Az Örvény-köd (Messier 51, Arp 85), spirálgalaxis a Vadászebek csillagképben.
Húsvéti űrsétánk
B-év, Húsvét nyolcada, K. (ApCsel 2,36-41; Zs 32; Jn 20,11-18)
A Feltámadás után a Jézus megjelenéseit övező reakciókat nehéz hová tennünk. Mintha a tanítványok különös delíriumban járnának. Néznek, de nem "látnak". Fáziskésésben vannak; megmagyarázhatatlan lelassulást érzünk. Esetlegességet? "Mária pedig kinn állt a sírnál, és sírt. Amint sírdogált, lehajolt a sírboltba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni, az egyiket fejtől, a másikat lábtól, ahol Jézus teste feküdt. Azok megkérdezték tőle: ,,Asszony, miért sírsz?'' Ő azt felelte nekik: ,,Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették!'' Ahogy ezt kimondta, hátrafordult, és látta Jézust, hogy ott áll, de nem tudta, hogy Jézus az." (Jn 20,11-14) Hajlamosak vagyunk periférikusan kezelni a történteket. S várjuk, hogy a kép kitisztuljon, és megérkezzünk a Mennybemenetelt követő, Pünkösdben betetőző tisztánlátásba. Nem valljuk be, de szívesebben olvassuk, s otthonosabban érezzük majd magunkat a "győzedelmes egyház" képében. Pedig húsvét nyolcada nem véletlen tart fogva felborult gravitációjával. Talán a legdöntőbb időszak a "jelenéseké" a tanítványok életében. A születő egyház lelkisége - és mindenkori megújulása - szempontjából életbevágó teljesen átadnunk magunkat e Találkozásoknak. Az Atya döntőnek szánja ezt az "irányíthatatlan", általunk nem megtervezhető, egyedül Jézus által irányított tapasztalatot. Ugyanis az apostolok és tanítványok - s bennük a leendő "hierarchia" avagy hivatalos papság - ezt az időt kapták, hogy tisztába jöjjenek a felelősséggel: ők fogják átadni az Atya túlszárnyalhatatlan szeretetét. A Fiúban kapott, visszakapott életet. Közvetítői lesznek annak, ami alig elmondható. Ám amire ott van bennünk a kísértés, hogy saját képünkre, akaratunkra, és elvárásainkra formáljuk képét. Kezelni akarjuk hatalmát és erejét; szeretetét. Ezért a szembesítés, hogy ebbe az Életbe belépni lehet csupán, átizzani benne teljesen, és szolgálni; ha hitelesen akarjuk hordozni húsvéti, hiteles Képmását. Ezért tartalmaz rendkívüli erkölcsi programot: tudomásul venni, hogy az Atya megújító beszéde fölött nincs irányításunk; hangját nem lenne szabad eltorzítanunk. "Jézus megkérdezte tőle: ,,Asszony, miért sírsz? Kit keresel?'' Ő pedig, azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki: ,,Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hová tetted, és én elviszem!'' Ekkor Jézus megszólította őt: ,,Mária!'' Erre ő megfordult, és héberül így szólt: ,,Rabbóní!'', ami azt jelenti: Mester." (Jn 20,15-16) Az első tanúk élménye így, húsvét előtti várakozásaiknak ez a legintenzívebb tisztulása várakozásaik korrekciója; istenképünk tisztulása. S valóban "hátborzongató" misztérium: emberekként mi fogjuk hordozni, s "megvinni a világ határáig" Isten egyedülálló önkijelentését. Azt a szeretet, ami nem emberi vakságunkkal arányos retorzióval reagált - perbe fogtuk, elítéltük, kivégeztük a Fiút -, hanem fiaiként kezelt; s egyként tekint ránk a Feltámadottal. Ebbe a "húsvéthajnali részegségbe", hübrisz (gőg) nélküli nyitottságba kell újra, és újra visszatérnünk - kiemelten is a hivatalos igehirdetőknek -, ha nem akarjuk a keresztény hang inflációját előidézni a világban. Húsvéti képmásaink elvesztésének története, a legnagyobb történelmi leckénk; súlytalanságunk újra átélni; húsvéti "űrsétánkban".
2009-04-13
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése