Vajda lajos, Maszkos ikon
Új képeket
B-év, húsvét 3. hét, V. (ApCsel 3,13-15.17-19; Zs 4; 1Jn 2,1-5a; Lk 24,35-48)
Érdemes felidéznünk az ismerős képet: a kisgyerek fáradhatatlan kérdezését. „Miért?” A felnőtt ember pontosan érzi a kicsik „izgatottságát”. Érezzük, ahogyan a gyermek a játék örömében, még szülei teljes szeretetében izzik, tisztán, a valósággal szembeni biztonság élményében: így kérdez. Tisztán, egyként ragaszkodva igazsághoz és hozzánk: „miért?” S ha visszaemlékszel, amikor a kisgyereknek válaszoltál, azért voltál te is fáradhatatlanul türelmes a válaszadásban – mert megnyitott a kis kérdező. Felébresztette, megérintette benned a kérdezőt, a te egykori kérdezéseidnek az élményét. Legintenzívebb emlékünkként, ez mindannyiunkban bennünk marad, mint az élet első, és legfontosabb léptei a „mindenségben”. S érzed, és a gyereknek adott türelmes válaszodban köszönöd meg, hogy ezt az életet, és ezt a sétát védened kell; vezetned. Ahogyan téged is vezettek, képek tengerén át, a valóságba.
Hogy miért idézem mindezt? Az Istenkép születése miatt; a képzelet működése miatt, hogy a „helyes képekkel” gyógyíthassuk kultúránk elszegényedett képzeletét. A teológia s a vallásos tapasztalat számára az Istenről alkotott képünk a központi probléma. Istenképünk minősége és hitelessége. Bizonyos értelemben, a teológia vagy a lelkiség a vallásos képzelet „hiperaktivitása”. Képet fogalmazunk meg Istenről, „leképezzük”. Mint a kérdező gyermek, istenképünket azáltal őrizzük meg élőnek, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk „projekcióinkat” tudatunk vetítőernyőjén. Szüntelenül különválasztjuk és egybevetjük az önérdekeink lencséjén át vetített istenképünket élő Szeretetével, melyet, mint „kegyelem” tapasztalunk meg. E keresztény kapcsolat a Képpel, az Ikonnal rendkívüli jelentőségű, ha a képek általi sebezhetőségünket tekintjük posztmodern kultúránkban. A „beszélő lény”, Julia Kristeva szerint a „képek csábításán” keresztül sebezhető leginkább. A posztmodern a „látványosság társadalma”, ahol az előre elkészített, agresszíven ömlő képek meggátolják a képzelet működését. A pszichés fantázia-ábrázolás, épp e képesség elsorvadása miatt, lehetetlenné válik. A képi „közhelyek” e terrorja (pl. szappanoperák előrágott sablonjai), mint a teremtő képzelet – s végeredményünkben szabadságunk – totális hiánya a személy végső elcsábítását kockáztatja. Azaz, a személy teljes, Beckettnél megfigyelt kimerülését és zsákutcáját.
Itt képes a kereszténység egyfajta „nagypénteki párbeszédben” a képeknek való „ellentmondás” sajátos, teológiai módját adni. A fogyasztóiság csillogó varázsa igenis megtörhető azokkal az élő képekkel (teremtő fantáziákkal), melyek a kérdező személy és Isten találkozásából fakadnak. A keresztény küzdelem a hiteles, benső istenképért – meggyőződésem –, megkerülhetetlen forrása lesz a társadalom erkölcsi képzeletének megújításában. Hisz épp a keresztény szimbólumok azok, melyek képesek behatolni és párbeszédbe lépni kultúránk kiüresedett „tükör-képeivel”; melyek eredetileg bennünket kívántak láttatni. A nagypénteki passió és húsvét szimbólumai azt a sajátos „képi” nyelvet kínálják, melyek képesek feltölteni kiüresedett kulturális és etikai „képernyőinket”. E benső látomások, a hit élő képei a reflektáló értelmet az értelem, a jelentés megtalálása felé űzik. A „megjelenítés” bele van írva a kereszténység húsvéti Feltámadás-tapasztalatába. Ez az az erő, mely képes leválasztani bennünket a fogyasztói képzelgésekből. Ezt az utat járjuk be az evangélium kezdő és a záró képe között; nyelvünk születését. S kérdezzük csak meg: hogyan történik ez velünk? Vagy, hogyan él velünk Krisztus, minden pillanatban, miközben mégsem vesszük észre őt? Hogy lehetségese-ez? Vajon miért? „Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak.” – „Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: ,,Van itt valami ennivalótok?'' Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.”
What can you do with the new Windows Live? Find out
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése