Kereszt (oltárkárpit, Winchester Cathedral)
Teljes szeretetét
B-év, Nagycsütörtök (Kiv 12,1-8.11-14; Zs 115; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15)
A szeretet ábrázolhatatlan. Csakis hordozható. Isten lényege ábrázolhatatlan. Csakis megélhető. Ilyen értelemben, az evangélium története sem "külső könyv". Mint szöveg, mindvégig láthatatlan és felfoghatatlan marad, hacsak nem személyes - és személyen belüli - történetünkbe testesül. A húsvéti vacsora elköltése, erre ritkán gondolunk, mélyen összhangban van a kívánalommal: Isten nem ábrázolható. Az ikonok ismerői tudják, hogy e festészeti műfajt az egyház teológusai - helyesen - védelmezték: a megtestesülés után, Jézus Krisztus emberségén át, ábrázolható lett a korábban láthatatlan Isten. Mégis, a zsidó húsvét családi vacsoraszertartása emberi mozdulataink, és vágyaink gyűjteménye. Várjuk az Eljövendőt. Miközben emlékezünk a múltbeli szabadulásokra: történelmi fogságból, hazátlanságokból; a bűn közösségeket szétszóró, idegen hatalmaknak kiszolgáltató erejének megtöréséről. Mindezt az emlékezést teljességgel elővételezi az első Páska-vacsora: a zsidóság történelmi kivonulása Egyiptomból, Mózes vezetésével. ".vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt!...Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága! .A húsát pedig egyék meg azon az éjszakán, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel, keserű salátával! Így egyétek: derekatokat övezzétek fel, sarutok legyen a lábatokon, bototokat tartsátok a kezetekben, és sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez."(Kiv 12-38) Jézus utolsó vacsorája tanítványaival, ebbe a történelmi emlékezésbe és komplex várakozásba oltódik. Isten ott és úgy lesz láthatóvá, hogy szó szerint belénk testesül. Étel ízében, a bor tüzes zamatában, a saláta savanyúságában. Emberségünk összegyűltében az ünnepkor. Áthaladása láthatatlan; csak akkor vesszük észre őt, ha élni kezdjük azt az átalakulást, amit bennünk létrehoz. Akkor lesz láthatóvá, amikor már vele vagyunk. Egységben. Amikor elmerültünk abban a mélységes "programban", amivel cselekszik közöttünk ezen az éjszakán. Szeretetének e komplexitása és szimbolikus gazdagsága épp olyan láthatatlan, mint Isten lényege.
*
A szentíráskutatók között máig nincs egyetértés, a zsidóság húsvéti vacsorájának, a Páska-ünnepnek része volt e az utolsó vacsora. Abban mindegyik evangélium egyetért, hogy Jézus kereszthalála a zsidó húsvét napján történt. Márk (s az őt követő Máté és Lukács evangéliuma) az utolsó vacsorát a zsidó Páska elő-éjszakájára teszi. János szerint azonban a zsidó húsvét huszonnégy órával később történt. Ez esetben Jézus ünnepélyes vacsorája egybeesett volna az áldozati állatok leölésével. Az ószövetséggel való folytonosság megszakadását hangsúlyozó, "ösztönös" keresztény olvasat szerint így Jézus halála az új húsvéti áldozat. A datálási problémáknál azonban sokkal fontosabb Isten már említett, láthatatlan átvonulását megfigyelni. A tényt, hogy Jézus ünnepi vacsorájának többrétegű, önálló benső drámája van - mindamellett, hogy mélyen közösségben marad a zsidó húsvét jelentésével. Az első dráma a lábmosás jelentése, szeretetéről. "Felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve"(Jn 13,4-5) Péter tiltakozik, ezt Jézus méltóságán alulinak érzi. "Majd később megérted."(Jn 13,7) A Mester áthaladó szeretete, tényleg, majd teljes áthaladtában - Közösségébe való beletestesülése után válik láthatóvá. János evangéliumában a Lélek állandó szimbóluma a víz. Nyilvánvaló, hogy a tanítványok lábának megmosása annak kifejezése, hogy feltámadása után majd részesednek Lelkében. Sőt, még tovább mehetünk: a rítus, amiben az első keresztények a Szentlelket megkapták, a keresztvízben való teljes alámerülés volt. A lábmosás és a keresztelkedés drámája így összeér. A keresztség az a pillanat, amiben a tanítvány majd teljes közösségben találja magát a Mesterrel: "Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát."(Jn 13,14)
A dráma csúcspontja azonban, a fenti szimbolikus jelentés közvetlen következménye: "Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek."(Jn 13,14-15) A hagyományos tisztelet rendje, kinek s mi a tiszteletbeli elsősége, az "úr-szolga" viszony átírható. Ám akkor mennyivel inkább ez a radikális minta kell, hogy szervezze a keresztények egymás közötti viszonyát. Nos, ez a személy-közi viszony az a "tér", amibe Isten beletestesül, radikálisan láthatóvá válik. Mert átírja a bizalmatlanságot, ellenségeskedést, közömbösséget, vagy gyűlölködést. Sajnos, prózai értelemben, ezért marad láthatatlan körünkben az Isten. S húsvéti átvonulása is csupán szimbolikus; "szép esete." Pedig egy normális világban, egy szempillantás alatt eltűnhetne az embert és embert elválasztó távolság. Nos, ez az elmaradt együtt ünneplés, mint a fájdalom maradandó közege teszi a legvalóságosabbá, és a leghihetőbbé számomra Jézus még ezen az éjszakán történő meghurcoltatását. Hogy képtelenek vagyunk követni Jézus övéi iránti szeretetének "első példáját." Pedig egy villanásnyira, még így is, mélyen megrendülünk. Valóságos bepillantásunk nyílik abba az erős kötelékbe, a szolidaritásnak abba az erejébe, ami Jézust követőihez köti. Miközben tanítványai lábát mossa, a legmegdöbbentőbb illusztrációját kapjuk: most mutatta ki közöttünk teljes szeretetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése