2009. május 31., vasárnap

[homilia] Jelentésre hangoltan


Jelentésre hangoltan


B-év, Pünkösd (ApCsel 2,1-11; Zs 103; 1Kor 12,3b-7.12-13; Jn 20,19-23)


Haydn Teremtés-oratóriumát hallgatom. A darab zenekari nyitányának címe: "A káosz bemutatása." Fokozatosan ölt "énekelhető" formát a zenei motívum. A teremtés szinte kezdettől tüzesen, életre-hangoltan izzik Isten és az angyalok tekintetében. Mint emberi nyelvünk az anya testének legelső, kezdeti érintésétől, a teremtés is "beszédre hangolt". Úton vagyunk a jelentés felé; a világ úton van a jelentés felé; most épp angyali tekintetek méhében. Ráfael főangyal a narrátor. Angyali szó mondja el, tanúként, hogy "Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt."(Ter 1,1-2.) Haydn darabjában a kórus válaszol, s mondja el az angyalok szemében őrzött látomást: "de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság."(Ter 1,2) Pünkösd a Teremtés első megújítása. Betetőzi azt az átalakulást, mely a Megtestesüléssel és a Feltámadással vette kezdetét. Innentől szüntelen növekedés és renováció íratott a Föld-közösség történetébe. Ez a kiteljesedés, mint valódi identitás és program elérhető. Reálisan megvalósítható a "kegyelem mátrixába" belépve. Az, hogy világunk nem él e lehetőséggel és parncsolattal, csak még jobban kiemeli az "útvesztés" vagy "hazatalálás" tényszerűségét.

Valóságos teremtés-oratóriumunkban most emberi tekintetek őrzik az eseményt. Először szélesebb távlatból, ahogyan az egész közösséget átfogja a változás: "Mikor elérkezett Pünkösd napja, mindannyian együtt voltak, ugyanazon a helyen. Hirtelen zaj támadt az égből, olyan, mint a heves szélvész zúgása. Betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd pedig szétoszló nyelvek jelentek meg nekik, olyanok, mint a tűz, és leereszkedtek mindegyikükre. Ekkor mindnyájan beteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szentlélek megadta nekik, hogy szóljanak." (ApCsel) Majd egészen személyes fókusszal látjuk az esemény magját; a Krisztussal való találkozást. "Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: 'Békesség nektek!' .Aztán újra szólt hozzájuk: 'Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.'" A formátlan legkezdetek és húsvét-pünkösd íve tárja fel a Teremtés természetét. Isten ex nihilo, a "semmiből" teremtette a világot. Ez az ex nihilo azonban nem a semmi. Isten saját bensőjéből teremtette a világot; abból ami "nem világ". Ezzel saját életét írta bele történetünkbe; Isten ezzel közös drámánk útjára léptett: szeretete és szenvedése beleíratott történelmünkbe. Így olvasom az "Amint engem küldött, úgy küldelek én is titeket" sort. Isten nem a görög filozófia szenvtelen, mozdulatlan és változhatatlan első mozgatója; nem világon kívüli ok. Hanem szenvedélyes compassion, együtt-szenvedés; együtt-szenvedély; együtt érzés. Ezért hat rá történetünk. Ezért "történő történelem" és nem kényszerű zárvány az emberi közösségeknek kimért idő. S ezért teremt pünkösd Lelke valódi "etikát". A Lélek nem elméleti modellt ad az erkölcsi cselekvésre, hanem aktív, teremtő közösséget hoz létre. Küld. A világ megformálatlan alakíthatóságába; és benső, ám szeretetben izzó káoszunkba. Mely belsőd Pünkösdre-jelentésre hangoltan él.


2009-05-31





2009. május 30., szombat

[homilia] Háromszor




Jesus beruft Petrus und Andreas (Duccio 1311)


Háromszor


B-év, Mennybemenetel utáni P. (ApCsel 25,13-21; Zs 102; Jn 21,15-19)


Vakok vagyunk a világ törékenységére, amiben élünk. Felszíne, melyen járunk, s amiről színleljük, hogy stabil és erős - vékonyodik. Nem pesszimizmus ez, de a szavak realizmusában hiszek. A leírt szavak, egy közösség dokumentumai nem hazudnak. Az angliai nyomtatott sajtó egymás mellé helyezett "hangjait" így figyelem. A tárcák belpolitikától a tv-showk ismertetéséig, különös mozaikot raknak. Töredékes "ablakok" egy egységes világra: mely gyökeréig a szereteten függ. Az angol lapokban (The Times, The Independent) ami megragadja a figyelmem, a közvetlenség igénye a valósághoz. Berkeley empirizmusa, az angol felvilágosodás "anyagszeretete", de akár a természetfilmjeik anyag-közelsége, köszönnek vissza. Amit élvezek ezekben az írásokban, hogy míg értelmezik az eseményt, mégis végtelenül "anyagközeliek" maradnak. Nem az ideológia dominál, bár az írók "párt"-közelségét elsőre érezni. Az angol sajtó a Spectator korai számaitól kezdve (idős barátom könyvtárában az 1806-os gyűjteményes kiadást olvasom; az első szám 1710 Március 1, csütörtök) törekszik szó és esemény "dokumentálására". A tények mindig átütnek a szavakon; a történelem dokumentált részletei túlélik a kor értelmezését. Nos, így figyelem meg a világ törékenységét, mint szervező elemet, ami egységes kompozíciót ad e mai, szertefutó írásoknak.

Itt kint hetek óta vezércikkben hozzák a parlamenti képviselők jogtalan juttatás-felvétele körüli botrányokat. Elképesztő, milyen morális ficamokon keresztül vettek fel parlamenti juttatásokat; közvetlenül visszaforgatva a saját zsebbe-háztartásba. Ház megnagyobbítása, családtagjaik alkalmazása többnyire fiktív munkára, kutyaeledelre, luxuscikkekre. A hírek közt bújik meg a nyugtalanító cikk, épp az Independentben: a globális klímaváltozás súlyosabb kihívás az atomfegyverkezésnél; de magánál a hidegháborús évtizedeknél is. Angol ízlés tipikusan, ahogyan a sajtó szarkasztikusan nekimegy az egyébként épp általuk "hírességekké" lett valóságshow-k és tehetségkutató verseny szereplők. Az ember bukása anyagszerűen ott van; percre dokumentált a zuhanás.

E hosszas bevezető után térek rá a lényegre: érezni a szavaink mögötti legyengülést. A morális burnoutot és irányvesztést, amiben emberségében kiégő kultúránk szenved. Lehetetlen nem látni a szavaink mögött feszülő agresszivitást, mely belemar a másikba, bosszúért vagy igazságért kiált. Az első reakciónk immár a támadás. Az igazság és újrakezdés igénye immár nincs a prioritások között. Önmagát falja fel, értékeivel és lehetséges újrakezdéseivel, a dekonstruktív mentalitás, amit kritikátlanul magunkba iszunk. Ezért józanító a kérdés, amit Jézus Péternek szegez, következetesen: "Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: 'Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?' Ő azt felelte: 'Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!'' Erre azt mondta neki: ,,Legeltesd bárányaimat!'" Háromszor kérdez, s egyre kényelmetlenebb. A kegyelmet elébe tudjuk e helyezni emberi szavaink és érdekeink minden más rétegének? A Mester megfellebbezhetetlenül kérdez, és szembesít a ténnyel. Minden, szó szerint mindenünk ezen múlik. A bizalom és az újrakezdés kultúráján függ emberségünk; emberséged.


2009-05-29 (Marlborough, Saint Kathrines, Savernake Forest)





2009. május 28., csütörtök

[homilia] Gyökértelenség és kegyelem



Gyökértelenség és kegyelem

B-év, Mennybemenetel utáni Cs. (ApCsel 22,30; 23,6-11; Zs 15; Jn 17,20-26)

 

Bizonyosságokra vágyik világunk. Kötődésre és stabilitásra. Az állandóság, a gyökerek bölcsességére. Olyan kötődésre a múlttal, mely lehetővé teszi azt a fajta etikai emlékezést, mely szilárdságot ad a jövővel szemben. Mikor nem passzívan, hanem tevékenyen, alakítóiként tudjuk megtapasztalni az eljövendőt. Talán a derű a legmegfelelőbb szó. Élő kulturális emlékezettel a közösség nem félelmekben, nem kényszereknek kiszolgáltatottan, "kapkodva" cselekszik. Tervezi a jövőt. Reményben tud közelíteni hozzá; pozitív érzésekkel. S valami különös dialektika folytán, a személyes kapcsolataink is ilyenkor tudnak elmerülni a hétköznapok reményében. Marad idő a jelenben ünnepelni. Átadott energiáit is hamarabb visszanyeri-kapja az ember; idő marad a szép és jó szóra. Ez az a helyzet, amikor a másikban és a közösségben egyszerre testesülő szabadság biztatja az embert. Minden más sodródás; a "tápláltság" és a gyönyörködni tudás elvesztése. Amit a zsoltáros kimond, az itt és most élt történelem helyes ritmusa. "Mondom az Úrnak: 'Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.' A szentekben, a jeles férfiakban, akik a földön vannak, bennük van minden gyönyörűségem." (Zs 15)

Rendszerváltozás helyett helyesebb a szív változásairól beszélni. Nem hiszek abban, hogy ez a mostani sodródásunk 1991 óta pattant volna ki. Az, ami most van (= ami most nincs) csupán mind kézzel foghatóbbá válása annak az identitásvesztésnek, melyet a kádár-rendszer csupán felgyorsított. Abban sem hiszek, hogy egy közösség identitását és értékvilágát itt és most, kizárólag a jelenből lehetne meghatározni; mint azt épp most, gyökértelen politikai elitünk teszi. Az elmúlt nemzedékek, lehet, hogy sérültek-sodortattak önazonosságuk megőrzésében és átadásában. A zsákutcák és kudarcok ellenére, azonban a múlt nemzedékek reménye mindig valós és maradandó. A múltnak ez az a dimenziója, amit "valóságként" tisztelni kell, meríteni kell tudni belőle. Csak az önző gyökértelenség nem figyeli a történelemnek ezt a beszédét. Nem tudom, elválaszthatatlan-e az istenhittől, de az ősök reményét is meghallgatni, és valós forrásnak tekinteni - a hit bizalmával egyenértékű. Olyan, mint angyallal találkozni; a történelem angyalával; őrangyalunkkal. Visszatalálás ez a gyökerekhez; visszatalálásunk a jövőbe: "Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze: te adod vissza örökségemet." (Zs 15) Így figyelem mind nagyobb ellenszenvvel az üres "demokrácia kampányokat", melyet az európai elitek meghirdetnek. Az itt és most definiált szép új világ ábrándját; a "még több hatalmat az embereknek" szlogent. Ezt látom a brit belpolitikában is, mint új paradigmát; holnap nálunk is ez lesz. Orvosolni kívánják a demokrácia nap mint nap tetten ért krízisét. Kapkodó, lázas intézményi reformokat vizionálnak, folyamatos, kényszeres változtatásokat. Csupán egy dolgot képtelenek néven nevezni: a lelkiismeretek reformjára lenne szükség; élő, az élet egészével szolidaritásra képes lelkiismeretre. Ennek fényében ajánlok egy kis internetes kutakodást Patrick Desbois francia papról - a lelkiismeret és múlt kapcsolatában. Fáradhatatlanul kutatja és tárja fel a helyiek segítségével azokat a névtelen tömegsírokat Ukrajnában, mely a közel másfél millió zsidó és cigány névtelent rejt mindmáig; a náci mozgó halálosztagok, a rettegett Einsatzgruppen áldozatait. Egyetlen célja van, megadni az áldozatoknak a tiszteletet: emberi módon eltemetni őket és elismerni reményeiket a jövőre. S így megnyitni önmagunkat a bevezetőben említett, gyökerekkel együtt-gondolkodó érzékenységre: "Áldom az Urat, aki értelmet adott nekem, veséim még éjjel is figyelmeztetnek engem; Megmutatod nekem az élet útját, az öröm teljességét színed előtt, és a gyönyörűséget jobbodon mindörökké."(Zs 15)

 

2009-05-28 (Marlborough, Saint Kathrines, Savernake Forest)



Windows LiveT: Keep your life in sync. Check it out!

2009. május 27., szerda

[homilia] Belsőd és külsőd, a tusírás ritmusára


Belsőd és külsőd, a tusírás ritumusára

B-év, Mennybemenetel utáni hét, Sze. (ApCsel 20,28-38; Zs 67,29-36; Jn 17,11b-19)

 

Isten belülről mondja el történetünket. Az Ige nem pusztán külső, de belső esemény is. Nem mechanikusan, kívülről diktált parancs a világhoz való viszonya; de belülről, velünk együtt élve fejezi ki magát. S eközben Isten aktivitásra hív, s valódi közösséget teremt. Tényleges, tevőleges etikát teremt Igéje.

Ismét Marlboroughban, a régi kert; így talál rám a szentírási szakasz. Tél végi látogatásom óta alaposan megváltozott minden. Erős lombokban ring a kerti tölgy és a hárs. Ha lehetne ecset hegyére írni, keleti tus festmények nyelvén, kihangsúlyoznám a növényt átjáró erőt, mely minden ízében mozdít törzset, ágakat, lombot és legapróbb levélt. Növény és mozdító szél egysége mondja most el: Isten öntudata (identitása) mennyire egy világunkkal Húsvét óta. Ez a közvetlensége teremti meg azt a "teret", amit a munkánkban és általában az életben való gyönyörködésnek nevezünk. Van az Istennel és embertárssal való együttélésnek egy olyan minősége, amit szavakban nehéz kifejezni; ám ami jobbá és teljesebbé teszi világunkat. Ezt az etikai "együtt érzést" Istennel kéri a zsoltáros: "Erősítsd meg, Isten, amit köztünk műveltél." Isten elvesztésével - ami veszteség észrevétlen, s szavakban szintén ki nem fejezhető - ezt a távlatot veszítettük el. Amikor egy megmagyarázhatatlan, néven nem nevezhető, csak érezhető természetes ritmusban tudjuk, hogy világunk, dolgaink olyan megformálást vesznek - ami tiszta emelkedés. Nem egyszerű rutin, amit teszünk; hanem kiteljesedés. A leghétköznapibb napi teendő ilyen átváltozás része kéne hogy legyen; mind több pillanatban, mind nagyobb folyamatosságban. Amikor valami olyan többlet, jóság, figyelem adatik a dolgokhoz, hogy egyszerűen világunk "átszületik" egy jobb világba. Isten eme etikai közelségének megőrzésén muszáj lenne munkálkodnunk. A minőség, a növekedés távlatának megőrzésén; hisz minden közösségi emelkedés vagy süllyedés ezen múlik. Gazdátlan utcák, elhanyagolt kapcsolatok; vagy szolidáris, a másik életminőségét nemcsak megbecsülő, de szem előtt tartó közösség. Az ország- vagy gyarmatlét ettől függ. "Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett." A "vérén szerzett" közelség, világodhoz való közelségedre szólít. Arra a figyelemre, melyben görcsös erőfeszítés nélkül, mégis "jól" történnek a dolgok; s kézzelfoghatóan szebb és szabadabb lesz a világ. Emberi bensőd és külsőd.

 

2009-05-27 (Marlborough, St. Kathrines)




What can you do with the new Windows Live? Find out

2009. május 25., hétfő

[homilia] Régi angol park



Old English Garden (Battersea Park, London)

Régi angol park


B-év, Mennybemenetel utáni H. (ApCsel 19,1-8; Zs 67,2-7; Jn 16,29-33)


London talán legszebb parkja a Battersea park. Funkciója, mint a közparkoké általában, a természet életébe visszahelyezni a nagyvárosi embert. Mint egy kollektív tudatalatti, szép idő esetén magába vonz gyermeket, felnőttet, kutyákat. Így keresem fel magam is az évekkel ezelőtt megszeretett parkot. E kert, mert valójában az, kívül áll az időn. Nyugalma ellentéte a város nyugtalanságának. Az angol városi parkhoz számomra mindig csipetnyi melankólia is társul; kiűzettünk abból az ősnyugalomból, amit illataival, tapintásával, és színeivel kínál. A kertnek sajátos lélektani hatása benső emlékezetünk, mely vallási emlékezet, beindítása. A növényzet burjánzó élete, a megkomponált lugasok, ösvények önálló ritmusa - vallási memóriánk része. Az Old English Garden számomra a park szíve; falain belül, szökőkútja zenéjében, ott van Európai tudatunk nyugtalanító múltja. Istenhez való viszonyunk jelene. Hegel 1827-es vallásfilozófiai előadásait olvasom; voltaképpen történetünk szívében és rólunk. Hisz a régi angol kert falain kívül a mi európai tudatunk pihen épp a parkban. Kutyák futnak boldogan, jutalomfalatért; lábteniszeznek, fociznak; fekete bőrű anya fogócskázik kacagó fiacskájával; mindannyian élvezzük a naplemente előtti órát.

Persze, nem valljuk be, de arcaink mögött rejtegetünk egy másik naplementét; az elfelejtett Istent. Hogyan jutott kultúránk abba a melankóliába, mely árnyéknál, lépteinknél közelebb, jelöl meg bennünket? Akar-e ez a világ még szeretkezni a "szerelemmel"/Logoszával? Éltető gyökereibe beletestesülni újra? A jelen kulturális melankólia kategorikus imperatívusza: Isten megismerhetetlen! Valami történt, talán épp az európai felvilágosodás születtekor. Kétségbe vontuk a hitünk központi tézisét, hogy Isten kijelenti magát a világban: hogy természete kifejeződik a világban, s hogy szívünk-értelmünk képes befogadni és felismerni ezt az érkezést. Ez az agnoszticizmus (Isten nem megismerhető) magában hordta azt az ateizmust és szekuláris tudatot, mely Isten nélküli világunkat-élményterünket eredményezte. A vallás, ha még gyakorolják, leválik az élet többi részéről. A hét egy napjára, egy órájára szűkül. Igazságai pedig, melyet vizsgál, szintén távolinak és egészen másnak ítéltetnek a mindennapi élet és tudományok igazságaitól. Ezt a kettéosztottságot muszáj feloldanunk. Posztmodern korunkban a hit, a tudományok, és az élet új integrálására van szükség. Ezért kéne feltennünk a "kert" kollektív kérdését: "Hogyan vagytok hát megkeresztelve?" (ApCsel 19,3) Közösségeinknek közös érdeke kilépni a "Lelketlenség" melankóliájából. Különben minden, amit korábban abszurdnak hittünk, megtörténhet velünk. Igenis, hiszek abban, hogy késő kádári széteső világunknak is létezik egy vallási mélyemlékezete; melyhez új utakon visszavezettetve kiléphetünk e kortárs nihilből (ahol "minden egész eltörött"). Pünkösd küszöbén a keresztény közösségekbe betörni kívánó Lélek azonban lelkünkre akar beszélni: a régi módon nem beszélhet a teológia Istenről. Róla csakis a szerelem és a hazaszeretet nyelvén szabad szólni. Mélyen eljegyezve magunkat a Szöveggel; s meghallgatni mit jelent ki a Lélek egyházon belül és kívül, mint jouissance, az egyesülés-összegyűjtés élvezete. Ha létezik a paradoxon, a Szentírás egyházon kívüli, "nem egyházias" olvasására van szükség. Közösségi és kulturális alapszövegként, mely alapozza a túléléshez szükséges szolidaritást; s kreativitást. "Készítsetek utat annak, aki a felhőkön érkezik: Úr az ő neve. Ujjongjatok őelőtte, aki az árvák atyja, özvegyek bírája, Isten az ő szentséges hajlékában. Isten, aki lakást ad a házban az elhagyottnak, a foglyokat kivezeti a bőségre, a lázadókat azonban a sivatagban hagyja"; a melankólia sivatagában. (Zs 67)


2009-05-25




2009. május 23., szombat

[homilia] Történelmi szvit



Szántó István, Lufifújó kislány

Történelmi szvit


Urunk mennybemenetele (ApCsel 1,1-11; Zs 46; Ef 1,17-23; Mk 16,15-20)


Bach 5. G-dúr Francia szvitjét hallgatom. A 3. Sarabande tételnél felfigyelek a dallam váratlan "elcsöndesedésére". Érdekes e zenei forma története. Eredetileg arab hatás alatt létrejött spanyol tánc, mely az újvilágban, mexikói hatásra is, továbbformálódott. Mexikói eredetét sem zárják ki. A 16. századi spanyol udvarban erkölcstelennek ítélték a két-soros páros táncot, s betiltották. A francia udvarban vált lassú, vonulásos tánccá. Máig érezni kifinomult kompozíciója mögött az eredeti, tüzes, hangszeres zenét. Bach szvitjének további tételei szintén egy-egy nép történetének lenyomata; a dél franciaországi paraszttáncoktól a német udvarok táncaiig. E szvit, történelmi lüktetése miatt "evangéliumi imperatívuszunk". A bennük őrzött táncok, mert a tánc alaptermészete a szabadság és kötés dialektikája - az evangéliumban feltáruló szabadságunkkal szembesít.

A Sarabande tételében megáll, de legalábbis meglassul az idő. A megszokott életritmusból kiesve, önkéntelenül észrevesszük környezetünket, ami eddig mozdulatlannak látszott. Hisz abba beleolvadva, vele együtt haladtunk. A Mennybemenetel hasonló ritmusváltás. Felmérhetővé válik az a "közeg", amiben mozgunk. Bach szvitjét azért választottam, mert kiválóan szemlélteti a kegyelem-szabadság összjátékát. Tájékozódást ad, mi és hogyan történik körülöttünk és bennünk. "A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig." (ApCsel 1,7) A szabadság Lelke nyitja bennünk a legmélyebb belátást, világban való szabadságunk felmérésére. A sajátos, keresztény hozzájárulást - a Lélek szabadságát - segít megfogalmazunk. Így szembesülünk történelmi szvitünkben a szabadság történetével. Hogyan alakult ez a legfőbb európai értékünk? Nos, hiba lenne titkolni a "kimerülését" világunkban. Julia Kristeva fogalmazza meg: úgy tűnik, a szabadság mára egyre inkább egy külső okhoz, a termelés logikájához, a tudományokhoz, vagy a gazdasági elvárásokhoz való alkalmazkodás képességét jelenti. A profittermelés logikájához, mint legfőbb okhoz "mozgósítjuk" képességeinket és energiáinkat. Az emberiség számára fontos állomás volt a szabadság eme "eszközszerű" használata. Azonban, hívja fel a figyelmet Benső lázadás c. könyvében, másfajta szabadság is létezik. Ez a szókratészi kérdezés világa. A kanti újra-kezdés szabadsága, amikor a szabadság a személyes újrakezdés képességét jelenti; a szabad kezdeményezést "benső terünk" megőrzése és növelése érdekében. Az egyedi védelme ez a beolvasztó "abszolút és totalizáló okokkal" szemben. Ma az a fő kérdés, hogy az első fajta szabadság, mely, mint Kronosz, felfalni látszik fiait, hogyan ellensúlyozható?

*

Most az európai parlamenti választások idején ez a mi magyar szvitünk kérdése is. A "szélsőjobbal" való riogatás világa az instrumentális (kiszolgáló) ész egyoldalú ítélete; félelem önnön hatalomvesztésétől. Vigyázni kell azonban, nehogy e cenzoráló és önérdekeit védő "gazdasági felettes én" szempontjából ítéljünk. Látni kell, ostobaság titkolni, hogy a társadalom jelentős része lázadásban van; s önkiégésben él. Formátlan és veszélyes erők formájában (mert lázadása talajtalan és önmagán kívül, "a kulturális szuperegótól" nem számíthat támogatásra) tényleges lehetőség, hogy e "robbanás" a "szélső jobb" irányába tolódik. Ez azonban, s ezt szeretném aláhúzni, nem politikai kategória. Most a szabadság rabszolgáiként lázadunk; a szabadság egyoldalúsága ellen. Megbélyegezni és démonizálni e lázadást "fasisztaként" vagy "nyilasként" hiba; óriási hiba. Ez a "drájv-robbanás" lélektani tény a magyar társadalomban; nem történelmi példákhoz nyúl, hanem belső krízis. Kétértelmű pillanat. Ha nem sikerül a szabadság értelmes alternatíváját ajánlani nyelvként, akkor ezek az indulatok, hatalomra jutva, épp oly elnyomóak és korlátozóak lehetnek, mint ami ellen felléptek. A jelenlegi politikai píár (mert maga is az instrumentális szabadságból született) képtelen felfogni, hogy a "szélsőjobb lázadását" elsősorban megválaszolni kell. Belefeküdni sebeibe. Mégpedig pozitív tartalommal; a szabadság alternatíváját kínálva. A lecsúszottaknak jobb életet, s elsősorban nagyobb méltóságot kell adni. Ez az a pillanat, amikor a szabadság harmadik formáját, a Lélek szabadságát kell tudni kimondani és felkínálni. Ez a keresztény szabadság tud bocsánatot kérni az okozott történelmi sebekért. Szembe tud nézni azzal a gazdasági nárcizmussal, mely szegénységi örvénybe taszított és hagyott régiókat; társadalmi csoportokat. Meggyőződésem, létezik egy új integráció a Lélekben. Mely a nem a megmaradt törzsi ösztönöket provokálja, immár rezervátumbeli szétesésükben. Hanem ami képes gyógyítani és új egységbe fogni a nemzet kulturális és szociológiai mélyemlékezetét. A szabadság zsákutcáit, a kritikátlan alkalmazkodást és az önlebontó kérdezést tudni kell az integráció és szolidaritás új élményével gazdagítani. Nos, ez a judeo-keresztény szabadság nemzeti testbe való inkulturációjának tétje. Csakis a szabadságok szolidaritásának világa létezik. Alámerülni egy új közösségi szolidaritásba; minden más elbukás. Így olvasom a sort: "Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, elkárhozik."


2009-05-23