Gyógyító megbocsátás
B-év, húsvét 2. hét, Sze. (ApCsel 5,17-26; Zs 33; Jn 3,16-21)
Ha van szép és gyógyító beszéd, akkor ez az, amit most Jézus kimond. S mit sem számít az, hogy a Nikodémusnak mondott szavai egybefonódnak János evangélista értelmezésével; megélt élményével e szavakról. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ." A megbocsátás gyógyítani tud. Kinyilatkoztatott "tudása" ez a kereszténységnek, hisz megtapasztalta a bűnbocsánatot. Átélte azt az odafigyelést, és meghallgatást, amit az Atyától kapott: Jézust azért küldte, hogy meghallgassa a világot. Hogy értelmet adjon a magunkban hordozott töréseknek; hogy megtanuljuk néven nevezni az ő szeretetén át, ami belülről sebez. A katolicizmusban a gyónás gyakorlata - minden nárcisztikus torzulása ellenére pap és hívő részéről (önszeretet és gőg, a hatalom- és kontroll igénye "énképünk" felett) -, legelemibb emberi szükségünket tárja fel. A ráhagyatkozás vágyát arra, ahogyan Isten elmondja történetünket, úgy, hogy saját élettörténetét ajánlja fel azonosulásra. S különös módon, épp azért, mert közös történet ez, azonosulni tudunk vele. A hit lényege épp ez az azonosulni tudás Isten történetével közöttünk. Azonosulni tudunk saját életünkkel; néven tudjuk nevezni életünk fordulópontjait; nevet tudunk adni bűnnek és jóságnak, elmulasztott és kihasznált pillanatoknak. A hit így az elmondani, a megosztani akarás gesztusa bennünk: össze akarom kötni életem az engem egyedül visszatükrözni, néven nevezni képes Másikkal; szeretetével. E képesség, és élmény nélkül teher alatt élünk. Törvényszerűen a múlt súlytalan , ám bármelyik pillanatban elnehezülhető tonnái alatt görnyedünk. Mert nem találunk kiutat önmagunkból; nem tudunk értelmet adni múltunk kulcseseményeinek. Az ítélet így benső teher, belső szenvedés az "eltitkolttól", erőinket leszívó és emésztő névtelenség. "Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében." A megbocsátás felszabadulásunk és egy új élet kezdete bennünk. Leveszi rólunk a múló idő terhét. A megbocsátás, épp azért, mert meghallgatás, felfüggeszti az ítélkezést és az időt. Isten vagy a másik személy szeretete értelmez bennünket, mely értelmet ad az odáig bennünk névtelenül hordozott szenvedésnek. Felfüggeszti a büntetés és a tartozás egyenlőtlen, a másikat alávető rendjét. S bekövetkezik a csoda. A bennünk lévő bűn, mint befejezetlenségünk emelkedik a felszínre; mint a bennünket meghallgató szeretet hiánya. Mint társtalanság, mint valós szeretetkapcsolatunk - Meghallgatónk - hiánya. Ám, ami a megbocsátás lényege, a "bűn" épp azt hozza felszínre bennünk, hogy mi magunk is képtelenek vagyunk ilyen önzetlen Meghallgatójává lenni a másiknak. A megbocsátás élménye (Istentől, embertől) épp erre az elsődleges szerepünkre szabadít fel, hogy figyelni és meghallgatni tudjuk a másik -szeretetünk nélkül - ugyanúgy elnehezülő történetét. A kihívás az, hogy megmagyarázhatatlan módon, Istennek is szüksége van figyelmünkre; a Megtestesülés óta érzi és igényli szeretetünket - hisz ez ad értelmet kinyilatkoztatásának; önfeltárásának. Közös történet ez; közös önajándékozás, ha úgy tetszik. "De aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat."
2009-04-21
Illusztráció: D. Nagy és a Frakció, Exodus (1994) (2006) http://www.rolls.hu/tv/exodus/exodus.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése