Cím nélkül
Szalagcsíknak hírműsorok alá
B-év, Húsvétvasárnap (ApCsel 10,34a.37-43; Zs 117; 1Kor 5,6b-8; Jn 20,1-9)
Jézus alvilági utazásába nem nyerünk, vagy csak alig, betekintést. Pedig érezzük: a nagypéntektől húsvét vasárnap reggelig tartó utazásba bepillantást nyerni, fontos "ismeret". Nemzetek, közösségek, családok, és egyén számára, e függöny mögül várunk gyógyulást. Isten e benső drámája azonban éppúgy láthatatlan, mint ahogyan a nagypénteki lezárt sír története. Ebben a "belátni akarásban" természetesen ott van emberi gőgünk: minden felett illetékességet és kontrollt nyerni akarásunk. Tolakodna értelmünk, mi is történt a sírban. S ha szabadon tehetné, pontos "beszámolót" kívánna Isten gyászáról, szent három napi benső történetéről. Hála Istennek, csak keresővonalaink vannak, halvány vázlataink. Végleges kijelentést nem tehetünk. S helyénvaló ez így: máskülönben beleszántanánk, a saját "kikényszerítő" magyarázatokkal, Isten benső életébe. Helyette, egyetlen járható utunk, Isten hermeneutikáját, az ő "értelmezését" elfogadni. A hitben, mely a közvetítés legérzékenyebb és legelevenebb közege. Mely "közvetítés-tolmácsolás" elsősorban megújulni képes önmagunkról szól. Isten "kíváncsiságáról", ha úgy tetszik, megújuló szeretetünkre.
Ezért szembetűnő, hogy a Feltámadással való találkozás után szinte szó sem esik a tanítványok korábbi történetéről. Nem régi "programjaik" és elvárásaik folytatódnak, hanem ténylegesen egy új történet kezdődik el. Természetesen, a párbeszédnek e megváltozott önmagunkkal, érlelődnie, kifejlődnie kell. Ezért van a húsvét utáni evangélium tele szünetekkel. Mintha csenddel lenne kipontozva minden azóta, hogy "Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól." Lassan, mint a megkéső tavaszi virágzás, kezdünk majd beszélni új nyelvünkön. Amit megelőz a középszerűségünket lezáró, már említett hallgatás. Igen, középszert. Mert húsvét megtisztuló beszéde bennünk, leleplezi mennyire szegényes és egyszólamú "beszédünk". Húsvét fényében válik riasztóvá a beszédnek és a közgondolkodásnak az a riasztó - mert önhivatkozó - szegénysége, ahogyan "húsvétcsinálóink" megnyilatkoznak. Csak nyomják, nyomják becketti, végeérhetetlen beszédüket; s nyomjuk mi is, hol győztesen, hol vesztesen. Húsvét a szív új "paradigmáját" kínálja. Ráébredésünket Isten újra-teremtő nyelvére, gondolat és érzelemgazdagságára. Valósága és tétje van. Nekünk kell tudnunk kilépni minden megújulást felőrlő középszerűségünk sírjából. "'Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!' Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak."
Valahol mélyen jó lenne, ha tágabb közösségeink együtt tudnának "belefutni" húsvét új, átalakító beszédébe. Bokáig, térdig, derékig gázolva, végül úszva abban a mindennapi szabadságban, amit felfogni sem tudunk. "Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összehajtva. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt." Ezért szükséges a Jelentésnek ez a dekódolhatatlan centruma, ami épp azzal vonz, hogy nincs önerőből belépés; csakis ajándékként. Álmunkból, trianonokat hordozó történelmi lelassultságunkból csakis e legnagyobb kihívás, és benső etikai program képes felébreszteni. Isten nem "gnózist", titkos magyarázatot kínál, hanem a Fiúval osztozott Feltámadást. Olyan ez, mint egy páratlan visszaható ige és névmás. S valóban, a "feltámad" ige, minden alakjában tükrözi az embert; szó szerint visszahat ránk. "Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia halottaiból."
2009-04-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése