Healing Reflections Reflections + The London Diary/Londoni napló /2007

2009. május 28., csütörtök

[homilia] Gyökértelenség és kegyelem

Gyökértelenség és kegyelem

B-év, Mennybemenetel utáni Cs. (ApCsel 22,30; 23,6-11; Zs 15; Jn 17,20-26)

Bizonyosságokra vágyik világunk. Kötődésre és stabilitásra. Az állandóság, a gyökerek bölcsességére. Olyan kötődésre a múlttal, mely lehetővé teszi azt a fajta etikai emlékezést, mely szilárdságot ad a jövővel szemben. Mikor nem passzívan, hanem tevékenyen, alakítóiként tudjuk megtapasztalni az eljövendőt. Talán a derű a legmegfelelőbb szó. Élő kulturális emlékezettel a közösség nem félelmekben, nem kényszereknek kiszolgáltatottan, "kapkodva" cselekszik. Tervezi a jövőt. Reményben tud közelíteni hozzá; pozitív érzésekkel. S valami különös dialektika folytán, a személyes kapcsolataink is ilyenkor tudnak elmerülni a hétköznapok reményében. Marad idő a jelenben ünnepelni. Átadott energiáit is hamarabb visszanyeri-kapja az ember; idő marad a szép és jó szóra. Ez az a helyzet, amikor a másikban és a közösségben egyszerre testesülő szabadság biztatja az embert. Minden más sodródás; a "tápláltság" és a gyönyörködni tudás elvesztése. Amit a zsoltáros kimond, az itt és most élt történelem helyes ritmusa. "Mondom az Úrnak: 'Te vagy az én Istenem, nagyobb javam nincsen nálad.' A szentekben, a jeles férfiakban, akik a földön vannak, bennük van minden gyönyörűségem." (Zs 15)

Rendszerváltozás helyett helyesebb a szív változásairól beszélni. Nem hiszek abban, hogy ez a mostani sodródásunk 1991 óta pattant volna ki. Az, ami most van (= ami most nincs) csupán mind kézzel foghatóbbá válása annak az identitásvesztésnek, melyet a kádár-rendszer csupán felgyorsított. Abban sem hiszek, hogy egy közösség identitását és értékvilágát itt és most, kizárólag a jelenből lehetne meghatározni; mint azt épp most, gyökértelen politikai elitünk teszi. Az elmúlt nemzedékek, lehet, hogy sérültek-sodortattak önazonosságuk megőrzésében és átadásában. A zsákutcák és kudarcok ellenére, azonban a múlt nemzedékek reménye mindig valós és maradandó. A múltnak ez az a dimenziója, amit "valóságként" tisztelni kell, meríteni kell tudni belőle. Csak az önző gyökértelenség nem figyeli a történelemnek ezt a beszédét. Nem tudom, elválaszthatatlan-e az istenhittől, de az ősök reményét is meghallgatni, és valós forrásnak tekinteni - a hit bizalmával egyenértékű. Olyan, mint angyallal találkozni; a történelem angyalával; őrangyalunkkal. Visszatalálás ez a gyökerekhez; visszatalálásunk a jövőbe: "Az Úr az én örökségem és kelyhem osztályrésze: te adod vissza örökségemet." (Zs 15) Így figyelem mind nagyobb ellenszenvvel az üres "demokrácia kampányokat", melyet az európai elitek meghirdetnek. Az itt és most definiált szép új világ ábrándját; a "még több hatalmat az embereknek" szlogent. Ezt látom a brit belpolitikában is, mint új paradigmát; holnap nálunk is ez lesz. Orvosolni kívánják a demokrácia nap mint nap tetten ért krízisét. Kapkodó, lázas intézményi reformokat vizionálnak, folyamatos, kényszeres változtatásokat. Csupán egy dolgot képtelenek néven nevezni: a lelkiismeretek reformjára lenne szükség; élő, az élet egészével szolidaritásra képes lelkiismeretre. Ennek fényében ajánlok egy kis internetes kutakodást Patrick Desbois francia papról - a lelkiismeret és múlt kapcsolatában. Fáradhatatlanul kutatja és tárja fel a helyiek segítségével azokat a névtelen tömegsírokat Ukrajnában, mely a közel másfél millió zsidó és cigány névtelent rejt mindmáig; a náci mozgó halálosztagok, a rettegett Einsatzgruppen áldozatait. Egyetlen célja van, megadni az áldozatoknak a tiszteletet: emberi módon eltemetni őket és elismerni reményeiket a jövőre. S így megnyitni önmagunkat a bevezetőben említett, gyökerekkel együtt-gondolkodó érzékenységre: "Áldom az Urat, aki értelmet adott nekem, veséim még éjjel is figyelmeztetnek engem; Megmutatod nekem az élet útját, az öröm teljességét színed előtt, és a gyönyörűséget jobbodon mindörökké."(Zs 15)