő, tisztán felismerem. Az álom homályában valami televízióban beszél. S nézem a megkapott képeket. Igen, a „Petuhova Vízió" számára készültek ezek a valószínűleg novemberi képek. A volt zsinagóga ma városi Képtár mellett, ahol a Tisza parti sétányra szökik az út. (Sic! Ugye, elfojtások, leölt ősatyák, kultúra viszonya?) A koncertre egy régi Videoton tévét festettünk be fehérre. A számok alatt fehér papírképernyőre hátulról vetítettük a zenekar életéből készült képeket. Váratlan „hangrobbanás" ez a reggeli email. 1985 lehetett. Huszonöt év vissza az időben. A képen tizenhét-tizenyolc évesek vagyunk.

A zenekar neve Madame Petuhova volt. Látvány és botrányzenekar a némafilm hőskorából. A képen L. Menyhért László (fuvola) nincs rajta. Még nincs? Vagy csak nem tudott ott lenni, nem tudom. Németh Tomi, kalapban (basszusgitár), Ónodi Tibi (billentyű), Molnár (Rettegett) Iván (gitár), Kopasz Csilla (ének), s én, valami miatt középen. Hertelendy Csaba (Csucsu), és Balogh József akik kezdetben a szibéria szél-effekteket adták élőben, Csaba később szájharmonikázott, szintén nincsenek a felvételen. Valahol mégis ott vannak a novemberi ködben.

*

A szövegekből akkoriban keveset értettem. Béla különös, fülledt, egzisztencialista lírát írt. Szenvedéllyel, fanyar humorral, és játékosan. Versei a titkosszolgálatok és a hétköznapok által észrevétlenül maradt avantgárd és dada (néven nem nevezhető) keveréke volt. Tényleg, szó szerint, mint a Trabantokba töltött gázolaj és benzin-keverék orrfacsaró illata. A Párizsi Magyar Műhely, az újvidéki Új Sympozion és a Kárpát-medencét vasárnap déli egy órakor betöltő rántott hús szaga, együtt. Különös, későkádári világ. A megszálló orosz-szovjet kultúra elemeire lebontva, és egy fülledt álom montázsaiban újra összerakva. Ébrenlét egy álomban. Ébrenlét egy államban. Szép, mint az ismeretlen katona és a Rubik kocka találkozása a boncasztalon. Istenem, csak ne árulta volna el kamaszkorunkat ez a rendszer.

*

A Petuhova, érdekes módon, a gimnázium „titkos" zenekara volt. Összegyűjtött, maga köré szippantott sok, hasonló gondolkodású embert. Pogány Gábort, Hertelendyt, Boros Anikót, mindhárman kiváló rajzolók voltak. A zenekarnak volt egy az avantgárdra, a kortárs színházra fogékony holdudvara. A Vargában talán, ha két koncertünk volt. Lehet, csak egy. De a Petuhovában tanultunk „harapni". Gyanúval lenni a rendszer iránt, amiben inkább benne éltünk, minthogy korunknál fogva még ráláttunk volna.

Áthallások voltak a zenekar és a gimnázium között. Sőt, iskolák között. Ha jól emlékszem, Tibi, Csilla és Jocó „Verseghysek" voltak, a rivális szomszédvárból. Iván, Hertelendy ‒ a „gróf úr", ahogy Berta Mihály „Mitya" tanár úr nevezte történelemfakton ‒ és én, Vargások. Németh Tomi, Gépiparis. Később Dian Robi, aki évekkel később becsatlakozott a zenekar második szakaszába, az Ippolit Matvejevicsbe, szintén Vargás volt. Itt említem meg, hogy Dian Robi és Rigó Tibi "Csóka" , amikor elsősként megérkeztünk, már kiváló zenészek voltak. Robi megszállott jazz-rock szólista volt, Csóka klasszikusabb ízlés, Szörényi és a Fonográf nagy tisztelője. Koncertjeikre járt. Szóval, mint maga a Varga, egy átjárható, tágabb család voltunk. Szünetekben pár lépés és megtaláltuk egymást. Uzsonnaszünetben egyszer-egyszer még a Verseghy előtti parkba is átfutottunk találkozni. A tanárok közül, Budai Mátyás „matyesz", Nagy István tanár úr kísérték érdeklődve és bátorítva dolgainkat. Bérczest, mi távolabbról tiszteltük, hozzá a színészek voltak közel (Pál, Kalmár).

Vasicsek. Eszembe jut Vasicsek János is. Vizilabdás. Meleg mosolygó, kosztolányis arcú fiú. Azt hiszem, rokona is. Kiváló, míves, a szavak ízét és csobbanását élvező verseire emlékszem. Nem ismertem őt közelebbről, de szerettem. Mint Nyugatos nagy rokona tette, mindig megtiszteltetés volt, ha avantgárd köreinket meglátogatta. Tudtam, hogy más az ízlése, ő Kosztolányi bűvöletében élt. Mégis, a szavak szeretete ismeretlenül is összekötött bennünket. Udvarias, kedves, figyelmes volt beszédében. Ez az apró részlet azért, hogy ott volt a család érzése. Valami ottliki „iskola a határon". Észrevétlen, apránként, mint két, végül egymásba oldódó hangyaboly, keveredtünk ismeretségekbe. Mint a hőátadás atomjai a gázfelhők peremén. Ások, bések, cések. Eleinte tabuszavakként, különös borzongással ízeltük az osztályok nevét: „ások", „bések". Aztán egy-egy osztály- vagy évfolyamközi barátság zippzárja. A negyedik év végére gyakorlatilag csaknem mindenki személyesen ismert mindenkit. A zenekar, bekerülni a harmadikosok, negyedikesek közé. Az asszimiláció privilégiuma. Vasicsek versíró és irodalmi tekintélye, szintén híd volt. Úgy emlékszem, Vasi mintha ott lett volna a csirkés koncertünkön. Ha éppen nem kellett fontos verset írnia.

*

Zenekar. Voltak köztünk kiváló zenészek. Ónodi Tibit, Csilla képzett hangját, Ivánt kiemelném. Dianra félistenként néztünk, azt hiszem, egy próbánkra jött el. Béla munkahelyére, akkor még a Megyei Művházban dolgozott. Emlékszem, az első számunkat, a „Te viharsz, én viharok, nem csökken a távolság"-ot itt írtuk. Az a dal, tényleg ott született, abban az emeleti kocka próbateremben lett összerakva. (Zárójel: Bérczes László Mrozek Mulatságát ugyanebben a teremben mutatta be a városnak és a sulinak. Szereplők Pál Tibi, Németh Tamás tőlünk, Tóth István „kistotis", a „nagytotis fia" talán szintén a Verseghyből.) Az a legelső próba olyan volt, mint az első szerelem. Félszeg, apró sikertelenségek. Máig bennem van, hogy nem tudtuk hogy kezdjünk hozzá. Iván mutatott valamit a gitáron. Amolyan patthelyzet. Akkor, s erre talán a többiek már nem is emlékeznek, elkértem Ivántól a gitárt. Három akkordot javasoltam egymás után. D-dúr, A-dur, E-dúr. Iván figyel. Talán a pillanatnyi terméketlenség, hogy nem születik semmi. Majd amolyan szünetféle. Iván félrevonul, a kikapcsolt gitáron füleli, hogy mi hangzana jól. Aztán megszületik a két akkord. Iván visszafelé rakja össze, emelkedőnek a dallamot. E-moll, majd D-dúr. Nagyon egyszerű az első dal alapja. Lassú szám is lesz belőle. Csilla aztán ügyesen rátranszponál, szintén emelkedést. Ügyes a lány. Az a próba olyan volt, mint egy karácsonyeste.

Úgy emlékszem, utána Iván és Tibi kész ötleteket hoztak, a próbákon inkább csiszolgattunk. A művházas próbateremben született a „Moszkva tér". Szerettem azt az ablak nélküli, faborítású próbatermet. Amíg Béla a művházban dolgozott, az ő Paiste dobszerkójukat használhattuk. Szerettem mélyarany színét. Rettenetes volt, a pergődob húrozata mennyire tudott zörögni a basszus hangjára. Az éneket Csilla találta ki. Béla eltökélten írta szövegeit. Változtatások nélkül. Hogy Csillával ők mennyit dolgoztak össze nem tudom, valószínű, hisz együtt jártak. Csak egyszer láttam dühöngeni, hogy egy szöveget lehetetlen elénekelni. Béla valamit engedett. Aztán, talán, arra lett a legeredetibb dallam. Az énekdallamok, szerintem, máig vállalhatók. Tibi képzettsége ott van hátterükben, mint alap. Ezek fütyülhető dallamok. Olyan szövegekkel, amikkel Béla a kirúgás határán volt; s ha a rendszer figyelmesebb, mi is. (Csak zárójel. Az első megyei művkozpontos koncertünk siker volt. Két szegedi egyetemista jött oda szünetben, mi ez? Az Edda óta nem találkoztak ilyen eredeti szöveggel. Másnap a helyi rádió zenei műsora tudósított a koncertről. A felelős szerkesztő felfigyelt a szövegekre. Kamasz önérzetem arcán csattanó kesztyű a kommentje. „Érthetetlen, hogy fiatalok hogy képzelik, hogy ilyen szövegekkel és zenével kiálljanak. Akkor, most következzen végre valami igazi zene. Modern Talking." Diszkó. Huáááh. A történetnek nincs vége. Másnap berobogunk a rádióba. Hogy lehet ilyen sértőn lehúzni egy zenekart. Odajön a technikus. Csatlakozik a szerkesztőnőhöz. „Egyébként meg ilyen szövegekkel jobb lenne, ha nem ugrálnátok, mert könnyen kirúghatnak benneteket. Csodálkozom, hogy Pap Béla még mindig a munkahelyén van.")

A Varga légköréhez tartozott, hogy ebből a veszélyből nem éreztünk semmit. Igaz, vonalasabbnak hitt tanáraink sem nagyon ismerték szövegeinket. Kizárt, hogy átment volna bármilyen hivatalos nevelési szűrőn, pl. a „Nekem senki nem hisz,/ De velem van a KISZ,/ Nem vagyok megbízható,/ Hülyének vagyok csak jó,/ Na jó." „És hánynom kell nagyon, ha arra gondolok,/ hogy lépten-nyomon, becsapnak a kommentátorok." „Görcs a hasamban,/ Egyedül vagyok a bajban/ És nem segít senki,/ Ha abortuszra kell menni." (Lány az második emeletről)

*

Varga. A már említett holdudvar és áthallások. Egy ragyogó kiállításra emlékszem. A Szigligetiből elkértünk húsz méter fekete vásznat. Beburkoltuk a tanári előtti teret. (Akkor még az új épületrész, a mostani ebédlő, nem tartozott a sulihoz. A földszinten az átjáró helye volt az osztálytermünk. A „4.c." Mellette az iskolarádió technikai helyisége. Egy darabig a dobjaimmal. Egy emelettel feljebb, az új épületbe való átjáró helyén az egykori magyar terem. Az osztálytermek közti vándorlások, óráról-órára garantálták, hogy mindenki kiállításra jár.) Pogány Gábor képe, a „Fekete Volga útjai", egy mappámban máig megvan. Vörös folton áthajtó fekete kocsi nyom. Csucsu ceruzarajzai között, Hitler egy szónoki emelvényen. A negyvenöt előtti múlt képei. Az egyik címe sokkoló; „A negyedik dimenzió: a szabadság." Boros Anikó természettanulmányai. Néhány grafikámmal közös témák. Együtt rajzoltunk sokat. Ló tanulmányok; ipartelep; a szolnoki Tabán. Emlékszem, egy képre, óriási agy alatt futó ember. A csendes Nagy Istvánné, rajztanárunk tudta, miről szólnak ezek a képek, s hogy milyen világba indulunk. Emlékszem, behívtak bennünket az igazgatóiba a kiállítás napján. Izgalom volt, mi lesz. Le kell szednünk? Talán a rádiós riport? Nem. Emlékszem Botka Lajosné szavaira. (Igazgató talán abban az évben lett? Az ősz hajú, Páldy János igazgató úr, a Varga „megalapozója", akkortájt ment nyugdíjba.) Gratuláltak, „büszkék vagyunk rátok." Elfogadták lázadásunkat, az anyag egyébként nagyon jó volt. A Varga pozitív légkörét nagyon kiemelném. Alma Mater volt, tápláló „Anya". De hát mi más is lehetne egy gimnázium természete? Mint a növelés, minden rendszer ellenében.

*

Pafféri tanár úr. Így jut most eszembe Elemér „bácsi". Kémia, fizika. Olga néni férje (Tassy Olga). Fiatalon meghalt, még oda jártunk. Nem nagyon volt szavunk a halálra. Csak azt láttuk, Elemér bácsi nincs többé. Csak a hiánya. „Az elektronok nem tömörültek többé bandákba". Olga néni feketébe öltözött. Pafféri tanár urat szerettük. Egy tanár nem hivatalos félmozdulata, félmondata egy életre iránytű. Ilyen volt Elemér. Soha nem felejtem el, s ezt már petuhovás fülem őrzi. A kötelező honvédelmi napok egyikén, előadást tart. „Mélységesen, meggyőződéses pacifista vagyok. A gyerekemnek sem engedem, hogy játék pisztollyal játsszon. Rossz érzéssel tölt el."

*

Handa-Banda. Jó lenne, ha egyszer valaki megpróbálná összerakni a gimnázium zenekari történetét. Muszáj, gyorsan ide beszúrnom két apró láncszemet. Az első a Handa-banda. Itt dőlt el, hogy dobolni fogok. Úgy alakult a zenekar, hogy Kiss Fecó, Horváth Attila „Manyus", mindkettő az osztályból, kisorsoltuk, ki milyen hangszeren tanul meg játszani. Manyu klasszikusgitározott előtte. Feró megvette, szerintem Csóka gitárját. A Petuhova szempontjából ez annyiban fontos, hogy Iván ezt a gitárt elkunyizta Fecótól. Mondhatni, a Petuhova hardverszempontból, gimnáziumbeli alapokon és örökségen nyugvott. A zenekar egyetlen saját számot írt. Manyu épp ma küldte át visszaemlékezését. „Légycsapó dal (szöveg: Gábor Bálint zene: Kiss Ferenc, Kollár Attila, közreműködők: dühös szomszédok és kihívott rendőrök). 'A légycsapó nem filozofál,/ Fejével ő nem gondolkozik,/ Mert életében megszokta már,/ Hogy csap legyeket csapkodik!'" Egyetlen, anyák napi fellépésünk volt. Ott a rendőrök nem, csak az elfogódott anyukák könnyei jöttek ki. Fecó nem vállalta a fellépést. A világ legmorbidabb hangszerelése volt. Klasszikus gitár és cintányér. Kovács Kati mama kérlekjét kísértük. A zenekar hatástörténete annyiból méltó még említésre, hogy Bérczes Lászó tanár úr érdeklődését sikerült kivívni. „Harold" (órai nevem), mi akar ez a jelvényfelirat lenni? Első hetes kezdő angoltudásommal az Illés „Láss, ne csak nézzét" tükörfordítottuk. Rosszul, persze. Valahol elcsodálkozott, miért pont az Illés. Kamaszoknak.

A Konszern. Paál Tibi, Németh Tomi, Molnár Iván, Gáspár „Gazsi", és én a Konszernben játszottunk, ez teljesen rock-metál volt, pontosabban, „Punk rock fehér ing és nyakkendőben". Első fellépés a Tallin moziban. Itt voltak a gimnáziumi filmklubok. Jellemző a szocializmus jól szervezettségére, valami gyereknapi matiné, vagy társadalmi megemlékezés elé tettek be bennünket játszani, az ünnepi műsor részeként. Nagyon ciki volt. A Ramonestől az üss a kölökrét játszottuk. „Üss a kölökre! A lapátnyéllel jó nagyot! Sózz oda! Ohó! Üss a kölökre! Üss a kölökre! Üss a rohadt kölökre! A lapátnyéllel jó nagyot sózz oda, ohó!" A szokásos rockandrollon kívül saját számunk nemigen volt. A Konszernből egyedül az énekes Pál Tibi szövegére emlékszem, egyedül. Az viszont szép volt. A békéről szerette volna írni a dalt. „A lány virágot szed,/ Az ő világa szent,/ Tudom, hogy ez nem álom." A Hemóban (Helyőrségi művelődési otthon) és a gimnáziumban volt talán két koncertünk. Azt hiszem Koncsecskó basszusozott az MRG-ből, de lehet, csak az első Petuhova koncerten. Ivánnal jó barátok voltak, Koncsecskó tanárbácsis méltósággal segített mindenben. Cuccot adott, gitárt hangolt. Meghívtak törzshelyükre, a Hemóba játszani. Ők akkor nagy név voltak a városban.

A Vargában első koncertünkre készülve teleplakátoztuk a sulit. A koncert címe „Gyászbeszéd" volt. A plakátokat én csináltam. Ötvenszer hetvenes, az egyik duplája, fekete-fehér tustintával festett „gyászjelentés" hangulat. Hétfőn teleraktuk a régi lépcsőházi fordulót és egyéb helyeket. A koncert pénteken lett volna, erre, ha jól emlékszem, szerdán meghalt Brezsnyev (vagy Andropov?). Valamelyik folyosóvégi teremben, a bíróság felől, néztük a temetést a Vörös térről. A plakátokat természetesen le kellett venni.

*

Margit néni. Magyar tanárunk, Pintér Margit, egyszer, mikor a várost kiplakátoztuk első plakátunkkal, és a bíróság (börtön) falán megjelentek az első Madame Petuhova feliratok, magyar óra végén megkérdezte. „Bálint áruljátok el, ugye nincs semmi bajotok Nyina nénivel? Rossz jegyet adott?" Iskolánk orosz tanára volt, a véletlen folytán Nyina Petuhova néven. Természetesen semmi bajunk nem volt egymással. Megnyugtattam, hogy csak névrokonság. Petuhova Ilf Petrov Tizenkét székéből volt az egyik szereplő. „Nem emlékszem Petuhovára", mondja „Macus." Ciki, mert akkor még nem olvastam a könyvet. Szokolyi Robi osztálytársam, egy érettségi találkozón rekonstruálta a történet befejezését. Ezek szerint sikerült kivágni a rezet: „Persze, hogy nem, emlékszik, tanárnő, mert már az első tizenkét oldalon meghal." Ez inkább már Macával szembeni menekülési ösztönünk volt, el akartam kerülni a további faggatást. Akkor tényleg kiderül, hogy nem olvastam a regényt. Egy másik vallomással viszont tartozom. Az első Petuhova feliratokat először mi követtük el. Spontán gerjesztendő és igazolandó a rajongói támogatást. Közelgő gimnáziumi bemutatkozásunkra. Egy kék, gimnáziumi krétával a bíróság melletti építkezés terelőkerítésén. Ha jól emlékszem.

*

Tornaterem. A plakátokat technikásan ragasztottuk ki a városban. Szitanyomattal készültek. Igazi szamiz-dada. Egy ötvenszer hetvenes plakát, egy tubus teknokol (technocol) rapid. Hogy ne tudják leszedni, és hogy biztosan ragadjon. Az egyik két év múltán is kinn volt. Sőt, még öt év után is látszott a nyom, a színház utcája sarkán. Nagyon készültünk a koncertre. Csilla egész nap náthásan otthon. Üzente, hogy nem tud énekelni, lázas, rekedt, nincs hangja. Nem is tudom, hogy csináltuk, ki lógott, mennyit. Azt tudom, hogy a zenekarból követségek jöttek, mentek. „Csilla gyere. Behozzuk neked a teafőzőt, csak gyere." Az első forduló eredménytelen. Végül Csilla jött.

Szerintem két koncertünk volt a Vargában. A csirkés koncertre biztosan emlékszem, ez karácsonykor lehetett, a belógó fenyőágak előttem vannak. Elég macerás volt köztük közlekedni. Rajtuk lógott a mikrofon, felvétel is készült az iskola AKAI! deckjével. Nagy szó volt ez akkoriban.

Petuh, oroszul kakas. Hát kakast és csirkét sütöttünk a közönségnek. A számok közötti blokkban, Papp Béla és a zenekartagok rendkívüli irodalmi műsort adnak. Játékos happening. Kell is, mert szerintem még nincs sok számunk. Te Viharsz, én viharok, Lány a második emeletről, Szibéria blues, Piszkos Fredd visszatér, Rettegett Iván. Hát, talán jó, hogy vonalasabb fülek nem felügyelték a rendkívüli irodalom órát. Béla, fejből írom ezeket, bocs a pontatlanságért huszonöt év után. „Hogy lett Marxista, realista, kubista a Pista./ Szögletes tömbök közt,/ Szögletes szobában,/ Szögletes gondolatok közt/ Szögletes sört vedel. " Lehet, ez egy másik koncert, lehet, hogy itt: „Az iskolákat kijártam/ Ötösöket sosem hoztam,/ Most a Putyilov gyárban dolgozom,/ S zavar, hogy kevés, a hatalom,/ Úgy szeretnék, önkéntes rendőr lenni. Refrén: Jáccik a gumibot, jáccik a gumibot. Jáccik a gumibot, jáccik a gumibot."

Béla és Jocó valami miatt nagyon nem szeretik a topon lévő Szikora Robit. A gidákat cikizik. Csilla személyében Alla Pufajkovát szólítja színpadra Béla. „Zaporózsec, zaporózsec, í nye zásztáva, zaporózsec, zaporózsec, í nye trábán-táratta-ta-ratattatta,/ Zaporózsec, zaporózsec, í nyet zsíguli. Lada-lada, Lada-lada, Lada-lada/ Lada-lada-lada-lada, La-dí-lom." Iván, morbid oldalát mutatja, ő Komár László rockandrollistát nem kedveli. Az akkor nagy sláger, Táncoló fekete lakkcipők-jét énekli. „Táncoló fekete bélgiiszták. Vauu, vaú (vokál)/ A végbelem már mind kihízták, vauu, vaúú." Gyönyörű, vad kamaszkorunk. Törd a kerítést, a falakat át. Miénk ez a föld, az egész világ. Jánosé, Tamásé, Katié. Mindenkié.

*

Petuhova. Béla szövegeihez érdekes volt a viszonyom. A zenekarban benne élve imponált. Később, az Ippolittól távollét olyan volt, mint a kamaszkori féltékenység. Szerettem volna ott lenni benne; bár az már inkább a zenéről szólt, megpróbált félprofesszionális irányba kitörni. Béla szövegeire akkor már távolságtartással néztem. Ahogyan mentünk 1990-felé, s utána, mintha sajátos „orosz mitológiája" kezdett volna kikopni az időből. Fülledtnek éreztem őket; lassan megváltozott a világ. A Petuhova szövegei játékosabbak voltak, szelídebbek, és mégis szókimondóbbak?

Ma, talán tanulmányaim, talán a visszaemlékezés „első szeretete" miatt is, fontosnak érzem e szövegek egészét. Megérteni valónak a Petuhova mondanivalóját. A szövegekben ott a késő kádári málló világ. Állóképben. Közben kamaszkorunk lángolása. Áldozati lángok egy rendszer múltba sodródó oltárán. Itt Londonban, Julia Kristeva PhD-m írása közben érnek utol a fényképek. A Petuhova „fülledt világát" lélektani szempontból olvasom. Béla szövegei (úgy tíz évvel idősebb volt mint mi) a Madame-ra épültek. Egy meghatározhatatlan „női", anyai narrátor. Orosz tajgák, keleti meteoritok, szamovárok; a pesti felásott Moszkva téren bukdácsoló forradalmárok látomása. Massza, hömpölygő tömegek. A „Megfojt, a szénmonoxid" organikus, tereket, légjáratokat kitöltő világa. (Szerintem zeneileg, egyszerűsége ellenére is a legvállalhatóbb szám, különösen a végén, amolyan jazz-disszonanicia. Igen ez kifejezetten jazz, még ha az ősmoszatok szintjén is. A Petuhova zeneileg nem volt nagy szám, de frissessége, spontaneitása meglepő. Bála írja, karácsonyi virtuális ajándékként behálózzuk a Madame-ot. Érdemes majd rákeresni a neten a zenekarra. Aki ebből kimaradt.) Ma, Freudi-Kristevai agyammal (legalábbis egyik felem, a megmaradt lázadó) megérteni vélem Béla líráját.

*

Magyar Népköztársaság. A mitológia, amit Béla képzett, elmondja a rendszer természetét. Ott kúszott indaként mindennapjainkban. A Petuhova szövegei meleg tónusúak, tele érzelemmel. Iránytalan nosztalgia. Nincsen előre, hátra. Mégis tiszta érzések. Elfojtások nélkül. A kristevai „szemiotikus", a freudi drájvok bugyborékolnak a felszínre. A „szimbolikus rend", a Törvény, a nyelv, a hivatalos kánon felszínére. Mint egy túlfűtött szamovár. Freudi nyelven, a Petuhova ‒ és ezt valahol pontosan éreztük, még ha nyelvünk nem is volt rá ‒ a rendszer „halálösztöneit" mondta ki. Az elfojtásokat. Azt a cserbenhagyott, gyönyörű kamaszkort, amely majd észrevétlen átsiklik a rendszerváltás homokzátonyán. Én premontrei szerzetesként, római katolikus papként; de valahol mind együtt. És egy iskolából. „Ó Ippolit, ó Ippolit,/ Hol van már a régi hit,/ Tán nem is volt, egy elveszett,/ Ellopták rossz emberek" (Ippolit visszatér) Jól emlékszem, Béla? Máig itt vannak fülemben a refrének, s a szöveget nagy része. Érintetlenül. Szövegeid elmondták, hogy valami fogva tart. Hogy énekelve, szamovározva halunk meg. Hogy belőtte magát a forradalom; és mi ebből a leépülésből semmit, de semmit se látunk.

*

London-Magyarország. Ezért is vagyok hálás, hogy a képek előkerültek. Emlékszem az ebéd előtti délelőttre. Deres-hideg volt a park. A zenekar talán már szétmenőben. A búcsúkoncertjére készül, kinn, a Vasutas Művelődési Otthonban. Ott jó koncertjeink voltak. Most feltűnik, így utólag, milyen megkopott is volt az utcakép. Lerobbant, mondhatni. Gazdátlan. Mint „a vaszjuki lemezpapírgyár munkásklubjában a sakkszakkör szobája." Hihetetlen csendes tudott lenni egy ilyen novemberi, szerintem vasárnapi reggel. A kukában könyvet keresek. Azt hiszem, Tolsztojt olvasok, oroszul. Barna fedele, mélynyomtatás a keményfedélben. Belül jó érzés tapintani a sorokat. Legalábbis remélem. Még mindig megvan. Odahaza, Szombathelyen, a rendház polcán.

A másik kép. Látod? A zsaluk között, az égre, a Képtár-volt zsinagóga kupoláját nézem. Befalazva. A csoportképen a többiek a kamerába néznek. Én nem. Hiába voltam dobos, akkor csak félszeg kamasz. Feszengek is, úgy látom, ott középen. Iván idétlenül vigyorog. A hangját is hallom. Kár, hogy L. Menyhért, Csucsu, és Jócó nincs rajta. És főleg te, Béla. Nyilván, te állsz a kamera mögött. Tehát mégiscsak benne vagy a zenekari képben.

Hajnalba tartó éjszaka. London, 2009. 1 óra 38 perc. Otthoni idő szerint 2 óra 38. Már 1 óra negyven három. És még keresem a végszót. Még valahova, oda középtájra, a Konszern zenekart be akarom szúrni, a leszedett plakátokkal, Brezsnyev temetése miatt. Tudod, Béla, eszembe jut, mit mondtál még fiatal szerzetes koromban. Amikor Anikó kezdő rajztanár korában meghívott a gimnáziumba, hogy tartsak egy órát az ikonfestésről. Jó volt visszamenni. Nem felejtem szavam, kicsit már fáradok, de ez még kell a záró képhez. Olga néni aznap (Paffériné) megállít a folyosón. Fehér, rendi ruhában vagyok, azt hiszem, vagy papi civilben. Ez akkor még nekik is, nekem is újszerűség, 1994-et írunk? „Bálint", mondja. Minden bevezetés nélkül, tíz év után. Nem is tanított. De figyelt, mint mindannyiunkra. „Én nem lepődtem meg a döntésén. Valahol éreztem, hogy valami ilyesmi történik majd." S ez a részlet csak azért, mert tisztelgés, mindannyiunk nevében, tanáraink figyelme előtt.

De visszatérve a félbehagyott szóra. Amit mondtál; épp a suli mellet futottunk össze. Teológushallgatói ifjúi hévvel, felajánlottam, hogy szívesen tartok előadást ikonokról. „Rendben, Bálint. Ha majd nagy leszel, és híres leszel, várunk" ‒ mondtad mosolyogva. Még emlékeztél, hogy híres festő szerettem volna lenni. Húsz éve abbahagytam a festést. Pedig a gimnáziumban mindenem volt. A felvételire készület miatt maradoztam el a próbákról is, a végén. Jó dobos sosem lettem volna, de jó művész, talán igen. Hát, (hogy Pintér Margit „Maca" tanárnő idegeit szeretettel borzoljam a tiltott mondatkezdő háttal. Amit azóta is szeretek) nem lettem. Sem nagy, sem publikáló tekintély nem. Voltam néhány évig gimnáziumigazgató, előtte fiatal tanár. S gondolkodni próbáló lelkipásztor. Utólag. De ez inkább most zárójel. Azonban maradtam Vargás és Petuhovás diák. S sokakkal, ebben az antológiában, e gyökereink krónikása. Az utóbbi kettőt soha sem bántam meg.

*

Képek. Mégegyszer, nézem az átküldött fényképeket. Még egyszer nekifutok a részleteknek. Proustnak a teába mártott sütemény, nekem ezek az átküldött, fekete-fehér fotográfiák az emlékezés kiváltója. A falon zászlótartó. A trafóházon megkopott festék. Mint egy évvel később katonaágyam ágyvasán az előtűnő rétegek. Málló vakolat. Érdekes, akkor soha sem tűnt fel. A betonoszlopok körül gondtalanul összerakott zsalu. Mindannyian a „Gumból" öltözködünk. A kor keretei között. A háttérben, a kukás képen, a református lelkészlak felé fordul a sarok. Hamar tiszteletes úrék felé. Annyi mindent, és annyi mindenkit kihagytam, főleg tanáraink közül. De hiába, az időnk, és emlékezetünk véges. Töredékesek, mint a szeretetünk. Mint a Petuhova. Mint szinkronicitásaink. De már megvan a zárszó; s így senki sem maradhat ki. Hiszem, és tudom, hogy van rálátás. Nemcsak a dobverőkre. Nemcsak e fényképekre. Nemcsak a Vargára, s nem csak Szolnokra. Hanem egykor együtt bolyduló, kaptárnyi életünkre. Az életre. Csak idő kérdése.

*

Evangélium. 3 óra 52. perc. Virrasztok, ebben az éjszaka és nappal közötti átmeneti zónában. Diákkorom felett. Mint azok a tanáraink, és osztálytársaink, akik már nincsenek közöttünk; de mégis velünk. Odahaza 4 óra 52 perc. Ebben az elfojtások nélküli zónában nem marad más ébren percek múlva. Csak az evangélium. „A szegények és a szűkölködők vizet keresnek, de nincs, nyelvük a szomjúságtól kiszárad. Én, az Úr, meghallgatom őket, én, Izrael Istene, nem hagyom el őket. Folyókat fakasztok a kopár dombokon, és a völgyek közepén forrásokat; a sivatagot bővizű tóvá teszem, és a kiaszott földet vizek forrásává. A sivatagban cédrust növesztek, akácot, mirtuszt és olajfát; a pusztában fenyőt ültetek, szilfát és ciprust egymás mellé, hogy lássák és megtudják, megfontolják és mindjárt megértsék: az Úr keze művelte ezt, és Izrael Szentje teremtette." (Iz 41,17-20)


2009.12.10




Nincsenek megjegyzések: