[homilia] Távolban?

Kazimir Malevics, Fekete kereszt fehér alapon, 1920.

Távolban?

B-év, Húsvét nyolcada, P. (ApCsel 4,1-12; Zs 117; Jn 21,1-14)

Jung az emberiség történetét három szakaszra osztotta. A kezdet a „primitív" emberé, a „teljes projekció" korszaka. Belső érzéseit külső tárgyakra és személyekre vetítette ki; következésképp minimális ön-tudattal és önismerettel rendelkezett. Ám ahogyan a nyugati történelem előrehaladt, a megváltozott körülmények miatt folyamatosan visszavonta „vallási" kivetítéseit, és öntudatra ébredt. A természettudományok következtében visszavonta „legtávolabbi kivetítéseit", „istenképét". Jung Max Weber „elvarázstalanodás" gondolatát visszhangozva, a világ de-spiritualizálásáról beszél. Jung szerint a modern embernek szükségszerűen meg kellett vizsgálnia kivetítéseit. Már nem tudja „tovább kivetíteni az isteni képmást": képtelen tovább hinni Isten a hagyományos egyházi dogmák által leírt létezésében. Innen a modernitás zsákutcája. A személy már nem tud hinni – hisz visszavonta projekcióit. Ám eközben ő maga elszigetelt én-tudatba nőtt át. Elsősorban nem Jung megbékítési kísérlete érdekel a modern tudat és a hagyományos kereszténység között, amint azt analitikus lélektanában látjuk. (Megoldásában a projekciók visszavonása új, a hagyományos hívő számára ismeretlen lélektani erőket szabadított fel. Amelyet ha realizál, megláthatja magát, mint aki immár „belül hordozza az istent". Az eddig „kívül", dogmákban hordozott rideg, racionális istenkép, mely a szintén rideg társadalmi szerepekbe merevedő, racionális persona szolgálatában állt, átfedésben – most benső imago-vá, isten-élménnyé változik. Szavaival: „Az Isten helyét úgy tűnik, az ember teljessége váltja fel".) Jung, a szekularizáció kompromisszumaként újra-értelmezi a kereszténységet. Gyakorlatilag átírja azt, a kereszténységnek, új gnózis, tudás formájában alternatíváját adja. Ám nem értelmezi a kereszténységet.

Amire azonban kísérlete rámutat, sokkal égetőbb, mánkban is. Feuerbachot és Nietzschét építőelemként használó, a vallást (a dogma és szekuláris racionalitás ellenében) „rehabilitáló" programja döntő problémára mutat. A felvilágosodás gondolkodói, Marxon át Freudig, az európai kereszténység alapszövegét, az ó és újszövetségi Szentírást soha nem választották az ember modern krízisének megértésében. Ez az, ami elgondolkodtató az egyházak számára. Mi okozta, és okozza mindmáig, hogy a kereszténység alapszövegeit nem tekintjük „screenek", vetítőernyőnek – melyre válságainkat „rávetíthetnénk", hogy megérthessük azt. Kultúránk megalkotta, s kanonizálta saját válság értelmezéseit, és azok szövegeit. Ám közöttük máig nem a kánon része a Biblia. Én ebben a tényben látom az egyház/teológia és a kultúra közötti nyelvi szakadékot. S ez egyben hívő közösségünkön belüli hiány is, s csendes forrása az egyházon belüli szekularizációnak is.

Ezért fontosak húsvét nyolcadának evangéliumi szövegei. Épp ezt a hiányzó mintát látjuk. Igenis, lehetséges a szentírás krízis-narratívaként való olvasása. Húsvét után a tanítványok: saját történetük, s kizökkent, tágabb kultúrájuk kérdéseire kapnak választ; a keresés és ön-analízis nemegyszer fájdalmasan fáradságos párbeszédében. A Feltámadott és közöttük megjelenő Jézus nem az, akire benső illúzióinkat vagy vágyainkat kivetíthetnék. Nem véletlen nem ismerik őt fel, ha látják is. „A tanítványok közül senki sem merte őt megkérdezni: 'Ki vagy te?'" Nos, ez az evangéliumi állapot, valós Jelenlét, mely a vallási nárcizmusunkból való kilépés pillanata. A tanítványok „delíriuma", „bizonytalan járása" csupán annyi: a kivetítéseinkből való gyógyulás zónájában találják magukat. Itt, a húsvéti jelenések nyolcadában értjük meg európai evangéliumolvasásunk történelmi mulasztását. Az európai „keresztény évszázadok" idején, nagyon úgy tűnik, a Szentírást konszolidálódóját élvező kultúránk „képernyőjeként" olvastuk. Elsősorban diadalmas, terjeszkedő, gyarmatosító igényeinket és magabízó vágyainkat vettettük rá – valóban távoli „tárgyként" kezelve. Szövege a keresztény-status quo, s vágyott kulturális zavartalanság konzerválásának szolgálatában állt. Ezt a narcisztikus, „eltárgyiasító" mintát tapasztalta meg és vetette el, mint hasznavehetetlent, a születő világi kultúra – miközben saját válságát próbálta megérteni. S a Szöveg, egyházon belül is, mintha mindmáig megmaradna „távoli olvasatlanként". S tényleg, krízisében, önkeresésében társa-e a hívőnek a Szentírás; úgymond, a kulturális szöveggé emelés igényével? Hús-vér valóság-e, mint éhség és szomjúság objektivitása az evangéliumokban? Ne feledd, húsvét nyolcadának jelenései istenképünk tisztulásának ideje. Rávetítéseink technikai szünete. Annak ideje, hogy most ő maga sugározzon ránk, s kommunikálva önmagát a „távolit", a „távolságot", a „nem olvasást" mint hajlamot, átalakítsa bennünk. „Jézus azt mondta nekik: ,,Hozzatok a halakból, amelyeket most fogtatok!'' Erre Simon Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely meg volt tömve százötvenhárom nagy hallal. És bár ennyi volt, nem szakadozott a háló. Jézus azt mondta nekik: ,,Gyertek, egyetek!''"

2009.04.17.